Popovics Sándor írja a háborús Magyarország pénzügyeiről szóló munkájában, hogy a katonai hatóságoknak a gazdasági és pénzügyi politika irányításába való kontárkodása az egész háborús gazdálkodás programjának felborulásával fenyegetett. Csak tíz esztendővel a békekötések után látjuk, hogy mit jelentett a háború: nemcsak az ország értékes területeit rabolta el tőlünk, nemcsak véráldozatot követelt, nemcsak megfosztotta Magyarországot hosszú időre a gazdasági fejlődést tápláló ősforrásaitól, hanem örökül hagyta a háborús mentalitást, amely éppen hogy leszerelt és az uniformist a bürokrácia civilruhájával váltotta fel.
Volt néhány esztendő — 1922 és 1925 között —, amikor a felalélő polgári öntudat megpróbálta lerázni magáról a jóleső felelőtlenség kényelmét, ami a háború alatt éppen úgy, mint a forradalmakkor a magyar polgárságot szándék és akarat nélküli nyájjá degradálta. Gazdaságpolitikánkban ezek az esztendők a liberális törekvések esztendei voltak. Magyarország nagyon józanul és helyesen ugrott ki az utódállamok sorából, visszaállítva a szabad forgalmat a külkereskedelemben, leépítve a belföldi kereskedelemnek akadályait, keresve a szomszédokkal való, megegyezés útját. A szanálási kölcsön felhasználásának és pénzügyeinknek ellenőrzése is javára vált az országnak. A konjunktúra tetőpontján volt: az állam már leírta adósságait, de még nem indította meg az adóprést, amelyből boldog és gazdag országok számára is irigylésre méltó költségvetési feleslegeket produkálhatott. Mindenki érezte, hogy átmenetben élünk, de azt is érezni kellett, hogy rajtunk dől el, mi következik az átmenet után. Beöthy Zsolt mondotta az abszolutizmus koráról, hogy ez az idő olyan volt, mintha valaki mélységes álmából derengő világosságra pillant fel s nem tudja, várjon pirkadatra, vagy alkonyatra ébred. ... Így várták sokan ezeknek az esztendőknek a további alakulását, tele aggodalommal és mégis tele bizalommal.
Ma már látnunk kell, hogy a liberális gazdaságpolitika felvillanásának ezek az esztendei alkonyatra hanyatlottak. A magyar gazdasági élet erőtlen volt ahhoz, hogy kiirtsa a háborús mentalitásnak bőségben fejlődő vadhajtásait. Csak nézzük végig az utolsó öt-hat esztendő költségvetéseit és zárszámadásait és látni fogjuk, hogy ami akkor dugva került a költségvetésbe, azon ma már senki sem ütődik meg, mert kiadásainknak évről-évre visszatérő tételévé vált. Vissza kell emlékezni arra a felháborodásra, amellyel a nem is érdekelt magyar társadalom fogadta azoknak a kiváltságos segélyezéseknek a hírét, amellyel a kormány egy-egy szövetkezetnek a hóna alá nyúlt. Most már a szövetkezetek támogatása szégyenkezés nélkül kerül a költségvetési feleslegekből fedezett beruházások sorába. Négy esztendő alatt — ridendum teneatis! — „beruházások" címén 164.000.000 pengőt kaptak a szövetkezetek, de jutott erre a célra az egyes tárcák rovataiban is. Vagy gondoljunk arra, hogy milyen vihar kerekedett a költségvetés személyi kiadásainak egy-egy tétele körül, ami ma már senkinek sem tűnne fel. És elvégre nem is tűnhet.
Nem tűnhet, mert rohamléptekkel haladunk az etatizmus felé, megállíthatatlanul ragadja magához az állam a gazdasági és a politikai életnek minden szervezetét. Nem is szabad, hogy feltűnjön, hogy a magyar költségvetés kiadásainak 52%-át fordítják a személyi járandóságokra. Az állam, amely magára vállalja a magángazdaságnak és a társadalomnak funkcióit, kénytelen az ezeknek a funkcióknak az ellátására szükséges munkaerőt is tartani. Nem azt kell kifogásolnunk, hogy aránytalanul nagyobbak az államnak személyi kiadásai, hanem védekezni kell az etatizmusnak mindent magához ölelő polipkarjai ellen. Meg lehet jósolni, hogy ha Magyarországon 1925-ig nem lehetett keresztülhajszolni a köztisztviselői B-listát, akkor 1926 óta nem szabad csodálkozni, ha a köztisztviselők száma nem csökkent, és nem szabad csodálkozni azon, ha a következő esztendőkben a köztisztviselők száma fokozatosan emelkedni fog.
A liberális államban az állam és a bürokrácia külön-külön él és szembekerülhet egymással; az etatizmusban állam és bürokrácia egy és ugyanaz. Sajnos, nem akarjuk észrevenni, hogy a bürokrácia szinte napról-napra ragadja magához a gazdasági iniciatívát, és ha a múltkoriban a népjóléti miniszter azt mondotta, hogy a magyar pénzintézetek nem állanak feladatuk tetőpontján, ennek a miniszteri nyilatkozatnak találó travesztiája volna, ha azt mondanánk, hogy a magyar gazdasági élet faktorai sincsenek tisztában a maguk hivatásával és vakon, meggondolatlanul engedik át a tért a bürokráciának. Ma már ott tartunk, hogy mindenki mindent az államtól vár: hitelt, az export fellendítését, a termelés irányítását kereskedő, gyáros és gazda az államra bízza, az államtól várja. Ha az állam törekszik is ezeknek az igényeknek némi kielégítésére, ne higgyük, hogy a jóakaratú állami beavatkozás mindig és feltétlenül hasznossá válik a magángazdaságra. A gazda előbb csak vetőmagot kapott az államtól, később már műtrágyát követelt és ennek az igénynek a kielégítésére az állam már maga látott a műtrágyagyártáshoz. Az ipar, kereskedelem és mezőgazdaság export után áhítozott, és maholnap egy vagon búza sem hagyhatja el az országot anélkül, hogy az állam szervei bele ne kukkantsanak. Az ipari-, a kiviteli-, a kiskereskedői-, a gazda-hitelakciók az egész magángazdaságot az állam adósává teszik. Az állami privilégiumok és a szövetkezetek versenye miatt elpusztult kereskedők és iparosok, a magángazdaság összezsugorodása folytán utcára került exisztenciák az új állami szervezetekben keresnek elhelyezkedést. Gazdaságilag mindenki függ az államtól, és ez a gazdasági függés, amely rányomja bélyegét az egész magyar társadalomra, biztosítja azt a politikai erőt, amely az etatizmus felé kergeti Magyarországot annyi jobb akarat és kárbavesző józan gondolat ellenére is.
Annyi bizonyos, hogy a magyar gazdasági élet és a magyar társadalom csak azért áll olyan gerinctelenül az etatizmusnak mindent felfaló törekvéseivel szemben, mert a háborús és a háború utáni esztendőkben elvesztette erejét, és a békeszerződések megfosztották a magyar vidéknek talán legértékesebb városi és polgári rétegeitől. Az is bizonyos, hogy a polgári öntudatnak és akaraterőnek hanyatlása mutatkozik Európának jobbsorsú államaiban is, ahol a polgári gondolat elhalványodása engedett utat a nyílt diktatúráknak. Az agrár Magyarországnak még meglévő gazdasági erőforrásai és természetes társadalmi konstrukciója alapjában véve nem alkalmasak az etatizmus elősegítésére, amit ismét csak azok a költségvetések igazolnak, amelyek látnivalóvá teszik, hogy a magángazdálkodásba kontárkodó bürokrácia mennyivel kevésbé tudja kihasználni a gazdasági erőket a maga számára, mint a szabad ipar, mezőgazdaság és kereskedelem. A magyar gazdasági életnek apátiája, a társadalomnak a közgazdasági problémák iránti közömbössége, a politikai és gazdasági összefüggések észre nem vétele azonban ellenállás nélkül sodor bennünket az etatizmus karjai közzé.
A magyar ember mindig szerette jó szerény, de «fix»-hivatalt: ha mindnyájan «államiak» leszünk, sokan fognak jól járni, csak az ország jár biztosan rosszul.
