A gazdasági rendszerünk – a piacgazdaság, vagyis a kapitalizmus – a fogyasztók felsőbbségének rendszere. A fogyasztó szuverén; ahogy egy népszerű szlogen mondja: „mindig igaza van.” Az üzletemberek arra kényszerülnek, hogy azt állítsák elő, amit a fogyasztók igényelnek, és a termékeiket olyan áron adják el, amit a vásárlók megengedhetnek maguknak, és amit hajlandóak is kifizetni. Egy üzleti tevékenység egyértelmű kudarc, ha az eladásból származó bevétel nem fedezi az üzletember összes kiadását, amelyet az áru előállítására fordított. Így a fogyasztók azzal, hogy egy meghatározott áron vásárolnak, egyúttal azt is meghatározzák, hogy mekkora béreket kapjanak mindazok, akik az iparágakban dolgoznak.
Ebből következik, hogy egy munkaadó nem fizethet többet egy munkavállalónak, mint amennyit a munkája – a vásárlóközönség megítélése szerint – hozzáad az árucikkekhez. (Ezért keres a filmsztár sokkal többet, mint a takarítónő.) Ha többet fizetne, nem tudná visszaszerezni a kiadásait a vásárlóktól, veszteséget szenvedne el, és végül csődbe jutna. A bérek kifizetésekor a munkaadó lényegében a fogyasztók megbízottjaként jár el. Végső soron a fogyasztókra hárul a bérek terhe. Mivel az előállított áruk túlnyomó részét olyan emberek vásárolják meg és fogyasztják el, akik maguk is bérekből és fizetésekből élnek, világos, hogy jövedelmük elköltésével a bérmunkások és a munkavállalók meghatározó szerepet játszanak abban, mekkora lesz a kompenzáció, amelyet ők és a hozzájuk hasonló dolgozók megkapnak.
A vásárlók nem a dolgozó erőfeszítéseiért vagy fáradozásaiért fizetnek, és nem is az időért, amit a munkájára fordított. A termékért fizetnek. Minél jobbak azok az eszközök, amelyeket a munkás a munkavégzés során használ, annál többet tud elvégezni egy óra alatt, és ennek megfelelően annál magasabb a bérezése. Az, ami a béreket növeli, és a bérmunkások anyagi körülményeit kielégítőbbé teszi, a technológiai felszerelések fejlődése. Azért magasabbak a bérek Amerikában, mint más országokban, mert egy munkásra vetítve nagyobb a befektetett tőke mennyisége, így az üzemek képesek a leghatékonyabb eszközöket és gépeket használni. Az úgynevezett amerikai életmód abból a tényből fakad, hogy az Egyesült Államok kevesebb akadályt gördített a megtakarítás és a tőkefelhalmozás útjába, mint más nemzetek. Az Indiához hasonló országok gazdasági elmaradottsága pontosan abból ered, hogy politikájuk akadályozza a hazai tőke felhalmozását és a külföldi tőke befektetését. Mivel hiányzik a szükséges tőke, az indiai vállalatok nem tudnak megfelelő mennyiségű modern berendezést alkalmazni, ezért egy dolgozó óránként sokkal kevesebbet termel, és csak olyan alacsony béreket tudnak fizetni, amelyek az amerikai bérekhez viszonyítva megdöbbentően alacsonyak.
Egyetlen módon javítható a bérből élő tömegek életszínvonala: a befektetett tőke mennyiségének növelésével. Minden más módszer, bármennyire népszerű is, nemcsak hatástalan, hanem valójában káros azok jólétére, akiknek állítólag a javát szolgálná.
A legfőbb kérdés az, hogy lehetséges-e minden dolgozni vágyó ember bérét azon szint fölé emelni, amelyet egy zavartalan munkaerőpiacon értek volna el.
A közhiedelem szerint a bérből élők életkörülményeinek javulása a szakszervezetek és különféle törvényhozási intézkedések érdeme. A szakszervezeteknek és a törvényhozásnak tulajdonítják a bérek emelkedését, a munkaidő csökkenését, a gyermekmunka felszámolását és számos más változást. E meggyőződés elterjedése tette népszerűvé a szakszervezeti mozgalmat, és ez határozta meg az elmúlt két évtized munkaügyi jogszabályainak irányvonalát. Mivel az emberek azt hiszik, hogy a szakszervezeteknek köszönhetik magas életszínvonalukat, elnézőek a szakszervezetek által alkalmazott erőszakkal, kényszerrel és megfélemlítéssel szemben, valamint közömbösek a személyes szabadság korlátozásával kapcsolatban, amelyet a szakszervezeti tagság nélküli munkavállalók felbérlését megtiltó törvények eredményeznek. Amíg ezek a tévhitek uralkodnak a választók gondolkodásában, hiábavaló remélni, hogy határozott szakítás történjen azzal a gazdaságpolitikával, amelyet tévesen „progresszívnek” neveznek.
Ez a népszerű tévhit félremagyarázza a gazdasági valóság minden aspektusát. A bérek azon szintje, amelyen minden dolgozni vágyó személy foglalkoztatható, a munka határtermelékenységétől függ. Minél több tőkét fektetnek be – feltéve, hogy minden más tényező változatlan marad –, annál magasabbra emelkednek a bérek a szabad munkaerőpiacon, vagyis azon a munkaerőpiacon, amelyet sem az állam, sem a szakszervezetek nem manipulálnak. Ezeken a piaci bérszinteken bárki annyi munkavállalót alkalmazhat, amennyire szüksége van, és ezen a bérszinten mindenki találhat munkát, aki dolgozni akar. A szabad munkaerőpiacon a teljes foglalkoztatottság felé mutató tendencia érvényesül. Valójában az egyetlen ésszerű és eredményes teljes foglalkoztatásra irányuló politika az, ha engedik, hogy a szabad piac határozza meg a bérek szintjét. Ha a béreket a piaci szint fölé emelik szakszervezeti nyomás és kényszer vagy állami rendelet révén, a lehetséges munkaerő egy részénél tartós munkanélküliség alakul ki.
Ezt szenvedélyesen elutasítják a szakszervezeti vezetők, politikus követőik és az önjelölt értelmiségiek. Az általuk a munkanélküliség leküzdésére ajánlott csodaszer a hitelexpanzió és az infláció, amelyet eufemisztikusan „könnyű pénz politikának” neveznek.
Mint ahogyan fentebb kifejtésre került, a korábban felhalmozott tőkeállomány növekedése lehetővé teszi az ipar technológiai felszereltségének további fejlesztését, ami növeli a munka határtermelékenységét, és ennek következtében a bérek szintjét is. A hitelexpanzió azonban – akár újabb bankjegyek kibocsátásával, akár további bankszámlahitelek nyújtásával valósul meg – semmiben sem járul hozzá a nemzet tőkejavainak gyarapodásához. Csupán azt az illúziót kelti, hogy megnőtt a termelés bővítéséhez rendelkezésre álló források mennyisége. Mivel olcsóbb hitelhez jutnak, az emberek tévesen azt feltételezik, hogy az ország vagyona növekedett, és következésképpen bizonyos, korábban megvalósíthatatlan projektek most már megvalósíthatók. Az ilyen projektek beindítása fokozza a munkaerő és a nyersanyag iránti keresletet, ami növeli a béreket és az árucikkek árait. Ezáltal egy mesterséges fellendülés kezdődik.
A fellendülés időszakában azok a nominálbérek, amelyek a hitelexpanzió előtt túl magasak voltak a piaci viszonyokhoz képest, és emiatt a potenciális munkaerő egy részének munkanélküliségét okozták, már nem számítanak túl magasnak, így a munkanélküliek ismét munkát találhatnak. Ez azonban kizárólag annak köszönhető, hogy a megváltozott monetáris és hitelviszonyok következtében emelkednek az árak, vagy másként kifejezve: csökken a pénzegység vásárlóereje. Ennek eredményeképpen az azonos nominálbérek – vagyis a pénzben kifejezett bérek – valójában kevesebbet érnek reálbérként, azaz azokban az árucikkekben kifejezve, amelyeket a pénzegységgel meg lehet vásárolni. Az infláció úgy képes csökkenteni a munkanélküliséget, hogy visszafogja a bérkeresők reálbérét. Ezt követően azonban a szakszervezetek újabb béremelésekért fognak folyamodni, hogy lépést tartsanak a megélhetési költségek növekedésével, ami azt eredményezi, hogy ismét visszajutunk ugyanoda, ahonnan elindultunk: egy olyan helyzetbe, ahol a nagymértékű munkanélküliség csak további hitelexpanzióval előzhető meg.
Ez történt ebben az országban, ahogyan számos más országban is az elmúlt évek során. A szakszervezetek, az állam támogatásával, olyan bérszintek elfogadására kényszerítették a vállalatokat, amelyek meghaladták a potenciális piaci szinteket, vagyis azokat a bérszinteket, amelyeket a közönség hajlandó lett volna megtéríteni a munkaadóknak a termékek megvásárlásával. Ez elkerülhetetlenül a munkanélküliség növekedéséhez vezetett volna. Azonban az államok hitelexpanzióval, azaz inflációval igyekeztek megakadályozni a súlyos munkanélküliség kialakulását. Ennek eredménye az áremelkedés, az újabb béremelési követelések és az ismétlődő hitelexpanzió, röviden: elhúzódó infláció lett.
Végül a hatóságok megrémülnek. Tudják, hogy az infláció nem tarthat a végtelenségig. Ha nem vetnek véget időben a pénz és a pénzhelyettesítők mennyiségének káros növelésére irányuló politikának, teljesen összeomlik a nemzet pénzrendszere. A pénzegység vásárlóereje olyan mélypontra zuhan, amely gyakorlatilag egyenértékű a nullával. Ez a történelem során újra és újra megtörtént: az Egyesült Államokban a Kontinentális valutával 1781-ben, Franciaországban 1796-ban, Németországban pedig 1923-ban. Egy nemzet számára sosem lehet túl korán felismerni, hogy az infláció nem tekinthető életformaszerű megoldásnak, és elengedhetetlen visszatérni a stabil pénzpolitikához.
Ennek a rövid cikknek nem célja, hogy részletesen elemezze az inflációs intézkedések megszüntetésének összes következményét. Mindössze annak a ténynek a megállapítása a feladata, hogy a monetáris stabilitás helyreállítása nem idéz elő válságot. Csupán felszínre hozza azokat a rossz beruházásokat és egyéb hibákat, amelyeket az olcsó pénz által keltett illuzórikus jólét káprázatában követtek el. Az emberek tudatosítják az elkövetett hibákat, és – mivel többé már nem vakítja el őket az olcsó hitel illúziója – elkezdik tevékenységüket a termelési tényezők kínálatának valós állapotához igazítani. Ez a fájdalmas, de elkerülhetetlen alkalmazkodás jelenti a gazdasági visszaesést.
A délibábok elvetésének és a valóság józan megítéléséhez való visszatérésnek az egyik kellemetlen velejárója a bérszintek kérdéséhez kapcsolódik. A folyamatos inflációs politika hatására a szakszervezeti bürokrácia rendszeresen béremeléseket követelt, és a vállalatok némi színlelt ellenállás után végül engedtek ezeknek a követeléseknek. Ennek eredményeként a bérek túl magasak voltak az adott piaci viszonyokhoz képest, ami számottevő munkanélküliséget idézhetett volna elő. Azonban a megszakítás nélküli, folyamatosan előrehaladó infláció hamar utolérte ezeket a megemelt béreket. Ekkor a szakszervezetek ismét újabb béremeléseket követeltek, és ez így ment tovább.
Nem számít, milyen indokokkal próbálják a szakszervezetek és csatlósaik igazolni követeléseiket. Az a kényszer, hogy a munkaadók magasabb béreket fizessenek az elvégzett munkáért, mint amennyit a fogyasztók hajlandóak a termékek megvásárlásakor megtéríteni, elkerülhetetlenül ugyanahhoz a következményhez vezet: a munkanélküliség növekedéséhez.
Jelenlegi helyzetünkben a szakszervezetek ismét előhozakodnak a vásárlóerő régóta megcáfolt mítoszával. Azt állítják, hogy ha több pénzt juttatnánk a bérből élők kezébe — akár a bérek emelésével, a munkanélküliek ellátásának növelésével vagy új közmunkaprogramok indításával —, az lehetővé tenné, hogy a dolgozók többet költsenek, ami serkentené az üzleti tevékenységet, és a recesszióból a fellendülés irányába mozdítaná a gazdaságot. Ez a hamis, inflációpárti érv papír bankjegyek nyomtatásával kívánja boldoggá tenni az emberiséget. Természetesen, ha növeljük a forgalomban lévő pénzmennyiséget, azok, akik elsőként részesülnek az új, fiktív vagyonból — legyenek munkások, gazdák vagy bármely más csoport tagjai —, valóban növelni fogják a költekezésüket. Ám éppen ez a megnövekedett költekezés az, amely elkerülhetetlenül általános áremelkedési tendenciát eredményez, vagy másképpen megfogalmazva, a pénzegység vásárlóerejének csökkenéséhez vezet. Ezért az inflációs beavatkozások által a bérből élőknek nyújtott előny csupán rövid távú lehet. Az ilyen hatás fenntartásához ismételten újabb inflációs intézkedésekre volna szükség. Nyilvánvaló, hogy ez elkerülhetetlenül katasztrófához vezet.
Sok butaságot állítanak ezekről a dolgokról. Vannak, akik azt mondják, hogy a béremelések „inflációt okoznak.” De önmagukban nem okoznak inflációt. Semmi sem okoz inflációt, kizárólag maga az infláció, vagyis a forgalomban levő pénz- és hitelmennyiség növelése. A jelenlegi körülmények között pedig senki más, csak az állam képes inflációt előidézni. Amit a szakszervezetek elérhetnek azzal, hogy rákényszerítik a munkaadókat a potenciális piaci rátáknál magasabb bérek elfogadására, az nem inflációt és nem magasabb árakat eredményez, hanem munkanélküliséget azok között, akik munkát szeretnének találni. Az infláció az az eszköz, amelyhez az állam folyamodik, hogy elkerülje azt a nagymértékű munkanélküliséget, amelyet a szakszervezetek által kikényszerített béremelések egyébként előidéznének.
Ez az ország – csakúgy, mint számos másik – rendkívül súlyos dilemmával néz szembe. Az a rendkívül népszerű módszer, amely a béreket a szabad munkaerőpiac által meghatározott szint fölé emeli, katasztrofális tömeges munkanélküliséghez vezetne, ha nem nyújtana mentőövet az inflációs hitelexpanzió. Az inflációnak azonban nemcsak rendkívül káros társadalmi hatásai vannak, hanem nem is folytatható a végtelenségig a teljes pénzügyi rendszer összeomlása nélkül.
A közvélemény, amely teljes mértékben a téves szakszervezeti tanok hatása alatt áll, többé-kevésbé szimpatizál a szakszervezeti vezetők jelentős béremelési követeléseivel. A jelenlegi helyzetben a szakszervezetek elég nagy hatalommal bírnak ahhoz, hogy rákényszerítsék akaratukat a munkáltatókra. Sztrájkokat hirdethetnek, és anélkül, hogy a hatóságok közbelépnének, büntetlenül alkalmazhatnak erőszakot azok ellen, akik hajlandók dolgozni. Tisztában vannak azzal, hogy a bérek emelése növelni fogja a munkanélküliek számát. Az általuk javasolt egyetlen megoldás a bőségesebb munkanélküli-segélyek biztosítása és a hitelexpanzió, azaz az infláció. Az állam, amely meghunyászkodik a félrevezetett közvélemény nyomása alatt, és aggódik a közelgő választási kampány kimenetele miatt, sajnálatos módon már elkezdte visszavonni erőfeszítéseit annak érdekében, hogy visszatérjen a helyes monetáris politikához. Így ismét elkötelezettek lettünk a pénzkínálatba való káros beavatkozás módszerei mellett. Folytatjuk az infláció útját, amely egyre gyorsabban csökkenti a dollár vásárlóerejét. Hol ér véget mindez? Ez az a kérdés, amelyet a szakszervezeti vezető Reuther úr és a többiek soha nem tesznek fel.
Csak a legnagyobb tudatlanság nevezheti az úgynevezett progresszívek által hozott intézkedéseket „munkásbarát” politikának. A bérből élő polgárnak – mint minden más állampolgárnak – alapvető érdeke fűződik a dollár vásárlóerejének megőrzéséhez. Ha a szakszervezete révén a heti keresetét a piaci árfolyamnál magasabbra emelik, hamarosan rá kell ébrednie, hogy az árak emelkedése nemcsak megfosztja a remélt előnyöktől, hanem egyúttal csökkenti megtakarításai, biztosítási kötvénye és nyugdíjjogosultságai értékét is. És ami még ennél is rosszabb, elveszítheti az állását, és nem lesz képes új munkát találni.
Minden politikai párt és érdekcsoport azt állítja, hogy ellenzi az inflációt. Ez alatt valójában azt értik, hogy nem tetszenek nekik az infláció elkerülhetetlen következményei, nevezetesen a megélhetési költségek növekedése. Ugyanakkor támogatnak minden olyan intézkedést, amely szükségszerűen növeli a forgalomban lévő pénzmennyiséget. Nemcsak a könnyű pénz politikáját szorgalmazzák, amely lehetővé teszi a szakszervezetek végtelen béremelési törekvéseit, hanem az állami kiadások növelését is, miközben egyidejűleg az adómentességek kibővítését követelik.
A társadalmi osztályok érdekei közötti kibékíthetetlen ellentétek hamis, marxista doktrínája által megtévesztett emberek hajlamosak azt feltételezni, hogy kizárólag a vagyonos osztályok érdekei ütköznek a szakszervezetek magasabb bérekre vonatkozó követeléseivel. Valójában azonban a bérkeresőknek éppúgy érdekük a stabil pénzhez való visszatérés, mint bármely más csoportnak vagy osztálynak.
Túlzás lenne azt állítani, hogy kizárólag a szakszervezetek taktikája jelenti a veszélyt a monetáris stabilitásra és az ésszerű gazdaságpolitikára. A szervezett bérkeresők nem az egyetlen érdekképviseleti csoport, amelynek követelései ma veszélyeztetik pénzrendszerünk stabilitását. Mindazonáltal ezek közül a csoportok közül ők rendelkeznek a legnagyobb hatalommal és befolyással, így az elsődleges felelősség őket terheli.
A kapitalizmus példátlan mértékben megemelte a bérből élők életszínvonalát. Az átlagos amerikai család ma olyan kényelmi javakat élvez, amelyekről száz évvel ezelőtt még a leggazdagabb nábobok sem álmodhattak. Ez a jólét a megtakarítások és a felhalmozott tőke növekedésének köszönhető; ezen pénzügyi alapok nélkül, amelyek lehetővé teszik a vállalatok számára, hogy a gyakorlatban hasznosítsák a tudományos és technológiai fejlődést, az amerikai munkás nem tudna több és jobb terméket előállítani egy munkaóra alatt, mint az ázsiai kulik, nem keresne magasabb bért, és hozzájuk hasonlóan nyomorúságos körülmények között, az éhezés szélén tengődne. Minden olyan intézkedés – például a jövedelmi és társasági adórendszerünk –, amely a további tőkefelhalmozás megakadályozására vagy akár a tőkefelélésre irányul, valójában munkásellenes és társadalomellenes.
Fontos megemlíteni egy utolsó észrevételt a megtakarítás és a tőkefelhalmozás kérdésében. A kapitalizmus által megteremtett jólét tette lehetővé, hogy az átlagember megtakarításokat halmozzon fel, és így szerény mértékben maga is tőkéssé váljon. Az amerikai vállalkozásokban mozgó tőke jelentős része a tömegek megtakarításainak eredménye. Dolgozók milliói rendelkeznek takarékbetétekkel, kötvényekkel és biztosítási szerződésekkel. Ezek a követelések dollárban fizethetők ki, és értékük a nemzet pénzének stabilitásától függ. A dollár vásárlóerejének megőrzése ebből a szempontból is alapvető érdek a tömegek számára. Ennek eléréséhez nem elegendő a bankjegyekre rányomtatni a „Bízunk Istenben” nemes elvet; a megfelelő politikai intézkedéseket kell alkalmazni hozzá.
