Montesquieu írja, hogy a különböző kormányzati formákat, az alkotmányos monarchiát, az arisztokráciát, a demokráciát túlzásaik teszik tönkre. Ez a tétel szó szerint érvényes a gazdasági liberalizmusra is, melynek filozófiai elgondolásában, úgy, amint az Adam Smith, Ricardo, Cobden írásaiban van megrögzítve, semmi sincs, ami ellentétben volna az általános emberi morállal, és nem egyezne meg a keresztény vallás erkölcsi tanításaival. De a tanok rendszerint mássá válnak a prózai világban, meghamisítják, kiforgatják őket a való életben. Még a Cobden-féle manchesterizmus sem olyan érzéstelen, rideg, üzleti világszemlélet, mint ráfogták, a smithianizmus pedig a legszigorúbb erkölcsi, mondhatnánk világnézeti alapon álló doktrína. A klasszikus közgazdaságtan a legszélesebb körű szabadságot úgy értelmezte, hogy a már említett belső erkölcsi törvények bizonyos szabályos mederben tartják majd a gazdasági tevékenységet, a munkás és munkaadó pedig közös érdekeiknek talaján megtalálják az útját-mód ját annak, hogy ne kerüljön sor közöttük összeütközésre. A munka náluk szentség s nem a pénz vagy bankspekulációt, hanem a javak gyártását, az emberiség anyagi szükségleteinek kielégítését értették alatta. A klasszikus közgazdasági iskola gondolatvilágában nagyobb megerőltetés nélkül el lehet képzelni egy bizonyos eszményi gazdasági liberalizmust, amelyben jóakarat, becsület, üzleti tisztesség uralkodnak, annak pedig, aki dolgozik, megadják az illő bért.
Ezt a könnyen elképzelhető ideális gazdasági szabadságot megrontották a kapitalizmus különböző kóros képletei, főleg a kommercializmusnak az a fajtája, amelyet Max Weber igen találóan kalandor kapitalizmusnak nevezett. Elfogulatlanul lehetetlen tagadni, hogy a mai tökéletlen pénzrendszer, a modern hitelélet módjai a törvény által megengedett tolvajlásra adnak száz meg száz alkalmat. A klasszikus gazdasági iskola semmi mást nem ismert el a munka mindenkinek kijáró szent jogán kívül. A kapitalizmusnak ezek a fattyúhajtásai sokkal közismertebbek, semhogy előszámlálásukra sok szót kellene vesztegetni. Amikor a részvénytársasági nagyüzemeknél busás szinekúrákat kapnak előkelőségek, ahol kidobálják a profit nagyrészét a termelő munkában direkt részt nem vevő igazgatósági tagoknak, ami pedig a munkásokat illetné – valóban jogos a szemrehányás és a legélesebb kritika.
Az most már a kérdés, hogy a kapitalizmusnak ezek ellen a nyilvánvaló bajai ellen mit ajánlanak orvosságként azok, kik elvben fenntartják a magántulajdont; mennyit ér a gyakorlatban az állami intervenció (etatizmus) és az államszocializmus.
Az etatizmus, mellyel a franciák ajándékozták meg Európát, azt tanítja, hogy az állam, mint a társadalom egyetlen hatalmi szerve, törvényhozási úton, kormányzati beavatkozással irányítólag hasson a gazdasági életre, más szóval: szubvencionálja, támogassa azt, akit erre érdemesnek talál, közvetítőleg lépjen fel a tőke és a munka között, mert a magángazdasági élet prosperálása szerintük államérdek, ennélfogva a beavatkozás is állami kötelesség. Az államszocializmus, melynek Adolf Wagner, a berlini egyetem volt közgazdaság professzora a feltalálója, a középút, mintegy kiengesztelődés a szocializmus és az individualizmus között. Az ő közgazdasági koncepciójában az állam a javak elosztásának a legfőbb intézője.; úgy azonban, hogy nem zárja ki a magántulajdont. Feladata tehát nemcsak az, hogy szociális érdekből a gazdasági élet egész jogi szervezetét szabályozza, hanem ugyanakkor hogy beleszóljon, szintén közérdekből, a magángazdaságba is. Adolf Wagner államszocializmusa Hegel jog- és államfilozófiájából származik. Hegel az irányításban, a védelemben jelölte meg az állam misszióját, ami ellentmond az individualista filozófusok meg a közgazdászok tanításainak. Történetfilozófiájában fényesen kifejti a nagy felszabadulási folyamatot, de egy logikai halálugrással mindent belegyömöszöl a porosz rendőrállamba. Az állam nála rendőr, védelmező és az összes reformok kezdeményezője; védi a jogi személyt, elnyomva a bűnt; ellenőrzi a forgalmat, biztosítja a munkát mindenki számára.
Az államszocializmusra nézve a háború tapasztalatai megbecsülhetetlen értékű tanulságokkal szolgálnak. Az állam, hogy mindenrendű munkát a hadviselés szolgálatába állítson, nyakunkra hozta az Adolf Wagner-féle államszocializmust s a termelést a javak elosztásával együtt a háborús központok, ezek a nagy bürokratikus szervezetek vették kezükbe. Akik az akkori szocialista irodalmat figyelemmel kísérték, emlékezhetnek arra, hogy milyen harsogó örömmel üdvözölték a szocialisták ezt az újítást, melyet úgy tekintettek, mint irányadó és követésre méltó példát a jövőre nézve. De az államszocializmus minden vonalon, minden részletében a legcsúfosabban megbukott, A termelt javakat nem tudták igazságosan a szükségletek szerint szétosztani, az élelmezési zavarok folyvást nőttek, abban az arányban, amint a háború végéhez közelebb jutottunk, és van még ennél nagyobb, tanulságosabb eredménye is: a piactalan termelés, azáltal, hogy félholtra rendszabályozták a legitim kereskedelmet, életre keltette a becstelen zugkereskedelmet, amelyet azelőtt csak hírből ismertünk.
Az egykori közélelmezési minisztérium aktáiból a legszemléltetőbb módon lehetne kimutatni, hogy milyen infámisan működött az állami ellátás. És a hiba nem az emberekben rejlett, hanem magában az intézményben: a lassú mozgású hivatalos apparátus, a közalkalmazottak kölcsönös alárendeltsége nem pótolhatta azt az elevenséget, gyorsaságot, a szükségletek meglátását, ami a kereskedőket jellemzi.
De az állami intervenció ellen felhozhatnánk még egyéb argumentumoknak egész tömegét. Az állam által dédelgetett gazdasági vállalatoknál követték el azoknak a visszaéléseknek legnagyobb részét, amelyekkel az elmúlt esztendőkben telve voltak a napilapok bűnkrónikái. Régi és mindenütt ismétlődő tapasztalat, hogy a közüzemek megközelítőleg sem működnek olyan jól, mint a magánüzemek, amellett az egész világon deficittel dolgoznak.
A békekötés után Németországban s azóta több északi államban is a szocialisták kerültek a parlamentben többségre. Nem lett volna tulajdonképp semmi akadálya sem annak, hogy a gazdasági programjukat minden erőfeszítés nélkül megvalósítsák s legalább részben az állam tulajdonába juttassák azokat a termelőeszközöket, melyeket ők erre a célra már érettnek tartanak. Teoretikusaik rengeteg papirost fogyasztottak el annak a kérdésnek megvilágítására, hogy a szocializáláshoz hogyan fogjanak hozzá. De nem tettek egyetlen lépést sem; a kívánság elé állott egy rettentő kérdés: hogy hogyan kell végrehajtani? És ezen a kérdésen máig is gondolkoznak. Pedig a kapitalizmus akkor szörnyű krízist élt át. A gyárak termelése csökkent, a munkanélküliség óriási arányokat öltött egész Európában. A vállalkozók aligha fejtettek volna ki számottevő ellentállást a szocializálás ellen. És mit láttunk? Azt, hogy a tőke átélte kisebb megrázkódtatásokkal nemcsak az inflációs korszakot, hanem a szocializmus politikai győzelmét is és még mindig áll rendületlenül. A presztízsében megrendült, erejét vesztett kapitalizmusnak ez a harcnélküli győzelme Németországban haszontalan utópiává, és üres ábránddá pecsételte a szocialisták erfurti programját.
A gazdasági szabadság a gyakorlatban különböző társadalmak szerint módosult. Hogy tökéletesen az eszmét megközelítőleg működjék és fejthesse ki hatását, ugyanúgy, mint a parlamentarizmusnak, szüksége volt a saját miliőjére. És ugyanúgy, mint a parlamentet, a gazdasági liberalizmust is eltorzították a vadhajtások Európában. Csak az angol, de még inkább az amerikai levegő kedvezett neki, ahol a népesség az óvilág terhes hagyományait lerázva, még ma is a lázas, a lüktető munka szeretetét szívja magába. A munka útján való vagyonosodás, az aktivitás s az érvényesülés vágya oly általános náluk még most is, hogy jóformán ismeretlen a passzív természetűeknek, a tehetetleneknek az a társasága, amely állami oltalomért könyörög a „tűrhetetlen” szabadverseny ellen. A munkának megbecsülése hozta magával, hogy a vállalkozók tisztességesen megfizették munkásaikat; ezzel kigyomlálták a forradalmi szocializmusnak, ennek az európai betegségnek csiráit. Az amerikai kapitalizmust tehát az különbözteti meg az európaitól, hogy a gazdasági liberalizmusnak megközelítően tökéletes típusát ábrázolja, míg az európai a tökéletlent, a torzformát. Ezért az Egyesült Államok gazdasági mechanizmusa hordozza magában a jövő egészséges fejlődésének minden lehetőségét; s amikor felvetődik az a kérdés, hogy a gazdasági szabadságnak van-e jövője, erre kell rámutatnunk, mint irányt jelző példára.
A tőke és a magántulajdon fennmaradása attól függ, hogy tud-e demokratizálódni a jövőben: ha erre képes lesz, a kollektivizmus minden formája önmagától elsorvad, végül semmivé válik. Ezért rendkívül nagy jelentőségű az említett amerikai példa. Az elmúlt hat esztendő fejlődése az Egyesült Államokban szinte meglepő. Az általános vagyonosodásról szóló statisztikából azt látjuk, hogy a munkások nem hódoltak be a marxi elméleteknek, hanem maguk igyekeznek behatolni a vállalatokba, részvényeket vásárolnak, s ma már vannak vállalatok (például az Északon fekvő elektromos művek), ahol a munkásrészvényesek száma a 80 százalékot is eléri. Amerika gazdasági életének ez az újabb fázisa megcsúfolta a Marx-féle vagyonfelhalmozódás elméletet, amely szerint egy bizonyos idő múlva minden vagyon, a termelőeszközök összessége néhány kapitalista kezébe kerül.
Az elmúlt esztendők gazdasági tapasztalatai egy szemernyi bizonyítékot sem nyújtanak amellett, hogy a kollektivizmus valamely formája vagy módosulása győzni fog. Mert az állam nem tudja ellátni azokat a funkciókat, melyek szükségesek a napi szükségleteknek az igényekhez mért kielégítésére. És naív tévedés azt hinni, hogy ami az államé, az egyúttal az összességé is. Oroszországban új hivatalnok arisztokrácia keletkezett az elmúlt kilenc esztendő alatt s ez úgy bánik a rábízott állami javakkal, mint egyéni tulajdonával. De látunk magunk körül is egy sereg példát; itt vannak a közhatóságként szereplő szent és sérthetetlen állami üzemek.
A jövő termelési rendszere csak a mai kapitalizmusból indulhat ki, bármennyire tökéletlen is ez napjainkban. A termelési eszközök kérdése nem uralmi kérdés, mint a szocialista teoretikusok állítják, és a kapitalizmus nincs szükségképpen hozzákapcsolva egy bizonyos társadalmi csoport létéhez, tehát csak a mai meglevőkből indulhat ki minden javítás, minden újabb tökéletesítés, nem előre elgondolt doktrínák szerint, mert úgy járunk, mint a franciák a forradalomban, vagy az orosz bolsevisták a kommunizmus szánalmasan összeomlott kísérletével. Az élet igazi nagy törvényei a kutató szemei elől el vannak rejtve, de azok a filozófiai formulák, azok a felületes általánosítások és a belőlük leszűrt következtetések, melyeket a kollektivisták kieszeltek, nem bizonyultak eddig az élet törvényeinek.