A mostani mesém, kedves gyermekeim, távoli országról szól. Kössétek fel a mesebeli bocskort és mondjátok velem: »hip, hop, ott legyek!« — és menten ott teremtek velem az Óperenciás tengeren túl, — Mexikóban. Csuda ország ez, gyermekeim, ahol az erdő muzsikál és a patakokban olvasztott ezüst csörgedezik víz helyett. De amikor a jó Isten a világot megteremtette, különös kegyképpen, adott még ennek a vidéknek mást is. Értékesebb aranynál, ezüstnél. A földet petróleummal bélelte ki, ami nélkül az emberek nem élhetnek és — ami a fődolog — nem ölhetnék egymást. Istennek ezt a kedves meglepetését az emberek évezredek múltán meg is találták és elhatározták, hogy, amilyen tömegben csak lehet, felszínre fogják hozni. Nem is odavaló emberek, mert ezeknek nem volt hozzávaló pénzük, hanem idegen országbeliek, ami nem is csoda, lévén, ha pénzről van szó, az egész világ egy falu.
Óriási munkába fogtak a jövevények. 16 nagy társaságba verődve, sajtolták ki a földből a kőolajat, finomították, melléktermékeire bontották, hordókba rakták és vitték hajón a világ minden részébe. Egész termelővárosokat varázsoltak elő. Csőhálózattal a tengerig, gyárakkal, palotákkal, színházakkal. A boltosok nyelvén: félmilliárd dollárt fektettek be az »üzletbe«.
A mexikói kormányt azonban (és ezért süvegeljétek meg, gyermekeim!) nem ez a félmilliárd dollár izgatta, hanem képzeljétek: a szegény olajfúró munkások sorsa. Úgy látta, hogy ezek rosszabbul élnek, mint pl. a jómódú kereskedők, és mindenáron segíteni akart rajtuk. Emeltetni akarta bérüket és a vállalatokat minden fejtöréstől és lelki vívódástól megkímélendő, mindjárt ő maga számította ki, mennyi legyen a napszám. A gonosz vállalatok azonban erre azt felelték, hogy a munkabér megállapítása az ő dolguk. Emellett még olyan csúnya szavakat sem átallottak kiejteni, mint »nyereség«, »hozadék«, »önköltség«, olyan fogalmak jelzésére, amiket egészen önkényesen összeköttetésbe hoztak a munkabérekkel. Nem csoda, gyermekeim, hogy a csúnya szavak és a csúnya magaviselet folytán a jó állam türelmét vesztette és azt mondta: »Ám jó, ha nem hajoltok a szép szóra, ham-ham, bekaplak benneteket.« Boltos nyelven: »megváltom üzemeiteket és magam fogom a munkásoknak a nagy bért fizetni.«
Így is történt. A jó állam nem sajnálta a félmilliárd dollárt és nem restelte magára vállalni a 16 nagy telep üzemben tartásának minden gondját. Igaz, nem egyszerre fizeti a nagy összeget, hanem 10 éven át évi részletekben. De ennek a vállalatok csak örülhetnek, mert így legalább nem költik el a pénzt, minthogy van, aki helyettük vigyáz rá. De az állam gyengédségében még egy lépéssel tovább is ment: nem akarta a nagy vételárral a szegény adófizetőket megnyomorítani. Ezért azt az okosságot eszelte ki, hogy maguknak az átvett — most már állami — telepeknek kell a 10 év alatt kitermelni a megváltásukért fizetendő összeget.
Látjátok, gyermekeim, ez a jótett jutalma. A mexikói állam csupa szívjóságból ingyen hatalmas tőkéhez jutott, anélkül, hogy bárkitől is elvett volna valamit, mert hiszen az üzletesek cédulát kaptak követelésükért. És ha időközben a régi szintre kellene visszacsökkentenie a munkások bérét, akkor is azt mondhatja: »Nem tehetek róla, csak jót akartam.«
Az iskolát járt felnőttek azt fogják mondani: ime, »az állami intervencionizmus diadala!«, avagy: »erőszakos kisajátítás a magántulajdon sérelme nélkül«. Ti azonban, gyermekeim, jól tudjátok, hogy amit elmondtam, mindezeknél több: megtörtént mese. De olyan mese, melyet jó lesz magatoknak megjegyezni. Mert bizony mondom, az életben még hasznát vehetitek.
Szerkesztői megjegyzés