A szocializmus (kollektivizmus)

A liberalizmus ellenhatásai közül, mint szervezett erő, mint doktrína, mint társadalmi és gazdasági program, a szocializmus a másik kettőnél jóval nagyobb jelentőségű. A több mint félszázados agitáció és szervezés az ipari országokban milliós tömegeket terelt a szociáldemokrácia zászlói alá. Nyugat-Európában ugyan elvesztette forradalmi jellegét, mely kezdetben olyan rémületet keltett, s egykori vérvörös színe lassanként rózsaszínné változott, de annyira átitatta a munkásosztályon kívül állók gondolkodását is, hogy ez dicsekedhetik ma legnagyobb eleven erővel a XIX. század hagyatékai közül.

A szocializmusnak az államszocializmustól a kommunizmusig van vagy félszáz különböző iránya, felfogása és válfaja. Maga a gondolat ősrégi, azt mondhatnánk: az emberi kultúrával egyidős. Azt az állapotot, melyben az egyes ember meg van fosztva minden autonómiájától és testestől-lelkestől odatapad az államhoz, s ennek a rabságnak fejében felszabadul a mindennapi megélhetés gondjaitól, Platón Államától Cabet államregényéig egy sereg kommunista utópia dicsőíti, amelynek elkövetkeztével majd az elveszített aranykor, béke, boldogság árad a magántulajdon igája alatt szenvedő emberiségre. Laveleye és Main Summer szerint az ősember ilyen kommunista társadalomban élt és a legtöbb népnél ez a primitív őskommunizmus előzte meg a tulajdon korát.

A kollektivizmus és a liberalizmus között a lényégtelen részletkérdésekben van néhány találkozó pont, de az alapfelfogás tekintetében áthidalhatatlan ellenlábasok. A kollektivizmus az egyéni akaratot a vegetatív élet szűkebb körére szorítja; míg a liberalizmus a társulást csak az esetben ismeri el jogosnak, ha az szabad és önkényes elhatározásból származik. Vitatott ütközőpontjaik tehát az ember végcéljára és rendeltetésére vonatkoznak, s minthogy a kollektivizmus ezt a végcélt a vegetatív élet intézményesen biztosított élvezetében, a liberalizmus pedig a legkorlátlanabb szabadságban látja, a szocializmus és liberalizmus ellentétei világnézetiek, s így a két irány megsemmisítő viszonyban van egymással. Ezért azt a kérdést, hogy szocialista legyen-e valaki, vagy individualista, lehetetlenség eldönteni a tudományos okoskodás logikai fegyvereivel. Ennek az állításnak a szocialisták ellent fognak mondani, mert szerintük a szocializmus tudomány és tételei ugyanúgy bizonyíthatók, mint a fizikában a mozgástan vagy az erőműtan matematikai formulákban kifejezett igazságai. Hosszabb bizonyításra nem szoruló valóság az, hogy a politikai és társadalmi kérdésekben vallott álláspontunkat lelki életünk irracionális faktorai szabják meg; erkölcsi karakterünk és sokkal inkább tudattalan, mint tudatos énünk diktálja, hogy individualisták legyünk-e, vagy kollektivisták. Miért vagyok individualista? Nem tudom, de érzem, hogy az vagyok. Ezért az individualisták és szocialisták érveikkel sohasem fogják egymást meggyőzni. A meggyőződéses konok individualista sohasem fog rajongani azért az állapotért, amikor az embernyájakat beterelik egy nagy akolba, még akkor sem, ha ez a „megvalósult szocializmus” valamelyest tűrhető jólétet biztosit.

A szocializmusnak, a különböző árnyalatokat nem számítva, két fő irányát különböztethetjük meg. Az egyik a tulajdonképpeni szocializmus, amely megelégszik azzal, hogy a társadalom (állam) tulajdonába menjenek át az összes termelőeszközök, úgy azonban, hogy a fogyasztás, és annak irányítása továbbra is magánkézen maradjon. A másik faja a kommunizmus: ez egyformán eltörli úgy a termelési eszközök, mint a termelt javak szétosztása feletti szabad rendelkezés jogát, és mind a kettőt az államhatalomra ruházza.¹ A szocialista tanok összességét két részre: kritikai (negatív) és konstruktív (pozitív) részre oszthatjuk. A kritikai rész támadó érveit a gazdasági individualizmusnak azokból a visszaéléseiből meríti, amelyek a kapitalizmus kezdeti korában ijesztő mértékben jelentkeztek.

A gazdasági individualizmus első ellenhatása legelőször Angolországban mutatkozott, ahol az előkelő körökhöz tartozó népbarátok hívták fel a közfigyelmet a munkásság tűrhetetlenül nyomorúságos állapotára. Konkrét tervvel legelőször egy kiváló, nemeslelkű emberbarát, Owen gyáros lépett fel. Owent a szocialisták kisajátították maguknak, de ő még nem szocialista. A munkaközösség, amelyet ő az amerikai New Harmony községben megkísérelt, a helyesen értelmezett szabadelvűséggel nincs is ellentétben. Igen nagy érdeme, hogy sürgette a munkásvédelmet, megszervezte az első szövetkezeti mozgalmat, megkezdte a munkások gazdasági szervezkedését, amely az angol munkásmozgalom történetében korszakos jelentőségű.

Az úgynevezett centralista szocializmus, amelyből a mai marxizmus kifejlődött, francia gondolat, megteremtői pedig Saint Simon, Pecqueur és Fourier; és ez nem véletlen: a centralizmus, a mindent magába záró egységes életforma csak az uralkodói abszolutizmus, az állami központosítás levegőjében és francia agyban születhetett meg. Saint Simon még nem szocialista, de a polgári gazdasági rend kritikájában arra a végső konklúzióra jut, hogy a gazdasági anarchián csak egy nagy társadalmi összműködés segíthet. Ebből fejlődött a Marx nevéhez fűződő mozgalom, aki rendszerezte az utópisták szétfolyó tanait, s ezzel a munkásmozgalmat, mint mondják, tudományosan megalapozta.

Az európai munkásmozgalom kezdetét a Marx és Engels együttes szerkesztésében megjelent Kommunista kiáltványtól számítjuk (1848). A kiáltvány klasszikus írásmű s az elmét és fantáziát megragadó mondatokban összegezi a megmozdult negyedik rend hatalmi vágyait. Marx ugyanezt a Tőkében rendszerré szélesítette, s összeszedve a francia utópisták tanításaiból mindazt, amit a mozgalom elősegítésére hasznosnak vélt, kiegészítve a liberális közgazdasági írók bizonyos megállapításaival, összeszőtte a szociáldemokrácia szent könyvét. Korszakos jelentőségét nem nézetei eredetiségének köszönheti. Fő műve, melyet igen sokan idéznek, de annál kevesebben olvasnak, rendszerező, kompiláló agy munkája, melynek minden egyes tételét meglelhetjük az őt megelőző történetíróknál és gondolkodóknál.²

A szocialisták azt mondják, hogy Marx a szocializmust az utópiák ködös és bizonytalan hipotéziseiből a tudomány magasságaiba emelte, mert a marxi felfogás szerint a szoci-alizmus tudomány, amely tételeihez biztos egzakt és csalhatatlan módszerek szerint jutott, és hogy híveivé szegődjünk, ahhoz nem szükséges más, csakhogy megértsük. Az állítás képtelenségénél csak az a naivság nagyobb, amellyel azt még ma is hirdetik. A marxizmus nem tudomány, hanem a múlt szempontjából történelmi, a jelen alakulásaiban pedig társadalmi tény. Marx fő műve, a Tőke – mint Ernest Seillière francia tudós elmésen meghatározta – nem egyéb, mint romantikus költemény, melynek az az állandó mottója, hogy az „egyszerű proletármunka a gazdagságnak egyetlen forrása”. Marx elgondolásában a proletariátusnak olyan szerepe van, mint a zsidóságnak az ótestamentumban: ez a választott nép, amely talpa alá kényszeríti majd a világot, s felszabadítja az emberiséget a burzsoáuralom szenvedései alól. A burzsoázia a marxizmusban bűnökkel fertőzött, minden emberi érzésből kivetkőzött emberi elem, létének alapja pedig a kizsákmányolás becstelensége. A proletariátusra szerinte az a hivatás vár, hogy a termelőerő szárnyain megalázott helyzetéből felemelkedjék, de evégből el kell proletarizálódnia előbb az egész világnak.

A proletariátusnak ezt a megváltó világuralmát, a marxizmus szerint maga a tőke készíti elő, mert ész nélküli kapzsiságával, telhetetlenségével mind több és több proletárt termel, és ez matematikai bizonyossággal bekövetkezik. Mert az anyagi élet ellentmondása, az állandó konfliktus a termelőerők és a termelési viszonyok között, életre hívják a társadalmi forradalmat, és ez végül felőrli a kapitalista rendet.³

Az osztályharc elméletét, melyet Marx Thierry francia történetírótól kölcsönzött, és legelőször a kommunista kiáltványban röpített világgá, a szocialista kritikusok sem tartják tudományosan eléggé megalapozottnak. Hibájául róják fel, hogy maga sem tudta gondosan meghatározni az osztály fogalmát, a társadalmi munkamegosztás folytán keletkező különböző csoportok ugyanis még nem társadalmi osztályok, már pedig Marx a német forradalomról szóló könyvében vagy nyolc különböző társadalmi osztályt különböztet meg.

A „társadalmi osztály” valóban igen labilis, csaknem meghatározhatatlan, mondvacsinált fogalom, amire a szocialisták tisztán csak abstrakció útján tettek szert. Az újkori szabadelvűségnek jóformán egyetlen vívmánya, hogy elpusztította az osztályokra tagozódott középkori társadalmat, és behozta helyére, legalábbis in theoria, a teljes polgári egyenlőséget. A középkorban a társadalmi osztály fogalma komoly valóság: maga az akkori jogrendszer különítette el az emberiséget osztályokra, melyek mind a maguk külön hivatását tölthették csak be, és igen nehéz volt egyik osztályból a másikba átjutni. Ennek az osztályokra való rétegeződésnek és az emberek születési jogon való megkülönböztetésének üzent hadat az újkori szabadelvűség. És a szabadelvűség lényegével semmi sem annyira ellentétes, mint a társadalomnak megoszlása úgynevezett osztályokra, nem tekintve a munkamegosztásból származó, tehát mechanikus úton keletkezett csoportosulásokat, Az tagadhatatlan, hogy az újonnan felszínre tódult s megvagyonosodott polgárság, a teljes egyenlőség hangoztatása mellett úgy viselkedett, mint valami új, kiváltságolt társadalmi osztály és tiltakozott az ellen, hogy kiterjesszék a választójogot, hogy a közéletbe be ne tódulhassanak a munkások és a vagyontalan rétegek. De zárt osztályokról, középkori értelemben vett kasztrendszerről beszélni nevetséges és túlzás. Hol van a határ, ahol a proletariátus elkülönül az úgynevezett polgári osztálytól? Proletár-e például az olyan munkás, akinek tulajdon háza és kertje van? Vagy lehet-e komolyan beszélni osztályokról Franciaországban, ahol évtizedek óta miniszterekké emelkedtek munkásvezérek, sőt egyszerű kézi munkások? Az osztályelméletben van egy csipetnyi igazság. A munkamegosztás, ez a legnagyobb társadalmat alakító erő, szétkülöníti az embereket foglalkozási ágakra; ezekben a foglalkozási csoportokban valóban meg van a hajlandóság arra, hogy közös érdekeik megvédésére osztályszerűen megszervezkedjenek. De a foglalkozási csoportok még nem társadalmi osztályok; még nálunk, Magyarországon, ebben az erősen hierarchizált országban sem, mert még itt is át lehet kapaszkodni az egyik csoportból a másikba. De lehet-e szó osztályokról Amerikában, ahol mindenki munkás, ahol munkásokból lesznek milliomosok, majd a milliomosok leszármazottjai ismét munkások? Az osztályelmélet puszta fikció, de igen jó eszköznek bizonyult a munkások forradalmasítására.

A filozófiai marxizmus tartó váza az értéktöbblettan. Az értéktöbblet a munkaerő megfizetése és a hozadék közötti különbség. Marx ebből a máig is vitás értéktanból vezeti le a saját értéktöbblettanát, az úgynevezett profitelméletet. A profit az ő frazeológiájában a kapitalisták által elharácsolt értéktöbbletet jelenti. A vállalkozók profitja eszerint munkátlan jövedelem, s onnét ered, hogy a termelésben egyedül résztvevő munkás meg nem fizetett munkáját ellopják. Marx utódai és a kommentátorok erre építették a kizsákmányolási elméletet; ennek folyománya, az ő logikájuk szerint, a mind nagyobb, majd óriásivá felduzzadt vagyonok felhalmozódása; mindennek végső és rettentő konzekvenciája pedig, hogy a munkásosztály végül is nyomorulttá, koldusszegénnyé züllik, a termelőeszközök, a javak összessége pedig néhány kapitalista nagyvállalkozó kezében összpontosulnak.

Maguk a szocialista magyarázók sokat nyesegettek és módosítottak Marx tanításain, de meghagyták belőle annak legfontosabb részét, az osztályharc forradalmasító tanát, és a szocialista propagandának mindmáig a kommunista kiáltvány meg a Tőke szolgálnak általános útmutatóul. Arra az esetre, ha a szocializmus meghódítja az államot, ha tudniillik a szocialisták, mint többségi párt bejutnak valamely ország parlamentjébe, vagy valamely forradalom céljuk elérésében elősegíti őket, eddigi programpontjuk szerint a következőképpen készítik elő az átmeneti állapotot a teljes kollektivizmus elérésére:

A földtulajdon kisajátítása és a földjáradéknak az állami kiadásokra való fordítása. Erős progresszív adó, az örökösödési jog eltörlése, a hitel központosítása az állam kezében a nemzeti bank révén állami tőkével és kizárólagos monopóliummal. A közlekedés központosítása az állam kezében, az állami üzemek és termelőeszközök szaporítása. Egyenlő munkakényszer mindenki számára, munkáshadsereg felállítása, főleg mezőgazdasági célokra; mezőgazdasági és ipari üzemek egyesítése.⁴

A liberális közgazdászok a felelettel nem maradtak adósok, ellenérveiket Schäffle Die Aussichtslosigkeit der Sozialdemokratie című műve nyomán a következőkben foglaljuk össze:

a) A kollektivista termelés demokratikus alapon lehetetlenség. Nem lehet levezetni másképpen, csak hierarchizált közigazgatással s minthogy nem lenne semminemű demokratikus jellege, nem nyújthatna sem szabadságot, sem egyenlőséget, sem a hatalom visszaélései ellen biztosítékot.

b) Minden ugyanazon nembe tartozó dolgot egy nagy társadalmi műhelybe központosítanának, amely az ugyanazon idő alatt végzett munka egyenlő jutalmazásának elve szerint működne. Csakhogy demokratikus szervezet mellett, a hangzatos szavakkal jól tartott emberek nem vetnék magukat alá önkéntes áldozatoknak, hogy megtakarításaikkal hozzájáruljanak a termelési eszközök fejlesztéséhez. Azok pedig, kik a maguk részét megkapták, nem volnának hajlandók arra, hogy feleslegüket másokkal megosszák.

c) Feltételezni azt, hogy minden termelési ágat központosítani lehet egyetlen nagy szervezetben, uniformizált munka és egyenlő munkaidő szerint, ellentétben van minden tapasztalattal, amit eddig az ipar területén szereztünk.

d) A termés fokozása csak a következő feltételek mellett válnék lehetségessé: kegyetlenül szigorú igazgatás, a munkások tevékenységének növelése, csakhogy a demokrácia nem veti magát alá túl erős fegyelemnek. Minthogy azonban ez a helyzet nem tudná pótolni sem a jövedelmet, sem a kockázatot, sem a fokozott munkára való ösztönzést, az ilyen termelés mellett megszűnne az iniciatíva, a felelősség, az érdek, ami a cselekvést mozgatná, és lehetetlenség szétosztani a termékeket szükségletek szerint. Keresztülvihetetlen volna és természetszerűleg azzal járna, hogy egyformává tegyük magukat a szükségleteket. Ez az állapot tehát nem volna egyéb, mint kizsákmányolása annak a munkának, melyet rákényszerítettek a sokaságra a hatalmon levő part ágensei, a munkásmozgalom diadalmas parazitái.

A központosító, zsarnoki és dogmákba burkolt marxizmus nem egyéb, mint francia centralizmus továbbfejlesztve a munkásosztály hatalmi érdekei szerint, bevonva az egész Hegel-féle filozófia mázával. Sokkal derültebb, tisztább és biztatóbb világba lépünk, ha betekintést nyerünk az angol munkásvezérek és elméletírók elmeműhelyeibe, akik újabban szocialistáknak nevezik magukat, annak dacára, hagy a kontinens szindikalista, marxista és bolsevista szocializmusához alig van közük. Az angol munkásprogram csak Angliára szorítkozik, de a munkásmozgalom angol irányának nagy fontosságot kell tulajdonítanunk a jövő kialakulásában, mert a történelem tanúsága szerint háromszáz esztendő óta Angolország adott a művelt emberiségnek irányt minden nagy társadalmi és politikai kérdésben.

Az angol munkáspárt csak nagy vonásokban kidolgozott pártprogramjának gyökere a régi Owen-féle kooperációs termelési szisztéma. A marxizmustól eltérő legfontosabb tanítása, hogy az osztályharc-elméletet és a társadalmi forradalmat, az európai szocializmusnak ezt a tartó pillérét teljesen elveti. Snowden kijelenti, hogy az európai szocializmust a forradalmi elem pusztításai tették akcióképtelenné, ezért szerinte az angol munkásmozgalom csak alkotmányos és az eddig mindenkor bevált demokratikus utakon juthat el céljához.⁵

A kapitalizmus szerintük is csak átmeneti állapotot jelent, ugyanúgy, mint a feudalizmus, melyből kibontakozott, ezért a gazdasági problémákat többé nem tudja megoldani. Nem képes ugyanis kiirtani a világból a szegénységet, az időnként fellépő, nem egyszer katasztrofális gazdasági válságokat, a velük járó munkanélküliséget és nyomorúságot. Ők is egyetértenek az európai szocialistákkal abban a tekintetben, hogy nem az emberekben, hanem a rendszerben van a hiba, melynek keretében lehetetlenség továbbra is biztosítani a termelés és a javak elosztásának harmóniáját.

Megoldási módszerei azonban nem egyeznek meg egyetlen pontban sem a marxizmussal. Már a Fábiánus Társaság igen éles kritika alá vette a marxizmust, s annak egész konstruktív részét, mint hasznavehetetlent elutasította. Az angol munkáspárt programja szerint a kapitalizmus életképtelen állapotát fel kell váltani egy új gazdasági formának a társadalmi kooperáció alapján. Nagyüzemek, a bányák, a villamos áramfejlesztő-telepek átmennének a községek vagy az állam tulajdonába, és a munkások szakértő tanácsai vezetnék tovább az üzemet teljes egyéni felelősséggel. Ők ezt az eljárást nem államosításnak, hanem nacionalizálásnak, nemzeti tulajdonba vételnek nevezik. Erre a célra legalkalmasabbnak a szénbányatulajdon kínálkozik. A szénbánya a magántulajdonnak az az ága, mely a kapitalizmus kritikusainak legelőször szemet szúrt. Azt mondják, hogy a természet készen ontja jóformán minden üzleti kockázat és költségesebb befektetés nélkül azt az anyagot, amely az egész ipart valósággal hatalmában tartja. A szénbányatulajdon valóságos hitbizomány, élvezőjének üzleti kockázat és fáradság nélküli munkátlan jövedelmet hajt. A bányák Snowden szerint összes tartozékaikkal együtt átmennének a nemzet tulajdonába oly módon, hogy a tulajdonosok tisztességes kártalanítása után a vezetést a bányavidék szerint választandó munkástanácsok gyakorolnák; az egész üzem viteléért az egyik miniszter lenne felelős a közvélemény előtt.

Az angol munkáspárt szerint a tulajdonhoz mindenkinek egyformán joga van, és a kapitalizmusnak az a legfőbenjáróbb bűne, hogy lehetetlenné teszi az emberiség legnagyobb részére nézve a tulajdon elérhetésének reményét. Minthogy a tulajdonhoz joga van mindenkinek, aki dolgozik, ezt a jogot a dolgozók számára csak úgy tesszük elérhetővé, ha a nagy kapitalista üzemek kisajátítása után a dolgozók és fogyasztók kooperatív közületei maguk veszik kezükbe a termelés és a fogyasztás irányítását. A MacDonald és Snowden-féle szocializmus, mint látjuk, a marxizmussal ellentétben decentralisztikus, amellett antibürokratikus, mert mint maga MacDonald hangoztatja, a termelés vezetésében a hivatalnoki kasztnak semmiféle szerep nem jutna.

Az angol munkások pozitív programja még egy kissé kiforratlan és ellenmondásait alapos kritikával szintén ki lehetne mutatni. De megvannak benne viszont azok az értékes elemek és jellemvonások, amelyek képessé teszik arra, hogy tovább fejlődjék és a termelési konszolidációnak esetleg bázisul szolgáljon. Ezek a főbb jellemvonásai pedig a következők:

Az angol munkásmozgalom célkitűzései egyoldalúan gazdaságiak; nem bántják az emberiség vallásos hitét, nem gázolnak bele az erkölcsi életbe, mint a marxisták és nem bolygatják meg a családot. A marxizmus idétlen és tudományos lomtárba való történelmi materializmusát említésre sem méltatják az angol munkás-teoretikusok. Második legfőbb jellemvonása az angol munkásmozgalomnak, hogy a társadalmi szolidaritás keresztényi és humánus elvén áll, és nem szór folyton átkokat a „kizsákmányoló tőkések” ellen. Individualista, amennyiben a jövő társadalmát az egyénre, annak helytállására, intelligenciájára és munkakedvére építi. Végül nincsenek lezárt, szigorúan körvonalazott, körmönfontan kiagyalt dogmái, ezért, tovább módosulhat és fejlődhet.

Lábjegyzetek

1. Tugan-Baranovsky, Der moderne Socializmus in seiner geschichtlichen Entwicklung, Dresden, 1908. ↩

2. A történelmi materializmusnak Condorcet az atyja; az osztályharc elméletét, mely az egész marxizmus gerince, megtalálhatjuk Thierynél és Guizotnál. Owennek jutott legelőször eszébe, a munkáskérdéssel kapcsolatban, hogy ha a társadalmi miliőt megváltoztatjuk, minden megváltozik, mert az ember környezetének terméke. Fichte, a nagy német idalista filozófus mutatott rá legelőször az érték és a munkabér különbségére; Saint Simon osztotta fel a társadalmat munkásokra és munkátlanokra, tanítványa, Comte, pedig felfedezte a tőke felhalmozódását. Ez a megállapítás természetesen nem kisebbítheti a mesteri dealiktikával megalkotott mű történelmi jelentőségét. ↩

3. Tugan-Baranowsky, Theoretische Grundlagen des Marxismus, 1905. 209. o. ↩

4. Tugan-Baranowsky, Der moderne Sozialismus in seiner geschichtlichen Entwicklung. ↩

5. Philip Snowden, Labour and the New World, London, 1924, 69. o. ↩