Miután a magyar szabadelvűség korán jött apostolainak fejeit leütötték, úgy elfojtották az új áramlatot, hogy az jó negyedszázadon keresztül még csak életjelet sem adhatott ma-gáról. Igazolódott John Stuart Millnek az az állítása, hogy az új eszmék nem törnek okvetlenül keresztül az akadályokon, ha az ellentállás elég arra, hogy őket bölcsőjükben megfojtsa. A szabadelvűség igéi mint hamu alatt lappangó tűz pislogtak tovább, hogy annál elemibb erővel törjenek elő 1825-ben, amikor gróf fellépett Széchenyi István a reformterveivel.
Széchenyi a doktriner újítóktól, kik az ő vértanúságot szenvedett szellemi ősei voltak, nagy képességein kívül abban különbözik, hogy praktikus oldalán ragadta meg a kérdést; a nagy ideák mellett észszerű gyakorlati tervekkel jött, amelyek ebben az időben már nem voltak megvalósíthatatlanok. Hatása és rögtöni sikerei pedig abban lelik magyarázatukat, hogy vágyakat, reményeket képviselt, melyeknek teljesülésére már elérkezett az idő, formát adott annak, ami élt a lelkekben, más-szóval azt tette, amit minden agitátor, minden újító s minden idők apostolai. Liberális volt-e Széchenyi? Hogy erre a kérdésre megfelelhessünk, minthogy tárgyunknál fogva csupán ez érdekel bennünket, Széchenyi nagy kiterjedésű, bonyolult, egész pályáján folyvást változtatott tanításait le kell egyszerűsítenünk egészen primitív formákra. És ez a kérdés nem érdektelen éppen napjainkban, amikor fellépésének százéves évfordulója alkalmából különböző politikai pártok s tudományos egyesületek előszedték a legnagyobb magyar sokat vitatott tanításait.
Széchenyit különböző időben más-másképpen magyarázták és értették. Kortársai, amikor Kossuth Lajos fellépett, elfordultak tőle, annak ellenére, hogy elismerték nagyságát. A 67 után elkövetkező időszakban a szabadelvű gondolat egy darabig olyan erős volt, s annyira éltek még a 48. és 49. dicső hagyományai, hogy a számottevő politikusok vele szemben Kossuthnak adtak igazat.1
A XIX. század utolsó évtizedeiben bizonyos agrárius körök sajátították ki maguknak Széchenyit, megtették őt a konzervatív agrár irányzat mesterének, pedig agitátori munkásságát egy egész világ választotta el a merkantilizmustól. Nemrég, a Széchenyi-centenárium alkalmával pedig cégtáblának használták fel maguk számára azok a bizonyos ultrakonzervatív testületek, amelyek minden individualizmusnak halálos ellenségei és egy világ választja el őket Széchenyitől, aki ellenmondásai mellett egyben következetes, tudatos és szélső individualista. Megtették Széchenyit a bölcs, tapogatózva haladó konzervativizmus, azonkívül a jutányos megalkuvás megszemélyesítőjének, s legnagyobb erénye az ő szemükben az volt, hogy nem akart szembeszállni Ausztriával. És ez nem is csoda, mert Széchenyivel csaknem úgy vagyunk, mint Marx Tőkéjével. Pályája nem egyenes vonalú, könyvei pedig a gondolatoknak, a lázas érzelmi kitöréseknek, a megjegyzéseknek olyan kuszált, túlzsúfolt halmazát alkotják, hogy nehéz belőlük kivenni a valódi értelmet. Széchenyi valóban nem volt liberális olyan értelemben, mint Wesselényi, vagy még kevésbé, mint Deák vagy Kossuth, mert félt a korszerű politikai reformoktól, de saját szavaival bizonyítható, hogy az etikai, a gazdasági kérdésekben ugyanolyan abszolút liberális, amilyen ebben az időben Adam Smith, vagy Bentham, s az összes angol szabadelvű. Akik Széchenyiből a konzervatívot szeretnék kihámozni, azt erősítik, hogy nem lehetett szabadelvű, mert irtózott minden forradalomtól, mert a szabadelvűség – mondják ők – a forradalommal azonos.
Az előzményekben már rámutattunk arra, hogy az angol szabadelvűek az állandó evolúciót hirdették és nem az erőszakos forradalmi átalakítást. Az evolúció még nem revolúció. Széchenyi evolucionista s hozzátehetjük: a szélső konzervatívok szerint forradalmár, mert (szerintük) forradalom minden újítás. És melyek most a liberális elemek Széchenyi tanításaiban? Ezt könnyen kimutathatjuk akkor, ha Széchenyi erkölcsi és gazdasági nézeteit elkülönítjük az ő politikai meggyőződéseitől.
Gróf Széchenyi Istvánt nem ok nélkül nevezték a nemzet legnagyobb nevelőjének. Kiinduló pontja az volt, hogy az elmaradt, parlagias, tudatlan magyarság tagjait ki kell nevelni művelt, önálló, öntudatos lényekké. Mint Szókratész, ő is a magunkba szállást, a magunk megismerését tanította első s alapvető erénynek, mert az őszinte magunkba szállás, a saját bűneinknek, fogyatkozásainknak megismerése nélkül semmiféle magasba emelkedés nem lehetséges. Ideálja a lelkileg független ember, aki a maga lábán jár, a maga eszével gondolkozik, s nyitott szemmel nézi és látja a világot. A szavaival:
Lelki független ember, összevévén minden rendbelit, kik valamely hathatós fordulást tehetnének létünkben, hány van? Hány mer jobbágyi, hív s alázatos, de egyszersmind férfiúi önérzéssel királyszék elébe lépni, s a fejedelem atyai keblébe a hon kívánatait bátran kiönteni? Ki mer tiszta lelkiismereti bátorsággal viszont a honi előítéletek seregével szembeszállni, s hazafiait éppen ott támadni meg, hol mint nyavalyának gyökérhelye a vágás legkínzóbb? S ha lennének is ily hazafiak, kiknek szándéka oly tiszta, mint kristály, vajon van-e elég lelki tehetségük s élettudományuk jószándékaikat nemcsak egekbe fohászkodni, hanem azok gyümölcseit is az élők közé előteremteni?2
Széchenyi valósággal bálványozza a munkát, dicsőíti a tetterőt, magasztalja azt az akaratelhatározást, azt az erőkifejtést, amit nem külső hatalom kényszerít reánk, hanem belső indítékokból visszük véghez, a saját megfontolt elhatározásunkból. Ma, amikor az egyéni tehetetlenség szégyenletes példáit látjuk, szinte szentségtörés Széchenyit tüntetni fel úgy, mint a mai nemzedéknek ideálját és vezérét. Ha irodalomtörténészeink módjára kiszednénk Széchenyiből mindazt, ami az angol utilitarista filozófusokra, mondjuk Benthamra vagy Smithre emlékeztet, egy kis rosszakarat hozzáadásával ki lehetne mutatni, hogy nézetei nem önállóak. A nem hatásböngésző egybevetés azonban legfeljebb csak hasonlóságot vagy rokonságot mutat, ami nem von le semmit az ő eredetiségéből. Az angol individualizmus annyira egyénivé vált nála, annyira áthasonult s felolvadt az ő lényében, olyan eredeti módon alkalmazta azt a magyar életre, hogy a legoriginálisabb egyéniségek egyike. Impresszióit hosszú utazásai közben Angolországban szerezte, az angol gazdasági teoretikusokat olvasta s bizonyos befolyásuk kétségtelenül érzik minden munkáján. Mit látott Angliában? A független polgári munka, a szabad mozgás, a vállalkozó szellem szinte korlátlan kibontakozásának csodáit. És itthon, elmaradt hazájában ezt próbálta beplántálni a lelkekbe. „A tiszta lelkiismeret, élettudomány, egészség és vagyoni rend” – ez az angol szabadelvű életideál. Ezt ismétli, variálja Széchenyi csaknem minden könyvében. A nyugat-európai kapitalizmusnak ő az első apostola Magyarországon. De idézzük a saját szavait. A Világ című művében angol utazásairól elmélkedve, többek között a következőket mondja:
Britanniában utazván, hol az újabb emberiségnek minden bizonnyal legtöbb remekei vannak . . . sok olyan tárgy tűnt föl előttem, amelyen nem tudtam eléggé bámulni, s amelyen szintúgy bámul minden odamenő, ki nem vak, s utazási idejének nagy részét el nem teóriázza, el nem pipázza és el nem alussza – S csodálkozásom közben a tudásvágy is kínzott. – S meg nem szűntem – mindenki unalmára – mindegyre csak kérdezősködni: „Ugyan ki építette ezt a hidat, amelyik olyan könnyen lebeg s még is olyan erős; ki azt a roppant gátat, mely a tenger düheinek olyan hatalmasan parancsol; ki azt a számtalan jótevő intézetet, amelyekben a nyomorult embertársat gyámolítják? . . . Ugyan kik voltak azon dicső uralkodók, azon tiszteletreméltó előkelők, akik mindezeket a remekeket nagylelkűen – honuk és az emberiség hasznára s díszére – alkották? ... Hanem az Angol hátat fordított, s fogai közt így mormogott: „Ez úgy látszik ábrándozó poéta, aki mindazt csodának, nagylelkűségnek stb. tartja, ami nem egyéb, mint jól elrendezett munka következménye, amelynek rugója nem volt egyéb, mint a jólét és haszon utáni vágy.” . . . Nyugodt és rendesebb kutatások után. . . . lassanként végre rájöttem: hogy szinte mindaz, amin a legjobban bámultam, nemcsak hogy nem a kormány által lett felállítva, hanem a kormány még a legkisebb segítséggel sem vett benne részt. . . . Hanem azok a tárgyak . . . általában egyesületek munkái és alkotásai. Ezekre az egyes személyeknek, a dolog megpendítésen, a bölcs irányításon, a szorgalmas és állhatatos hozzájáruláson kívül, semmi egyéb jelentős befolyásuk nem volt.
Széchenyi olyan új magyar társadalmat képzelt, melynek tagjai kiművelt fejű, magasabb rendű emberek, akik az erkölcsi szolidaritás belső kötelékeivel vannak egymáshoz fűzve. Ez az önkéntes kooperáció az angol és amerikai szabadelvűség kizárólagos terméke. Széchenyi tudni sem akart a 67-es kiegyezés után kialakuló vagy mostani dajkáló, árkoló, nevelő államról. És társadalmi koncepciójában a szabad emberek organizált közössége ugyanúgy elkülönül az államtól, amint azt a bevezetésben meghatároztuk. Azt mondja:
A közös érdek az a nagy titok, ami mindent egyesít, és a nemzetek hosszú életüknek egyedüli garanciája.
Széchenyi az első a magyar gondolkodók között, kinek elméjében felvillant a közlélek fogalma, mely azután összetartja az önkéntes társulást:
A közlélek pedig semmi egyéb, mint a közönségnek értelmi súlya és adakozási készsége, amely sohasem tekinti, hogy az országlás segít-e vagy nem, s amelynél fogva a nagyobb rész átlátja: hogy számos kis tehetség koncentrációja óriási erő. És az az ideig-óráig tartó áldozat, amelyet ki-ki a közjóra szán, minden bizonnyal a legnagyobb kamatokkal megtérül.
Nyilvánvaló tehát, hogy nála nemzeti erők egyesítése alatt tisztán lelki szolidaritást kell érteni, nem pedig azt a bürokratikus központosítást, amelyben ma élünk Magyarországon.
Individualizmusának csalhatatlan bizonyítéka a konkurenciáról szóló nézete. Több helyen írja, hogy a kultúrának s civilizációnak két fő előmozdítója van: egyik a szabadság, a másik a vetélkedési ösztön. Az utóbbi, tudniillik a konkurencia, minden gazdasági tökéletesedésnek elengedhetetlen feltétele, Széchenyi szerint is. Ugyanúgy meg volt győződve a verseny szükségességéről, mint a fiziokraták vagy Ricardo.
Ebből a néhány kiragadott idézetből kitűnik, hogy mindaz, ami Széchenyi tanításaiban etikai és gazdasági elem, az nem egyéb, mint a leszűrődött, az ő gondolatkörében egyénivé lett angol szabadelvűség. Közel negyedszázados agitátori tevékenységének végzetes hibája az, hogy programja egyoldalúan morális és gazdasági; Angolország nagyszerű politikai szabadintézményei nem gyakoroltak rá maradandóbb hatást, amit Beöthy Ákos nem ok nélkül vet szemére. Először hadat üzent a rendi szervezetnek, de a negyvenes években, amikor a robot és az ősiség eltörlésének kérdése az országgyűlésen napirendre került, felszólalt ellene, ugyanakkor ellenezte a zsidók emancipációját is. Úgy látszik, Angliában tisztán csak a briliáns anyagi eredmények vonzották, de a politikai élet nem. Pedig az anyagi fejlődés parallel halad Angolországban a politikai élet fejlődésével s a kettő összefügg.
A magyar nemzet – mint tudjuk – a negyvenes esztendőkben már elfordult tőle. Vannak, akik ma azt mondják, hogy az országgyűlés többsége azért nem követte Széchenyit, mert nem tudott felemelkedni az ő világába. De ugyan megérthető-e Széchenyi? Kritikusai közül már Grünwald Béla sem mérte őt a normális ember mértékével, azóta pedig köztudomású lett, hogy lelkileg beteg ember volt, innen magyarázhatók ellenmondásai és következetlenségei.
Gondolatrendszerében a legnagyobb következetlenség az, hogy elfogadja azt az etikai bázist, amelyen az angol szabadelvűség összes járulékával a klasszikus parlamentarizmussal együtt felépült, de ugyanakkor visszaretten a politikai jogok mérsékelt kiterjesztésétől is. Kiáltó ellentmondás! A gazdasági szabadelvűség elválaszthatatlan a politikaitól, az egyik logikusan kiegészíti a másikat. Képtelenség ipart, kereskedelmet, földművelést teremteni szabad társadalmi kooperációval, elnyomott, a politikai jogokból kizárt tömegekkel, méghozzá nemzeti önállóság nélkül.
Széchenyi szélső liberális a gazdasági kérdésekben, konzervatív a politikában; a logikát annyira lábbal taposó következetlenség ez, mintha valaki egyidőben volna katolikus meg protestáns. Tragikus tévedése volt az is, hogy az öntudatra ébredt magyarság kifejtheti nemzeti erőit, ha oda van láncolva Ausztriához. Ennek az ellenkezőjéről háromszáz év magyar történelmének tanulságai győzhették volna meg. De meggyőzhették volna a világtörténelmi analógiák, főleg pedig a gyarmatországok tanulságos példái.
Széchenyiből merőben hiányoztak azok a tulajdonságok, amelyek őt alkalmas pártvezérré avathatták volna. Mert a pártvezérnek világosan kell látnia a célt, és nyílegyenes úton kell haladnia. Ha ide-oda kapkod, elveszti népszerűségét. De az ő egész pályája tele van ellenmondásokkal. Sohasem tudta biztosan, hogy egy rothadó vagy egy újjászülető nemzet tagja-e. 1847-ben annyira felbőszült Kossuthra és a szabadelvű ellenzékre, hogy az egész országgyűlést el akarta fogatni. És mégis ilyen előzmények után tárcát vállalt Kossuthtal együtt Batthyány kabinetjében. Elítélőleg nyilatkozott a szabadságharcról, de döblingi magányában megírta a Bach-kormány ellen megsemmisítő támadó iratát, a Blicket, Ferenc József ellen pedig megírta Nagy szatíra címen megjelent gúnyiratát, amelynél gyilkosabb támadást még nem intéztek uralkodó ellen.
Az elmondottakat még azzal egészíthetnénk ki, hogy Széchenyi, aki úgy igyekszik magát feltüntetni, mint realista politikus és racionalista újító, voltaképpen idealista. Idealista, mert magasabb rendű embereket akart nevelni korának embereiből, s velük szemben olyan erkölcsi követelésekkel lépett fel, melyek messze túlhaladták a valószerűség határát. Mindenütt a tiszta észt emlegeti, de bonyolult mondatai szinte feszülnek az érzelmektől, s egész erkölcsi, gazdasági s politikai koncepciója tisztán lírai. Ugyanolyan romantikus jellem, mint a maga nemében Rousseau volt.
A magyar középnemesség, amely 1841-től kezdve már Kossuth Lajost vallotta vezérének, belesodródott a nyugat-európai szabadelvűség nagy nemzetközi forgatagába. Bizonyos, hogy a szabadelvű forrongás nemzetközi, de a nemzeti megújulásnak szükségszerűen bele kellett kapcsolódnia. És ebben az esetben nincs ellenmondás a nemzetköziség és a nacionalizmus között. Mint az előzményekben láttuk, Európa elnyomott nemzetei a XIX. század elejétől kezdve összeegyeztették a nemzeti öncélúságot a francia forradalom eszméivel. A nyugat-európai szabadelvűségnek ez a szerencsés egybekapcsolódása a nemzeti megújulással, úgy látszik, érthetetlen volt Széchenyi előtt. De annál inkább megértette ezt Kossuth Lajos, akinek jellemét, működésének általános karakterét néhány szóval össze kell hasonlítanunk Széchenyivel.
Kossuth Lajos igazi Isten kegyelméből való nemzetvezér, megáldva mindazokkal a fényes észbeli és jellembeli adományokkal, amelyek alkalmassá tették őt arra, hogy a különben szalmaláng természetű magyar nemzet sorsát kezébe vegye. Széchenyi Istvánnal megegyezik abban, hogy ő sem radikális újító, sőt bizonyos vonatkozásban még nálánál is konzervatívabb, mert nagy ellenfele nem csinált titkot abból, hogy a magyar nemzetnek a költők által romantikusan ábrázolt múltját megveti. Kossuth tiszteli a múltat s döntő fontosságúaknak tartja a régi, ezeresztendős formákat. Ahogyan a Széchenyinek adott válaszában mondja 1842-ben:
Mi ugyan a formákat olyan igen megcsontosultaknak nem látjuk, mert alig ismerünk a históriában alkotmányos, arisztokráciai formákat, melyekben több fogékonyság volt volna a képviseleti rendszerre minden megrázkódtatás nélkül, békésen, nyugalmasan és az eredeti nemzeties alaptípus megtartásával átalakulhatni, amint ez minálunk megtörténhetnék, ha nemzetünk, s így önmagunk érdekeit is igazán magasabb szempontból fogjuk fel, mint amely akkor vezérel, midőn a jól értett szabadsággal merő ellentétben álló szabadalmasságokat még egy-két évig, vagy ha úgy tetszik, egy-két emberéletig tengetni akarva görcsösen ragaszkodunk oly dolgokhoz, melyeknek nagy jövendői már bizony semmiesetre sincsenek, kis jövendőik is csak úgy lehet, ha ezen kis jövendőt a nemzet nagy jövőjének feláldozásával nem iszonyodnak megvásárolni.
Kossuth Lajos abban különbözik legfőképpen Széchenyitől, hogy egy minden részletében átgondolt, nagy, egységes társadalmi, közgazdasági, politikai koncepcióval lépett fel, amely minden árnyalatában tökéletes s ellenmondás nélküli: valóságos filozófiai rendszer. Az iskolás kézikönyveknek az az elcsépelt megállapítása, hogy Széchenyi anyagi felvirágzást akart, Kossuth pedig csupán csak a nemzeti szabadságnak volt zászlóvivője, elferdített és hamis. Az állítólag realista Széchenyivel úgy szokás szembeállítani, mint szertelen idealistát. Aki beletekint Kossuth írásaiba és 1832-től kezdve elhangzott beszédeibe, meggyőződhetik igen könnyűszerrel éppen az ellenkezőjéről. Kossuth hideg, számító elme, célkitűzéseiben pedig határozott, nyílt, egyenes. Mindig a múlt és a közvetlen jelen adottságaiból következtet a közeli jövőre, ezért politikai programja nem rapszodikus, mint Széchenyié, hanem empirikus módszer szerint, a logika törvényei alapján van felépítve.
... És midőn az institúciók javításáról van szó, ezen bonyolódás igényeiből fejlik ki a haladás phylosophiája, miszerint ridegen elkülöníteni talán egyetlen kérdést sem lehet, hanem még a nemakarás is kénytelen magát a logika hatalmának megadni, s ha egy lépést tőn, előbb-utóbb megteszi a másikat is, mely a társaságos viszonyok kapcsolatánál fogva amannak természetes postulátuma.
Ezt írja Kossuth 1843-ban, amikor Széchenyi azzal vádolta, hogy hebehurgyán mindent fel akar forgatni. A forradalmárnak bélyegezett Kossuth számtalanszor hangsúlyozza, hogy:
Ha feladatunknak tűzzük ki a törvényes eszközökkeli békés haladást, úgy gondjaink legfőbbike közé kell számitanunk, hogy közállományunk átalakításában a lehetségig kevés érdeket sértsünk, s magánjogi viszonyiban, hacsak lehet, senkinek törvény által költött, törvénybe vetett bizodalmát meg ne hiúsítsuk.
Hogy a múltat semmibe nem vevő Széchenyivel szemben mégis jóval tovább ment a korszerű újítások követelésében, annak csak az lehet a magyarázata, hogy Széchenyit megbénították bizonyos társadalmi előítéletek. Metternich kancellárral egész 1848-ig csaknem bizalmas viszonyban volt s abba a hiú reménységbe ringatta magát, hogy ez a tudomány- és művészetkedvelő nagy úr, aki nem zárkózott el teljesen a gazdasági reformok elől, elő fogja segíteni Magyarország feltámasztását
Kossuth még abban is különbözik Széchenyitől, hogy ellenfele teljesen azonosította magát nemzetével: az életét tette Magyarországnak az általa képzelt jövőjére. Kossuth, azt mond-hatnánk, felül áll a dolgokon. Nemzete iránt való mélységes szeretete nem fejlődött odáig, hogy az országot és annak népét ne objektumnak tekintse. Ezért őt semmi nem ejti kétségbe. Széchenyi megtébolyodik, Kossuth Világos után nem csügged el, hanem tovább harcol a siker biztos reményében. Széchenyi sokkal inkább azonosul a nemzettel, de viszont rengeteg munkájából, beszédeiből, gondolatainak, terveinek összevisszaságából lehetetlen kikerekíteni a nemzeti öncélúság gondolatát, világosan és félremagyarázhatatlanul.
Kossuth Lajos politikai elgondolásában a nemzet mint öncél szerepel, az egyéni szabadságot, ezt a nemzetközi jellegű posztulátumot kiszélesíti a nemzeti individuumok szabadságává, ugyanúgy, mint a vele egy vágású, hozzá közelebb álló külföldi nagy politikusok, például Mazzini vagy Cavour. A világforradalom jelszava ebben az időben nem azt jelentette, amit ma a forradalmi szocialisták frazeológiájában, hanem a nemzetek szabadságát. Petőfinél például világszabadság annyit jelent: szabad nemzetek világa. Kossuth a magyar nemzet múltjából a nagy realitásokat veszi kiindulópontul: az ősi alkotmányt, a megyei szerkezetet, s az ezeresztendős függetlenséget, nem a dicső haditetteket, mint az e korbeli poéták.
A magyar nemzet alkalmazkodó természetű ... de semmi körülmények között sem fog lemondani, hogy hazája az legyen, amivé első szent királya berendezte.
– mondja egyik beszédében. A magyar alkotmány dicső és megbecsülhetetlen örökség, mely a vérszerződéssel datálódik. De az elszakadást a Habsburgoktól éppúgy nem kívánta, mint ellenfele, Széchenyi. 1847 március 3.-i beszédében mondja:
Az legyen a Habsburg-ház második alapítója, ki a birodalom kormányrendszerét alkotmányos irányban reformálja, s felséges háza trónusát hű népeinek szabadságára fekteti le, rendíthetetlenül. A nép örök, s öröknek kívánjuk a nép hazáját, s öröknek ama dinasztia fényét, melyet uralkodónknak ismerünk.
Kossuth felfogása szerint a vármegye, melyet a 67 utáni központosító kormányok annyira elsorvasztottak, hogy csak silány nyomai maradtak reánk, megbecsülhetetlen értékű nemzeti kincs. A miniszteri omnipotencia, amely Magyarországon a világháború után érte tetőpontját, Széchenyi előtt sem volt rokonszenves, de Kossuth a francia példákra hivatkozva kimutatja, hogy a szolgaságba süllyeszt minden nemzetet, még a legdemokratikusabb alkotmány mellett is.
Organizmus, mely él és élve fejlődik: csak az intézményes szabadság lehet. Akárminő legyen bár a kormányforma, még ha republikánus is; a központi hatalomnak mindig municipális intézmények által kell mérsékeltetni, különben centralizációvá fajul, ami nem egyéb, mint vagy rideg vagy álcázott abszolutizmus.
Azok a nemzetek legboldogabbak, melyek legkevésbé kormányoztatnak. Erős kormány: gyámság, s akinek gyámja van, az ha nem hülye, hát kiskorú.
Több beszédében, cikkeiben, irataiban kifejti, hogy a modern állameszme az önkormányzat eszméje, és hogy mindazt, amit a család, a közösség, a megye maga megtehet, azt nem kell az államra bízni.
Annyira szenvedélyes híve a municipális szabadságnak, hogy ha arról van szó, hogy a megye megszűnjék, készebb inkább megbuktatni a miniszteriális törvényt, – mondotta 48-ban. Ahogy a Pesti Hírlapban írja:
Mindenesetre a megyei szervezet lesz magyar honban a magyar alkotmányos élet nyilatkozmányának legfőbb, legegészségesebb orgánuma.
A bürokráciától Kossuth rettentően félt. Azt írja:
Nincs semmi, ami kártékonyabban hathatna egy nemzet politikai erkölcsiségére, mint a hivatalosztogató kormánypatronage mértéktelen kiterjesztése. Oly forrása ez a nemzeti jellem rothasztásának, mely elegendő arra, hogy még különben bölcsen szervezett demokráciában is az erkölcsök megmérgeztessenek, a politikai becsületesség megvesztegettessék s mételyes hatása alatt a politikai pártállás javadalomhajhászati vetélkedéssé fajuljon. A történelem azt bizonyítja, hogy amely országban a tisztviselők egész ármádiája függ a kormány kinevezésétől, ott a nemzet ügynevezett érdemesebb része előbb-utóbb két részre oszlik: az egyik az, amely kormányhivatalba jutott, a másik az, mely jutni szeretne.
A sok ismétlés folytán belerögződött a köztudatba a középiskolás kézikönyveknek az a megdöbbentő hazugsága, hogy Kossuth a szegény és elkeseredett Magyarországért lelkesedett, amely folyvást lázadásra kész s rettegésben tartja a haza ellenségeit. 1841 és 48 között megjelent több kötetre menő cikkei bárkit meggyőzhetnek arról, hogy ugyanolyan pozitív gazdasági programja volt, mint Széchenyinek, azzal a különbséggel, hogy ő a részletekben sokkal inkább gyakorlatiasabb ellenfelénél. Kossuth az első Magyarországon, aki behatolt a kapitalista gazdasági rend apró részleteibe, majd előállott konkrét kereskedelmi és ipari tervekkel. Kezdetben smithianus, de később ezeket a nézeteit revideálta Friedrich List hatása alatt, ki a 40-es évek elején megfordult Pesten. Minthogy szerinte a társadalom gazdasági tevékenysége is a nemzeti öncélúság szent ügyét szolgálhatja, óva intett a Németországgal való vámközösségtől. Ezért attól fogva, hogy behatóan megismerte List közgazdasági tanulmányait, neki is szilárd meggyőződésévé vált, hogy bizonyos politikai intézkedésekkel fel lehet ébreszteni valamely népben a szunnyadó képességeket. Csengery azt veti Kossuth szemére, hogy gazdasági nézeteiben csekély az eredetiség, ami való igaz, de a gyakorlati politikusnál az elméleti eredetiséget nem szabad kutatnunk, hiszen a német egység gondolata sem volt Bismarcké. Kossuth úgy gondolta, hogy a vámsorompó egyet jelent a nemzeti függetlenséggel, s ennek a tételnek igazságát szomorú tanulságokkal igazolta a magyar ipar története 1867-től az összeomlásig. Annyira nem követte kereskedelmi kérdésekben az angol szabadelvűek példáját, hogy egyik cikkében a kereskedelmi szabadságról nem átallotta ezt mondani: „Merő ideológia és merő légalkotmány”.
Az ország gazdasági gyarapodását szerinte is csak szabad kooperáció útján lehet elérni. Az ő nevéhez fűződnek: az iparegyesület, a kereskedelmi társaság megalapítása, a Pestet Fiúméval összekötő vasút óriási terve. Vasutat vezetni a Karszt szikláin keresztül akkor még túl merész gondolatnak látszott, de Kossuth annyira vitte a tervet, hogy megtörténtek az első mérések. Több cikket írt ebben a kérdésben; szól bennük az észhez, feltárva a nagy gazdasági hasznot, a kereskedelem előnyeit, lebilincselő erővel szól bennük a fantáziához, Byron Childe Haroldjának a tengerhez intézett remek ódáját idézve. Még érdemes megemlíteni, hogy a praktikus vám- és kereskedelempolitikai kérdéseknek Kossuth valóságos mestere.
Kossuth, számításba véve a múlt és jelen eszmeerőit, a legridegebb valóság talaján építette ki politikai szisztémáját s ennek volt ő utolsó leheletéig következetes cselekvő alanya, Az evolúció logikai folyománya volt az, hogy a magyar nemzet kezdetben Széchenyi, majd 1840-től kezdve az ő szellemi felsőbbségének hatása alatt egy dicsőséges forradalomban egy csepp vér nélkül megteremtette az új Magyarországot.
A kettőjük Új-Magyarországa ellen feltámadtak a retrográd erők. Ezért a legközönségesebb történelemhamisítás úgy tüntetni fel a magyar szabadságharcot, mint forradalmat, Kossuth-ot magát pedig leszállítani népszerű romantikus nemzeti hőssé vagy forradalmi vezérré. A legelemibb józan ész követelte, hogy Magyarország fegyvert ragadjon a pokoli reakció ellen, s megvédelmezze magát azzal a becstelen rendszerrel szemben, melynek Felix Schwartzenberg volt a legfőbb képviselője, akit Széchenyi a Blick-ben „rothadtlelkű gazemberének” nevez. Önérzetes náció számára nem volt más választás, mint fegyvert ragadni s ezt a rendszert kipusztítani, hogy ha lehet. És Kossuth szisztémáján mégsem esett csorba. Beteljesedett a történelem logikája, az a szükségszerűség, melyről azt hirdette, hogy ő annak sorsküldötte eszköze. A kettős cézárizmus, a Habsburg-monarcha, a Hohenzollern-uralom pozdorjává zúzódtak össze, amint ő azt megjósolta ötven esztendővel ezelőtt. A viszonyok fejlődése mégis a legnagyobb magyar államférfiúnak, történelmünk leggrandiózusabb alakjának adott igazat és a világhistória ítélőszéke felmentette őt.