A maximális munkaidőről és a minimális munkabérekről szóló rendeletek talán haladást jelentenek szociális tekintetben. Bizonyos azonban, hogy velük újra hatalmas lépést tettünk az állami intervencionizmus útján. Újabb súlyos belenyúlás ez a magángazdaságba, a munkaadó rendelkező szabadságának újabb korlátozása, számvetésének újabb bizonytalansági koefficienssel való megnehezítése. Mindez akkora gazdasági kárt okozhat, mely mellett eltörpülhet a reformmal esetleg együttjáró szociális haszon. Nem vádaskodunk. Sőt még csak nem is panaszkodunk. Mi a logikai összefüggések vizsgálatában nőttünk fel. Tudjuk, hogy a korlátozások egymásból fakadnak, hogy a gazdasági alaptörvények minden egyes félretolása csak az átmeneti intézkedések bonyolult rendszere további kiépítésének adhat tápot. Ismerjük a korszellemet, amely speciális eseteket mélyreható, az egész gazdasági élet húsába vágó, általános intézkedésekkel akar gyógyítani. Tudjuk, hogy ma a »scharfmacher«-ségnek éppen olyan kevés értelme van, mint az elméleti okfejtésnek. Ezért hidegen akarunk szembenézni az új helyzettel.
Ebből a nézőszögből ítélve nem vitathatunk el az új rendeletek kodifikátoraitól bizonyos óvatosságot. Ez az óvatosság a legfontosabb kérdésben (minimális munkabér) nem terjed az elsősorban érdekelt termelés szakvéleményének kellő időben való kikéréséig. De azért igaztalan volna tagadni, hogy a rendeletek szerkesztői, bizonyára tudatában a rájuk nehezedő nagy felelősségnek, lemondtak a »snájdig« módon való elintézés babérairól és tőlük telhető vigyázattal igyekeztek nehéz feladatuknak megfelelni.
A két rendelet fontosságát illetően mindenekelőtt disztingválnunk kell. A kettő közül a munkaidő korlátozása tárgyában kiadott inkább parciális jelentőségű (csak az asztalosiparra vonatkozik és úgy tudjuk, ezenkívül egyelőre csak a ruhakonfekcióiparban van tervbevéve) és akármennyire is újabb előretörését jelenti az etatizmusnak, nemzetközi megkötöttségünk és speciális munkapiaci viszonyaink folytán, bizonyos tekintetben érthető is. Csak az a kérdés, mennyiben szolgál majd tágabb értelemben precedensül...
A rendelet végrehajtásánál azonban a kijelölt iparágban is nehézségek támadhatnak, minthogy az asztalosiparban (főképpen pedig a legközelebbi időben bekapcsolandó konfekcióiparban) a gyáripari üzemek mellett nagy szerepet játszik a kisipari termelés is, sőt, mondhatjuk, a termelés nagyobbik része van a kisipar kezében. Ez majdnem megoldhatatlan probléma elé állítja a végrehajtással megbízott hatósági tényezőket. Akármelyik gyári üzemben rendkívül egyszerű annak megállapítása, megtartották-e a munkaidő szempontjából érvényes előírásokat. Tisztára lehetetlen ez azonban a kézművesiparban. Egyrészt a termelés decentralizált volta, másrészt annak sok helyütt családi jellege következtében. Márpedig ilyen esetben az ellenőrzés szinte keresztülvihetetlen iparrendészeti feladat. Ebből persze súlyos következmények adódhatnak a versenyviszonyok szempontjából, mert a rendelet egyoldalú végrehajtása hátrányos helyzetbe hozná azokat, akik ellenőrizhetők, szemben azokkal, akik az ellenőrzés alól ki tudnak kiírni.
Egészen más elbírálás alá esik a minimális munkabérek megállapítására vonatkozó rendelet. Ennek lényege, hogy olyan esetekben, amikor valamely iparágban rendkívül kicsik a munkabérek, az utóbbiakat — miniszteri utasításra — a létesítendő bérmegállapító bizottságok állapítják meg.
A bizottságok tagjai ⅓-⅓ részben a munkaadó és munkavállaló érdekeltségekből kerülnek ki, ⅓ része pedig e két érdekeltség körén kívül állókból. A legutóbbi harmadból nevezik ki a bizottságok elnökeit és alelnökeit. A bizottság dönti el, hogy az illető iparágban fizetett munkabérek túlságosan kicsik-e, és ha igen, akkor ő állapítja meg azt a munkabért, amelynél kisebbet fizetni nem szabad.
A bizottság megvizsgálja, hogy a fizetett munkabérek a hasonló munkáért, esetleg kollektív munkaszerződések alapján más iparokban fizetett munkabérekhez, vagy az illető környéken észlelhető általános bérszínvonalhoz, az elsőrendű életszükségleti cikkek árához, általában a megfelelő életviszonyokhoz képest nem rendkívül kicsik-e. Szerencsére (és ez is az általunk megdicsért fenntartások közé tartozik), egy másik szakasz intézkedése szerint, ezeken a körülményeken felül tekintettel kell lennie még az illető iparág gazdasági helyzetére is. Egy további fenntartás, hogy a munkabéreket nemcsak egy egész iparágra, hanem ennek egy részére is meg lehet állapítani, mégpedig nemcsak az ország egész területére, hanem ennek egy meghatározott részére is. A bizottságokat a kereskedelemügyi miniszter állítja össze, tagjait, elnökeit, alelnökeit ő nevezi ki, ő jelöli meg, milyen iparág, vagy annak milyen területe munkabérviszonyait kell vizsgálat tárgyává tenni. A bizottság határozata ellen hozzá lehet panasszal élni és a határozat csak az ő jóváhagyásával válik jogerőssé.
Látnivaló, hogy az összes szálak a kereskedelmi miniszter kezéből futnak széjjel és az ő kezébe futnak vissza. Teljes bizalommal vagyunk a mostani kereskedelmi miniszter iránt, de a termelés biztonsága és folyamatos volta szempontjából mégsem nézhetjük minden aggodalom nélkül az olyan konstrukciót, mely egyetlen személy judiciumához és felfogásához köti egész ipari termelési ágak sorsát. A legnagyobb tárgyilagosságra való törekvés mellett is elkerülhetetlen, hogy a miniszteri döntésbe gazdasági megfontolások mellett egyéb irányító szempontok is vegyüljenek.
Egy további hiba a szankció egyoldalú érvényesülése. Az ilyen döntés keresztülvitele nagyon egyszerű a munkaadóval szemben. Sőt manapság, a közhatalomtól való függés folytonos kimélyülése mellett, a munkaadó minden szankció alkalmazása nélkül is kényszerítve érzi majd magát az ilyen döntés respektálására. De milyen szankció alkalmazásával kényszeríthetnének pl. valamely iparágban dolgozó 8000 munkást a rendelkezés tiszteletben tartására, ha keveslik a megállapított munkabért és nem hajlandók ezért dolgozni? Az egyetlen szankció itt a brachium lenne, amely mint a fizikai munka biztosítéka, eddig még sohasem vált be. Hogyan veszik elejét ilyen esetben a sztrájknak, amelynek feleslegessé tételét célozza az egész rendelkezés?
A minimális munkabérekről szóló rendelet kétségtelenül az építőipari sztrájk következtében látott ilyen hirtelen napvilágot. Ha így van, ez arra fogja ösztönözni az illető iparág munkavállalóit, hogy elsőknek ők kérjék ki a bérmegállapító bizottság segítségét. Tegyük fel (és ez a példa belevilágít az egész rendeletbe), hogy a bérmegállapító bizottságon keresztül a miniszter ebben az iparban a maiaknál lényegesen nagyobb minimális munkabéreket állapít meg. Ezek azután felboríthatnak minden kalkulációt, amelynek alapján az iparosok a most folyamatban lévő munkákat elvállalták. Látnivaló, hogy az elgondolás egyik nagy veszedelme általában a számvetés kérdésessé tétele, nem is beszélve az ellentmondásról, mely abban van, hogy a miniszter egyrészt a maiaknál nagyobb munkabéreket állapíthat meg, ugyanakkor pedig esetleg ő állhatja útját ugyanebben az iparban az árak emelésének.
A munkabérmegállapító bizottságnak vanak elődjei is. Legközelebb áll hozzá a háború alatt érvényben volt panaszbizottság. Igaz, hogy ennek hatásköre sokkal nagyobb volt, mert abszolút érvénnyel állapította meg a munkabéreket, lényegben azonban ugyanaz volt a feladata, mint amilyen lesz a mostani ármegállapító bizottságoknak. De ami akkor szükséges volt, ma nincs megokolva. Akkor a munkapiacon nem érvényesülhetett a kínálat és kereslet törvénye, a munkás nem hagyhatta el önként munkahelyét és az egész ország zárt fogyasztóterület volt. A háború után a Károlyi-kormány próbálkozott ezen a téren, de sikertelenül.
Külföldi analógiákra is hivatkozhatnak a minimális munkabérek gondolatának hívei, így Ausztráliában (amelynek példája ránk nem alkalmazható) és az angol szénbányászatban már a háború előtt megvalósították ezt a rendszert. A háború után pedig Angliában egyre-másra szaporították a trade board-okat, amelyek a hatáskörükbe sorolt iparágakban rendelték el a bérminimalizálást. Nagy szociálpolitikai vívmányként üdvözölték annak idején ezeket az intézkedéseket, amelyek, mint állították, emberibb megélhetést biztosítanak majd a munkásságnak. De a gyakorlati élet pozdorjává zúzta ezt az elméleti elgondolást. Kitűnt, hogy a minimális bérek az egész bérrendszer megmerevedésére, a gazdasági rugalmasság megszűnésére és ezáltal a versenyképesség csökkenésére, végeredményben tehát a munkanélküliség növekedésére vezetett. Anglia, ahol a legszélesebb területen valósult meg a minimális bérrendszer kiépítése, már a húszas évek végének konjunkturális időszakában fájdalmasan érezte a minimális munkabérrendszer hatását. Minthogy pedig a munkásság politikai hatalma miatt nem vált lehetségessé a bérszínvonal leszállítása, nem maradt más hátra, mint a font értékének csökkentése, más szóval a névleges bérek érintetlenül hagyása mellett a tényleges bérek apasztása.
A közgazdaságtan tudománya mindig tisztában volt azzal, hogy a munkabérek autoritatív megállapítása a munkásság egyetemének szempontjából nem jár előnnyel. Azt a munkabértöbbletet, amelyet a minimális munkabér révén valamelyik munkáscsoport elér, végeredményben ugyancsak a munkások fizetik meg. Mindenekelőtt azok, akik addig olyan üzemekben dolgoztak, amelyek gazdái a felemelt munkabérek mellett már nem találván meg számításaikat, üzemeiket megszüntették. Másodsorban pedig azok, akiknek munkaalkalmait közvetve érintik a bérminimum alá tartozó szakmák béremelése. Ha például az építőiparban nagyobb béreket fizetnek, ennek következtében megdrágul az építkezés, kevesebb házat építenek, ami végül az építőanyag-gyárakban vezet nagyobb munkanélküliségre. Harmadszor, ha a munkabér nagyobb hányadot von el a munka eredményéből, csökken a beruházásokra jutó haszon, ami a munka produktivitásának fokozását teszi lehetetlenné, úgyhogy a népszaporulat nem juthat munkához. Nem a munkaadók, hanem közgazdák hirdetik, hogy nem a munkabérminimum, hanem csak a munka produktivitásának fokozása javíthatja meg a munkások sorsát.
Kíváncsiak vagyunk ezek után, mire megy kormányunk a mostani rendeletekkel, amelyeket sine ira, beletörődéssel kell fogadnunk. Abban a reményben, hogy világszerte egyszer mégis csak kinyílnak az ablakok és a beáradó friss levegő mégis csak lábra segíti a betegen fekvő gazdasági szervezeteket. T.i. azokat, amelyeket addig agyon nem kezeltek, amelyek ereibe vérképző készítmények helyett vérromboló oldatot nem fecskendeztek. Reméljük, mi nem leszünk az utóbbiak között és újra ott állhatunk majd a küzdelemben, akkor, amikor majd újra érdemes lesz küzdeni, amikor a kétszer kettő újra négy lesz, amikor a gazdasági élet politikátlanítása végre valósággá válik. Ebben a hitünkben még a most megjelent rendeletek sem ingathatnak meg bennünket.
