A Magyar Hírlap hasábjain valaki a minapában kifigurázta Kállay Tibort, amiért azt mondotta egyik beszédében, hogy csak bajt csinálunk vele, ha a liberalizmus szóhoz ragaszkodunk. Nem a szó a fontos — úgymond —, hanem a lényeg. A numerus clausus eltörlését ne azért kívánjuk, mert, ez a liberalizmus követelménye, hanem azért, mert ez a mi követelményünk, tekintet nélkül arra, hogy ez a követelményünk beleskatulyázható-e a liberalizmusnak nevezett skatulyába, vagy sem. Mi akkor is követelnénk ezt, ha ez a követelésünk bennünket a reakciónak nevezett skatulyába osztana be.
Be kell vallanom, hogy szerintem ez az okoskodás teljesen helytálló és az én felfogásom szerint nem hibája ennek az észjárásnak az sem, ami ellen Kállay Tibor már minden bizonnyal kézzel-lábbal tiltakoznék, hogy következetes keresztülvitele felrobbantana minden skatulyát, valamennyi pártkeretét, minden diszciplínát és minden vallást. Semmi értelme, hogy valaki kereszténynek nevezze magát, amiért véletlenül olyan erkölcsi szabályokat tart helyeseknek, amelyeket a kereszténységnek nevezett vallás hirdet. Ezeket helyeseknek tartja azért, mert a felfogása szerint ezek helyesek és ez volna a felfogása akkor is, ha ezek a szabályok az Antikrisztus elvei volnának. Fölösleges tehát, hogy e felfogása alapján magát kereszténynek skatulyázza be és eszerint fölösleges maga a skatulya is, mivel sokkal könynyebben megértjük egymást és ennélfogva sokkal hamarabb boldogulhatunk, ha a jóról és a rosszról való fogalmaink alapján szabjuk meg a magatartásunkat, mint valamiféle elnevezés szerint való, előre adott rendszer alapján. Kállay felfogásának ez volna a végső konklúziója.
Tényleg így van: nem az elnevezés a fontos, hanem a lényeg. Hiába mutat rá a ravasz lengyel zsidó a csemegeüzletben a sonkára és mondja: adjon nekem ebből a sajtból, a sonka azért marad sonka, mint ahogy a reakció is reakció marad akkor is, ha elhatározzák, hogy amit csinálnak, azt mától kezdve liberalizmusnak fogják nevezni. Logikailag nem volna tehát semmi kifogásolni való abban, ha Kállayék emancipálni akarják magukat a liberalizmus elnevezése alól, de hogy emancipálni akarják magukat, ez méltán gyanússá teszi ezt a nagy racionálisságot. Az ember nem azért nem főz a meghalt öreganyjából szappant, mivel ez nem volna teljesen racionális eljárás, mert észszerűség szempontjából ez a dolog teljesen rendben volna. De ha valaki ennek dacára komoly fejtegetésbe bocsátkoznék afelől, hogy mennyivel észszerűbb, ha az ember szappant főz az öreganyjából, mint az, hogy költséges temetéssel föld alá ássa: ez az ember már legalább is gyanússá válnék a tekintetben, hogy az észszerűség követelményeit azért fejtegeti olyan éles logikával, mert valóban szappant akar főzni vagy talán már főzött is szappant az öreganyjából.
Mert tulajdonképpen mi baj van hát azzal a liberalizmussal, amelynek a varázsa alól Kállay fel akarja szabadítani a lelkeket? Azok az emberek, akiknek ezt a sok purparléra alkalmat szolgáltató beszédet tartotta, mind egy szálig annak az eszmeáramlatnak a szülöttei, amelyet gyűjtőnéven liberalizmusnak nevezünk. A polgárság és az az egész jogállás, amely a polgár fogalmát kitölti, a liberalizmus teremtménye. A liberalizmus zászlajára volt legelőször, amióta a földön emberek élnek, olvashatóan felírva, hogy az emberek szabadok és egyenlőek, hogy elidegeníthetetlen joguk a szabadság, a biztonság és az ellenállás az elnyomással szemben; hogy minden szuverenitás a néptől ered; hogy a szabadság abban áll: cselekedni lehessen mindent, ami másnak nem árt és minden korlátozás csak arra való lehet, hogy ez a jog mindenkinek biztosítva legyen; hogy törvénnyel csak az ártalmas cselekedeteket lehet megtiltani; hogy mindenkinek egyenlő joga van a törvény hozatalában való részvételre; hogy vádolni, letartóztatni és büntetni valakit csak a törvény által meghatározott esetekben lehet; hogy politikai vagy vallási nézeteiért senkit se lehet háborgatni, amíg e nézetek nyilvánításának módja a törvény által megállapított közrendet nem zavarja; hogy mindenki a törvény által megszabott felelősség melett beszélhet, írhat és nyomtathat, amit akar és hogy az adók mindenkit egyformán terhelnek. Ez mind egy szálig a liberalizmus ideológiájának a terméke és ebből az eszmekörből fakad a szabad pályaválasztás, a szabad ipar, a vallás szabad gyakorlása, a sajtószabadság, a polgári jogegyenlőség és minden, ami nekünk már olyan természetes, mint a levegő, amelyben születtünk és amelyben élünk, de ami évezredeken keresztül csak elérhetetlen álom és fantazmagória volt az egyéni önkény és a társadalmi babonák hatalma alatt görnyedő emberiség számára a majomember korától kezdve a 19-ik század hajnaláig. Vajon melyik bukott meg ezek közül az ideák közül és milyen eszme született a világra, amely ezek közül bármelyiket is jobbal, megfelelőbbel és az emberi méltósághoz méltóbbal helyettesítetné?
Isteni színjáték, hogy a kormányzó párt értelmesebb politikusai, akik a saját szemeikkel látták és látják, hogy mekkora hazugság a liberalizmusnak világszerte való levitézlettségéről való naív mese, milyen óvatosan ajánlgatják ehhez az eszmekörhöz való visszatérést. Félénk, tétova kísérleteik megvalósulása leküzdhetetlen akadályokba ütközik, mert még nincsen mindenkinek állása, tárcája, nyugdíja, miegyebe, akik ezeket a földi jókat a liberalizmussal ellenkező irányzat mellett való lekötöttségüktől várják. Ha mindezek a boldogító dolgok már mindenkinek birtokában volnának, nem mondják, hogy akkor nem lehetne a dologról beszélni, de egyelőre szó sem lehet róla. Majd azután! Mi ismertük azt a falusi rabbinust, aki lángszavával addig korholta, paskolta, tüzelte és lelkesítette a rituális szabályokról megfeledkezett hitközséget, míg végre a nagy ünnepek előtti hangulatban egyhangúlag elhatározták, hogy valamennyien visszatérnek a szigorú rituális étkezési szabályokhoz. Csakhogy egy nagy, sőt végzetes akadálya volt a dolognak: amikor ezt pénteken elhatározták, akkor már az ünnepi libák, kacsák, tyúkok és csirkék mind le voltak vágva a kárhozatos módon és a mészáros, aki hetenként csak egyszer, csütörtökön vágott, szintén túl volt már erre a hétre a dolgon. És mivel a már elkészített húst senki se volt hajlandó eldobni, már-már úgy látszott, hogy ezen megdől az egész szent felbuzdulás. A kínos helyzetet egy okos ember oldotta meg, akinek az indítványára elhatározták, hogy az új vallás csak a jövő csütörtökön fog kezdődni, amikor a készenlétben lévő tisztátalan eledeleket mindannyian elfogyasztották.
Ám jó, csak fogyasszanak a tisztelt politikus urak! De ne akarják ezt úgy feltüntetni, mint valami szent, nagy tort a dísztelenül kimúlt liberalizmus holt teteme fölött, mert az igazság az, hogy a liberalizmus csillaga fényesebben ragyog az emberiség égboltozatán, mint valaha, és mindenütt bűnbánóan fordulnak feléje, ahol a háborúk lelki zavarodottságában elfordultak tőle az emberek. Azt az eszmét, amely az 1914. előtti másfél évszázad csodáit megteremtette, nem lehet olyan könnyedén a történelem lomtárába helyezni. Csakis egyetlenegy lehetősége volna ennek, ha olyan ideológiát szülne valakinek az agya, amely a liberalizmusnál nagyobb eredményeket tudna felmutatni. Újnak kell lennie, frappánsnak, elhódító sikerekkel teljesnek az emberi jólétnek és boldogságnak az irányában. De amíg a nyomorúságnak, az állati megalázottságnak, az emberi ész és az emberi méltóság meggyalázásának a korszakaiban vallott és örökre eltemetett eszméket, vagy a gyermekei fantaszták, futóbolondok és zavaros álmodozók új igéit, a zagyva bolsevizmust akarják a helyébe tenni, addig a liberalizmusnak nincsen oka a világ fölött való uralmát féltenie.
Szívből sajnáljuk azokat a jóhiszemű politikusokat, akik a csonka magyar glóbuson félénk kísérletet tesznek, hogy visszahelyezzék a jogaiba azt a liberalizmust, amely Kazinczyt, Kossuthot, Deák Ferencet, Szemere Bertalant és az építőkorszak minden nagy egyéniségét hitvallói közé sorozhatta és amely nagggyá tette az országot. Szegény félénk kísérletezők, nekik önmagukban kell megoldani azt a nagy feladatot, hogy hívek legyenek a szerintük egyedül üdvözítő eszméhez és hívek legyenek az uralkodó párthoz is, amely ezt az eszmét megtagadja. „Fogalmam se volt róla, édesem, milyen nehéz feladat egy férfihez hűnek maradni!“ „Óh hát most gondold el, hogy én milyen nehéz helyzetben vagyok, nekem kettőhöz kell hűnek maradnom!“
