Látszatát sem vállalom annak, hogy felcsaptam volna politikusnak azzal, hogy kilépve az újságíró szemlélő és bíráló szerepköréből, ezúttal valamit el is akarok érni. Az ember nem válik kőművessé, ha téglát vesz a kezébe. Ezúttal azért nyúlok a téglához, hogy a fejünkre ne essék.
Berettyóújfalun valóban kézfogó volt a mátkapár között, amely már néhány hónap óta együtt él. Bethlen István és Eckhardt Tibor. Minden arra vall, és nincs is benne kivetnivaló, hogy harmadikul hozzájuk szegődik Ernszt Sándor is. Alig egy lépés kell hozzá és valóra válik Eckhardtnak az az álma is, hogy szövetkezhet a kormánypártnak komolyabb elemeivel. Mindennek gátjául a titkos választójog mutatkozott, melyet Gömbös Gyula a végére halasztott volna, de íme, megengedi, hogy már most foglalkozzanak vele. Nagyon hasznos elhatározás volt, egy csapásra egymás felé megmozgatta az összes pártokat, találkozva a tiszta alkotmányosság gondolatában. Eggyé lettek az ellenzéki pártok és közel jutottak a kormánypárt komoly többségéhez is. A tiszta alkotmányosság és titkos választás mellett természetesen ott vannak a liberálisok, demokraták és szocialisták is. A légkör valóban megtisztult és megnyugodott. Lelkület szerint összeülhet a pártok konferenciája és ami akadálya volna, a martonizmus, már számba se jöhet.
A folyamat egészséges, éppen csak nyitott szemmel kell nézni, mit jelent, hova vezet. Úgy vélem, hogy az egyik oldalon tisztán látják is, csak a másikon nem, vagy legalább is nem egészen. Kormánypárti, sőt elsősorban martoni oldalon előzőleg is felszakadt a sóhaj: kár egymás ellen harcolni azoknak, akiknek egy a világnézetük. Sem Eckhardték, sem Ernszték, sem pedig Bethlenék nem valók a baloldalra, hisz lelkük szerint jobboldaliak. Azaz: nacionalisták, keresztények és agráriusok. Amivel az van mondva, hogy ami maradék még él és mozog, nem való közéjük. Ezek a született baloldal, melytől tűz és víz választja el őket.
Ebben igazuk is van. Liberalizmus, liberális demokrácia, amely a törvény szerinti egyenlőséget a gyakorlati egyenlőséggel azonosítja, az egyén szabadságát vallja a nemzeti és polgári szabadság alapegységének, nem találhat helyet azok között, akik nemzeti és keresztény politika alatt bizonyos elkülönítést értenek, agrárpolitika alatt pedig a mozgótőkével és vele kapcsolatos társadalmi rétegekkel való ellentétet. A kormány elleni harcban hallgatagon elfogadták ezeknek segédcsapatszerű támogatását, a pártközi konferencián is szívesen látják őket, de szó sem lehet arról, hogy ha Ernszt és Eckhardt, Bethlen és Ivády Béla az ő rovásukra megegyezhetik, skrupulus nélkül meg ne tegyék.
Hiszem, hogy ezt ezen az oldalon tudják, de nem igen látom. Itt becsületesen, de alighanem naivul lelkesednek a becsületes, titkos választójogért, melyet becsületesnek minősítenek, ha biztosítja a jobboldalnak és a jobboldalon az egyes pártoknak azt a mandátumkontingenst, melyet a maguk számára megkövetelnek. Nem felejthető el, hogy Eckhardték már megegyeztek Gömbös Gyulával egy választójogi elgondolás alapján, melyet tárgyilagosan éppenséggel nem lehet becsületesnek mondani, de az volt, míg bíztak a kéz kezet mos elvében. Ha Eckhardték megkapják, amit a választáson vártak, nyílt szavazás és közigazgatási beavatkozás mellett, ma ez a választójog lenne a becsületes. Az, amely szerkezeténél és tartalmánál fogva tökéletesen alkalmas arra, hogy soha mást, mint az uralkodó többséget és annak szövetségeseit ne lehessen megválasztani.
Valóban tűz és víz. Liberálisok és demokraták sohasem ismerhetnek el becsületesnek egy választójogot, mely perpetuálja a jobboldaliak többségét és örökös gettót épít a liberálisok számára. Amely csak abban különbözik a mostani rendszertől, hogy feleslegessé teszi az atrocitásokat azzal, hogy törvénnyel helyettesíti őket.
Összefogtak Eckhardtékkal és a többi „keresztény” ellenzékkel Gömbös ellen, mert ugyanazt akarták ők is, mint a többiek. Ez logikus, politikailag elkerülhetetlen. De velük tartani, ha már csak loholhatnak mellettük és végül azon venni észre magukat, hogy Eckhardt hasonlata szerint most négyen verik fejbe csak őket, holott eddig az egy kormánytöbbség fejbeverte négyüket, ez több, mint jóhiszeműség és sokkal kevesebb, mint következetesség. Ez szerintem a politikai hivatásról való lemondás.
Annál is súlyosabb: a feltétel nélkül való lemondás önmagukról.
A bolsevizmus után a liberalizmust lerohamozták és tizenhét éven át halottnak deklarálják. Tizenhét éven át valóban elenyésző kisebbség képviseli a liberalizmust és ezalatt politikusaiba is beivódott a végleges kisebbség tudata. Az állítással szemben, hogy a liberalizmus végleg megbukott, már csak az ellenállítás hangzik, hogy másutt még él, hatalmas és hasznos. De hogy nálunk még hatalmas és hasznos lesz, ezt a tudatot nem látom sehol.
Pedig erre van szükség, enélkül politikának nincs létjogosultsága. A liberalizmus valamikor mindenható volt és megbukott. Ez természetszerű érvényesülése a nemzet akaratának, ez volna éppen a politikai váltógazdaság. Ennek alapján vallom, hogy a nemzet éppúgy elejtheti a mostanit, ha csalódik benne, és visszanyúlhat a régihez. Ez a régi mint kisebbség álljon készenlétben és higyjen abban, hogy többség lesz belőle. Ha ezt nem hiszi, ebben nem bízik, erre nem számít és nem készül, meddő kritikai alakulatnál többet nem jelent.
A liberális politikus legyen áthatva a tudattól, hogy akár egymagában is egy világeszmét képvisel, melynek nagysága nem mérhető azzal, hogy hányan vallják. Egyetlen koponyában az eszme épp oly nagy, mint millióban. Jelentőségét nem dönti el a szótöbbség. Még eddig minden eszme a kevesek lelkében fejlődött ki. Hogy a liberalizmus már uralkodó volt, bizonyság amellett, hogy megint uralkodó lehet. Hogy betöltvén hivatását, pusztulnia kellene, lehet az ellenfél meggyőződése, de sohasem a liberalizmus hívéé.
Nem szabad tehát kisebbségi sorsra berendezkedni. Még a nyilaskeresztes is hiszi, hogy többségre jut. A liberális sem lehet kishitűbb.
A liberális politikának öntudatosan el kell foglalnia azt a helyet, melyre viszszaszorították. Igenis, ő a baloldal, szemben a jobboldallal. Nem azért, mert ez a többség, hanem mert ő más, de nem jelentéktelenebb. Ellenzék, de nem negáció. Kritikus, de nem meddő. Kisebbség, nem mivoltánál, csak mostani számaránya szerint. what
Kizártnak tartom, hogy liberális politikusaink nem tudnák, mi vár a liberalizmusra, ha a jobboldali ellenzék átvonul a kormányzó jobboldalra. De ezzel le kell számolniuk. Visszavonulva saját területükre, ugyanazzal a hittel törekedni a jövőre, amellyel a másik oldalon útját állják. Ellenzék nem teljesítheti hivatását, ha nem bízik benne, hogy, többség lesz belőle. Nem holnap? Tíz év, akár száz év múlva! De eltökéltnek és cselekvőnek kell lennie.
Az első fázis: elszigetelten vállalni a gettót, mely a jobboldali elkülönülés révén számára adódik. A második: kitörni belőle.
Paritás
E cikkek tartalmi súlyát abban látom, hogy semmi újat nem mondanak. Csak tudatossá szeretném tenni, amit a mai liberális gondolkodásnak éreznek és megbolygatni a beletörődést, hogy a liberális ember ma más, mint a háború előtti. Szeretném kelteni és erősíteni a tudatot, hogy az egyik birkózóbajnokot a másik két vállra fektetheti, de nem teheti, hogy megszűnjön birkózó lenni. A legyőzött felkel, lemosakszik és megint az, ami volt. Ez a dolgok rendje, nem pedig megváltozása.
Hogy a liberalizmussal ma úgy bánnak, mint legyűrt ellenféllel, természetes. Hogy a liberalizmus úgy jár-kel, mint legyűrt fél, már nem az. Ma nékem, holnap néked. Minden politika független az érvényesülésétől. Értékét a tartalma szabja meg. Ha magam is úgy látom, hogy idők változtával e tartalom vesztett értékéből vagy végleg elértéktelenedett, elfordulok tőle. De továbbra is hivatását látván és tartalmát értéknek vallván, tartanom kell a rangját, mint arisztokrata, aki vagyonát elvesztvén, megmaradt arisztokratának.
A liberalizmus mai magatartásával nemcsak a hatalma elvesztését tükrözheti, hanem önbizalmáét is. Mit érhetek el a mai viszonyok között! Az országon végigharsognak a jelszavak és követelések, mind a liberalizmussal szemben. Tévedéseket alig lehet megkülönböztetni hazugságoktól, a szárnyaló szózatokat az üzlettől. Minden liberális ablak reszket a betöréstől és hálásan fellélegzik, ha csörömpölve összehullván, mondják, hogy nem szabad. A kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzete kifejlesztette a védtelennek gondolkodását az állig felfegyverzettel szemben.
Martonizmus nélkül is így volt és volna. A túlerővel szemben a gyöngébb természetesen alul marad, és dőreség lenne úgy tenni, mintha nem lenne alul. De lelkileg is lefeküdni és legyőzöttnek elismerni azt is, amit legyőzni nem lehet, a meggyőződés erejét, az elv életrevalóságát és történelmi jogosultságát, ez már a maga részéről tetézése a romboló műveletnek ott, ahová az ellenséges irányzat a saját erejéből nem juthatna.
A liberalizmus érezze magát paritásosnak minden más politikai irányzattal, tekintet nélkül a hatalmi arányokra, melyektől paritása nem is függ. A leggyengébb állapotában is ragaszkodnia kell ahhoz, amiben épp oly szuverén, mint a leghatalmasabb, és méltóságérzete ne a külső viszonyoktól függjön, hanem a saját hitétől. Teljes eszmei világot jelentünk, ahogy teljes nemzet a kétmilliós Albánia a negyvenmilliós angol és hetvenmillió német mellett. Ez a hasonlat sántít, mert hogy hány albán, angol vagy német van, tényként megállapítható. De hogy a liberalizmussal szemben meggyőződésesen hányan vannak, statisztika meg nem mondhatja. Ha csodaképpen ma liberális kormány alakulna, huszonnégy órán belül a számarány sajátságosan megváltoznék. Ellenben, aki a mai viszonyok között liberálisnak vallja magát, az vagy őrült, vagy valóban liberális.
A paritás érvényesítésének első követelése, hogy a liberalizmus maga határozza meg magát és ne nemlegesen mutatkozzék, mint a papirosból kivágott alak mellett a hulladék. A vele szemben kialakult politika összes árnyalatai nemzetinek és kereszténynek mondják magukat. A liberalizmus velük szemben tehát nem nemzeti és nem keresztény volna. Igaz-e? Vállalhatja ezt a nemleges meghatározást? A liberális politikusok szinte védekeznek a ráfogással szemben és minden alkalommal tüntetnek, hogy jó hazafiak. Szerintem vissza kellene utasítani a ráfogást, mely beválik jogfosztásnak is. Én, liberális, nem lehetek más, mint nemzeti, mert magyar vagyok és a nemzethez tartozom. Ösztön után ha cselekszem, nem telik tőlem más, mint nemzeti cselekedet. Megfontolás alapján nem kerekedhetik bennem akarat, mely nemzetietlen volna. Ezt nem vallom, erre nem fogadkozom, lemondok róla, hogy elhigyjék, de állítom, hogy így van és követelem, hogy vegyék tudomásul.
Hogy az ország lakossága túlnyomórészt a földhöz kapcsolódik, tény. De nem igaz, hogy aminek más a gazdasági talaja, nem volna épp úgy a nemzet mivoltához tartozó, mint a földbeli kötelék. Éppen ezért nemzeti iparról, kereskedelemről, szabadfoglalkozásról beszélni éppoly tautológia, mint mikor nemzeti földművelésről szavalnak. A lovak közt kétségtelenül vannak versenyparipák, nehéz teherhúzók és gebék. Különbözőségük szemmel látható, de a különbségtevő nem tagadhatja, hogy mindannyiuknak négy lábuk van. Az ipar, mely hetven év alatt az állami szolgáltatások ekkora részét vállalhatja, a pénzgazdaság, mely legválságosabb leromlottsága idején is segítségére siethetett a leromlott mezőgazdaságnak, az egész polgári társadalom, mely nemcsak viselte, hanem vállalta is a lekoplalását a reájuk hárított terheknek, nemzetet szolgálnak és tartanak fenn, és teszik ezt magyar lélekkel és a nemzeti eszméhez való ragaszkodással. Amellett liberálisok, mert liberális gondolatkörben fejlődhettek ki, és ha válsággal küzdenek, csak ennek a körnek a fojtogatása az okozója.
Ami pedig a keresztény jelzőt illeti, nyíltan szembe kell nézni a kétértelműséggel, melybe a fogalmat merítik. Ha azt jelenti, amit jelentett, a bolsevizmussal szemben a keresztény valláserkölcsöt, a liberalizmus visszavághat, mint a nemzeti jelző, ez sem különböztethet el bennünket tőle. Keresztény erkölcsök, emberszeretet, a másénak tiszteletben tartása, a templom szentsége és az állami törvény és rendje a mi hitvallásunk is. Nem engedjük magunkat sem istentelenekké, sem erkölcstelenekké bélyegezni.
De ugyebár, ezt az értelmezését a keresztény jelzőnek nem kell túl komolyan venni. A másik értelme sokkal nyíltabban mutatkozik, semhogy az előbbi megtéveszthetne bárkit is. Keresztény alatt származást kell érteni, nem erkölcsi világszemléletet. A keresztény jelző megkülönböztet a nemkeresztténytől, magyarán mondva: antiszemitát jelent. Ugyancsak nem mint világnézetet, hanem életbéli lehetőséget, melyből a zsidók ki vannak rekesztve. Ha a néphez szólnak, a keresztény testvéreim megszólítás már szűkébb közösséget jelent. Ha a kereskedelem kirekesztésére törekednek, zsidót rekesztenének ki. Ha állástalan diplomások elhelyezéséről van szó, nem értik bele a zsidó állástalant. A hivatalos tudományban már nincs zsidó tudós, az egyetemi katedrára álmában sem kerülhet már zsidó. Állami és megyei hivatalban kihaló és nyugdíjas fajta. Vállalatoknál számon tartják, mennyi van még ott ebből a kiszorítandó fajtából és eleven politikai jelszó: ne maradjon ott egyetlenegy sem.
A liberalizmus nézzen nyíltan szemébe ennek a több mint jelenségnek és ne tartsa kényesnek, hogy velejében az antiszemitizmussal áll szemben. A liberalizmus — való tény, nem merül ki a zsidókérdésben, de most ez a harctér, mely az ellenfél erejét összevonta, és ebben a kérdésben kell vele megütközni. Elképzelhető-e liberális uralom és antiszemita érvényesülés együtt? Ha világnézeti alapon vissza kell utasítani a keresztény jelzőnek őt kizáró értelmezését, ebben az értelmezésben vállalnia kell, hogy igenis szemben áll vele. Számtani szempontból kicsi mellékkérdés, mindössze ötszázezer emberről van szó kilencmillió mellett. De emberi és nemzeti szempontból a legsarkalatosabb elv kérdése: megtartottnak mondható-e a törvény, mely egyenlő jogot ad mindenkinek, ha ötszázezerszer megszegik?
A liberalizmus sarkalatos ellentéte a kollektív gondolatnak, természeténél fogva vallója az egyéni szabadságnak és egyenlőségnek. Ennélfogva hivatása ott szállni síkra, ahol a kollektívum támad és az egyén védelemre szorul. Kollektívum, államszocializmus, a magángazdaságnak állami szaturálása lehet helyzeti kényszerűség, lehet világmozgalom, de minálunk mind a zsidókérdésbe kapaszkodik s csak alkalmas talajul szolgál ennek a kérdésnek antiszemita értelemben való megoldására. Megint csak paritás ügye, hogy amit az egyik oldalon teljes erővel támadnak, azt a másikon ugyanazzal az eltökéltséggel védjék. Nincs ok arra, hogy amit az egyik állandóan harsog, attól a másik szemérmesen tartózkodjék. Csak kisebbségi érzés, ha a liberalizmus hangsúlyozottan tüntet, hogy zsidókérdés nélkül is van hivatása. Persze, hogy van. A magukat nemzetinek és kereszténynek valló pártoknak is van egyéb törekvésük, de ez nem akadályozza őket, hogy az antiszemitizmusra vessék magukat a leghevesebben. Annyi nemzeti, társadalmi és gazdasági feladat kínálkozik, de mindent a zsidókérdéshez fűznek. A liberalizmus ugyanezeket a nagy feladatokat vállalja, ellentétes irányban, és a legsűrítettebb ütközőpontnál ne vállalná a harcot azzal a fesztelenséggel, mellyel ráerőszakolják? — Antiszemiták vagyunk! — kiáltják büszke önérzettel — filoszemiták vagyunk — suttogják szemérmesen itt. Mert nem akarják elmérgesíteni a kérdést? Tudom, hogy csakis ez az ok. De azt is, ha merőben egyivásúnak éreznék magukat, ez nem volna ok.
Az alapkülönbség
Oly kalandos, vagy vakmerő volna? A liberalizmus uralkodó korában a negyvennyolcas párt minden javaslatot függetlenségi elve mértékén ítélt meg. Ami nem egyezett vele, visszautasított, ha különben helyesnek, hasznosnak látta is. Manapság minden befogadott, azaz antiliberális párt nemcsak világnézet, hanem érdekképviselet is. Mindent ehhez a reá tartozó érdekekhez mér és ennek köréből követeli, hogyan alakuljanak a rajta kívülálló érdekek. A mezőgazdaság magas termény- és alacsony ipari árakat követel. Az állástalan diplomások az öregek félreállítását vallják jogos követelésül és kiürítését az ő számukra a magánvállalati hivataloknak, melyekben szerintük csak az altiszt és portás keresztény. Szocialisták és keresztény szocialisták a kizsákmányoló tőke ellen dörögnek, a tőke pedig öklöt formál a zsebében: lehetetlen annyit kiizzadni, amennyit az állam kipréselne belőlem. Minden bajnak megvan a maga politikai képviselete s a világnézet is gondosan ügyel, hogy ezekkel a bajokkal ne kerüljön szembe, hanem szárnyai alá vegye őket.
A liberalizmus ma az egyetlen, mely megmarad eszmének, iránynak, stílusnak, s mint ilyen, igazságot szolgáltat a vele szemben felsorakozott világnézet érdekcsoportjainak is, ha a maga elvi magaslatából úgy látja, hogy amit követelnek, jogos és igazságos. Feltárják a falu nyomorát? Igazuk van, ezt a nyomort nem szabad tűrni. A kisgazda belefullad az adósságba és összeroskad az adóteher alatt? Segíteni kell rajta! Az állami alkalmazottakat megnyomorítják? Égbe kiáltunk, hogy Isten ne tűrje ezt. Akárhol segítség kell, ha a pénznek szavazati joga volna, a perselyekben a liberális pénzé lenne a többség. Tudós, művész csillaga ha felragyog, a liberalizmus nem nézi, miféle politikai pártba tartozik, vagy kinek ifjú fia.
Egy világ, melyben mindenki más azt nézi, ki micsoda és hasznos-e neki, vagy sem! Ez alapvető világnézleti különbség. A liberalizmus igazságnak fogad el mindent, amit igazságnak felismer. A többi igazságnak megtesz, ami neki hasznos. A küzdelem már ennélfogva is egyenlőtlen és döntően hat a számarányra is. Minél nehezebb sora van az embernek, annál inkább lesz, ki adná a segítségét. Ő segítse az igazságot? Az igazság segítse őt! Ha velejébe nézünk a mai kor kollektívumának, eszmei irányzata mögött meglátjuk az érdeket, melyet tömegben egyesülve hatékonyabban tudnak érvényesíteni, mint egyénenként. Kezdte Marx a proletároknál és folytatja mindenki Marx-szal szemben. Ma kollektíve lép fel a nemzeti frontharcos és a nemzetközinek megtett banktőke is. Az érdekképviselet valamikor alsórendű, mert önös érdeket szolgáló tömörülés volt. Ma éppen ezért elsőrendű, nemcsak mint politikai, hanem mint erkölcsi tényező is. Az érdeknek ma bűvösebb hatása van, mint az eszmének. Elképzelhető-e, hogy az Alföld népe ma a közös vámterületet ellenezze, noha Ausztria biztosított piaca volt búzájának? S az Alföld adta megingathatatlan táborát a függetlenségi pártnak, Kossuth Lajos nevében, földbeli érdekének ellenére. Ma az érdek szabja meg a hitvallást és teremti a tömörülést, hozzáértő vezérek alatt, akik a tömörülteket még nagyobb érdekkörbe vonultatván, végül tényként előáll a képlet: úgy boldogulsz, ha zászló körül csoportosulva éljent kiabálsz.
A liberalizmus az a poéta, aki későn érkezik az osztozkodáshoz, és dalol, mikor a többi lakomát ül. Nagyon szép, nagyon megható nótákat tud, melyek után nem tányérozik. Nem is tehetné. Hiszen akiknek dalol, már tartoznak valahová, ő pedig nem állhat a haszonkeresők sorába, mert poéta, aki magáért a dalért dalol. Emléke a múltat bányászsza, és ami kincset szépségben, jóságban, okosságban ott talál, mintaképül állítja oly sokaság elé, melyet szűkebb érdeke gályapadjához kapcsoltak a szebb jövőre várakozás rabláncával. Míg a többi egy pillanatra sem hagyja abba a müezzin-kiáltást: érdek, érdek! — ő kínosan ügyel, nehogy érdekkel megvádolhassák. Ő szabadságot követel, nem magának, hanem azoknak is, akik a szabadsággal agyonvernék, ő testvériségért lángol, bár az ő javán osztozkodnak testvériesen, és egyenlőséget hirdet, mikor ennek nevében elveszik tőle, amit más megkíván.
Nem fűződne a liberalizmushoz is külön érdek? Minden érdek hozzáfűződik, éppen csak nem tőle várják. A kollektív világnézetnek is ő a gyökere. Az érdek mindig egyéni, de csatlakozik a hatalomhoz, mert tőle inkább várhatja kielégítését. S amit a hatalomtól kapnak, mind liberális észjárással adják. Igazság, jogosság, emberiesség megokolásával, de hatalmi tett formájában. Annyira még a legkollektívebb diktatúra sem vitte, hogy tetteit azzal indokolja: teszem, mert igazságtalan, jogtalan és embertelen. Csak odáig merészkedik, hogy a liberális javakból annál többet kapsz, minél kevesebbet jártatod a szájad és az eszedet, és minél személytelenebbül engedelmeskedel.
Ha arról van szó, hogy a paraszt földhöz jusson, igazságosságra hivatkozik. Ha tisztviselőfizetést megnyirbálnak, liberalizmus tiltakozik ellene. A szabad orvosválasztás mellett az ő szellemében szállnak síkra, az ügyvéd kenyerét ő védi. A társadalmi rétegeknek kormánytól való függésbe hozása ellen ő tiltakozik. Minden érdek, mely joggal, szabadsággal és emberiességgel függ össze, benne talál szószólót, de mint érdekeltség senki sem csoportosul körülötte. Éppen azért, mert ami tőle telik, ingyen is megkapja. Liberális kisgazda? Demokrata államtisztviselő? Képtelenség. Maradnak azok, akik máshova nem juthatnak. De ezeket sem teszi magáévá az érdek szálával. Legtöbbje híven leszavaz a kormányra, rárótt áldozatkészségével rendelkezésére áll a romlására törő érdekpolitikának. Örül, hogy él, fél, hogy nem hagyják élni, de a liberalizmus irányában nyugodtan alszik: ettől megkapok mindent a másik karámban is.
Pedig a liberális ember is ma az érdekére szorul, ezt félti mástól és ennek megvédésére van benne a legeltökéltebb készség. A liberalizmus ellenben tógája fehérségére ügyel és távoltartja magától a látszatot is, mintha máshoz, mint az igazsághoz és eszmeiséghez volna köze. Ha a kereskedelem szabadságát védi, szó szerint a kereskedelmet védi, nem a kereskedőket. Sajtószabadság alatt a sajtót érti, nem a liberális sajtóét. Pedig nyilvánvaló, hogy a másik nem érzi hiányát, mert nem éreztetik vele. Zászlót lobogtat, mely eszmét, irányt jelképez, nem pedig célt, melynek eléréséhez emberek sokasága kell, akik csak akkor gyűlnek köréje, ha a maguk számára remélhetnek valamit.
Olyan kalandos, hogy vakmerő volna? Ha a liberalizmus is az érdekeinél fogva gyűjtené maga körül táborát s az ő politikájában is megismernék érdekképviseletüket? Amott győzött a mondás: az érdek is eszme! Itt azzal kellene tisztában lenni: az eszme is érdek! A vadnyugat romantikájában gyakori alak a finnyás úrfi, akivel a cowboyok gúnyolódnak, míg csak a tiszta gallérját és szarvasbőr keztyűjét le nem veti és félmeztelenül birkózásra kiáll. Ilyenkor elismerően bólogatnak: ember a talpán.
Hol a helyünk?
Tárgyilagosan megállapítom: nincs ma kormány, mely mással jöhetne, mint keresztény és nemzeti jelszóval, a mezőgazdaság elsőbbségével és szociális politikával, melynek jelszava: a nemzeti jövedelem igazságos elosztása. Ez ma a kormányképesség egyetlen alapja. Ugyanakkor meg kell állapítanom, hogy az ellenzéknek egyetlen alapja a liberalizmus.
Hogy a keresztény és kisgazdapártok is ellenzékiek? Éppen csak bármely pillanatban abbahagyhatják és akkor úgy hasonlítanak az ostromolt kormánypolitikához, mint egyik tojás a másikhoz. Árnyalatok választják el őket az ellenféltől, jobban mondva: sérelmek. Még jobban mondva: kielégítetlen érdekek. Eszem ágában sincs az érdek szó kicsinylő hangsúlyozása. Ellenkezőleg. Elismerem vele, hogy a korszellem magaslatán mozognak, melyre a liberalizmust is csábítanám. Ami nem ütközik a korszellembe, arra nincs jogom ráolvasni, hogy erkölcstelen. Hogy Bethlen István gróf a választások visszaélései ellen tiltakozik az ellenzéki oldalon, épp oly hűséges érdekszolgálat, mint volt, hogy miniszterelnök korában irgalmatlanul élt a visszaélés minden addig kiagyalt fogásával. Hogy Eckhardt Tibornak olyan választójog kell, mely mellett őt nem lehet kisemmizni, és beéri olyannal, mely mellett csak másokat semmizhetnek ki, a kor színvonalán álló erkölcsös érdekpolitika. A keresztény gazdasági pártot Vass József halála után sarkalatos ellentét választja el a NEP-től, mely meg akarta fosztani a fővárosban gyakorolt hegemóniától és a választáson megtizedelte sorait, világosan mutatja — tiszteletreméltó külön katolikus céljai mellett — érdekkörében való sértettségét.
A sérelmek jóvátehetők, az érdekek kielégíthetők. Ebben a pillanatban igazán minden elvtagadás nélkül az ellenzéki saulusok kormánypárti paulusokká válhatnak. Több mesterkéltség van ellenzékiségükben, mint lenne kormánypártiságukban. Míg szembenállnak egymással, több közöttük a vetélkedés, mint a nézeteltérés. Hol is volna nézeteltérés? A kormánypártban nyolcvanan külön jelvénnyel igazolták, hogy épp oly kisgazdalelkesek, mint Eckhardt pártja, és az öszszes pártok között többségben vannak a katolikusok. Aki pedig nem antiszemita, gondosan titkolja, vagy kelleténél is tüntetőbben zsidózik. Mindnyájan a kapitalizmus ellen és a népi politika mellett lelkendeznek, őszinte hittel és mély meggyőződéssel és éppen csak a múltbeli bukott etika szerint erkölcstelenebbül, mint a történelem bármely szakában. Eckhardtéknak ma kevés, amit Gömbösék kartellmágnások ellen tesznek, ahogy Gömbösék Bethlent vádolták kartellpártfogással. Vedd be Eckhardtékat a kormánypártiság sáncaiba és hevesen tagadni fogják ugyanazt a kartellkímélést, melyet újabb ellenzék rájuk fog olvasni.
Mennyire mai húsból, vérből való az érdekpolitikának e meztelen ártatlansága, a szólamokból is kitűnik. A kormánnyal szemben sokszor hallható: ha pedig ebben vagy abban új csalódás ér, a legkíméletlenebb harcot indítjuk ellene. Van ennek értelme tárgyias gondolkodás mellett? Ha időközi választásoknál muzsikál a visszaélések összes orgonasípjain, kevesebben ellenzik a javaslatot, mintha szabad folyást engedne a polgári véleményadásnak. Hosszabb lett a javaslat a választási visszaélések miatt? Jobb a jó magaviselet esetében? Szabad-e a kormányt kímélni egy rossz javaslatnál és a jó magaviseletét jutalmazni egy rossz törvénynek a népre eresztésével?
Nézem most a pártokat. Összhangzatosabban tömörülhetnének Darányi Kálmán körül, mint külön-külön vele szemben. De „lábhoz tett fegyverrel” állanak. Ez a kifejezés angyalian jellemző. Azt jelenti, a fegyverhasználat attól függ, mit kapnak. Ha egyénileg nem, politikai befolyásuk számára, népszerűségük fokozására, a hatalomhoz való közelebb jutás dolgában. A lábhoz tett fegyver értelme: a kormány nem áll szemben merev ellenállással. Lehet velük boldogulni politikai terv elejtése vagy módosítása nélkül is. A telepítési törvény például ma rossz. Nem kell rajta változtatni és holnap már jó lesz. Egyszerűen lábnál hagyják a fegyvert.
A liberalizmusnak alig lehet hőbb óhajtása, mint egy tömegben látni magával szemben és a kormány táborában az öszszes politikusokat, akik ugyanegy irányba törekednek a liberalizmus ellen. Csak egészen elszigetelten, teljesen körülzárva ébredhet értéke, rendeltetése és ezzel ereje tudatára. Nem tőle függ, hogy ez az egység kialakuljon, de merőben rajta áll, hogy kialakulatlanul is megállapítsa, hogy együvé valók és nem számíthat egyetlen töredékre sem a maga számára. A közéletben csak így mutatkozhat cselekvő tényezőül, míg most úgy fest, mint a kabáton megülepedett por, melyet le lehet kefélni, vagy poloskafészeknek, melyet ki kell ciánozni. Ne álltassuk magunkat: a liberalizmusnak sehol sincsenek barátjai, ellenségei pedig csöppet sem lovagiasak. Az elszigeteltségben a liberalizmus teljesen magára van utalva, ennélfogva kénytelen élni teljes életrevalóságával.
Ez pedig a nemzetnek is életszüksége.
Az angol liberalizmus is, mely világbirodalmat igazgat, már érzi a veszedelem szelét, mely Európaszerte süvít és porával a szemet vakítja. E héten hangzott fel a büszke szó: nem igaz, hogy csak szélsőségek vannak, melyek egymással a világuralomért küzdenek — én is vagyok, a szabadság és emberiesség világa. Ott uralkodó világhatalommal rendelkezve is érzik, hogy a két szélsőség elmélete voltaképen már osztozkodás a még élő liberalizmus hagyatékán, amibe ha belenyugszik, már elevenen is halott.
Nálunk úgy mondják: nincs középfok. Aki velünk nincs, ellenünk van. Mondják jobbról és a bolsevistákhoz csatolnak és vallják az alvilági sejt-tanyákon és az átkos csuhás világhoz számítanak bennünket. Lehetővé teszi egy buta metafora, mely térben helyezi el a gondolatokat, holott a gondolatnak nincs térbeli természete. Jobbszélsőség, balszélsőség — tehát a liberalizmus a kettő között van és egymásra törve rajta kell keresztülgázolni, hogy összecsaphassanak.
A gondolat számára nincs tér, nincs ellentét, sem átmenet az ellentétek között. Ha szabadulnánk a gyerekes és hazug képzettől, hogy erre van jobb, arra bal, középütt pedig a mi gondolatunk, akkor egyszerűen és világosan megállapítható volna: a liberalizmus szemben van az összes kollektívumokkal és ezek együtt törnek a liberalizmusra. Az angol demokrácia a maga súlyos önérzetével vállalja ezt a szembenállást, az új világnézeteket elismerve együttes ellenségnek, önmagát pedig annak, amelynek meg kell védenie a világot a két egymással is háborúskodó szélsőséggel szemben. Mint történelmi fenntartó erő, magát érzi a fejlődés útján kialakult kultúrvilág életprincipiumának és jövőjéért helytálló véderőnek, nem ismerve el, hogy valaha is igazság volna, hogy az életet szolgálná, amit Spanyolországban látunk. A jövő a jelen meggyilkolása és történelmi éltető munkaszámba menne, ha két oroszlán úgy felfalja egymást, hogy csak a farkuk marad meg? Ők maguk hihetik, hogy a világot meg akarják menteni a másiktól, de a liberalizmusnak látnia kell, hogy az ellene való közös gyűlölet sokkal erősebb hatóerő, mint ami elválasztja őket.
Nem bolsevizmus és nyugati diktatúra küzd egymással, átgázolva a régi világon, hanem ők és a régi világ. Melyik a hivatottabb? Semmi esetre sem az, amelyiknek győzelme nyomán mind kevesebb ember marad életben. Ha el is képzelhető akár a keleti, akár a nyugati kollektivizmusnak végleges berendezkedése, állandó fennmaradása csak a gyilkolásnak állandó folyamatát jelenti. Nincs világ, melyben senki másképp nem gondolkodnék, a másképen gondolkodót pedig meg kell ölni, vagy börtönbe vetni, ami csak lassúbb végrehajtása a halálos ítéletnek. A gondolat, mint halállal sújtandó bűn, emberség szempontjából megfoghatatlan, de a kollektív rendszernek logikus és mellőzhetetlen velejárója. Egy diktátor és több gondolat egymást kizárja. Egy gondolat és a világ folyása pedig szintén képtelenség. Márpedig a világot egy állapotban megrögzíteni csak a halál tudja.
Nálunk már volt bolsevizmus és többé nem lesz. Nálunk még nincs diktatúra, de lehet. Vallója sincs, de benne lappang mindenben, amiről még hiszik, hogy meg lehet valósítani diktatúra nélkül is. Pedig ha megvalósítják, akarás és cselekvés nélkül is előáll, mint háborúban a fertőzés, melyet sohasem terveztek és mindig meglett. Ezt amott nem hihetik, mert keresztény és nemzeti a jelszavuk, de nekünk tudnunk kell, mikor a liberalizmussal útját akarjuk állani a vak hiedelem romboló hatásának. Keresztény és nemzeti abban a világban gyökerezik, melyet mi akarunk fenntartani, nem pedig, melyet velünk szemben kell megvédeni. Liberalizmus nélkül nincs keresztény és nemzeti élet. Persze, nem abban az értelemben vett liberalizmust gondolok, melyet ők állapítanak meg, hanem természetadta egész mivolta szerint. Ha csizmás lábbal széttapossák az almát, anyagában semmi sem változott. Mégsem igaz, hogy ilyen az alma.
Jobb egyedül
Előbbi cikkemből sokan nem tudták megérteni, hogy az ellenzéken elhelyezkedett jobboldali politikusok nem volnának kívánatos segítség. Hiszen súlyt adnak nekünk, hiszen beigazolják álláspontunkat. Erősebbek volnánk nélkülük? Gyöngébbek, ha a kormány tábora erősödik velük?
Ha a liberalizmus ellenzék volna, mely kormányt akar buktatni, az ellenvetés helytállana. De kormánybuktatással nem érünk el semmit, hiszen nem a liberálisok váltanák fel, hanem egy másik antiliberális. Bethlen István után Károlyi Gyula, Károlyi Gyula után Gömbös Gyula. Gömbös után Darányi és Darányi után? Igazán nem Rassay, vagy Ugron Gábor.
Mi hasznunk ebből nekünk? (Látnivaló, hogy a korszellem szerint politizálok, a hasznot kérdve, nem az igazságot.) Semmi, vagy épp ellenkezőleg. Darányi Kálmán rokonszenves egyéniség, nem tud és nem akar tömeghangulatokkal dolgozni. Több a valószínűsége, hogy békén hagy bennünket, mint akár már ismert, akár még ismeretlen tömegvezérek. Kormányokkal semmi bajunk, csak a kormányok képviselte politikával. Ezt pedig kormánybuktatással mi nem győzzük le, következésképen semmi hasznunk a jobboldali ellenzékiek fegyverbarátságából. Kárunk ellenben van.
Tessék csak megfigyelni, jobboldali ellenzék mivel csinál hangulatot maga mellett és a kormány ellen. Feltárta a választási visszaéléseket, a lélektiprást. Tiltakozott a népnek csürhébe terelése és a szabad meggyőződésnek a választáson való elnyomása ellen. Rámutatott a kormányerőszak minden cselekedetére, mely a szabad véleménynyilvánítás ellen vétett és követelt szabadságot és egyenlő mértéket minden politikai meggyőződés számára.
Mindezt a keresztény és nemzeti politika zászlaja alatt. Nem veszik észre, hogy ezek a nagyszerű nézetek a mi értékeink, melyekkel maguknak vásárolják meg azokat a lelkeket, akikben ez a felfogás lakozik s a liberalizmusnak volnának megnyerhetők? Ezek bizony szigvérig a liberális szellem követelései, a jobboldalival szemben, de általuk hangoztatva és terjesztve azt a hitet keltik: ha ezeket a javakat is innen kapom, miért keressem őket a másik oldalon? Szabadság, igazság, lélekbeli függetlenség is kell, keresztény nemzeti politika is. Miért ne csatlakozzam azokhoz, akik mindezt együtt kínálják?
A liberálisoknak öröm a más táborból hallani ezeket a követeléseket és természetesen közelebb érezvén magukat hozzájuk, szívesen segítik politikai céljaik elérésében. Rassay nem pártol át Bethlenhez, a hívei közül sem akad egy sem, aki átmenne a független kisgazdákhoz. Ellenben a másik oldalon sokan vannak, akik elfordulván a mai kormányzattól, átjönnének a liberálisokhoz, ha másutt nem árulnák portékának, ami minekünk tan és hitvallás. Ők is őszintén akarják a több tisztességet és szabadságot, ahogy minden elnyomott megkívánja. De más kapni és más adni. Ők most kapni akarják, ami mint ellenzéknek nincs meg, de hatalomra jutva aligha ragaszkodnának mindenáron a szabadsághoz, melyet most már ellenfeleiknek adni kellene. Nem kétszínűség ez, hanem politikai természetrajz. Tapasztaltuk bőven. Ha a kormánypolitikák olyanok volnának, mint választási programjaik, az ország tejjel-mézzel folyó Kánaán volna. És ha mindaz az emberség, megértés, jog és szabadsághirdetés gyakorlatilag megvalósulna, akkor a liberalizmusra szükség sem volna, mert íme, már meg is van.
De nincs meg, mert a mi törekvésünknek a maguk számára való követelése nem politikai kötelezettség, csak taktikai célszerűség, az önzés lélektani természete alapján. Nem hihető, hogy győzelem esetén sietnének a szabadságjogok felszabadításával, a demokratikus egyenlő mérték hitelesítésével, vagy akár az antiszemitizmus leszerelésével. Biztosra vehető a felfedezés, hogy csak árnyalatok választják el őket a kormánytöbbségtől, melyet a maguk számára is meg akarnak nyerni. Természetesen, nem azzal, amivel a liberálisokat megnyerhetik.
A mi oldalunkon azt a népszerűséget szerzik meg maguknak, mely a liberalizmust illetné meg, ha tisztán és világosan csak tőle hallanák igéit azok, akik szabadságot és egyenlőséget fuldokolva nélkülöznek. Nemcsak zsidók és városi elemek ezek. A liberálisok gyengesége, hogy elhitették magukkal a talajkülönbséget. A föld népénél nincs talaja a liberalizmusnak — ezt szinte sarkigazságnak fogadják el. Övék a Dob utca, másoké a tanya és a falu.
Ugyebár, gondolatnak is képtelenség, hogy a liberalizmus politikájával is kimenjenek a faluba, mint a keresztény és nemzeti pártok? Nem is jut eszébe senkinek. Pedig ezek a pártok vajon mivel hajlítják maguk felé a falu bizalmát? Azoknak a kívánságoknak hangoztatásával, melyek a falu életében kívánatosak. Földet a földtelennek, munkát a munkanélkülinek, fölszabadítást a szolgabírótól való függés alól. Mik ezek? Az emberiesség követelései. Hol ütköznek bele a liberalizmusba? Sehol, mert mind a liberalizmus folyományai.
Szerintük a népi politika beállítása haladás a bukott liberalizmus összeomlott világán. Ez is olyan tétel, melyet a liberalizmus kisebbségi érzetében magán száradni enged. Eltűri, hogy a szociális gondolatot szembeállítsák vele, mint ellenpolitikát. A liberalizmus az egyéni érvényesülés korrupciója volna, az új keresztény és nemzeti politika pedig a tömegek, kizsákmányoltak és nyomorgók mellé áll.
Igaz-e, hogy a liberalizmus után kellett feltalálni a szociális politikát, védelmül a gyengéknek? Tudtommal a jobbágyságot 1848-ban szabadították fel a szabadság, egyenlőség és testvériség lázában égő liberális rajongók, nem 1920-ban, sem 1926-ban, mikor a csizmások kirekedtek a képviselőházból. És tudtommal a háborús ínség és drágaság alatt jómódba került parasztság a szociális küldetésű keresztény kurzus és fejleményei útján süllyedt vissza adósságba, a földreformmal szociálisan boldogított új egzisztenciák járnak egypár csizmában az egész család és sütnek korpából kenyeret. Az adósvédelem idejében egyéneknek számítanak, ha elhajtják állatukat. Tizenöt esztendő óta boldogítják a falut és tizenöt esztendő múltán szörnyedünk vissza az embertelen nyomorúságtól, melyet most fedeznek fel.
Miért ne volna talaja a liberalizmusnak falun is, mindenütt, ahol a társadalmi igazságtalanságot szenvedő félként érzik meg? Miért foglalja le a falut talajul az antiszemitizmus, holott a falunak semmi baja a maga zsidajával? Egyszerűen lefoglalják, bevetik a maguk magvával és igy a magukévá teszik. Igazán olyan képtelenség a liberális kisgazda, holott sértettsége minden porcikája a liberalizmus igazsága után kiált.
Dehogy is akarom, hogy liberális apostolok menjenek a faluba tért hódítani. Csak meg akartam világítani, hogy a liberalizmus nemcsak ott lehet életképes, ahova szorult, és nem csakis ott van talaja, ahol most van. A szabadelvű uralom alatt a falu is szabadelvű volt és mint függetlenségi ellenzék még szabadelvűbb, mint a kormánypárt. Nincs célja, hogy vissza akarjuk hódítani, de tudni kell, hogy a szabadelvűség országos gondolat, nem városi, és nemcsak a városi elnyomottaknak vihet szabadságot, hanem mindenkinek, aki nélküle szűkölködik. Ezt most az ellenzéki népi politikusok kínálják a kormányon levő népi politikával szemben és hallatlan népszerűségre tettek szert. Jelezni akartam, hogy ez nem a népi, hanem a liberális gondolat népszerűsége.
Egyik cikkemben önérzetet hirdettem. Mint legtörpébb kisebbség is érezze magát a liberalizmus teljes értékű eszmének, mely hivatva marad arra, hogy ismét uralkodóvá legyen. Most azt hangsúlyozom, hogy e hivatottsággal nem fér össze a pusztán városi eszmévé való összehúzódzkodás. Szabadon, egymagában állva e hivatottság világosan kidomborodik. Társaságban elhomályosul és a többi pártok gondoskodnak róla, hogy végleg el is enyésszen.
Magyar jobboldal
A parlamentben szemmel látható a jobboldal, a szónokló politikusok mind beszélnek a jobboldali politikáról. Én pedig szeretném végre megtudni, mi is a politikában az, ami jobboldalivá teszi. Az egész politikai világot áthatotta a félelem diktatúrától, totalitástól, idegen eszméktől. Most általános föllélegzés: nem kell tőlük tartani. Diktatúrát, totalitást szóval azok is megtagadnak, akik lelkükben rajonganak értük. Tehát diktatúra, totalitás s a többi nem teszi a jobboldali politikát. Másutt lehet jobboldal, de nálunk idegen szélsőség. Mégis ezeréves alkotmány mellett, a fejlődés magyar történelmi útján is van jobboldali politika.
Miből áll?
Körültekintve sok mindent látok, amiből megismerem azt a politikát, mely merőben ellentétes a liberalizmussal. Látom az államhatalom hallatlan kövérségét, mellette a magánélet egyre ösztövérebbé zsugorodását. A szabadság fogalmának nevetségessé tételét, az egyéni mozgás rabságos megkötését. Mindenhez engedély kell, a legtermészetesebb életmegnyilvánulás is tilalomba ütközik. A határok lezárva, a magántulajdonban mind kevesebb a vele való rendelkezés. Az állam mint láthatatlan vendég asztalodnál ül és te neked annyi jut, amennyit ő meghagy. Autarchia, kiviteli, behozatali tilalom vagy engedély, egykéz, devizazárlat és kormányrendelet, mely bármely pillanatban kitekeri nyakát annak a törvénynek, melyre létedet alapítottad. Egy új törvény — és húsz esztendőre visszafelé érvénytelenné tesz mindent, ami rajta épült. Öreg emberek elvesztik kenyerüket, befektetett tőkék értéküket, szerzett képességek a képesítésüket. Az állam elveszi a keresetet és meghagyja az adót. Átmeneti intézkedés, mely a szerzett jogot kímélné, nincs. Megjelenik az új törvény és megszűnik a régi világ, mielőtt az új megszületik.
Igen, ez más világ, mint a liberalizmus. De azt hallom, hogy mindez csak a kényszer parancsolta szükségintézkedés, mely megszűnik, mihelyt a kényszerítő ok megszűnt. Ha elmúlt a destrukció veszedelme, ismét szabad lesz a gondolat. Ha megváltozik a gazdasági helyzet, az állam visszavonul a gazdasági térről és újból átengedi a társadalomnak, mely immár támasz és béklyó nélkül így boldogulhat.
Senki sem mondja, hogy ami van, kívánatos. Senki, hogy amit tesznek, helyes. Csak hasznos — most, míg a bajok nem múlnak el. Jobboldali politika ez? Ha liberálisok ülnének kormányon, szintén megtennének mindent a bolsevizmus ellen és nem engednék Kun Bélát a Vörös Ujságban írni, sem a népgyűlésen izgatni és a képviselőházban szónokolni. Ha a szomszédok nem vásárolnak tőlünk, a liberalizmus is ellenőrizné és szabályozná, kitől mit és mennyit vásároljunk és megtorlással jutna ahhoz, amire különben nem tennénk szert. Ugyancsak őrködne pénzünk értékén és rátenné kezét a külföldi pénzre és a közösség számára foglalná le. Nincs az a liberalizmus, mely idegen munkásokat engedne itt megélni, míg a mienket el nem láttuk, és a külföld visszautasítja a magyar munkást.
Viszont nem ismerek magyar jobboldali politikust, aki ragaszkodna a kényszerhelyzethez és ezt véglegesítené. Az államot tartaná a legjobb kereskedőnek, a devizaközpontot a legtökéletesebb pénzügyi rendszernek, a tanulás gátlását és kontingentálását a legjobb kultúrpolitikának, a rendeletet és visszaható erejű törvényt a legtökéletesebb jogrendszernek, melyben az ország minden körülmények között minden időkre elhelyezkedjék. A mai rendet legvérmesebb hívei is csak elsősegélynek tekintik, nem pedig rendszeres gyógyító folyamatnak. Minden alkalommal hallani, hogy a szabadság viszszatér, mihelyt elmúl megkötésének szükségessége. Tehát magának a szabadságnak nincs ellensége, a kényszerhelyzet elismerésének pedig nincs tagadója. S az egyik mégis jobb-, a másik baloldal?
Gömbös Gyula haladó konzervativizmusnak mondotta a jobboldaliságot. Darányi Kálmán átvette ezt a minősítést, a többség elfogadta. Ennek már van megfogható értelme. A liberalizmus mindig is szemben találta magát a konzervativizmussal. De mind a kettő egy világból való volt. A liberalizmus fejleszteni akart, a konzervativizmus féltette a meglevőt a fejlődéstől. Fenntartani akarta, ami van, nem visszahozni, ami volt. Az, ami van, liberális alkotás és a konzervativizmus meg akarta őrizni, mondván: ennyi elég. A liberalizmus jövőjének volt az ellensége, nem a jelennek. Ahol pedig a konzervativizmus győzött, magára vállalta a haladásnak azt a mértékét, melyet maga is hasznosnak ítélt. Tehát nem csinált vissza semmit, nem tett a helyébe mást. A konzervativizmus csak tempóban különbözött a liberalizmustól és lényegben.
A haladó konzervativizmus tehát világos politikai irányzat, de csak addig van értelme, míg liberalizmus van. Ha nincs tempó, melyet mérsékelni kell, nincs hivatása a mérséklésnek. Manapság pedig hol van liberalizmus, melynek rohanó hajlamai volnának? Ha ma alakulna liberális kormány, minden lehetne, csak nem radikális. És érdekes, vele szemben a haladó konzervativizmus zászlaja alatt csoportosulnak azok, akiknek minden elgondolásuk radikális a szónak viszszacsináló értelmében. Visszacsinálnák a jogegyenlőséget, államosítanák a tőkét, eltörölnék a kereskedelmet, a búzát tennék meg gazdasági diktátornak és a jogcímet tennék a képesség és tehetség helyébe. A haladó konzervativizmus éppen a radikalizmussal volna rokon és az óvatos liberalizmussal szemben ellenség?
Rikító ellentétül állítják be, hogy a jobboldal szociálpolitikát jelent, mellyel a liberalizmus egyéni életszemlélete nem törődött. Igaz ez? Magában véve értelmetlenség. Az egyének boldogítása is szociálpolitika s a szociálpolitika sem ér semmit, ha nem jelent egyéni boldogulást. S a liberalizmus valóban nem ismert volna szociálpolitikát? Akkor Vázsonyi Vilmos is jobboldali politikus volt, hisz ő vette észre a kisembert. Mezőfi Vilmos is jobboldali volt, hisz ő csinált mozgalmat a mezőgazdasági proletariátus érdekében. És jobboldali most is a szociáldemokrácia, hiszen egyre a tömegek érdekeit állítja szembe a kizsákmányoló tőke egyéni profittörekvéseivel. Hogy a háború előtti liberális kormányok nem igen törték magukat szociálpolitikai alkotások után? Ez a liberális kormányoknak lehetett hibája, nem a liberalizmusé. Ha ugyan 1910-ben hiba volt nem úgy politizálni, mint 1936-ban. Ez ellenzéki oldalon ellenzéki eszközökkel csinált szociálpolitikát, követelt munkás egészséget, munkaidőszabályozást, munkásbiztosítást. Igaz, nem foglalkozott ügyvédi rendtartással, állástalan diplomások elhelyezésével, sem inségakcióval. De a mai jobboldal foglalkoznék-e ezekkel, ha nem volna elhelyezetten diplomás és tömegínség?
Amit külsőleg jobboldali politikának fölismerhetünk, azt nem vallják be. Az antiszemitizmust a kormányprogramba nem veszik be, hallgatagon elsiklanak mellette. Csak a gyakorlatban csöndben érvényesítik. Az antiszemitizmus igazán jobboldali vonás és leplezik. A szociálpolitika nem az és kidomborítják.
A magyar jobboldal inkább arról ismerhető meg, amit tagad és menteget, mint amit hirdet. Erre pedig igazán mondhatni: ami benne új, nem jó és ami jó, az liberális.
Követelések megokolása, intézkedéseknek beigazolása csak úgy hemzseg a liberalizmus fogalommeghatározásaitól. Igazságot emleget, emberi jogokat, etikát, a gyengék felkarolását és egyenlőséget, ha a gazdagok és hatalmasok megnyirbálását célozza. Sokban van igaza — de amiben igaza van, az mind a liberalizmus igazsága, melyet a liberalizmus ellen fordít.
Ezekkel az igazságokkal szerez magának jóhiszemű híveket. S amikor a liberalizmus a jobboldali politika gondolatvilágában is hatóerő, eltiportnak, gyengének és idejétmúltnak érzi magát? Hasonlítsam-e a liberalizmust Jónáshoz, akit a cethal elnyelt és benne is próféta maradt? Látom, hogy a jobboldali politika ma diadalmasan járja útját, de a marsallbot, melyet bornyujában hordoz, a liberalizmus.
