Az emberiségnek talán legnagyobb és a háborús vérveszteségnél is lesújtóbb tragédiája, hogy a háborút túlélők nem tudnak megélni. Az általános elszegényedés, a vásárlóképesség rendkívüli lecsökkenése rettenetes állapotot teremtett az értelmiségi és gazdasági foglalkozási ágakban egyaránt. Túl sok az orvos, az ügyvéd, a mérnök. A túlzsúfolt kézművespályán késhegyig menő verseny folyik a kevés munka elnyeréséért. A gyári iparágaknak egész sora leállította üzemét. A nagykereskedelem a hanyatlás tüneteit mutatja. A kiskereskedelem — mert ennek terén tényleg a legnagyobb a túlzsúfoltság — kétségbeejtő küzdelmet vív a létért és fennmaradásért. A munkanélküliek száma pedig már a 30 milliót közelíti meg. Ha tehát minden téren mutatkozik túlméretezés, ha túl sok a keresni akaró és minden foglalkozási ágban ezért numerus clausust kívánnak, akkor csak egy Caligula segíthetne, ki képes volna az emberiség egyik felét a másvilágra szállítani, hogy a másik felén segítsen. De azt hiszem, nem szükséges ad absurdum vezetni a kérdést, hogy világosan lássuk a kereskedelem körében ma követelt reakciós állami beavatkozás elhibázott voltát.
A francia forradalom, miután kihirdette az emberi jogokat, egyszersmind eltörölte a céheket, és teljes iparszabadságot proklamált. Az idő kereke egy idő óta visszafelé fordul, és az emberek az állami intervencionizmustól várják boldogulásukat.
A detailkereskedelem körében az utóbbi időben mind hangosabban szorgalmazzák a kereskedelem képesítéshez kötését, a numerus clausust, vagy legalább azt, hogy néhány évre függesszék fel újabb iparjogosítványok kiadását. Követelik a nagyáruházak megszorítását, külön áruházadóval való megterhelését, az élelmicikkek eladásától való eltiltását stb., stb.
Ha alaposan kívánnék foglalkozni az állami intervencionizmus ezen lehetőségeivel, helyesebben veszélyeivel, akkor e tárgyról vaskos könyvet kellene írnom, nem pedig egy rövid cikket. Így tehát csak arra szorítkozhatom, hogy nagy általánosságban néhány megjegyzést fűzzek a felvetett problémákhoz.
Hogy a kereskedelem éltető eleme a szabadság, ez közhely. Ennek dacára nekem tántoríthatatlan meggyőződésem. Mégis napról napra sajnálattal és megdöbbenéssel van alkalmam tapasztalni, hogy kereskedőtársaim igen nagy része a szabadságot csak magának követeli, ellenben természetesnek találja és erélyesen követeli másoknak reglementírozását; szabadságot követel a maga részére, állami beavatkozást és gúzsbakötést mások részére. Pedig alig van meredekebb lejtő, mint az állami intervencionizmus, mely már eddig is tönkretett számos kereskedelmi szakmát, mely állami üzemeivel az állam saját adóalanyait teszi tönkre és mely a kötött gazdálkodást mind nagyobb körre terjeszti ki.
Akik az áruházak megrendszabályozását kívánják, azok nem gondolják meg, hogy az áruház ismérve mily nehezen állapítható meg. Ha a cikkek sokfélesége lesz az ismérv, akkor a több cikket árusító detailkereskedőkre is kiterjeszthető a nagy áruházakat sújtó rendszabály. Ha egy bizonyos forgalomtól kezdve kívánják külön áruházforgalmi adóval terhelni a nagyáruházakat, ezzel is felidézik a veszélyt, hogy ez, a kincstár étvágyánál fogva, kiterjeszthető lesz az Einzelhandelre is. Szóval, a nagyáruházak, melyeknek ereje és versenyképessége a tömeges olcsó bevásárlásban és a racionális modern üzletvezetésben rejlik, ily eszközökkel nem verhetők le. A nagyáruházak a nagytőke bevonulását jelentik a detailkereskedelembe; ez a haladásnak egy újabb állomása, modern formája. Ez ellen küzdeni, a fejlődést visszaszorítani hiábavaló erőfecsérlés. Nem sikerült a fuvarosoknak annak idején a vasút térfoglalását megakadályozni és nevetségesnek, reakciósnak tartom azt a harcot is, melyet ma a vasút indít az automobilizmus ellen.
Az a kívánság, hogy numerus clausussal vagy újabb iparigazolványok ki nem adásával csökkentsék a kereskedők számát, antiszociális volta mellett gazdaságilag is sok veszedelmet hord magában. Ha hosszabb ideig új üzletek nem nyithatók, csökken a kereskedők és fogyasztók száma, rendkívüli módon lecsökkenne az ipar foglalkoztatása, sok kézművesiparág elesne az üzletberendezéssel kapcsolatos munkálatoktól, a csekélyebb számú raktárak kiesést jelentenének a készlettartás terén, ami a nagyiparra is visszahat. Nem tartom célirányosnak tápot adni annak a felfogásnak sem, hogy túl sok a kereskedő, ami nem is felel meg az igazságnak. A foglalkozási statisztika azt bizonyítja, hogy Németországban, Ausztriában és Magyarországon egyaránt 5 százaléka a lakosságnak foglalkozik kereskedelemmel és szállítmányozással, Franciaországban az arányszám még ennél is valamivel nagyobb, az Északamerikai Egyesült Államokban pedig 10 százaléka a lakosságnak, tehát a duplája, mint nálunk, él kereskedelemből; nyilván azért nagyobb az arányszám Ameriákban, mert ott a service gondolata mélyen behatolt a fogyasztóközönség mentalitásába és sokra becsülik a kereskedők által nyújtott kényelmet és szolgálatot.
A legnagyobb idegenkedést azonban a kereskedelem képesítéshez kötésének gondolata váltja ki bennem. Eddig már 23 szakma tette magáévá ezt a gondolatot. Nem tudom, miért. Talán vonzók a tapasztalatok Ausztriában, hol éppen olyan nagy a kereskedelem küzdelme, gondja, keserve, mint nálunk? Vagy a mi kézművesiparunk képesítéshez kötött volta buzdítja kereskedelmünket arra, hogy ezt az áldást magának is kérje? Úgy tudom, hogy a képesítés semmiképpen sem javított kézművesiparunk helyzetén. Nem hozott jólétet, nem hozott rendezett versenyviszonyokat, hanem öldöklő harcokat, örökös villongásokat és a hatásköri kérdések és összeütközések légióját. Vajon kívánatos-e, hogy a kereskedelemben is felüssék fejüket az olyan hatásköri civakodások, mint a kézművesiparban, hol az aranyozók demarche-ot intéznek a szobafestők derék ipartestületéhez, tiltakozva az ellen, hogy a szobafestő egy aranyszínű csíkot is fessen a falra? Hát erre vágyódjunk? Hiszen, ha a képesítés útján elindulunk, nincs és nem is lehet megállás. A fűszerszarkma téved, ha azt hiszi, hogy ennek az állami beavatkozásnak vége más lehet, mint az, hogy a fűszeres boltjában majd csak fűszert fog eladhatni, de majd eltiltják a hentesáru, a liszt, a dara, a hüvelyesek, a bor, a tej és a többi cikk eladásától, mert mindezen szakmák a maguk részére fogják kívánni a képesítést, így csak a messzemenő specializálást fogják elérni forgalmuk csökkenésével és üzletük tönkretételével.
Kérdem továbbá, mi legyen hát a képesítés ismérve? Talán iskolai bizonyítvány? Azt hiszem, a közgazdasági egyetem diplomája sem biztosíték, hogy a közgazdasági doktor jó fűszeres lesz. Vagy az inaskodás és segédi gyakorlat legyen a képesítés módja? Az én tapasztalatom, melyet a gyakorlati életben szereztem, ennek is ellentmond. Jó inasból és segédből válhatik ügyetlen, kereskedelmi szellem és élelmesség nélkül való önálló kereskedő, és Amerika bizonyítja, hogy a teljes szabadság, az equality of opportunity a legjobb iskola, mert Amerikában mindenki részére egyforma az érvényesülés lehetősége. Én hosszú kereskedelmi pályámon, melyen őszintén megszerettem kereskedői foglalkozásomat és kereskedő kartársaimat, sokat gondolkoztam azon, mi a jó kereskedőnek ismertetőjele. Hosszú tépelődés után arra az eredményre jutottam, hogy az igazság talán abban a furcsa német mondásban van: „Ein tüchtiger Kaufmann ist, wer zur rechten Zeit weiss, was los ist“.1
Ezzel a néhány megjegyzéssel azonban távolról sem kívántam ezeket a kapukat döngető kérdéseket elintézni és a napirendről levenni. Azt hiszem, elég fontosak ahhoz, hogy a kereskedelmi és iparkamarák ezekkel a problémákkal alaposan foglalkozzanak már csak azért is, hogy az eszméket tisztázzuk és az előítéleteket szétfoszlassuk.
Lábjegyzetek
-
Jó kereskedő az, aki időben észreveszi, mi történik. ↩
