Chicagóban az elmúlt két hét alatt 126 centről 91 centre zuhant a búza, majd újból 1 dollárig emelkedett, ami mázsánként kétpengős árhullámzást jelent. A búza legalacsonyabb árfolyama ebben az évben a chicagói tőzsdén 44¾ cent volt bushelenként — az amerikai búzaárak tehát még ma is 55 százalékkal magasabban állnak, mint néhány hónappal ezelőtt, mialatt Budapesten csak mintegy 10—15%-kal drágult a búza. Viszont az új termés becslése szerint nyolc-kilencmillióval gazdagabb aratásra számíthatunk Magyarországon, mint tavaly, és ugyanakkor Amerikában alig 135 millió mázsára becsülik a várható búzatermést, ami talán ijesztően nagy szám európai szemeknek, de mondhatni katasztrofális Amerikára, ahol a múlt évben 198 millió mázsa búzát arattak.
De nemcsak a búza ára háromszorozódott meg Amerikában. Néhány hónap alatt a cukor, amely 65 centről indult, elérte a 160 centet. A réz 5 dollárról 9 dollárig drágult. A zsír 3.65 dollárról 7.82 dollárrig emelkedett, majd 7 dollárra esett vissza. A gyapotot 5.90 dollárral jegyezték ez év elején és két héttel ezelőtt még 11.55 dollár volt az ára, és még most is 11 dolláros árfolyamon áll.
Igaz, hogy amíg ezek az árak ilyen szédítő magasságra emelkedtek, a dollár 30 százalékot vesztett az értékéből.
Az áraknak szemkápráztató felszökkenését és az elmúlt napok ijesztő árzuhanásait mégsem lehet könnyedén és fölényesen azzal magyarázni, hogy ezek az inflációs betegség tünetei. Az inflációs politikáról Amerika — látszólag — már lemondott, aminthogy a legutóbbi jelentések szerint a dollár árfolyamának ejtéséből is kiábrándult Roosevelt. A Federal Reserve Banknak joga van ugyan a bankjegyek szaporítására, de ezzel a joggal már hónapok óta nem él.
A kór, ami akuttá vált, talán az inflációnál is súlyosabb. A kór: a rooseveltizmus.
Roosevelt az inflációs törvényben arra kapott felhatalmazást, hogy három milliárd dollár új bankjegyet bocsásson ki és a dollár aranyértékét 50 százalékkal ejtse.
Ezzel szemben, ha figyelemmel kísérjük a Federal Reserve Bankok kimutatásait, megállapíthatjuk, hogy mialatt a dollár 30 százalékot vesztett értékéből, az amerikai bankjegyforgalom nem emelkedett, sőt lassan-lassan visszaesett. A tavaszi bankpánik indította meg az inflációt Amerikában és ebben az időben 3600 millió dollárra duzzadt az amerikai bankjegyforgalom, amely június közepéig 3115 millióra esett vissza és most már csak 600 millióval haladja túl a normális bankjegyszükségletet. A Federal Reserve Bankok tárcáiban 2200 millióra estek a váltókövetelések, amelyeknek összege az elmúlt hét hónap alatt 185 millióval csökkent. Az aranytartalékok pedig feltűnően emelkedtek, hiszen amíg a múlt esztendő júniusában csak 2500 millió dollárra rúgtak, addig most 3500 millió dollár arany fekszik a Federal Reserve Bankok trezorjaiban.
A bankjegyforgalom nem növekszik, sőt lassan lemorzsolódik. A hitelkereteket nem bővítik, sőt a Federal Reserve Bankok csökkentették hiteltárcájukat. És mindezek mellett az aranykészletek is növekedtek azalatt a néhány hónap alatt, míg a dollár aranyértékének 30 százalékát elvesztette. Ezek éppen nem az infláció tünetei. Legalábbis nem annak az inflációnak, amit mi ismerünk, a magunk szomorú tapasztalataiból.
Az áraknak az a nyugtalan himbálódzása, amit most megnyugtató távolságból szemlélhetünk az amerikai piacon, nem inflációs tünet. Vagy legalábbis: nem pusztán az infláció tünete. Az amerikai árzuhanások csakúgy mind a dollár árfolyamának szökdelése a Roosevelt-féle tervgazdálkodás első és igen nagyszabású kudarcát jelentik.
Ernest Psichari, a kitűnő francia katolikus író (aki Renan unokája volt és megtérésével mintha Renannak a katolicizmus elleni vétkeit akarta volna kiengesztelni) írja valahol: „Que Dieu nous préserve de la vie intense et du rooseveltisme!“ — „Isten óvjon bennünket a bensőséges élettől és a rooseveltizmustól!" Ernest Psichari ezt természetesen a Tivadarra értette, a nagy Rooseveltre.
Lehet, hogy ez a fohász még népszerű lesz Amerikában, lehet, hogy a második Rooseveltre fogják alkalmazni, aki bámulatraméltó merészséggel szakított az amerikai politikai ás gazdasági hagyományokkal és Amerika fejlődését a „rooseveltizmus" tekervényes elveihez akarja szabni.
Roosevelt sok mindent tanult Európától, amiből aligha lesz haszna Amerikának. Az amerikai gazdaság hihetetlen fejlődése annak a szabadságnak és függetlenségnek volt tulajdonítható, amelyben senki és semmi sem szabott korlátokat a tehetség és munka érvényesülésének. A rooseveltizmus az amerikai gazdasági fejlődésnek ezeket az oszlopait rombadöntötte, hogy helyükbe a tervgazdálkodásnak az európai kísérletek alapján megmintázott gigantikus, de rosszul sikerült másolatát állítsa.
A rooseveltizmus talán a legnagyobb kísérlet a tervgazdálkodásra, amellyel kapitalista államban próbálkoztak.
Csak akkor érthetők meg az amerikai események, ha tisztán látunk Roosevelt szándékaiban. A rooseveltizmus függetleníteni akarja a gazdasági életet a pénzérték változásától, az áralakulás természetes tényezőitől, a kínálattól és a kereslettől. Amerika ejtette a dollárt, mert Roosevelt a manipulált pénzek elmélete felé hajlik és Irving Fischert követi, aki a pénz értékét az árak alakulása szerint igazítaná. Irving Fischer index-pénze azon az elven alapszik, hogy az árakat stabilizálni lehet, mialatt a pénz értéke változik, csak figyelmen kívül hagyja ez az elmélet azt, hogy még olyan hatalmas gazdasági terület, mint az Amerikai Egyesült Államok, sem függetlenítheti magát a világpiaci eseményektől. A világpiac pedig a maga tendenciáival el fog hatni az amerikai belső piacra is, s ha nem a dolláron, az árukon keresztül fogja befolyásolni az Irving Fischer-féle index-pénz árfolyamát, hiszen éppen az idei katasztrofális amerikai gabonatermés mutatja, hogy az amerikai árak alakulására milyen hatással lehet az, ha Amerikának rossz termése van, mialatt világszerte dúsan aratnak — vagy bő termése van olyankor, amikor világszerte éhesen jelentkezik a gabonakereslet.
A rooseveltizmus talán függetleníteni fogja az amerikai áralakulást a dollár külföldi értékelésétől, de ugyanakkor alárendeli a kanadai és ausztráliai gabonaárak alakulásának, amelyek irányítani fogják az amerikai indexpénz vásárlóerejét.
De a rooseveltizmus nem áll meg a pénzérték és az árak irányításánál. Négy diktátorra bízta Roosevelt az új Amerika felépítését. Johnson tábornokra, aki az ipar diktátora lett, Sawyer ezredesre, a közmunkák irányítójára, Eastmanra, a vasutak felügyelőjére és Wallace államtitkárra, akinek szabad keze van az árak irányítására és a termelési korlátozások életbeléptetésére. Rövidesen egy ötödik diktátor is csatlakozni fog az első négyhez, aki alá a bankokat fogják rendelni. A négy diktátorral megszűnt Amerikában a szabad gazdálkodás, véget ért a kapitalizmusnak az a korszaka, amely Amerikát naggyá és gazdaggá tette.
A négy diktátor működése az új törvények egész során alapul. Az antitröszt-törvényt, amely körül olyan éles csatákat vívott az első Roosevelt, a második Roosevelt hatályon kívül helyezte és szabadkezet adott az iparnak arra, hogy kartelek és trösztök alakításával támogassa a rooseveltizmusnak a termelés szabályozására vonatkozó programját. Ennek a kerettörvénynek a felhatalmazása alapján rendelte el Roosevelt, hogy a munkaidő és a legalacsonyabb munkabérek megállapítását az egyes isparágaknak egységesen kell szabályozni. Így állapodott meg a pamut-, az acél-, a petróleumipar a 35—40 órás munkahetek életbeléptetésére, így állapította meg Johnson tábornok az acéliparban 25 és 40 cent között a minimális órabért és heti 14 dollárban a munkások legalacsonyabb bérjövedelmét. Roosevelt a munkabérek emelését követeli az amerikai ipartól és hajlandó ezzel szemben a vámok emelésével és a beviteli tilalmak kiépítésével kárpótlást nyújtani a gyáriparnak, csak éppen arra nem gondol, hogy a mesterségesen felemelt nyersanyagárak, a kényszerrel megállapított magas munkabérek olyan megterhelést fognak jelenteni az ipari termelésre, amelyet a vásárlóképességnek nagyon is lassú emelkedése nem fog kiegyenlíthetni, és a roosevelti tervgazdálkodással agyonszabályozott amerikai ipar előbb-utóbb csak a bankhitelek igénybevételével fogja üzleti veszteségeit kiegyenlíthetni, ami az inflációnak ugyanolyan kirobbanására vezethet, mint ami a tavaszi bankösszeomlásokat okozta.
Elméletnek nagyon szép az az elgondolás, hogy ha az árakat emelik, növekedni fog a fogyasztók vásárlóképessége is, csakhogy a valóságban az árak mesterséges felemelését nem követik a munkabérek és jövedelmek, s így maradtak el most is Amerikában, ahol a munkabérek még jóformán az aranydollár színvonalán mozogtak akkor, amikor a gabona ára háromszorosára nőtt. A fogyasztók széles rétegeinek előbb-utóbb észre kell venni, hogy a mesterkélten felvett árakon sokan keresnek ugyan, de azért az amerikai fogyasztók milliói az áremelkedésnek csak terheit érzik. A munkanélküliséget a néhány hónapos áremelkedések éppen azért nem tudták csökkenteni, mert a dollár esésével és a rooseveltizmus kapkodó tervgazdálkodásával szemben az óvatos és komoly tőke nem sok bizalommal viseltetett, és ez az oka annak, hogy a munkaalkalmakat a kormánynak kell megteremteni, amely 3,5 milliárd dollárt és ebből évente 220 millió dollárt irányzott elő erre a célra.
A rooseveltizmus a tervgazdálkodás ortodox elvein építi ki a maga hadállásait a szabad gazdálkodással szemben. Amerikában eddig irtóztak az állami üzemektől, irtóztak még szociális feladatoknak állami megoldásától is: most a kormány kapott megbízást az úgynevezett Wagner-törvény alapján a munkaközvetítésre és a munkanélküliek segítségére, — a Muscle Shoals-törvény az államra bízza a Tenessee-folyó nagy vízműveinek megépítését, — az emissziós törvény a bankok külföldi emisszióit a kormány felügyelete alá rendeli, — a vasúti törvény az amerikai vasutak fölé ellenőrt nevez ki, akinek feladata a kisebb vasúttársaságok fuzionáztatása és a vasúttársaságok között folyó verseny megszüntetése, — a banktörvény minden bankbetétnek egy állami biztosítóintézetnél való biztosítását követeli. S a roosevelti kormányzat által hozott törvények eme sorozatában a legnagyobb jelentőséggel bír az ipar támogatásáról szóló, már említett törvény, amely az amerikai iparnak a tervgazdálkodás elvei szerint való organizálására ad felhatalmazást.
A most következő hónapok fogják eldönteni: sikerül-e Rooseveltnek az elmúlt napok áresései után is még eléggé magas árszínvonalat stabilizálni és sikerül-e a vásárlóképességet a magas árak nívójához emelni? Az amerikai piac árzuhanásai és a legutóbbi napok újabb áremelkedései csakúgy, ahogyan a dollár árfolyamának hullámzása egyelőre nagyon is kétségessé teszik a tervgazdálkodás sikerét, nagyon is megingatják a bizalmat abban a roosevelti elgondolásban, hogy lehet árakat stabilizálni függetlenül a valuta értékének alakulásától. A rooseveltizmus mindenesetre radikálisabban nyúlt a gazdasági életbe, mint az európai kormányok tették és gyorsabb tempóban halad. Talán a tervgazdálkodás fantomjába kapaszkodó rooseveltizmus kétségbeesett közgazdasági bukfencei kijózanítják Európát is az intervencionizmus ábrándjaiból és megtérítik az olyan jól bevált és mégis elhagyott liberalizmushoz. Az amerikai események egyelőre arra intenek, hogy „Isten óvjon bennünket a rooseveltizmustól!"
