A világ, amelyben élünk — halljuk eleget — a kapitalizmus világa. Csakhogy már az édes mamája se tudna ráismerni. Sok esztendővel ezelőtt az egyik fővárosi elmegyógyintézetben mutatott nekem a főorvos egy paralitikus beteget, aki még élt, noha már semmiféle szerve nem működött: nem látott, nem hallott, nem érzett ízt, se illatot. Nem tudott mozdulni és nem reagált se ütésre, se szúrásra, se égetésre, nem érzett fájdalmat. Csak a tengéleti szervei működtek és ezen a jogon, meg a világra hozott formája alapján volt még mindig embernek mondható és élvezte azokat a jogokat, amelyek embert megilletnek. Erre a szánalmas, nyomorult Lázárra emlékezteti irtózó szemeinket a kapitalizmus, amely négy évszázados szakadatlan fejlődésben olyan magasságokba emelte fel az emberiséget, ahova valamikor a lázbeteg fantázia szárnyain se tudott még a képzelet se elhatolni. Üthetik, rúghatják, gyalázhatják, nem érez és nem reagál már semmire. Naponta ezer és ezer újságcikk, értekezés, tanulmány, katedra-előadás, parlamenti beszéd, egyházi szónoklat hirdeti és vési bele az emberek tudatába a kapitalizmus gyalázatát és bukását. Pásztorlevelek versenyeznek a „felforgató“ agitátorok harsonáival annak a hirdetésében, hogy levitézlett a kapitalizmus, véget ért az egyéni verseny világa, jön az emberiség új korszaka, amelynek azonban nem tud senki semmiféle formát és programot adni, csak a moszkovita bolsevizmus, amelyet zűrzavaros konfúzióban együtt átkoznak a kapitalizmussal az új bölcsek, akik mindent tudnak, csak azt az egyet nem, hogy tulajdonképpen hova akarnak eljutni és mit akarnak új világrendképpen megvalósítani.
Vakok vezetik a világtalanokat és az egész társadalmi, termelési és gazdasági rend kaotikus állapotba jut, mint volt valaha az egész mindenség, amelynek az anyaga alaktalan masszában rotyogott a világegyetem fazekában és csak a jó isten volt a megmondhatója, hogy a végén is mi lesz majd belőle. Mi lesz a kapitalizmus gazdasági rendjéből, amelyet mindenki támad és senki se védelmez, önmagát se védelmezi, mint a zsidók nagy történetírójának, Grätznek, a nyavalyás zsidó alakja, aki annyira elgyávult és annyira elvesztette önérzetét, hogy tagbaszakadt férfi létére nem tud és nem mer védekezni egy kisgyermek inzultusa ellen, aki a nyilvános utcán rúg egyet rajta és leköpi. Hova tűnt az a hatalmas szellemi erő, amely a kapitalizmus eszközeivel mindazokat a csodákat megvalósította, amelyeket magunk körül látunk? Hol vannak a kapitalizmus haszonélvezői és kibérelt agyvelői, amikor a rendszert védelmezni kellene a támadások ellen? Talán nincsen a számára védelmi fegyver? Hiszen itt vannak az eredményei! Mit tudnak ezzel szembehelyezni a támadó harcosok? A baloldali támadók egy nagyszabású elképzelést, amelynek eddig látható megvalósulási formái iszonyattal töltik el őket magukat is. A jobboldali támadók egy még ködösebb földi mennyországot, ahol angyalok fognak muzsikálni, akiket azonban még soha senki se látott. Ezekért a nem is tiszta vizekért, hanem gondolatködökért és ábrándpárákért öntsük ki a piszkosnak mondott vizünket? Ennek dobjuk oda áldozatul a kapitalizmus világában megvalósítható és részben már meg is valósított szociálpolitikát és a kapitalizmus világában megvalósítható humanizmust, jóságot és erkölcsöket még mielőtt a legcsekélyebb garanciája volna az emberiségnek a tekintetben, hogy valami szebb, jobb és hasznosabb következik utána?!
Sőt ellenkezőleg: minden, amit látni lehet, arra mutat, hogy a kapitalizmusnak, az egyéni gazdálkodásnak, a szabad versengésnek a garanciái nagyobbak és biztosabbak, mint azé a közületi gazdálkodásé, amellyel fel akarják váltani. „Azokat az állami üzemeket, amelyek önmagukat nem tudják fenntartani, át kell adni a magángazdaságnak“ — mondotta Teleszky János a 33-as bizottságban tartott nagy beszédében, és senki se vette észre azt a hatalmas, döntő jelentőségű bókot, amely ebben a kijelentésben foglaltatik. Mindenki helyeselt és mindenki igazat adott Teleszkynek, mert mindenki tudja, hogy ott, ahol egy állami üzem nem tudja magát fenntartani, ugyanaz az üzem kitűnően prosperálhat mint magángazdaság. De ha ez így van — miként száz százalékig így van —, akkor minek vannak állami üzemek is a világon? Miért nem magánüzem minden üzem, ami csak van a gazdasági élet területén? Hiszen ez a szabály nem csupán addig a határvonalig igaz, amely a magát fenntartani tudás és a fenntartani nem tudás között húzódik, hanem igaz mindvégig. Amiként a magát fenntartani nem tudó állami üzem a magángazdaságnak átadva haszonhajtó üzemmé leszen, aképpen a magát fenntartani tudó állami üzem a magángazdaság kezében még sokkalta nagyobb eredményeket tud elérni ugyanazon okok alapján, amelyek miatt a veszteséggel dolgozó közüzem nyereséggel dolgozó üzemmé válik, ha magánüzemmé lesz.
Ezek az okok nem is annyira misztikusak, mint ahogy az ember gondolná akkor, amikor nem gondolkozik. Ugyanolyan csoda ez, mint amelynek folytán az órák a hivatalokban mind sietnek, a vendéglőkben ellenben mind késnek. A közüzemi boltokban is van még üzleti szellem és udvariasság, de csak addig, amíg még magánüzemi boltok is vannak a világon. Legyen csak minden bolt közüzemi, majd meglátjuk, hogy csakhamar ketrec mögül fognak bennünket kiszolgálni, mint a postahivatalokban, és még csak azzal se fognak törődni, hogy a ketrecek ablakai a fejünkkel egy magasságban legyenek, hanem éppen úgy térdre kell majd ereszkednünk, ha a ketrecben ülő hivatalnokkal szót akarunk váltani, mint a postán és egyebütt, ahol állami üzemek hivatalnokai érintkeznek a nyugalmukat háborgató publikummal, amelynek folytonos alkalmatlankodása nélkül nekik olyan nyugodt életük lehetne.
„A közönségnek le kell mondania a kényelméről!“ — így hangzik az üzleti jelszó, amikor a villamosok közlekedése közüzem. És csökkentik a kocsiforgalmat a közönség összezsúfolása árán. Vajon lehet elképzelni olyan magánvállalatot, amely ilyen üzleti jelszót írjon a zászlajára? És ha volna ilyen magánvállalat a világon, lehetne annak ilyen üzleti elvet meg is valósítania a közvélemény és a közhatalom nyomásával szemben? Mi lett volna Jellinekkel, ha ilyen mondatot mert volna kiereszteni a száján? És mi lett volna vele, ha ezt meg is akarta volna valósítani? Egyetlen írótoll, Tóth Béla írótolla elegendő volt, hogy éveken keresztül tartó konok és következetes küzdelemmel kiverekedje a villamosokon az állóhelyek megszüntetését. Akkor a villamosközlekedés még magánvállalkozás volt. De most?! Most hol van az az erő, amely elejét tudja venni a kocsiforgalom csökkenésének és vele a gyötrelmes várakozásnak és kínos zsúfoltságnak?
A közönség szükségletét elégíti ki a bolt, az üzem — ez a magángazdálkodás természetes logikája és egyszerűbb szavakkal így fejezhető ki: az üzem a közönség szolgálatára van a világon. A közüzemnél pedig megfordítva: itt az üzem az, amely adva van, amelynek lennie kell és a közönség csak azért van a világon, hogy a közüzemet kiszolgálja. Ha a magángazdaságban, a nyílt piacon csökken a kereslet, akkor esnek az árak, hogy ez újra fokozhassa a keresletet és helyreállítsa az egyensúlyt. A közüzemeknél megfordítva: ha csökken a kereslet, akkor fölemelik az árakat, hogy ily módon pótolják a kereslet csökkenéséből eredő hiányt. Ez a törekvés, miután természetellenes és a logika feje tetejére állítása, persze nem sikerülhet, hanem ellenkezőleg: tovább csökkenti a keresletet, amire a közüzem újból is csak az előbbi hibás módszerhez folyamodik egészen a teljes kátyúbaragadásig.
Bátran meg lehet állapítani, hogy az egész világ gazdasági életének nincsen is egyéb baja, mint az, hogy a legkülönfélébb hatalmi intézkedésekkel mindenütt megakadályozni igyekeznek az államok kormányai, hogy amiből sok van, az olcsó legyen, hogy amiből kevés van, az drága legyen, hogy az árucikkek és a termékek onnan, ahol olcsóbbak, oda áramoljanak, ahol magasabb árat lehetne értük elérni, ha ezt mesterségesen meg nem akadályoznák.
Egy szó, mint száz: a világnak az a baja, hogy agyonkormányozzák, hogy ötven évvel ezelőtt teljesen elgondolhatatlan területeken is hivatalnokok gyámkodása helyettesíti a magángazdálkodás természetes erőit, és hogy ez a tendencia, amelynek kapóra jött a háború kényszerhelyzete, nem akar véget érni, sőt napról napra erősbödik és szélesebb hatáskörökben érvényesül. Alig van már olyan lépése az életünknek, amely hivatalnoki irányítás alatt ne állna. „Kormányozni annyi, mint előrelátni“ — ez a régi megállapítás. „Kormányozni annyi, mint hátramozdítani“ — ez az újkori igazság.
