Amikor a pénzügyminiszter úr már sehogyan se tudta megvédelmezni azoknak a százmilliárdoknak az elherdálását, amelyeket a szövetkezetekbe öltek bele az állam keserves pénzéből az utóbbi esztendők alatt, akkor megütötte egy pillanatra azt a végképpen berekedt és végképpen elkopott lírai hangot, hogy hát bizony mind igaz ez a sajnálatos dolog, de hát a szövetkezeti eszme megérdemel néminemű áldozatokat.
Persze, persze — hallgattak az urak megilletődve —, a szövetkezeti eszme! Azért bizony áldozatot kell hozni és az meg is érdemli az áldozatokat. Nem volt senki, aki megkérdezte volna a miniszter úrtól, hogy tulajdonképpen mi hát az a szövetkezeti eszme, az a titokzatos szentség, amelynek az oltárán érdemes a szegény állam pénzét százmilliárdszámra feláldozni? Ha valakinek eszébe jutott volna ezt a kérdést a pénzügyminiszter úrhoz intézni, akkor a miniszter úr, amennyiben felelni akart volna a kérdésre, valószínűleg kínos zavarba jött volna, mivel ha a dolgok lényegének megfelelő választ adott volna, akkor harsogó kacaj vagy óriási felháborodás kísérte volna szavait.
Mert a dolog úgy áll, hogy az állam pénzén élő szövetkezet, ez olyan, mint az utasok által tolt expresszvonat, mint a két mankón bicegő kengyelfutó, mint a nyolcvanéves árvagyerek, mint a halvaszületett nagyapa, mint a repülő vakondok vagy a földalatti madár. Míg ellenben a szövetkezet a maga igazi valóságában, az a szövetkezet, amely annak az ájtatosan kiejtett szövetkezeti eszmének csakugyan meg is felel, ez a szövetkezet az egyes szövetkezeti tagoknak egyesített ereje egy közös cél megvalósítására. Ez a szövetkezet! A többi pedig a legkülönfélébb fajtájú visszaélés a szövetkezet fogalmával, legyen ez a visszaélés akár az, amellyel annak idejében a hitelszövetkezetek — Sobri Jóska mint szövetkezet, Rózsa Sándor mint szövetkezet — fosztogatták a közönséget, mígnem a közfelháborodás és a kabaréhumor elsöpörte őket a föld színéről; akár pedig az, amelyeknek mostanában vagyunk a szemtanúi, amikor irtózatos összegű állami pénzeket úsztatnak el olyan szövetkezeteken, amik minden városban száz- és ezerszámra, és minden faluban tucatszámra található boltokban árusított cikkeket adnak el a közönségnek.
Pardon, értsük meg egymást. Mi nem szólunk egy szót se a fogyasztási szövetkezetek ellen. Isten ments meg! Mi a gazdasági liberalizmus alapján állunk és ez a bölcs elv mindenkinek szabadságot ad gazdasági céljainak az általa legmegfelelőbbnek tartott úton-módon való megvalósítására. Akik összeállnak, hogy majd közösen vásárolnak be nagyban és azután az így megszerzett árucikkeket a szükségleteik arányában abban az árban fogyasztják el, amelyet kikalkulálnak, ezek jól járhatnak, mert esetleg megtarthatják maguknak a közvetítő kereskedelem hasznát. És ezek jól teszik, ha ekként cselekesznek. De akik ilyen módon szövetkezeti boltot csinálnak és azután egyszerre csak, amikor kiderül, hogy vagy nem értenek az üzletvezetéshez, vagy többet költöttek a rezsire, mint szabad lett volna, vagy valaki közülük belemarkolászott a közös kasszába, szóval amikor kiderül, hogy veszteségük van, akkor szaladnak az államhoz, hogy az segítsen rajtuk, segítsen nekik, hogy a támogatás szükségessége által igazolt tehetetlenségükkel, fölöslegességükkel, társadalomgazdasági pazarlásukkal továbbra is megnehezítsék azoknak az egzisztenciáját, akik a maguk lábán is meg tudnak állni, akkor ez súlyos visszaélés. És még sokkal súlyosabb visszaélés, ha az állam ezt a támogatást valóban meg is adja nekik. Ez a megfordított Tarpeii-szikla rendszere, amely az egészséges és életképes individuumokat hajigálja le a mélységbe, hogy a nyomorékok élete biztosítva legyen. A logika minden porcikája amellett szól, hogy ha van a világon ilyen állami támogatás —— mint ahogy nem szabad lennie —, azt inkább az egyes gazdasági egzisztenciák kapják, mert ezek a világon vannak és élniük kell, de a szövetkezetnek, amely nem tud a maga emberségéből megélni, nem csak hogy nem kell, de nem is szabad élnie. Ha nem tud megélni a maga emberségéből, akkor haljon meg: nem erőszak a disznótor!
Ki hitte volna, amikor a rochdale-i takácsok ezelőtt 83 esztendővel összeálltak és megalakították a maguk fogyasztási szövetkezetét, hogy ez az eszme hatalmas dínom dánom, közpénzeken való eszme-iszma lesz valaha. Még a magántulajdont a szövetkezeti eszme segítségével megdönteni akaró Lassalle is csak a termelő szövetkezeteket tartotta szem előtt, nem pedig a fogyasztási szövetkezeteket. Azt hitte, hogy apránként az állam ereje mind a szövetkezeteké lesz és ezzel megdőlt a magántulajdon. „Természetesen, ezt ma még nem szabad a mobnak mondani, — írja 1863-ban Rodbertusnak. — De azt hiszem, hogy ha az államhitelt megkapjuk a szövetkezés számára, ez lesz az a bizonyos kisujj, amely az önmagától fejlődő élet szükségességével apránként, persze, majd csak úgy 100-200 (ha ugyan nem 500) év múlva oda kell hogy vezessen.“ Íme Lassalle álma, amely egy fél évszázad múlva már a magántulajdon és magángazdálkodás terén alapos pusztulást csinált ott, ahol szabadjára eresztették, ha nem is abban a politikai irányban, amelyen Lassalle óhajtott haladni. De veszik-e észre a tanulságot, hogy annak a vörös gyereknek és annak a fekete gyereknek ugyanaz az apja van: mindketten tőle örökölték a halálos gyűlöletet a gazdasági liberalizmus ellen, amely káprázatosan gazddaggá tette az emberiséget.
Csak háromféle ember van a világon és a három kategória közül egyikbe mindenki beletartozik: vagy munkás valaki, vagy tolvaj, vagy koldus. Negyededik csoport nincsen. A munkások kategóriájába mindenki beletartozik, aki a társadalom részére hasznos, vagy az emberek által igényelt szolgáltatást teljesít, a talicskatoló éppen úgy, mint a lírai költő, a prédikátor csakúgy, mint vándorköszörűs. A többinek lopnia kell vagy koldulnia, és ne tévesszen meg senkit, hogy a tolvajságnak is és a koldulásnak is ezer mindenféle többé-kevésbé tetszetős, sőt nagyon sokszor méltóságtól ragyogó és magasztos címei vannak a társadalomban.
Hatalmas iparvállalatok, amelyek nem tudnak másképpen megélni, csak úgy, ha érdekükben fegyveres védővámokkal kényszerítenek bennünket, hogy több pénzt adjunk a gyártmányaikért, mint amennyiért azt e fegyverekkel őrzött privilégium nélkül megkaphatnánk, csak addig a határig végeznek munkát, ameddig a védelem nélkül megkapható volna a piacon a termelvényük. Az ezen felüli pénzt éppen úgy koldulják, mint a vak koldus az utcasarkon. És a szövetkezet, amely roppant előkelő igazgató urakat fizet, de mérlegének hiányait valami úton-módon az állammal térítteti meg, lényegileg semmiben se különbözik azoktól az individuumoktól, akik parazita koldusként élnek a társadalom nyakán.
Csak az a nagyon lényeges különbség van a két jelenség között, hogy a világtalan koldusnak nyújtott alamizsna — mivel a társadalom a maga összességében nem teszi meg vele szemben a kötelességét — az irgalmasság cselekedete és erkölcsi kötelessége mindenkinek a maga erejéhez képest, míg a fölöslegesen életre hívott vagy be nem vált szövetkezetnek a közpénzekből nyújtott támogatás a legtilalmasabb visszaélés, amit csak el lehet gondolni. És aki ezen a tilalmon túlteszi magát, az mindennel a világon inkább védekezhet, mint a szövetkezeti eszme hangoztatásával, mert éppen ez a támogatás a szövetkezeti eszme megcsúfolása és a szövetkezeti eszmének a szóban forgó esetben való siralmas bukása.
És a kormánynak, amelyet emiatt a támogatás miatt kérdőre vontak, nem azt kell tennie, amint azt az újságban olvastuk, hogy adatokat szerez be ezeknek a tilalmasan támogatott szövetkezeteknek az igazgatói fizetéseiről, amelyekről egyébként rövid úton az Erzsébet téren is lehet információt kapni, ahol a verebek évek óta csiripelnek ezekről a mesés javadalmazásokról, hanem azt kell tennie, hogy azonnal behajtson ezektől a szövetkezetektől a náluk lévő pénzekből annyit, amennyit még meg lehet menteni, magukat a szövetkezeteket pedig a sorsukra bízni, ahogyan a sorsomra vagyok bízva én és te és ő és mi mindannyian, akikkel csak a jó isten törődik, ha ugyan törődik. Egyes szerencsétlen gazdasági kategóriák csak olcsó hitelt kérnek ahhoz, hogy boldogulhassanak. Olcsó hitel! Ezek a protekcós szövetkezetek csak mosolyognak az ilyen naivságokon, mint a közismert Czólnix Manó, akinek azt ajánlja valaki, hogy ha valahol olcsó hitelt szerezne, akkor talán tudna boldogulni: „Olcsó hitel!? Ugyan kérem, hagyjon nekem békét azzal az olcsó hitellel! Van talán olcsóbb hitel is a világon, mint amit egyáltalán nem fizet az ember vissza?!“
