Napról-napra konstatálják, hogy meghalt, napról-napra temetik, napról-napra hangzanak el halotti zsolozsmák. A gazdasági liberalizmus meghalt és soha többé nem fog feltámadni. Egy ideig azt hittük, hogy csak választási jelszóról van szó, hogy jobbnak hiányában a liberalizmus halálával akarják megvigasztalni a gazdasági bajoktól szenvedő közönséget. Majd azt reméltük, hogy ezek a gyászénekek olyan politikai alakulatokra maradnak korlátozva, amelyeknek létalapját a gazdasági liberalizmus hiánya adja meg.
Legutóbb azonban a hitbizományi vita során már Kenéz Béla, aki a közgazdasági tudománynak egyik kimagasló alakja és jelenleg is a Pázmány Péter egyetemen ennek tanára, húzta meg a halálharangot a gazdasági liberalizmus felett, sőt nem elégedett meg ezzel, hanem vádbeszédet is tartott felette. Igazolta, hogy a liberalizmus meghalt, meg is kellett halnia, az a jó, hogy meghalt. Kenéz Béla valóban kompetens a gazdasági liberalizmus kérdéséhez hozzászólni, ő volt az, aki mint kereskedelmi miniszter, lelkes szavakkal kelt védelmére az 1931-ben behozott devizarendszernek, amely akkor nem volt egyéb, mint szigorú büntetése az exportnak és busás jutalmazása az importnak. Ez volt az a rendszer, amely a mezőgazdaság rossz konjunktúráját valósággal katasztrofálissá tette a devizaszabályok agrárexportellenes irányzatával. Ez valóban nem volt liberalizmus: ez volt a Kenéz-féle konzervativizmus egyik kisugárzása.
Mint kereskedelempolitikus is hadat üzent Kenéz Béla miniszterkorában a liberalizmusnak. Ahelyett, hogy igyekezett volna az ország külkereskedelmi forgalmát emelni és tágítani, sikerült oly kitűnő viszonyba jutnia Ausztriával, hogy a miniszteri székből való távozásakor Magyarország a vámháború állapotába jutott. Ilyen és ehhez hasonló néhány sikere volt Kenéz Bélának a gazdasági liberalizmus elvei ellen való antipátiája révén.
Azok, akik előszeretettel vádolják és temetik a gazdasági liberalizmust, külföldi példákra hivatkoznak. Hivatkoznak arra, hogy a Szovjetben, Németországban, sőt az Egyesült Államokban és Angliában is vége van a gazdasági liberalizmusnak, ezekben az országokban is tervgazdálkodás vagy irányított gazdálkodás folyik. Ne beszéljünk arról, vajon Anglia valóban olyan illiberális gazdasági politikát folytat-e, amely jelszóul szolgálhat a gazdasági liberalizmus elleni hadjáratban. Mindenesetre nagyon boldogok volnánk, ha hazánk és a körülöttünk fekvő szomszéd országok számára hosszú időre tudnák az antiliberalizmusnak azt a mértékét biztosítani, amely Anglia gazdasági politikáját ma is irányítja.
Arról sem szabad elfelejtkezni, ha Angliáról van szó, hogy mielőtt a gazdasági liberalizmusnak ez a legrégibb és leghatalmasabb támasza letért a szabadkereskedelem útjáról, ismételten figyelmeztette a vámemelésben vetélkedő kontinentális országokat és az Egyesült Államokat is, hogy belekényszerítik a brit birodalmat is hasonló intézkedések megtételébe. És csak akkor, amikor minden intelme hiábavaló volt és a körülötte egyre magasabbra tornyosuló vámfalak valóban egyoldalú megkárosításnak tették ki az Egyesült Királyságot, csak akkor és még mindig összehasonlíthatatlanul mérsékeltebben vezette be a védővámos rendszert, mint a többi országok.
Ne beszéljünk arról sem, hogy az Egyesült Államokban éppen most mutatkozik a sok beavatkozástól való visszafordulás, a szabadabb külkereskedelem felé való közeledés és a Roosevelt-féle mértéktelen intervencionizmus lemérséklése, valamint ne beszéljünk arról sem, vajon az orosz és a német példa olyanok, amelyek bizonyítékot szolgáltathatnak valamely állandó gazdaságpolitikai rendszer igazolásául.
De nekünk, akik a gazdasági liberalizmus talaján állunk, mindezekre a hivatkozásokra, mindezekre a magyarázgatásokra nincs szükségünk. Elég, ha arra utalunk, hogy az a zűrzavar, ami a tervszerűség és irányítás jelszava alatt a gazdasági liberalizmus helyébe lépett, hova juttatta el a világot. Évről-évre néhány millió ember pusztul el éhínségben, az öngyilkosságok száma folyton szaporodik, a társadalmi és politikai nyugtalanság nagy országok alkotmányos szabadságát szüntette meg, évek óta újabb világháború veszedelme üli meg a lelkeket, a nemzetek közöti kereskedelmi forgalom egyharmadára csökkent, a nemzetközi munkamegosztás kigúnyolásául minden ország berendezkedik annak a termelésére, amit a legdrágábban termel, mindegyik ország exportálni akar és ezt a legmesterkéltebb eszközökkel idézi elő, de importtól visszariad, a világ minden országának valutája megrendült, a nemzetközi hitelösszeköttetés megszűnt, a bevándorlási tilalmak lehetetlenné teszik az emberiség egyenletes megoszlását, szóval ésszerűtlenség, nyomorúság, gyűlölködés és küzdelem mindenütt, dicsőségéül annak a korszaknak, amely — állítólag, örökre — eltemette a gazdasági liberalizmust.
Tervszerűséget akarnak behozni a gazdasági erők szabad érvényesülése helyébe. Felülről akarják irányítani a termelés, a szétosztás és a fogyasztás egész területét. Nekünk is van már részünk egy-egy ilyen irányításból. Látjuk például, hogy a tűzifakérdést szabályozni kellett, mert a hazai fának jobb értékesítését csak így lehetett biztosítani. Ennélfogva egyesítettük a tűzifaimportot a hazai tűzifa eladásával, de oly ügyesen irányítva, hogy jóval több kereset jusson a tűzifaimport, mint a hazai tűzifa után. Ki akarjuk küszöbölni a »Spanning«-ot [árrést], amely a mezőgazdasági cikkek értékesítésénél a termelői és a fogyasztói ár között jelentkezik. Ebből a célból ki kell kapcsolni a kereskedelmet és az első stáció az volt, hogy az úgynevezett legitim szövetkezetek, azok tudniillik, amelyek már régebben élvezik az államkincstár kegyeit, lépjenek a kereskedelem helyébe. A második stádium, hogy szép számmal alakultak újabb, úgynevezett álszövetkezetek vagy — mint a legutóbbi napokban hallottuk — egyéni akciókból származó szövetkezetek, amelyek most már nemcsak a kereskedelem, hanem az úgynevezett legitim szövetkezetek ellen is harcolnak. Így az irányítás jegyében most már csak a körül folyik a vita, vajon a »legitim« vagy az »egyéni elgondolású« szövetkezetek kapják-e meg azt a működési területet, amely a gazdasági liberalizmus korszakában és az illiberális Angliában ma is — horribile dictu — a kereskedőket illeti.
De igyekezünk az ipart is irányítani. Először jött a kartelltörvény azzal a helyes elgondolással, hogy amennyiben a kartellek közérdekellenes politikát követnének, azok ellen fellépjen az államhatalom. Alakultak is bizottságok s hatósági szervek, amelyek a kartelltörvény eme szigorú intézkedéseit a gyakorlati életbe fogják átültetni. Közben a helyzet megfordult és most már arról esik szó, hogy kényszerkartelleket kell csinálni, azokba bele kell kényszeríteni az outsidereket és hogy a bűnös kartellekben dolgozók megfelelő megtorlásban részesüljenek, tehát esetleg olyan irányítást is fogunk behozni, amely szerint egyes, már jól kartellizált iparágak területén semmiféle új alakulás nem lesz lehetséges.
Ugyanígy szabályozzuk a kézműipar terén is a munkaidőt, szabályozzuk a minimális munkabéreket, csak az elégedettséget, a megnyugvást, a rendet nem látjuk, amely mindezek során keletkezne.
Csak azért hivatkoztunk ezekre a példákra, hogy a gazdasági intervencionizmusnak hazai imádói előtt fellebbentsük a fátylat néhány olyan konzekvenciáról, amelyet a gazdasági élet irányítása okozott vagy okozhatott. Szívesen elismerjük, hogy nálunk eddig még bizonyos mérséklettel és megfontoltsággal nyúltak az irányítás kétes értékű fegyvereihez. De ha így haladunk tovább, ha a politikai élet, sőt a tudomány egyes kimagasló alakjai is napról-napra fogják ösztökélni és unszolni a kormányzatot és a parlamentet arra, hogy minél több beavatkozással, minél több irányítással, minél intenzívebb tervgazdálkodással helyettesítse a gazdasági élet szabadságát, akkor hovatovább súlyos áldozatok árán fogunk eljutni ahhoz a keserű tapasztalathoz, hogy a gazdasági liberalizmus egyedül helyes elvének alkalmazásáról nagy, erős és hatalmas országok ideig-óráig talán lemondhatnak, de gyenge és kis országok csak a saját pusztulásukat idézik fel és segítik elő, ha a gazdasági szabadság elvét feláldozzák.
