Spanyol származású szó a liberalizmus, de fogalmát az angolok töltötték mag olyan tartalommal, amely fél évszázadon át lelkesítette a civilizált világot. És a liberalizmus sasfészke Anglia maradt azokban az esztendőkben is, amelyekben Keletről, Délről és Északról ostromra indultak a liberalizmus hagyományai és intézményei ellen, hogy megsemmisítsék a szabadság, a jogegyenlőség és az emberi méltóság elvén épült társadalmaiut. S mert a liberalizmusnak ez az Alkazárja volt Anglia, azért most meglepően hat Sir Josiah Stamp fejtegetése az új Angliáról, ami az Institute of Public Administration szószékéről hangzott el. Sir Josiah szerint lejárt a liberalizmus kora s már Anglia is átlépte az irányított társadalom („semi-planned society”) kapuját. Sir Josiah máskor is írt vagy mondott meglepő dolgokat, de az Institute of Public Administration elnöki székéből megdöbbentően — ha nem is meggyőzően! — hatott ez az emlékbeszéd a liberalizmusról. Ez az Institute az angol polgári közigazgatás akadémiája, amit lord Haldane alapított, akit Sir Austen Chamberlain követett az elnöki székben, míg most Sir Josiah került ennek az intézetnek az élére, ahol eddig azt tanították, hogy az angol köztisztviselőnek nem az a feladata, hogy kormányozzon és irányítson, hanem hogy szolgálja a polgári életet.
A liberális gondolatnak klasszikus akadémiája volt ez az intézet, ahonnan most Sir Josiah váratlan és aligha meggyőző fordulattal a liberalizmus korának elmúlását hirdeti. Sir Jozsua ég felé emelt karokkal vezetné az angol népet az ígéret földjére és rántaná magával a liberalizmust a tervszerű társadalmi berendezkedés meredélyébe. Sir Josiah tudomásul veszi, hogy az állam most már nemcsak rendőr, hanem orvos és szociálreformer is, hiszen hivatkozhat arra, hogy a tervgazdálkodás már áttörte az angol ipar frontját és nemcsak a szénbányák állami ellenőrzése, hanem a textilipar kényszerkartellje is végigtaposott a manchesteri liberalizmus elvein, amelyeket Elliot földművelésügyi miniszter agrárvédelmi beavatkozásai már amúgy is megcsúfoltak. Hivatkozhat az angol vámvédelemre s ha éppen akar, hivatkozhat a liberális párt összezsugorodására, ha ugyan arra a reménytelen kísérletre vállalkozna, hogy meggyőzze Angliát a liberalizmus korszakának lejártáról. Csak éppen annak a liberális szellemnek a kimúlására nem hivatkozhat Sir Josiah, ami az angol társadalmat ma is áthatja, mialatt az angol intézményekbe behatol a reformer állam.
A liberalizmus nem épült dogmákra, a liberalizmus türelmes és sok szabálytalanságot elviselhet. Csak a totális állam nem tűri a szabálytalanságokat, amelyek felbonthatják a rendszert. A liberalizmus Angliában sosem húzódott a liberális párt keretei közé és John Stuart Mill már 1865-ben csak azzal különböztette meg a liberálisokat a konzervatívoktól, hogy azok kormányzati elveiket a jövőbe tekintve állapítják meg, míg a toryk hátranéznek. Mikor Gladstone megbukott, hogy átadja helyét a konzervatív lord Salisburynek, éppen úgy nem a liberális gondolat esett el, mint mikor Lloyd George liberális többségre támaszkodó koalícióját Bonar Law kormánya váltotta fel. A laissez-faire és Cobden dogmatikus liberalizmusán súlyos sebek estek, de az angol társadalmat ma is a liberalizmusnak az a szelleme hatja át, amely a legtöbb szabadságban s csak a legszükségesebb korlátozásban keresi az emberiség jólétének útját.
Az bizonyos, hogy nem Sir Josiah Stamp az egyetlen, aki a társadalmi berendezkedés változásaiból a liberalizmus korszakának elmúlására és a liberális gondolat halálára következtet. és Sir Josiahnál sokkal több elfogultsággal, gyűlölettel és tudatlansággal tagadják meg a liberalizmust a totális állam és a proletárdiktatúra lelkes hívei. Csak arról feledkeznek meg, hogy a liberalizmustól való lelki elszakadás nem volt erős ahhoz, hogy a diktatúrák lemondjanak a liberalizmus ideológiájáról és a szabadság magasztalásáról, ha ugyan a szabadság gondolatát vörösre, barnára, vagy feketére festve s csak éppen a tömegek ámítására emelik pártjelvényeik ormára. De emelik, és ez mutatja, hogy nem tudták kiölni a társadalomból a szabadságra törekvés ösztönét, amit a francia forradalom kiszakított elnyomottságából és a liberalizmus tudatossá tett. S azok a felemás társadalmak — ahogyan Sir Josiah Stamp mondotta —, amelyek már letértek a liberalizmus ösvényéről, de még távol vannak a totális állami berendezkedéstől, még feltűnőbben ragaszkodnak a tömegek előtt a sokszor bemocskolt liberalizmus institúcióihoz.
Csakhogy ha az irányított társadalomban még ragaszkodnak a szimbólumokhoz, ez arra mutat, hogy a tömegek még féltik a liberális ideálokat, amelyek jobb idők hagyományaként élnek bennük. Szabadságnak nevezik a rabságot, mert tudják azt, hogy a lelkek mélyén csak a szabadságra való törekvésnek van visszhangja és mert tudják, hogy a szavakat meg lehet fosztani tartalmuktól, de a szó muzsikája még visszhangra lel a fülekben, amelyek megszokták e hangok csengését. Így éli túl a liberalizmus a liberális rendszert és kormányokat, ahogyan a szabadság és az emberi méltóság ösztöne megelőzte a liberalizmus korát. Tisza Kálmán szabadelvű pártjának kormányzása idején a liberalizmus fakultabban jelentkezett a magyar politikai életben, mint II. József felvilágosult törekvéseiben. Berzeviczy Gergely már a XIX. század első éveiben a liberális meggyőződésnek olyan fegyverzetével veszi fel a harcot a szabadságért és a haladásért az alkotmány sáncaiba buvó nemességgel szemben, ahogyan később csak Széchenyi István lép fel és soha többé azok, akik a magyar közéletben a liberalizmus gondolatát hivatva voltak képviselni. A század elején a szabadságnak és a jogegyenlőségnek gondolata a művelt magyar társadalomban sokkal őszintébb és bensőbb volt, mint később. A „reakciós” Metternich ösztönös szabadelvűsége határozottabb volt, mint azoké a „liberális” politikusoké, akik a nacionalizmus köpenyébe bújva védték az agrárfeudalizmus érdekeit.
Megváltozott a „közérdek” fogalma, amit újabban feltétel nélkül a magánérdekek fölé emeltek. A diktátorok azt követelik, hogy a nép jólétét és boldogulásét feláldozza az államhatalom látszólagos erősbítésére, a liberális állam célja pedig az volt, hogy polgárai jólétét és boldogulását szolgálja. A liberalizmus a társadalom jólétéért és fejlödéséért lelkesedett, az új állam a „közérdek“-ért. Hogy mi a magánérdeke, azt minden polgár tudja, de hogy mi a „közérdek”, azt időről-időre ízlésük s a politikai divatok szerint állapíthatják meg az uralkodó kormányok. Lám, XIV. Lajos szerint, aki azt mondotta, hogy az állam én vagyok, a közérdek a király parancsának szolgálata volt. A modern állam kerüli az ilyen gyanúsítható definíciókat és ezért a közérdek fogalmát a törvények és rendeletek olyan tömegével bástyázza körül, amelyben elsikkad a közjó, anélkül, hogy kikristályosodhatna a közérdek fogalma. Ezzel magyarázható, hogy a totális állam, de az irányított társadalom is, a törvényeknek és rendeleteknek olyan tömegét bocsátja ki, amire a liberalizmus korában sosem volt szükség és amire már Tacitus bölcsen jegyezte meg, hogy „plurimae leges, pessima respublica”, — mennél több a törvény, annál több baj van a köztársasággal!
Az ilyen társadalom a szabadság és az emberi méltóság, a jogegyenlőség elvét nem tarthatja tiszteletben, mert nem arra a „szerződésre” támaszkodik, amely szükséglete szerint építi maga köré az állam őrző és védősáncait, hanem a nyers államhatalomra, amely lemond a jólétről és a társadalmat a közérdek rabságába veti. Az ilyen társadalom menthetetlenül rohan a diktatúra örvényébe, amelytől csak a liberális hagyományok megerősödése tarthatja vissza, még ha ezek az erők nem is a dogmatikus liberalizmus alakjában jelentkeznek. A konstantinápolyi egyetemre száműzött kiváló német közgazdász, Wilhelm Röpke mondotta néhány esztendővel ezelőtt egy Bécsben tartott előadásában, hogy a liberalizmus tragikuma az, hogy ez alatt a név alatt lejárattak valamit, ami nem a liberalizmus volt. Gyűlölet és vádaskodás illeti a liberalizmust olyan eseményekért, amelyeknek előidézésében semmi szerepe sem volt, és amelyeknek előidézői a liberalizmussal nem tartottak fenn szorosabb lelki és bölcseleti harmóniát.
Bizonyos, hogy nem a liberalizmus vétkes a gazdasági összeomlásért, hanem azok, akik a szabad versenyt a protekcionizmus vámfalaival akadályozták meg, megbolygatták a termelés és fogyasztás egyensúlyát, aláásták a nemzetközi hitel- és tőkeforgalmat és elindították a munkanélküliség szörnyű haláltáncát. Nem a liberalizmus felelős a társadalmi felfordulásért, hanem az a nem liberális politika, amely útjában állt a haladásnak és az egészséges reformoknak. A háború előtti és háború utáni politikáért nem lehet felelőssé tenni a liberalizmust, mert ez a politika nem volt liberális s legkevésbé volt az Közép-Európában. A liberalizmus csak azoknak szemében vörös posztó, akik a liberalizmus korára vörös, barna, vagy fekete szemüvegen át néznek vissza.
A liberalizmus nem a földbirtok vagy a tőke feudalizmusa, nem az osztályok gyűlölete, nem a hitetlenség. A liberalizmus nem az erő monopóliuma a gyengeség fölött, hanem a szabad verseny, de egyenlő feltételekkel. A liberalizmus szabadság, de nem a társadalomra veszélyes törekvések szabadsága. Vallás, gondolat, sajtószabadság, amivel szemben a felnőtt társadalomnak csak olyan beavatkozásra van szüksége, ami a vallás, gondolat és a sajtó szabadságát megvédi. Gazdasági szabadság, ami eltűri a hazai munka védelmét, de nem tűri a vámhatárokon a kínai falakat, amelyek mögött csak a monopóliumok és kartellek virágozhatnak. Az egészséges bérpolitikát, a szociális intézményeket a liberális politika akkor kezdeményezte, amikor a szükséglet még nem jelentkezett olyan erővel, mint a háború után. A demokratikus választójogon felépülő parlamentarizmus nélkül liberalizmus — nincs.
„Egy vallás van a Földön: Szabadság!“ — írta a legmeggyőződésesebben liberális magyar költő: Petőfi. S vajon a mi „felemás”, irányított társadalmi berendezkedésünkben akad-e józan, aki megtagadná a szabadságnak, az emberi méltóságnak, az egyenlőségnek princípiumait? A liberalizmus azokban is tovább él, akik gyűlölik. Wilhelm Röpke azt ajánlotta, hogy ha a liberalizmus nem rokonszenves, nevezzük másnak azt a gondolatot, amely magába öleli azokat a liberális elveket, amelyekről lemondani, amelyeket kiaknázatlanul hagyni az az irányított társadalom sem akarna, amely még ma is csak szükségképpeni rossznak fogadja el a polgári, szellemi és gazdasági szabadság korlátozásait! Jöjjön az új liberalizmus, amit még nem kompromittáltak, amely leszámolta két évtized kísérleteit és kudarcait, és amely átmentheti a liberalizmus nagy értékeit abba az új társadalomba, amely máris kiábrándult az irányítás és állami omnipotencia kudarcaiból. Sir Josiah Stampnak igaza van abban, hogy lezártunk egy korszakot, de aligha van igaza abban, hogy az új korszak az irányított társadalom s nem a megtisztult, új liberalizmus korszaka lesz. Sir Jozsua az ígéret földjére mutat: ma még rajtunk múlik, hogy ez a föld termékennyé, vagy sivataggá váljon, rajtunk múlik, hogy az ígéret földjén az új liberalizmus virradatára, vagy a diktatúrák alkonyaira ébredjünk?
