Nincsen senki a legelkeseredettebb viták és küzdelmek között sem, aki ne ismerné el, hogy a szocialistákat eszményien tiszta elvi szempontok vezetik, amikor a községi üzemek fenntartása mellett szállnak síkra. Az üzemek köztulajdonba vétele a múlt század közepén született új szocializmus legsóvárabb vágyakozása volt és ma is él még ez a vágyakozás abban a lemérsékelt formájában, hogy „az erre alkalmas“ üzemeket kell köztulajdonba venni, mint egyelőre szóló előlegeket az eljövendő világmegváltásra.
De bár én majdnem mindenben együttérzek a szocialistákkal, ezt a követelésüket nem tudom akceptálni. Ebben a kérdésben én a demokratákkal vagyok egy véleményen, sőt messze túlmegyek még az ő határvonalukon is, mert nem tudok róla, hogy ők pl. a gáznak, a villanynak a szolgáltatását és a közúti közlekedést is vissza akarnák juttatni a magánvállalkozás kezébe, de az én programomban még ezek is benne vannak, úgyhogy engem talán kitömve kellene mutogatni, mint az individualizmus mániákusát. Én a vasutakat is magánkézre adnám, sőt minél tovább gondolkozom rajta, annál nagyobb kedvet érzek hozzá, hogy az egész közigazgatás legnagyobb részét is vállalkozók kezére juttatnám. Mindezt pedig nem holmi rögeszme tébolyából, hanem annak a meggyőződésnek az alapján, hogy a benthami ideál: „a legtöbb ember számára a lehető legnagyobb boldogságot megszerezni“ — ezen az úton biztosabban elérhető, mint a közüzemekben való gazdálkodás által.
Ne akarjon most senki vitát kezdeni azon a módon, hogy elkezdje felsorolni a magángazdálkodás hátrányait. Ebben legyőzhetetlennek érzem magam, mert ha valaki elősorol nekem száz ilyen nyilvánvaló hátrányt, úgy én a százat egész bizonyosan még néhánnyal meg fogom tudni toldani. És ennek dacára is előnyösebb a magánüzem, mint a közüzem, abból az egyszerű okból, mert minden magángazdálkodás a közhatalom ellenőrzése alatt áll, de a közüzemben ő maga jelentkezik: a közhatalom, amely fölött nincsen többé senki, csupán a közszellem. A közszellem azonban igen különös izzadmánya az emberi társadalomnak: bűzhödt váladék a tisztátalanságban élő néger rabszolgáknál és tűrhető illat ugyan, de még mindig nem rózsavíz az ápolt tisztaságot tartó kultúrembereknél se.
Hiába minden, nem tudok hinni a közüzemek boldogító mivoltában és érthetetlen nyelven beszél előttem, aki ezt hirdeti. Tudom, mert emlékszem rá, hogy amikor a Jellineké volt a közúti vaspálya Budapesten, akkor minden bokorban korrupcióról susogtak és ujjal mutogattak a főváros közgyűlésén azokra az urakra, akik ott a közúti vasút érdekeinek elszánt képviselői voltak. De azért a közvélemény irtózatos ereje fékezett minden olyan törekvést, amely a közösség érdekei ellen irányult és ha egy-egy kis előnyt ki is lehetett a vállalat részére csikarni, azért valamiképpen ellenértéket kellett adni a köz javára. Éspedig nem olyan ellenértéket, hogy majd ennek a pártnak vagy annak a pártnak az exponenseit is bevesszük az igazgatóságba, hanem olyasmit, ami valódi értéket jelentett: egy-egy új vonal építését, száz új kocsi beállítását stb.
Képtelen vagyok belátni, hogy miféle előnyt jelent részünkre a közúti forgalomnak, a gáz- és villanyszolgáltatásnak közüzemi volta, mikor teljesen bizonyos, hogy a legkomolyabban vehető vállalkozók az egész világból törnék magukat olyan ajánlattal, hogy ezeknek az üzemeknek ilyen és ilyen modernizálásával, szolgáltatmányaik árának leszállításával még a főváros pénztárába is befizetnének minden esztendőben akkora, vagy talán még nagyobb összeget annál, mint amennyi hasznot ezek az üzemek ma kimutatnak.
A profitra éhes tőkét, mint az igavonó állatot, valósággal be lehet fogni a közérdek szekerébe és ezt a hallatlan előnyt egyszerűen negligáljuk azért, hogy érvényre juttassunk egy elvet, amelynek az érvényesüléséből az összességnek abszolúte semmiféle előnye nincsen. Talán az üzem munkásainak? Amikor a bécsi közúti vasút még magánvállalkozás kezén volt, a munkásai egyszer sztrájkba léptek olyan követelésért, amelyet az igazgatóság nem akart teljesíteni, annak dacára, hogy a követelés indokolt volt. A forgalmat csak sztrájktörőkkel lehetett fentartani úgy ahogy. A városházán Lueger volt az úr, aki nem avatkozott bele a dologba, mert ehhez nem volt joga. Ellenben kezében volt a szerződés, amely előírta, hogy milyen bírságokat róhat ki a vállalatra, ha az nem tartja be az előírt menetrendet. És a megállóknál rendőrök állottak órával a kezükben, akik jegyezték a késéseket, amelyek alapján a városházán irgalmatlanul kirótták a bírságokat és figyelmeztették az igazgatóságot, hogy közeledik az aktualitása a szerződés ama pontjának, amely szerint a forgalom rendjének be nem tartása esetében az üzem tulajdonjoga megtérítés nélkül a városra száll. Egy nap alatt győztek a munkások. De próbáljanak csak sztrájkolni most, amikor a város az üzem tulajdonosa és akkor, ha nem a szocialisták a városháza urai!
Az árak nivellálása végett van szükség a községi üzemekre, — mondják. Ó, nyomorúság ecetben! Hivatalnokok akarnak versenyezni kereskedőkkel, az ülepükön csúszkáló bénák a kengyelfutókkal! Hát miért csak ott olyan nagy legények az árak alacsonyan tartásában, ahol a kereskedőkkel és iparosokkal konkurrálnak, miért nem ott is, ahol senkivel se kell versenyezniük, ahol monopóliumot élveznek? Ők tartják alacsonyan a kereskedők árait!? Hát még mit nem! A kereskedők tartják őket kordában az áraikkal, ez az igazság! Kérkednek vele, hogy nekik köszönhetjük, ha a zöldséges kofák nem nyúznak meg bennünket, mert a községi zöldségüzem árai miatt a kofák nem garázdálkodhatnak. De próbálnánk csak ki egyszer, hogy az egész zöldségellátást letegyük a zöldségüzem kezébe és szüntessük be a kofákat és zöldségesboltokat. Abban a pillanatban elkezd emelkedni a zöldség ára és jön a zöldségigazgató, főigazgató, vezérigazgató, főbiztos és zöldségmaharádzsa, akinek fizetését mind nekünk kell kiizzadnunk a zöldség árában.
Láttátok már a paloták erkélyei alatt a karyatidákat, amelyek görnyedt háttal és szörnyű erőlködést mímelő arccal tartják az épületet? De ha lebontanák őket, akkor kiderülne, amit egyébként minden épeszű ember úgyis tud, hogy az épület nélkülük is áll és hogy ezeknek a fontoskodó alakoknak semmi szerepük nincs abban, amit olyan nagyon igyekeznek kifejezni. A kofák nélkül bizony megsarcolnának bennünket a községi üzemek, ellenben a községi üzemek nélkül a kofákat féken tartja nem a jó szívük, hanem a szabad piacon érvényesülő verseny, a világ egyetlen igaz jótevője. Vajon miért nem olcsóbb a városi bódékban semmi, mint a kofánál, hentesnél, szatócsnál? A községi üzemek rajongói azt mondják, hogy ez az igaz ár és a kereskedők kénytelenek magukat ehhez tartani, és így az igazság nem az, hogy a közüzem nem olcsóbb, mint a kofa, hanem az, hogy a kofa nem lehet drágább, mint a közüzem. Igen, igen, el is hinném, ha minden szolgáltatásra nézve, amire a városnak vagy az államnak monopóliuma van, nem tennének komoly vállalkozók folytonosan olyan ajánlatokat, hogy minden elképzelhető ellenőrzés mellett hajlandók nekünk az illető szolgáltatást sokkalta olcsóbban teljesíteni, mint a közüzemek.
Nem szeretem az olyan üzletet, amelynek nem lehet megbuknia. Amilyen épületes dolog volt az Olympusz lakóinak a halhatatlansága, olyan kevéssé épületes azoknak az üzleteknek a halhatatlansága, amelyek úgy biztosítanak maguknak örök életet, hogy ahányszor elfogy a vérük, mindig újra átömlesztenek magukba az enyémből annyit, amennyire szükségük van. A közérdeket csak az olyan üzlet szolgálja, amelynél, ha bajok vannak, akkor valaki ne tudjon emiatt aludni, hogy átadja a helyét olyannak, aki jobban tud bánni azokkal a fegyverekkel, amelyek az életküzdelem sikerét biztosítják. Minden ilyen üzlet én értem van és engem szolgál, ellenben abban a pillanatban, amint közüzemmé válik, megfordul az egész berendezkedés: most már nem az üzlet van én értem, hanem én vagyok az üzletért. Most már, ha kettőnk közül egyiknek tönkre kell mennie, akkor nem az üzlet az, amely tönkre megy, mert roszszul megy neki, hanem énnekem kell tönkre mennem, hogy az üzletnek jól menjen: az üzlet átalakult adóhivatallá. Köszönjük, nem kérünk belőle. Ne törődjenek mivelünk és ne akarjanak bennünket megmenteni azoktól a veszedelmektől, amikkel a nyilt piac fenyeget bennünket, mert ebben a mentésben nincsen köszönet. Valaki a vízbe esett és el akar merülni; a hídon áll egy jótét lélek, aki a hajánál fogva tartja a víz sodra fölött és amikor egy marék haja a kezében marad, hirtelen egy másik marék haját kapja el a másik kezével, és miközben a kezeit így váltogatja, az üvöltő áldozatot biztató szavakkal vigasztalja: Ne féljen, barátom, nem engedem én el magát, amíg a hajában tart!
