Jean Bourdeau francia szociológus egy elmés tanulmánysorozatában1 azt fejtegeti, hogy két szolgaság fenyegeti a mai embert, s nem tudjuk, a kettő közül melyik veszedelmesebb. Egyik a szocializmus kísértete, mely az „egyetemes bürokrácia” fegyházállamába akar berekeszteni bennünket, a másik a növekvő állami intervenció, a modern demokráciának ez a különös eltévelyedése.
Ehhez a kettőhöz a liberalizmusnak és a demokráciának még egy harmadik, ádázabb ellensége járult: az Európa-szerte jelentkező diktatúramánia. Ez a háborús pszichózisból pattant ki, s részben az orosz bolsevizmusnak, részben pedig az olasz fasizmusnak infekciójaként terjed tovább, szószólói pedig azokból a jobboldali reakciósokból toborzódnak, akik a polgári szabadságnak azelőtt is esküdt ellenségei voltak. A legtöbb hadviselt országban van egy csomó martalóc lelkületű ember, akik minden kalandos vállalkozásra kaphatók. Ezt a népséget Le Bon a Szocializmus lélektanában „inadaptés”-nak – alkalmazkodni képteleneknek – nevezi; ez az a bizonyos, nagyrészben enervált értelmi proletariátus, amely nem találja meg a maga helyét a gazdasági szabadverseny alapján berendezkedett társadalomban. A diktatúra járvány oka még a parlamentek általános betegsége, a pártokra, frakciókra való szétesés; ez ébresztette fel a gyűlöletet a jobbérzésűekben a parlament iránt. A képviseleti kormányzásnak ugyanis elengedhetetlen feltétele a nemzeti szolidaritás a nagy célokban, az egység, mikor közös nemzeti érdekekről van szó; ott, ahol a parlament foglalkozási csoportokat vagy osztályokat képvisel, a parlamentarizmusnak vége. Az angol alsóházban sohasem volt több két nagy pártnál, de ez a két párt is a legtökéletesebb egységet mutatja akkor, ha a birodalom jövőjébe vágó nagy kérdések kerülnek szóba.
A csoportokra, frakciókra bomlott parlamentek, ha még hozzá a legaprólékosabb gazdasági kérdésekben is dönteniük kell, nem tudnak megbirkózni a rájuk nehezedő feladatokkal; így aztán nem csoda, ha sokan úgy gondolkodnak, hogy dobjuk félre a fecsegő képviselőházat, bízzuk a kormány gyeplőjét valami erős kézre, az intézzen mindent teljhatalommal.
A legjobb akarat sem tagadhatja, hogy a demokratikus állami gépezet infámis rosszul működik. De állandó, s igen heves támadások céltáblája az individualizmus másik vívmánya is, a kapitalista gazdasági rend. Úgy látszik, hogy az előzményekben ismertetett ellenhatások közül a kollektivizmus a szabadság gondolatát túlnőtte, legalább nálunk, de még rajtunk kívül egy csomó európai országban; szóval az individualizmus lejtőre jutott. Mintha az a nagytömegű politikai, társadalmi, gazdasági doktrína, amit Európa John Locke fellépése óta gyártott az individualizmus megszilárdítására, mind kárba veszett fáradság volna.
A politikai és gazdasági liberalizmus válságának kielégítő tudományos magyarázatát adni igen nehéz, külön kötetet igénylő feladat volna. A kettő válsága részletjelensége az általános világnézeti válságnak. A világnézetek borultak fel, s miközben az individualizmus a létéért küzd ugyanúgy, mint a XVII. és XVIII. században, ellenfelei nem nyújtanak semmit, ami a cselekvésnek biztos zsinórmértékül szolgálna. Ezért az alábbi megjegyzéseink csak arra szorítkoznak, hogy néhány támaszponttal szolgáljunk az individualizmus válságának megértéséhez.
Lábjegyzetek
-
Entre deux Servitudes, Párizs, 1910. ↩