Nem sztrájk, hanem szörnyűség. A bányászok, akik keveslik heti két munkanapnak megfelelő keresményüket, levonulnak a bányába és azt mondják, addig nem jönnek ki a föld alól, amíg meg nem kapják, amit kívánnak.
Egészen a dolog alján néhány igen szerény, alig észrevett kérdés húzódik meg: Képes-e a szóban lévő vállalat a támasztott igények kielégítésére? Képes-e a heti két munkanapnál többet dolgoztatni, ha a termelendő árura nincs vevője? Szabad-e a gazdasági életben fellökni az ultra posse nemo obligatur elvét?
Egyik legjelesebb publicistánk, Zsolt Béla kérdezi: mi akadályozza meg az illetékes tényezőket abban, hogy ne csak rendcsinálóan és tanácsadóan, hanem érdemlegesen avatkozzanak bele a szóban lévő magánvállalat gesziójába? Magyarul: miért nem állapítja meg maga az állam a megattakírozott pécsi szénbányára érvényes munkabéreket? (Természetesen a kockán forgó nagy erkölcsi értékek védelmében.) De kérdezzük: ha megállapítaná, mégpedig függetlenül a rentabilitás kérdésétől, függetlenül a termelendő áru eladási lehetőségétől, függetlenül az illető magánvállalat teljesítőképességétől, nem teremtene-e ezzel olyan precedenst, mely egyik legerősebb pillérének, a magángazdaság kezén lévő, kapitalisztikus gazdasági rend alapján működő termelésnek szétporlasztását jelentené? Állami intervencionizmus, sajnos, van. De kérdezzük: szabad-e az állami intervencionizmusnak végleg feldöntenie azt a gyenge korlátot is, mely a kapitalisztikus gazdasági rend alapelveit, úgy ahogy, még ma is védi?
A pécsi eset szörnyű példa, amelyet ki kell radírozni a magyar bérharcok történetéből, mert másként akármelyik épülő ötemeletes házon dolgozó munkások kijelenthetik, hogy addig nem jönnek le az állványról, míg nem teljesítik kívánságaikat. Ilyen esetek elharapódzása után azután valóban nem maradna más hátra, mint az egész termelésnek a rendtartó belügyi közigazgatás által való átvétele.
A pécsi eset szörnyű eset. De ne felejtsük el, hogy a szóban lévő vállalatot érdeklő antecedenciák is a groteszkségig szörnyűek. Az évszázados vállalat úgyszólván teljes mértékben elvesztette működési területét, a Dunát. De kegyesen meghagyták neki a vállaira nehezedő szörnyű szociális terheket. Elveszítette hinterlandját és helyzetünket szomorúan megvilágító tünet, hogy csak addig tudott számbajövő mértékben termelni, amíg jóvátételi szenet voltunk kénytelenek szállítani Jugoszláviának. Heti két munkanapos ütemben kibányászott szenéből is nagy készlete hever eladatlanul. Gyönyörű gondolat: ez a szén gyulladjon meg, a vállalat hajói járjanak akár az Andrássy úton, de a vállalat fizessen.
Kérdezzük: lehet-e a szociálpolitikai szempontoknak egészen feláldozni a rentabilitás szempontjait? Bajosan. Az ilyen áldozat a szociálpolitikai célokat is csak ideig-óráig elégítheti ki, hiszen ilyenformán levágjuk a tehenet, amelyből állandóan tejelnünk kellene.
A pécsi eset szörnyű eset. Olyan per, amelyben mindkét félnek igaza van. Igaza a már régen szíven talált vállalatnak, mely még a rentabilitás kérdésének teljesen figyelmen kívül hagyása esetén sem tudna megfelelően fizetni. És igazuk van a munkásoknak is, akik joggal hivatkozhatnak arra, hogy keresményükből még a legszerényebb életigényüket sem tudják kielégíteni.
De az okos bíró, felelőssége tudatában, nem mond elhamarkodottan ítéletet és fontolóra kell hogy vegye a közvetlen szeme előtt lévő ügyön túl mutatkozó, ebben az esetben igen fontos körülményeket és következményeket.
