A Gladstone-korszak reformjai

Bemutatni az angol liberalizmust szereplő személyeiben és nagy egyéneiben, a leghálásabb feladat volna. Az angol politikai élet az egész emberiség számára mintául szolgálhat abban a tekintetben is. hogy a választó tömegek hogyan válogatják ki a szereplő egyéniségeket. Az előkelőek demokrata érzelműek, a tömeg pedig arisztokratikus hajlamú Angolországban, ebből a nagyszerű összetalálkozásból társadalmi harmónia születik és kölcsönös bizalom. Az 1832.-i és 1867.-i választójogi reform óta semmit sem esett a parlament és a kormányok régi nívója. A parlamenti váltógazdaság és a kormányzó pártoknak szinte szabályszerű váltakozása folytán egy-egy kormány nem ragadhatott bele úgy a miniszteri székbe, mint nálunk Magyarországon hatvanhét után, s ennek következtében nem korrumpálódott. Ha a konzervatívok elvesztették a választók kegyeit, jött utánuk a másik párt, ugyanolyan gyakorlott kormányképes államférfiakkal, mint elődje.

William Εwart Gladstone a liberalizmusnak Canning lord óta általánosan elismert legnagyobb alakja és a múlt század egyik legnagyobb, általában típusnak kimondott angol államférfia. 1809 december 29.-én született Liverpoolban egy gazdag kereskedő családból. Tanulmányait a konzervatív politika ősi fészkében, az oxfordi egyetemen végezte, és igen fiatalon, már 1832-ben az alsóház tagja. Abban az időben került a parlamentbe, amikor a szabadelvű reformoknak hosszú sora megindult, amikor a vezérszónokok mind történelmi nagy alakok; közöttük Macaulay, aki a választójogi reform tárgyalásánál mondotta első beszédét, csak tehetséges kezdőnek számított. Már napirenden vannak a vámvédelem és a szabad kereskedelem problémái, Cobden és társai megkezdik történelmi nevezetességű agitációjukat a gabonavámok ellen. Gladstone rendkívül munkabíró ember volt, egyik életírója szerint naponta tizenhat órát is dolgozott, folyton tanult és képezte önmagát. Mint buzgó protestáns, ő is hitt a saját isteni küldetésében, a bajokat, az akadályokat próbáknak tekintette, amelyeket leküzdeni magasztos emberi rendeltetésünk.

Az angol parlamentet maguk az angolok a politika legkitűnőbb iskolájának tartják, ahol a viták mindig szigorúan elviek s a legnagyobb ritkaságok közé tartozik a személyeskedés. Ezt a parlamenti iskolát végigjárta Gladstone, amikor 1868-ban, Disraeli első bukása után megalakította kormányát. Már ki volt forrva a liberalizmus filozófiája, amennyiben filozófiának nevezhetjük azokat a minden absztrakció nélküli egyszerű, gyakorlatias politikai és közgazdasági nézeteket, amiket Cobden és Mill hirdettek. A liberálisoknak most már van széles alapon kidolgozott, átgondolt és világos programjuk: demokratikus haladás lépésről-lépésre.

Bright, a radikális balszárny vezére, mindjárt az ülésszak elején felvetette a fölreform kérdését, amelytől Gladstone sem idegenkedett. Napirendre került az oktatásügy alapos és mélyreható átalakítása. Sokkal nehezebb volt a munkáskérdés, mert Gladstone, mint a klasszikus iskola meggyőződéses híve, elutasított minden állami intervenciót. Az 1871.-i törvény azonban megengedi a sztrájkot, de ugyanakkor szigorúan megbünteti azokat a munkásokat, akik terrorizálni akarják a sztrájktörőket. Emiatt beállott a szakadás a munkások és a liberálisok között. Gladstone az ír kérdésben tanúsított liberalizmusa miatt, hat esztendős kormányzása után annyira elvesztette népszerűségét, hogy az 1874.-i választásokon kisebbségben maradt és pártja minoritás egészen 1880-ig.

A liberálisok 1874-ben Birminghamban újjászervezték pártjukat. Itt lépett fel egy új ember, Chamberlain, odavaló nagyiparos és a város polgármestere, akinek kezdeményezésére megszervezik a National Federation of Liberal Associations-t. Ez a pártok történetében annyira nevezetes szövetség gyorsan hatalmas klikké fejlődött. Központi bizottsága maga küldi ki jelöltjeit, ellenőrzi tagjainak parlamenti szereplését, behálózza az egész országot a kisebb szervezetekkel. Az egész radikális irányú és nem titkolt célja kiszorítani a pártból a konzervatív whigeket.

Gladstone Derby bukása után (1880) 347 mandátumot kapott a választásokon és mint premier, teljes erővel folytatja régi reformterveinek végrehajtását. Az angol parlamentarizmusnak még a Disraeli-féle reform életbelépése után is meg voltak a maga szépséghibái. A választójog még mindig privilégium, az pedig, hogy valaki képviselő lehessen, csak gazdagoknak megengedhető fényűzés. 1880-ban Angolország hárommillió választója hárommillió fontba került.

Az új parlamenti reformmozgalomban részt vett a tiszteletreméltó öreg Bright, mellette az akkor még fiatal Chamberlain volt a fő szóvivő. A választójogi törvény életbelépése után 5,670.000-re felemelkedett Angliában a szavazók száma, a választás alkotmányos költségei pedig mindössze 80.000 fontot tettek ki.

De Gladstone reformműveivel nem voltak megelégedve sem a baloldali liberálisok, még kevésbé a konzervatívok. Amikor adóterveivel, majd a lordok házának megrendszabályozásával is előállt, teljesen elvesztette népszerűségét. A liberális arisztokraták (mint lord Harmington) szövetségre léptek a Chamberlainhoz csatlakozó liberálisokkal és konzervatívokkal, megalakították az unionista pártot, amely az 1886.-i választásokon megkapta a mandátumok többségét. 1886-tól 1892-ig a konzervatívok kormányoznak. 1892-ben a választások előtt a liberálisok kidolgozzák a híres newcastle-i programot, amely egészben véve radikális program s többek között az új választói törvényt, az ír kérdés szabályozását és a lordok házának reformját tartalmazza. Újból Gladstone lesz a premier, de a liberális program tartalma immár szociális. Napirendre kerülnek a nyolcórai munkaidő, a gyermekvédelem, az örökségi adó és a felsőház alapos reformja. A radikálisok azt látták, hogy a még mindig túlhatalmas lordok háza minduntalan elgáncsolja őket, kiadják tehát a jelszót: Ending or Mending – legyen vége vagy javuljon meg. De a konzervatív agitáció is mind nagyobb hullámokat ver, főleg az ír kérdés miatt. Gladstone 1894-ben lemond, és a következő évben végrehajtott választásokon a liberális koalíciónak mindössze 259 mandátumot sikerült elnyerni.

Cobden, Bright, Stuart Mill és főleg Gladstone az angol liberalizmusnak, amit meghamisított a konzervatív és imperialista Palmerston-korszak, határozott lényeget és tartalmat adtak és belevitték a pacifizmust, a humanizmust, a gyors ütemű haladást. Mill és Gladstone a legbelsőbb lelki rokonai egymásnak. Abból a kitűnő élet- és jellemrajzból, amelyet John Morley hagyott ránk,¹ Gladstone mint derült lelkű, eszményi gondolkodású, vallásos, s roppant akaraterejű férfi bontakozik ki előttünk; gyakorlati és elméleti politikus egyformán. Emellett meggyőződésében hajthatatlan, nézeteit nem változtatja a közvélemény hullámzásai szerint. Konzervatívból lett liberálissá, de bizonyos mértékig egész életében az maradt. Politikai nézeteinek, úgy kül-, mint belpolitikájának vallásos meggyőződése adott színt és karaktert. Azt mondhatnánk, megközelítette a teljes és tökéletes férfi típusát; érzéklete minden iránt kiterjedt: vallásos, de ugyanakkor szabadgondolkodó, lelkesedik a szabadságért, a polgári egyenlőségért, de nem rúgja félre a tekintély elvét.

A munkáskérdésben csak az emberbaráti követelményeknek engedett. 1894-ben, mikor a liberálisok revideáltak régi programjukat, Gladstone a munkáskérdésről a következőket mondotta:

Boldog vagyok, hogy részt vettem az elmúlt hatvan esztendő felszabadítási munkájában, de nem tudom biztosan, hogyha újra kellene kezdeni az életemet, hogyan helyezkednék szembe a következő hatvan esztendőnek egészen másfajta problémáival. Csak egy dologban voltam és vagyok szilárdan meggyőződve: az állam nem képes arra, hogy regenerálja az embert, és eredménnyel orvosolja az éjszaka e földjének rettentő nyomorát.

Gladstone pacifista, de nem olyan szélsőséges és abszolút békebarát, mint Cobden. Bármily siralmasak is a háborúk – mondotta egy alkalommal – létünk szükségletei közé tartoznak: vannak pillanatok, amikor az igazság, a hit, az emberiség jóléte köteleznek bennünket arra, hogy ne vonakodjunk a háború vállalásáért való felelősségtől. A hódító háborút azonban kereszténytelen, gonosz és erkölcstelen dolognak tartotta, s ezért ellenezte a búr háborút is.

Gladstone-nal az angol liberalizmus nagy korszaka zárult le. 1906-ban az angol liberálisok minden eddigit felülmúló győzelmével a nagymúltú pártnak új korszaka kezdődik. A párt többségét most már a radikálisok alkotják, akikkel a francia forradalom idejétől kezdve, mint érzékeny lelkű emberbarátokkal, mint a népjogok lovagjaival folyvást találkozunk Anglia politikai történetében. Ők alkotják sokszor a liberálisok bal szárnyát, ők a túlzott követelők, a reformok megpendítői akkor, amikor azokat a toryk és a mérsékelt whigek még túl korainak tartották.

Az angol radikalizmus abban tér el a kontinens polgári radikalizmusától, ettől a nem sok vizet zavaró doktriner szektától, hogy vallásos eredetű s éltető eleme a régi puritanizmus. A 1906-ban összeült alsóházban 170-re rúgott a puritánok s egyéb vallásos szekták tagjainak száma; feltűnően sok közöttük a kézimunkás és plebejus származású ember. Itt jelenik meg először a temperamentumos Lloyd George, az éles eszű walesi ügyvéd, a későbbi premier, a mai angol politikai élet egyik legjellegzetesebb alakja. A régi vágású, a Stuart Mill-Gladstone-iskolához tartozó liberálisokból alig maradtak néhányan. Közülük elsősorban John Morley, a kitűnő tanulmányíró, Gladstone és Cobden életrajzírója érdemel említést. Szerepelnek még Sir Edward Grey, a későbbi külügyminiszter, Winston Churchill, a mostani kincstárnok, aki a háború után a konzervativizmus vizeire evezett.

Ennek a vallásos eredetű angol radikalizmusnak az idealizmus a rugója, amely Carlyle és Ruskin elmélkedésein keresztül szivárgott be az angol életbe. Ezért fordultak a radikálisok különös figyelemmel a munkásosztály helyzete és a társadalmi igazságtalanságok felé, abban a hiszemben, hogy azok kiirthatók a törvény s esetleg az állami intervenció eszközeivel. A Campbell-Bannerman-kormány egész sereg munkásvédelmi törvényt gyártott s a szociális alkotások egész sorát nyitotta meg, amelyeket itt nem részletezhetünk. Megkezdte többek között a földreformot, kikényszerítette a lordok házával szemben az adóreformot és a földadót. Törvényalkotásai egészben véve szociális irányúak.

Ezekkel a rohamos szociális törvényalkotásokkal az angol liberalizmus olyan pontra hágott, ahol nehéz eldönteni, hogy nem mond-e ellent önmagának és nem tagadja-e meg a saját lényegét. A régi liberálisok, Cobden és Bright² 1836-ban a választási kampány során a szabadság doktrínájának hatása alatt a legélesebben kikeltek az ellen, hogy az állam beleavatkozzék a munkásügyekbe. 1844-ben, amikor Sir James Graham az alsóházban azt indítványozta, hogy hat és fél órára korlátozzák a tizenhárom éven aluli gyermekek napi munkáját, Ashley lord pedig le akarta szállítani a bányákban agyondolgoztatott gyermekek munkaidejét, a különben humánus gondolkodású és idealista Cobden ellene szavazott. A liberálisok semmiféle engedménytől nem húzódoztak, amikor a politikai jogok kiterjesztéséről volt szó, de a gazdasági kérdésekben makacsul ragaszkodtak a klasszikus iskola elveihez s ellenezték az állami munkásvédelmet, mert úgy gondolták, hogy ez a munkások és munkaadók közös ügye, ezért nem tartozik az államra. Így gondolkozott Gladstone is, legnagyobb vezérük. John Stuart Mill helyeselte a sztrájkjogot, de tiltakozott az ellen, hogy a munkásügyekbe belenyúljon a törvényhozás s ezzel korlátozza a munkások és munkaadók jogait. Sajátságos, hogy a konzervatív lordok, ezek a hideg és büszke arisztokraták mennyivel jobb indulattal viseltettek a munkások iránt, mint a liberálisok. A szabadelvűek ugyanis, ugyanazokat a törvényeket alkalmazva a gazdasági és politikai jelenségek két nagy csoportjára, nem tágítottak abból a meggyőződésükből, hogy nem szabad az egyes individuum szabadságát az összesség esetleges jobblétéért áldozatul dobni.

A radikalizmus előtérbe nyomulása a liberális pártban a régi szabadelvűség veresége, mert kérdéses, hogy ez az új iránya a liberalizmusnak még liberalizmusnak nevezhető-e. De megelőzőleg nagy vereséget szenvedett a párt a gazdasági politikában. 1878-ban megkezdődik a védővámos agitáció, mely összetársulva az imperalista gondolattal, a szabadkereskedelmi irányt lassanként teljesen legyűrte.³ Ez az új „szociális” liberalizmus ma még egészen kiforratlan, a vezérek pedig ide-oda kapkodnak a régi whig-program és a munkás-radikalizmus között. Lloyd George és párthívei legújabban annyira elkanyarodtak balfelé, hogy a múlt évben egyik gyűlésükön elismerték a szénbányák szocializálásának létjogosultságát Ez a határozatlanságuk és a munkáspárttal való szolidaritásuk nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a pártból az 1924.-i választásokon csak egy kis törmelék maradt. A régi angol liberalizmust ma kétségkívül a konzervatívok képviselik, Baldwinnal, a mostani premierrel az élükön. A legutóbbi választások alatt megjelent pártprogramjukban két legfontosabb követelésük van, ezek pedig: a tulajdon és a szabadság.⁴ A liberalizmust régebben sem lehetett egyetlen politikai párthoz kötni, de ma, miután a névszerinti liberálisok lecsúsztak a régi ösvényükről, ők az őrzői a régi whig programnak: a polgári szabadságnak, a tulajdonnak, a szabadversenynek.

Lábjegyzetek

1. Morley, The Life of William Ewart Gladstone, 3. k., London. ↩

2. T. Bardoux, Essai D'Une Psychologie de L'Angleterre Contemporaine, Párizs, 1906., 374. o. ↩

3. Cunningham, The Rise and Decline of the Free Trade Movement, Cambridge, 1904. ↩

4. Lásd a Hugh Cecil-féle konzervatív pártprogramot (Conservative Ideals, London, 1924.). ↩