A kiegyezés után

A reformkorszakot röviden úgy jellemeztük, hogy a magyar középnemesség a forradalmak polgári ideológiája előtt teljesen meghódolt. Ezért nem fantazmagória az a feltevés, hogy ha az önkényuralom egy időre meg nem akasztja a fejlődést, talán néhány rövid évtized leforgása alatt új polgári Magyarország támad fel a feudalizmus romjain. Az most már a kérdés, hogy a 67 után következő nemzedék hogyan gazdálkodott azokkal a nagy értékű tradíciókkal, melyeket örökségül kapott a Széchenyi-Kossuth-korszaktól.

A kiegyezéstől az összeomlásig terjedő félszázadot általában liberális korszaknak szokták nevezni. Az elmúlt zűrzavaros esztendőkben az ismétlés folytán beszivárgott a köztudatba az az állítás, hogy a 67-es rezsim túlságosan belehajszolta Magyarországot a liberalizmusba, és a meggondolatlan demokrácia meglazította a faji összetartozás kötelékeit s pusztulásra ítélte a nemzet legértékesebb erőit. Nemcsak a felületes demagógok, hanem még komoly emberek is, kik bizonyos felelősséggel tesznek a nyilvánosság előtt súlyos kijelentéseket, úgy jellemezték ezt az állítólagos magyar szabadelvűséget, mint valami nemzetrontó és országpusztító csapást. Nem érdektelen tehát felvetni azt a kérdést sem, hogy valóban liberális volt-e a kiegyezés utáni ötven esztendő, ha Magyarország politikai és társadalmi képét nyugat-európai szemüvegen keresztül vizsgáljuk.

Ha a nemzetépítő munka azon a fundamentumon halad tovább, melyet Széchenyi és Kossuth rögzítettek, tehát sokkal több lett volna üres légvárnál, akkor folytatódik az a bizonyos társadalmi kooperáció, melyet az előzményekben már vázoltunk. A történelmi középosztályra, ha az apáknak, a jobbágyfelszabadítóknak nyomdokait követi, igen fényes, igazi nemzetteremtő hivatás várt volna. Pótolta volna Magyarországon a hiányzó polgári osztályt, önmagát pedig kiszélesítette s megóvta volna az enerválódástól oly módon, hogy az akkor még elmaradt parasztsággal szolidaritást vállalva, új erőt merít ebből a friss társadalmi rétegből. Ugyanazzal a tettvággyal, lelkesedéssel, ami az apákat eltöltötte, Magyarország könnyűszerrel, minden nagyobb nehézség nélkül beilleszkedett volna az új kapitalista világrendbe. Hiszen a kapitalista gazdasági átalakulás elől az ország nem zárkózhatott el, ha nem akart megmaradni a Balkán-államok módjára primitív agrárországnak. A társadalmi kooperációra úgy, mint Széchenyi elgondolta, annál inkább is szükség lett volna, mert a gazdasági élet fejlesztése elé továbbra is akadályok gördültek, abból a megváltozhatatlan államjogi helyzetből kifolyólag, amely bennünket a kiegyezés értelmében összekapcsolt Ausztriával. De nem ez történt. Ez a generáció vagy hiú ábrándnak és délibábnak tartotta a Széchenyi-Kossuth-kor összes kezdeményezéseit, vagy nem értette meg őket, vagy elveszítette apáinak önbizalmát és heroikus akaraterejét. Azt látjuk 67 után, hogy amíg 48 előtt minden gazdasági tevékenység társadalmi, a kiegyezés után minden állami. Az állami működés körébe kerül az ország kulturális fejlesztése, a gazdasági erők kihasználása, a nevelés, az ipar, a kereskedelem, a forgalom; a liberalizmusnak egyik legsarkalatosabb követelménye: az önkormányzat, a megyei autonómia pedig hovatovább elsorvad.

A Deák-párt maradványaiból és a balközépből 1875-ben összetevődött új kormánypárt szabadelvű pártnak nevezte magát. A pártprogram valóban hirdette hangzatos frázisokban a szabadelvűséget, a különböző választási proklamációk kiabálták a liberalizmust. Csakhogy a pártok igazi programját nem a kortesbeszédek, nem a választók számára készült frázisgyűjtemények mutatják, hanem lelkületük, legfőképpen pedig tetteik. Az új rezsim, melynek hosszú időn át Tisza Kálmán volt a vezére, amely rövidesen magába szívta az országnak egész értelmiségét, mindennek nevezhető, csak nem szabadelvűnek. Ha a német politikai pártok történetét ismerjük, meglepő hasonlatosságot találunk a Tisza-rendszer és a porosz junker-konzervativizmus között. A fő különbség az, hogy a junkerek konzervatívok voltak nyíltan, őszintén, és sohasem állították magukról azt, hogy ők szabadelvűek. Tiszáék a liberalizmus álruhájába bújtatták politikájukat, melynek letagadhatatlan az osztályjellege.

A szabadelvű haladás bizonyos követelményei elől ebben az időben már lehetetlenség volt kitérni. És amikor a konzervatívok harcot hirdettek a liberalizmus ellen, nem foglalkoztak komolyan azzal az esztelen gondolattal, hogy visszafelé hajtják az idő kerekét; sokkal praktikusabb emberek voltak, semhogy ne láttak volna bizonyos kifizető előnyöket, melyekben részesítette őket az egyébként kárhozatos szabadelvűség; csak a gyors haladástól, a megrázkódtatásoktól rettegtek és csökönyösen ragaszkodtak egykori kiváltságaik élvezetéhez. Ebből a célból a német junkerek, illetve teoretikusaik megkonstruálták a felsőbb körök kívánságainak és érdekeinek megfelelő politikai doktrínát, az említett organikus államtant, amely társadalmat nem ismer, csak államot, ebbe szorítja be az emberi életnek minden megnyilvánulását, ez szerinte az egyetlen létforma. Ezt ismételve azért említjük meg, mert nálunk az iskolás politikatudomány, melyet az ifjúság az egyetemek, a főiskolák tankönyveiből és kompendiumaiból szedett a fejébe, nem egyéb, mint a német organikus államtan, több-kevesebb eredetiséggel magyar nyelvre ,,átírva”.¹

A Tisza-rendszer, amely szabadelvűnek keresztelte el magát, frazeológiájában ugyan nem, de érzelmeiben, lelki tulajdonságaiban és tetteiben annyira hasonlít a porosz junker konzervativizmushoz, mint egyik tojás a másikhoz. Feltűnő és szinte érthetetlen a történelmi középosztály lelki átalakulása; valósággal pszichológiai rejtély. Mintha az apák ambícióját, munkakedvét, életlendületét valami lehangoló, zsibbasztó fáradtság váltotta volna fel utódaikban. A középnemesség örömujjongásban tört ki, amikor Deák Ferenc tető alá hozta a várva várt kiegyezést, és ettől fogva tömegesen tódult a megyei és állami hivatalokba. Maradt a reformkorbeli szabadelvűségből valamicske; az Iványi Dávid-féle szélsőbal párt Kossuth nyomdokain járt. A függetlenségi ellenzék a nemzeti függetlenség fogalmi létét képviselte, de gazdasági, társadalmi, szóval a tradíciókhoz méltó szabadelvű program nélkül; így nem csoda, hogy a viszonyok alakulására alig gyakorolt befolyást.

A „szabadelvű”, de közben teljes erővel központosító kormányok legelőször a régi, történelmi vármegyékre tették rá a kezüket. Ezt a rendiség korában oly kitűnően működő intézményt tovább kellett volna fejleszteni a XIX. század szellemében, demokratizálni úgy, mint az angolok az egykor szintén reakciós countyt, hogy ez legyen az iskola a parlamentarizmus és az igazi demokrácia számára. A megyét a lassanként elzüllögető dzsentrik azilumává változtatták, centralizálták az országot és a kormány-mindenhatóság kiterjesztése céljából bizonyos álautonómia fenntartásával a közigazgatási ágak nagy részét a központi hatalomtól tették függővé. A választás és a megyei önkormányzat a háború előtt puszta komédia volt Magyarországon. Gróf Andrássy Gyula írja, kit a legrosszabb akarat sem vádolhat radikalizmussal, hogy Magyarország Európa legcentralizáltabb országa.²

A hivatalosztogató állami patronátus valósággal nem ismert határt. Egy konzervatív politikus a következőket mondja 1887-ben megjelent röpiratában Tisza Kálmán kormányzatáról:

Egyik hivatal a másik után kreáltatott, a meglevők alapja kiszélesíttetett, s így ma ott vagyunk, hogy kormányzása alatt a hivatalnokok száma több mint hétezerrel növekedett.

Ugyanennek a röpiratnak szerzője panaszkodik, hogy a hivatalnokok benn a minisztériumokban nem dolgoznak, csak a fogukat piszkálják, és két-három szabad órájuk marad mindennap a hivatalos időből. Hogy mennyire antiliberális volt és mennyire ellenkezett a XIX. század általános irányával a közigazgatás központosítása, elég, ha ismételten reámutatunk gróf Andrássy Gyula idézett művére.

A szabadelvűség fogalomkörével semmi sincs oly kiáltó ellentétben, mint a hitbizományok intézménye. Magyarországon az első hitbizományokat Lipót császár létesítette, az 1687-ből való törvény alapján. A nagy külföldi gondolkodók közül Verulami Bacon, a filozófus, volt az első, aki hibáztatta a földtulajdonnak monopóliumszerű megkötöttségét; azóta a kérdésnek egész irodalma támadt s a legkiválóbb közgazdászok mutatták ki a hitbizományszerű birtokoknak a gazdasági életre való káros hatását. A reformkorszak alatt Kölcsey, Felsőbüki Nagy Pál, Kossuth Lajos, Deák Ferenc emelték fel szavukat a fideicommissum ellen, rámutatva arra, hogy az nem fér össze nemcsak a modern gazdasági nézetekkel, hanem a régi magyar alkotmánnyal sem. Az 1832.-i országgyűlésen ismételten felvetődik a kérdés s az akkor már haladó megyei nemesség egyhangúlag elítéli a hitbizományi birtokok szaporítását.

1850-től 1870-ig összesen tizenegy új hitbizományt kreáltak Magyarországon, 1870-től 93-ig, Tisza alatt 54-et. A Tisza-éra több hitbizományt gyártott néhány évtized alatt, mint az egész feudális időszak Lipót császár korától 1870-ig, tehát több, mint harmadfél századon keresztül. Ezek után azt állítani, hogy a Tiszáék uralma a magyar szabadelvűség dicső, ragyogó korszaka, vagy tudatlanság, vagy csalás, vagy egyszerűen frivol gúny.

A címek és rangok utáni mohó hajsza, a nemesi származással való kérkedés is annak a jele, hogy a nemzetmentő és hosszú időn át progresszív gondolkodású középosztály visszareakciósodott. Képességei bizonyára nem hiányoztak az ipari, kereskedelmi és egyéb szabad pályákhoz. Biztosra vehetjük, hogy ugyanazok az emberek, kikből jó miniszteri tanácsosok, kiváló kúriai bírák kerültek ki, ugyanolyan jó bankigazgatókká és tőzsdekapacitásokká váltak volna, ha a kiegyezés után rászorítják őket a szabadfoglalkozásokra. Az ország közben nem zárkózhatott el a gazdasági élet időszerű fejlesztése elől, annál kevésbé, mert a nagyhatalmi állás súlyos terhekkel járt, melyeket nem tudott elviselni az agrárország az ő szegényes bevételi forrásaival. A történelmi középosztály a polgári munka elől a számára nagy bőséggel nyitva álló megyei és állami hivatalokba menekült, ily módon szükség volt egy új rétegre, mely a polgári osztálynak Nyugaton oly nagyra becsült és tisztelt munkakörét, az ipart, kereskedelmet, a pénzforgalom lebonyolítását vállalja,

Minthogy a fajmagyarság ettől, a felfogása szerint ,,nem úri” mesterségtől húzódozott, ezt a hatalmat és befolyást jelentő tevékenységi kört könnyűszerrel kisajátíthatták maguknak részben az emancipált zsidók, részben pedig azok a többnyire német fajú jövevények, kik kevésbé idegenkedtek a polgári munkától. A zsidóknak most azt vetik szemükre ellenfeleik, hogy a magyar faj gyengeségét és a demokrácia nyújtotta lehetőségeket kihasználva, kezükbe kaparintották az ország egész ipari életét és közgazdaságát. Az igazság mindössze annyi, hogy ők valóban felnőttek a történelmi arisztokrácia mellé, mint pénz- és iparmágnások, de káprázatos sikereik tisztán a viszonyokból adódtak. A zsidóellenes demagógia azt mondja, hogy sok százados rutinnal, a gazdasági gyakorlat és tudás fegyverzetével léptek a szabadverseny küzdőterére s az ügyetlen, felkészületlen magyar fajt könnyűszerrel legyűrték. Ez csak részben igaz: gyakorlati készségeik közismertek, de nálunk elsősorban a helyzetnek köszönhették érvényesülésüket, nem csupán vállalkozó szellemüknek és készségüknek, hanem sokkal inkább a monopóliumokat osztogató államnak.

Furcsa, szinte torz jelenség tárul elénk, amikor a mai magyar nagyipar múltjába beletekintünk. A magyar kormányok igen kevés módosítással felelevenítették Nagy Frigyes és Colbert jórég kimúlt iparpártoló politikáját. Ipart máshol is támogatott a törvényhozás és a kormány, de a támogatás csak addig a határig terjedt, hogy a vámtarifák tervszerű szabályozásával megvédték saját iparukat az idegen áruk beözönlése ellen. Nálunk azonban a kormányok közvetlenül belenyúltak az iparügyekbe, ugyanolyan módon, mint egykor Nagy Frigyes Poroszországban. Feltámasztottak egy anakronizmust, egy régi, elavult közgazdasági doktrínát, és így mechanikus úton egyengették, támogatták és végül megteremtették a magyar állami kis- és nagyipart. Ez a furcsa és a modern gazdasági elmék által sehol nem igazolt eljárás a rendszer szempontjából igen logikus és érthető. A függő egzisztenciákat folyvást zúdították nagy tömegekben az állam nyakára az iskolák, most már fel kellett markolni, be kellett terelni az állami akolba az úgynevezett szabadfoglalkozásúakat is minél nagyobb tömegekben. Hogy ez nem szertelen túlzás vagy ferdítés, azt igazolják a gazdasági évkönyvek rideg számai.

A magyar állam 1868 óta közvetlen pénzsegéllyel támogatta az ipari vállalatokat. Az 1870. évi LI. törvénycikk kimondja az állami munkáslakások adómentességét, hogy könnyítsen a gyáriparosok helyzetén. 1868-tól 1881-ig még csak egy szerényebb összeg, mindössze 416 414 korona jut a kézműipar fellendítésére. 1885-től 1890-ig ez az összeg állandóan emelkedik és az utóbbi esztendőben már 1 259 530 korona jut a különböző gyáraknak. 1899-ben a 49. törvénycikk. kimondja a nagy iparfejlesztési programot és tervbe vette 438 különböző gyár létesítését. 1891-töl kezdve 195 régi és 280 új gyár részesül államsegélyben. A szubvenciók összege is folyton nő. 1891-töl 1899-ig 4 386 412 korona jut a gyáraknak direkt segélyként, 1900-tól 1906-ig már 16 060 028 korona; tehát évenként több mint kétmillió. 1909-ben 8 723 547.

A kormány, hogy segítsen a szegény nép sorsán, megpróbálta szintén direkt pénzsegéllyel támogatni a kisipart. Erre a célra 1899-től 1909 novemberéig 11 440 397 koronát fordítottak, de milliókat tesz ki ezenkívül a gépsegélyek értéke. 1899-től 1900 november 1-ig a kormányok több mint 50 millió koronát engedélyeztek, 1909-ben pedig 100 millió koronát irányítottak elő. Hát még a gép- és anyagsegély, a tarifa- és egyéb engedmények; valószínű, hogy ez is százmilliókra rúg. Annyira ellenőrizték az ipart, hogy az ipartanács beletekinthetett a vállalatok üzleti könyveibe is.

Szükségtelen tovább részleteznünk. Mi lett az eredmény, valóban kifizetődött-e az ipari vállalatokba befektetett államsegély? Ez közgazdasági szakkérdés, bennünket ez a dolog csupán egy szempontból érdekel, a szabadelvűség szempontjából, s azt kérdezzük: szabadelvűek-e azok a kormányok, amelyek Nagy Frigyes és Colbert módszerei szerint kreáltak Magyarországon nagyipart? A kérdés sokkal érdekesebb talán, mondjuk, etikai szempontból. Az a következménye nem lehet vitás, hogy a polgári osztály, amely máshol független és szabad, s be nem folyásolható véleménye révén irányt ad a nagypolitikának, nálunk az államhatalom rabszolgájává süllyedt. Érthető, hiszen léte, profitja, vállalatának jövője függött a kormány kegyelmétől, ezért éppen úgy szavazógépe a hatalmon levő politikai pártnak, mint akár a köztisztviselők, a vasutasok vagy postások ezrei.

A 67-es pártvezérek és íródeákjaik (pl. Beksics Gusztáv) állandóan kapaszkodtak a díszes liberális jelzőbe, de közben rendíthetetlenül vitatták, hogy a szabadelvűségnek a parlamentarizmus az egyetlen lényeges kelléke. A kormányoknak valóban sikerült is összetákolniuk az ismert választási mechanizmussal egy olyan parlamentet, amely látszatra úgy működött, mint a külföld mintaképül elfogadott törvényhozó testületei. Minthogy a forma csakugyan megvolt, a 67-esek a jóhiszemű közvéleményben azt az illúziót ébresztették, hogy Magyarország a szabadelvűség és a demokrácia hazája. De ez puszta illúzió volt. A parlamentarizmus ugyanis nem foglalja magában sem a szabadelvűséget, sem a demokráciát; ellenkezőleg: azzal a veszedelemmel fenyeget, hogy ha túlságba viszik, mind a kettőt megsemmisíti. A törvényhozói hatalom könnyen átváltozhat pártdiktatúrává, majd kormány abszolutizmussá, ennek pedig az lesz a következménye, hogy a népképviselet közönséges törvénygyárrá fajul, kiszolgáltatja az országot egyetlen klikknek, és meggátolja minden olyan új idea felmerülését, amely nem nyeri meg a kiváltságos társaság tetszését. Ez a többségi klikk végül annyira beleássa magát az ország testébe, hogy lehetetlenséggé válik az egészséges politikai váltógazdaság, amely időnként friss légáramlattal megtisztíthatná a közélet miazmás atmoszféráját.

A parlamentek történetéből az is eléggé ismeretes, hogy az olyan kormányok, melyek erőszakos eszközökkel sokáig maradnak uralmon, rendszerint korrumpálódnak, és korrumpálják az országot, s valóban a 67-es kormányok az egyoldalú parlamentarizmussal el is érték azt, hogy Magyarországon az egész élet beleolvadt és belepusztult az államba. A mindent elposványosító parlamentarizmusra legelőször egy igen eszes, de szerencsétlen véget ért függetlenségi szónok és publicista, Verhovay Gyula mutatott rá a 80-as években. Egy röpiratában ezt írta:

Elfonnyaszt, megmérgez, megöl mindent a társadalommételyező, országpusztító parlamentarizmus. Egy király és két felség helyett, közérdek és népképviselet helyett kiskirályok haramiáskodnak, mint emberöltő korok előtt a zsebrákok.³

A parlament gyártotta a törvényeket, a kormányok egymás hegyére-hátára halmozták a hivatalokat és növelték a közterheket, amennyire az adózók teherbírása elviselhette. A Tisza Kálmán-korabeli állapotokat Verhovay állami kommunizmusnak nevezi, és a következő súlyos szavakkal ostorozza:

Az adózás és zsebmetszés a jelszava az állami és parlamenti nihilnek. Lerombolja a fennállásának alapelvét, a tulajdon szentségét. Ledönti szervezeteinek oszlopait, a becsületes közigazgatást, a független igazságszolgáltatást. Szuronyokba kergeti a szabadságot, veszteget, lélekvásárt űz, ököljogot gyakorol.

Ezek után önkéntelenül felvetődik az a kérdés, hogy mindez szükségképpeni volt-e, mi tette igazolttá az állami omnipotenciának ezt a végsőkig való kiterjesztését. Ha a magyar faj ugyanolyan flegmatikus volna, mint az orosz, s annyira hiányoznának belőle a nyugati népek polgárerényei, hogy az országból csak ezen a módon lehetett európai államot faragni, azt mondhatnánk, hogy ez a túlzó etatizmus egészen indokolt és helyes volt.

A kérdésre feleletet adni igen hálás történetírói feladat volna. Minthogy azonban a 67-től máig tartó fejlődésünknek igen mélyreható, az összes társadalmi, politikai, sőt lélektani jelenségeknek is alaposabb analízisére volna szükség, sem igennel, sem nemmel nem felelhetünk erre a kérdésre. Csak konstatálhatjuk röviden magát az eredményt.

Fel kell elevenítenünk a nemzet legnagyobb tanítómesterének, Kossuth Lajosnak egy igen mélyértelmű jóslatát. Nemsokára 67 után megmondotta, hogy a hivatalosztogató állami patronátus szükségképpen arra fog vezetni, hogy az ország lakossága két részre szakad: olyanokra, kik államhivatalban ülnek, és olyanokra, akik oda szeretnének kerülni. Az állam minden erejével azon volt, hogy az ország egész gazdasági és kulturális életét Budapestre koncentrálja, amit Kossuth gyalázatos francia tempónak nevezett. A több, mint félszázados kormányerőlködésnek az az egyetlen eredménye, hogy felfújódott a vidék rovására az ország közepén a mai nagy Budapest.

Az állam a lakosságnak millióit magához láncolta. Magához ölelte a kongnia révén a két szabad protestáns egyházat is. Minthogy kegyeitől függött emberek százezreinek mindennapi jóléte, irányító, gyámolító jótékonyságát érezte szüntelen a nagy- és kisipar, az elmúlt fél évszázadban kialudt az emberekből minden iniciatíva. Egyetlen rétegre nem terjedt ki az állami patronátus kegyelme, a földmíves parasztságra, ami talán szerencse, mert a korrumpáló befolyástól annyira, amennyire érintetlen maradt, így aztán érthető, hogy az a tettvágy, az a lelkesedés, amely Széchenyi és Kossuth romantikus korszakát eltölti, lassanként kiapadt, minden éltető nedv kiszáradt, s az életnek minden spontán, minden önmagából kiinduló akarása megbénult. Hogy az állam mennyire életelemévé vált az embereknek, az kitűnik a mindennapi élet frazeológiájából. Ilyen például: „állami életünk” – ezt mindenre alkalmazzák, még a divat és öltözködés szabályaira is. Minden a világon állami feladat: taníttatni és nevelni kell a gyermekeket, tegye meg az állam; drága a bankhitel, rosszul megy a tőzsde, segítsen az állam. És valóban tőle várják a kereskedők és gyárosok profitjuk emelkedését, az apák fiaik boldogságát és jövőjét, a középiskolás tanulók, az egyetemi hallgatók biztos jövőjüket, és ebben a csodálatos módon széttagolt, világnézeti ellentétekre szaggatott, szétmarcangolt társadalomban egyetlen egy dolog van, amiben mindenki egyetért, az, hogy minden bajunkon csak az állam segíthet.

Ha ezzel a parlamenttel mérsékelt kormányterrorral legalább elértük volna a nemzeti egységet, mint annak idején a franciák a centralizmussal, azt mondhatnánk, hogy mindennek megvolt a létjogosultsága. De a magyar társadalomban semminemű kompakt egység nincs. Nincs olyan nagy és szent ügy, ami az embereket eggyé tudná forrasztani. Szomorú valóság az, hogy a magyar társadalom nem nemzet, hanem különböző csoportoknak, osztályoknak tisztán az állami hatalom által összetartott konglomerátuma. Minthogy a felülről való irányítás belerögződött két nemzedéknek agyvelejébe és vérébe, mindenki ösztönösen arra törekszik, hogy a maga csoportjának érdekeit követeli az államtól. Nálunk csak csoport-patriotizmusról lehet szó, nem pedig igazi patriotizmusról, amely a politikai nézetek különbözősége mellett sem ismer mást, mint egységes nemzetet. Az államból élni, nem az államért élni, nem jelszó ugyan, hanem valami titokzatos belső parancs, valami kategorikus imperatívusz, amelynek szinte ösztönösen engedelmeskedünk mindnyájan.

Azok, kik ma is 67 varázskörében élnek, azt szokták felhozni a rendszer védelmére, hogy ez a korszak csodálatos gazdasági és kulturális eredményeket szült. Erről a kérdésről sokat lehetne pro és kontra vitatkozni; itt csak mindössze annyit jegyzünk meg, hogy ha az állami patronátus káprázatos anyagi jólétet teremtett volna, kétmillió ember nem hajózott volna át az Atlanti-óceánon, hogy Amerikában keresse meg kenyerét. Az összes hibák között, amelyeket a letűnt korszak elkövetett, kétségtelenül a részek önállóságának elfojtása volt a legnagyobb. A vármegyék ellen a centralisták azzal érveltek, hogy valóságos kiskirályságok, és fenntartásuk ellenkezik a parlamentáris rendszerrel. Hogy milyen végzetes hiba volt a községi és vármegyei autonómia megsemmisítése, az kitűnt 1918-ban, az összeomláskor. Láttuk két alkalommal egymásután, hogy csak a központi kormányzatot kell valakinek a kezébe ragadni; akinek ez sikerül, azé az állam.

A folyamatosság a Széchenyi-Kossuth-féle reformkorszak és a 67 utáni „liberális” időszak között teljesen megszakadt. Hogyan vésődött be mégis a köztudatba, hogy mi 67-től 1918-ig nyugat-európai értelemben szabadelvűek voltunk? Egyszerűen fogalomzavar folytán; egy nevet, egy frázist, melyet sokszor láttunk leírva és sokat olvastunk, realitásnak vettünk. Ez is egyike volt azoknak a káros illúzióknak, melyek elhomályosították előttünk a valóságot és megrontották a magyar életet.

Az antiliberálisok tehát sárral dobálnak és agyon akarnak verni egy üres fantomot, mert a magyar szabadelvűség, melyet ők ki akarnak irtani, a nemzet „grand siècle”-jének, a Világosnál elbukott dicsőségnek halvány kísértete s 67 óta nem egyéb, mint fikció. A reakciós szónokok és publicisták, akik Magyarország legújabb kori történetét nem ismerik vagy rosszul ismerik, ebből a fikcióból vezették le egészen primitív logikával azt a következtetést, hogy a magyar fajt tönkre silányította a demokrácia és szabadverseny, mert az élelmes és a modern közgazdasági életben gyakorlott zsidósággal nem mérkőzhetett. Az igazság az, hogy a történelmi középosztály még csak kísérletet sem tett a gazdasági életnek számára is nyitva álló területén; ha meg lett volna benne a jó szándék és akarat, a közhatalmak részéről ugyanazt a jóakaratot s bőkezű támogatást élvezte volna, mint a zsidó kapitalisták.⁴

Az intézményeknek a nemzeti jellemre való hatásától sokat írtak a nyugat-európai szociológusok. Az a kegyetlen, számító, diabolikus értelem, amely beleszorított bennünket az állami présbe, biztosan tétlenségre kárhoztatott és elfonnyasztott sok értékes faji készséget. Maga a fajmagyarság – értjük alatta a magyar népet – ki sem próbálhatta, hogy egy demokratikus szabadversenyben mire volna képes. Ha a megkötöttségeknek számtalan láncával nem tartják mozdulatlanságban a magyar nép nagy tömegeit, ki tudja, vajon a kiválasztódás folytán nem támadt volna-e a népből ugyanolyanszerű polgári osztály, mint pl. Franciaországban.

Az úgynevezett liberális érának ez a rövid, csak a felszínt érintő analízise nem jogosíthat fel bennünket arra, hogy Magyarország tragédiáját a maga teljességében a múlt számlájára írjuk. Lehetetlenség azonban meg nem kockáztatnunk néhány súlyos következtetést.

A szörnyű Leviathán, melyben élt, mozgott Magyarországon a kiegyezéstől fogva mindenki és minden, belénk oltotta a tehetetlenség, az ügyefogyottság bacillusait. Ebből magyarázható, hogy a mai gazdasági krízisben minden foglalkozási csoport a kereskedők, az iparosok, a gyárosok, a tőzsdések, kivétel nélkül a hivatalos hatalmakhoz esdekelnek segedelemért, mintha azok a jóakaratú, de paragrafusokhoz szűkült agyvelők jobban tudnák, mi a teendő, mintha a kormány fel volna ruházva az isteni gondviselés bölcsességének privilégiumával. Minthogy a nemzeti tevékenységet a közgyámolítás pótolta, a társadalmi erők és készségek ugyanúgy elsatnyultak, ugyanúgy visszafejlődtek, mint a föld alatt élő állatok látószervei. Mi azt tettük, hogy a magunk cselekvő, sőt gondolkodó énjét is átadtuk a felettünk trónoló közhatalomnak. Így azután a nemzeti öncélúság tudata ugyanúgy elhalványult, mint az egyéni helytállás érzése, mert az államiság lépett a nemzet helyére, ez az államiság pedig, mely függetlennek mondotta magát, oda volt kapcsolva két germán hatalom saráglyájához. Tudatos nemzeti akarat, nemzeti energia csak spontán módon, magából a társadalomból eredhet. A mi magyar társadalmunk azonban megmaradt mint passzív tömeg, szerteszét bomolva csoportokra, és egymással semminemű szolidaritást nem érző rétegekre, amelyek csak abban voltak egyek, hogy lestek és lesik ma is, hogy a kormányzat adjon nekik megélhetést, munkát, ötletet. A társadalmi erők demobilizáltsága, a lelki szétdaraboltság, a túlzott etatizmus logikus folyománya, ez pedig az ország területi szétdaraboltságánál is sokszorta súlyosabb és helyrehozhatatlanabb csapás.

A nemzetek életében az állami szerkezet kevéssé fontos; szinte tizedrangú kérdés, hogy királyság legyünk-e vagy köztársaság, Habsburg-e vagy egyéb királyság. Az az elsőrangúan fontos, a lényeges, az ország jövőjébe vágó, milyen a belső, a társadalmi szerkezet. A társadalomnak, ha azt csak az állam fizikai ereje tartja össze egységgé, nem a belső erő, nem a lelki, a gazdasági érdekek közösségében megnyilvánuló, közelebbről meghatározhatatlan belső ragaszték, egy adott pillanatban – ha például az állam külső okok miatt fizikai erejét elveszti – össze kell roppannia. Az ilyen társadalom szétmállik, mint ahogyan szétfut a folyadék, melynek csak az edény adta meg külső formáját. És rajtunk 1918-ban beteljesedett a gyenge, a belső ragaszték nélkül való társadalmak siralmas végzete.

Lábjegyzetek

1. A Concha-féle Politika az államot így határozza meg: az erkölcsi világnak az az alakulata, amelyben az emberiségnek valamely tőle sajátos tulajdonságaik által különváló része, bizonyos földterületen személyiséggé emelkedve az ember eszméjét különös alakban, saját öntudatos akaratával és külső hatalmával valósítja meg, az egyes emberi célok, illetve közületek összhangzó irányzása által. (Politika, I. 193. o.) Az állam funkciójáról ezt mondja: „Az állam nem, lehet a külső rend fenntartója, hanem egyszersmind belső irányozó is.” (uo. 196. o.) Ez nem liberális államtan, hanem annak a legkiáltóbb ellentéte: az állami mindenhatóság igazolása. Ε szerint az állam, vagyis a kormány és végrehajtó közegei – mert az állam bennük ölt érzékelhető formát – mindent tehetnek, amit akarnak. Nemcsak megadóztathatnak bennünket, hanem behatolhatnak lakásunkba, megszabhatják, hogy hogyan öltözködjünk, belegázolhatnak magánéletünkbe, a családba. ↩

2. Gróf Andrássy Gyula: A közigazgatás reformja, Budapest, 1913. ↩

3. Az álarc uralma, Budapest, 1889. ↩

4. Körülbelül egymillióra rúg annak a színtiszta magyarságnak a száma, amely Amerika szabad földjén kereste boldogulását. Aki az amerikai magyarok között megfordult, tapasztalhatta, hogy itt a kérlelhetetlen és szentimentalizmus nélküli szabadversenyben, ahol eltiporják a gyengéket, a magyar nép fiai nagyszerűen megállják helyüket. Nagy fizetésű vezető szakmunkások kerülnek ki írni-olvasni alig tudó parasztemberekből. De akadnak közöttük nagy számmal vezetők nagyobb pénzintézetekben. Általában kitűnően használható munkásoknak bizonyulnak egy olyan országban, ahol az egyén boldogulása tisztán attól függ, milyen mértékben tudja kifejteni észbeli, jellembeli és fizikai erejét. Ez a tapasztalat megcáfolja azt az állítást, hogy a magyar népet tönkretette a demokrácia. ↩