Abban a zűrzavaros hangulatban, amelyben a főzelék és gyümölcs sajnálatos drágulásáért egyesek a főváros kereskedőit, a piaci és csarnoki árusokat akarják felelőssé tenni, érdekes olvasmányul kínálkozik az a pompás kötet, amelyet most a Fővárosi Statisztikai Hivatal »a főváros polgári népességének szociális és gazdasági viszonyairól« tett közzé.
Ha átnézzük azokat a felvételeket, amelyek ebben a kötetben 13 449 fővárosi kereskedőről készültek, akkor megláthatjuk, micsoda gyenge, kispolgári egzisztencia azoknak a fővárosi kereskedőknek zöme, akik ellen ez a drágasági roham megindult. Látjuk, hogy a 13 449 kereskedőből 12 105, vagyis kereken 90% a kiskereskedő, és hogy 10 178 kereskedőnek a cége nincs bejegyezve. A 13 449-ből 9312 egyáltalán nem tart kereskedelmi alkalmazottat, vagyis a kereskedőknek több mint 70%-a olyan kis gazdasági egyed, aki maga végez az üzlettel járó minden munkát. De a megmaradó 4000-ből is 1809-nek csak egy-egy alkalmazottja van és csak a többi 2200 tart egynél több alkalmazottat.
Az életmódra vonatkozó statisztikai adatok is igazolják, hogy a főváros kereskedőtársadalma mily nagy részben sorozódik a legkisebb polgárság köréből. A 13 449 kereskedő közül 62% egyáltalán nem tart háztartási alkalmazottat. Ami pedig a lakásviszonyokat illeti, a fővárosi kereskedőknek több mint a fele albérlőként, vagy legfeljebb egyszobás lakásban lakik, és összesen 22% az, amelyik kétszobásnál nagyobb lakást foglal el.
Ezek a saját fizikai munkájukból, alkalmazott nélkül, cégbejegyzés nélkül, szerény, igénytelen kis lakásban élő kispolgárok azok, akik napi súlyos gondjaik mellé ráadásul kapják azt a gyanút, hogy az egyes élelmicikkekben — sajnos, természetes okokból — megindult drágulás az ő jogtalan gazdagodási kísérleteiknek volna következménye.
Emellett pedig abból a jelentésből, amellyel Sipőcz Jenő akkori polgármester 1933-ban a főváros élelmiszerkereskedelmének struktúráját megvilágította, tudhatjuk, hogy a nagyvásártelepen 500 helybeli kereskedő mellett 1000—1200 termelő, a Lehel téri élelmiszerpiacon 250 helybeli kereskedővel szemben 8—900 termelő árusít. Ezek a számarányok világosan bizonyítják, hogy a fővárosi piacokon kialakuló árképződésében sokkal nagyobb szerepük van erős számbeli fölényüknél fogva a termelőknek, mint a kereskedőknek. Más szóval, ha az áremelkedésnek a túlzott kereskedői haszon volna az oka vagy egyik fontos tényezője, úgy ezt a termelők a maguk fokozott versenyével automatikusan ellensúlyoznák.
Nem is beszélve arról, hogy itt van még a főváros híres élelmiszerüzeme, amely egyedülálló abban a tekintetben, hogy egy város a saját polgárainak, tehát iparosainak és kereskedőinek is a pénzén létesített intézménnyel folytat — jelentős egyoldalú kedvezések segélyével — az iparosok és kereskedők ellen öldöklő versenyt. És itt vannak az államilag agyonprotezsált fogyasztási szövetkezetek. Ha valóban a főváros magánkereskedőinek haszonleső maffiájával állanánk szemben, miért nem tették ezek az altruista intézmények, ezek a hivatásos nivellálók az ő szakavatott és önzetlen versenyükkel tönkre a kereskedők bűnös manőverét? Hiszen ezeknek mást sem kellett volna tenniük, mint lemondani arról az állítólag túlzottan felszámított haszonmarzsról, amelyet a kereskedők kalkulálnak, és máris vissza lett volna verve a kereskedők bűnös támadása. Hát hol van most a híres árnivellálás? Hol van ezeknek az intézményeknek a létjoga, ha ilyenkor nem törik meg — sajnos — igen drágán megfizetett altruizmusukkal a kereskedők vétkes egoizmusát? Valamivel talán mégis meg kellene indokolni, hogy miért jut ki a fővárosi kereskedők többségének a napi gond, az egyedül elvégzett munka, a legszerényebb megélhetés, a súlyos közterhek mellé az árdrágítás gyanúja, amíg az ellenük felállított ál-altruisztikus szervezetek árnivellálás nélkül a közület részéről súlyos anyagi és erkölcsi támogatásban részesülnek.
Az a beállítás, mintha a mi kereskedőink túl nagy »Spannunggal« [árréssel] dolgoznának, már réges-régen meg van cáfolva. Földművelési miniszter korában Kállay Miklós hozakodott elő egyszer azzal a váddal, hogy a Spannung — a fogyasztó által fizetett és a termelő által kapott ár közti különbözet — a legnagyobb nálunk a világ összes fővárosai között, tudniillik szerinte a kereskedő nálunk 65%-kal drágítja meg az árut a termelőtől a fogyasztóig vezető útján.
A valóságot pedig staisztikai tudományos összeállítások egészen másként mutatják ki. A német Friedrich List-Gesellschaft által 1932-ben kiadott nagy »Német agrárpolitika« részletes táblázatban állította össze, hogy Németországban a Spannung tojásnál 74, szárnyasnál 78, burgonyánál 100, gyümölcsnél 127%, átlagban pedig 70%, tehát az átlag is 5%-kal nagyobb, mint amelyet Kállay a fővárosi keerskedőkre nézve állított. Még élesebb világot vet a kérdésre a berlini »Forschungsstelle für den Handel« által 1931-ben Hirsch és Brandt professzorok szerkesztésében kiadott kiváló könyv, amely csakis a Spannung kérdésével foglalkozik. Ez a munka részletes táblázatot közöl arról, hogy az élelmiszer- és gyarmatárukiskereskedő hány százalékkal drágítja meg — költségei és nyeresége címén — az egyes országokban a kezein átmenő árut. Ez a százalékos megterhelés a táblázat szerint nálunk 16.4%. Ennél nagyobb a megterhelés Franciaországban 17%-kal, Németországban 18, Amerikában 19.8%-kal, kisebb Angliában 16 és Svédországban 16.2%-kal. A magyar kiskereskedői ártöbblet tehát a középen van, sokkal közelebb a nálunk kisebb százalékkal, mint a nálunk nagyobb százalékkal dolgozó kiskereskedők országaihoz.
Amíg így egyik oldalon az árdrágítás vádjával gyengítik a szerencsétlen fővárosi kereskedők ütőerejét, addig másfelől az exportkereskedelmet csavarják ki mindinkább kezeiből, igyekezve azt mindinkább a nagy fogyasztási szövetkezetek és egyéb közületi alakulatok működési körébe juttatni. A fogyasztási szövetkezetek létjogosultságát — ha azokat nem kellene állandóan nagy állami pénzügyi áldozatokkal és illetéktelen kedvezésekkel alátámasztani — elvileg senki sem tagadja. Bár meg kell jegyezni, hogy például Matolcsy Mátyás, aki kereskedőbarát elfogultsággal igazán nem vádolható, híressé vált agrárpolitikai munkájában így állítja szembe a falusi kereskedőt a fogyasztási szövetkezettel:
Nemcsak a mozgékonyabb üzleti vezetés és nagyobb választék miatt jár a falu népe szívesebben a kereskedőhöz, mint a ... szövetkezethez, hanem azért is, mert a kereskedő együtt él a néppel. A kereskedő családja valóságos diplomáciai életet él, a család egy tagja minden népünnepélyen, minden temetésen stb. részt vesz, a szegények gondozására gondot és anyagi áldozatot fordít, úgyhogy vevőközönségét nemcsak az üzleti érintkezés, hanem azáltal is igyekszik magához kötni, hogy életfolyását a bolt ajtaján kívül is figyelemmel kíséri.
Hát akkor, ha a falusi kereskedőnek mozgékonyabb az üzleti vezetése, nagyobb a választéka, ha az együtt él a néppel, ha ennek életfolyását a bolton kívül is figyelemmel kíséri, a szegényeket szeretettel és anyagi áldozattal gondozza, akkor mégis csak kérdjük, miért kell óriási anyagi áldozatokkal, a közpénzek millióival, a külkereskedelem denaturálásával alátámasztani a fogyasztási szövetkezetek versenyét ezekkel a kereskedőkkel szemben?
De úgy látszik, hogy most olyan időkben élünk, amikor megint az a tévhit terjed el, mintha a kereskedelem csak valami betolakodott foglalkozás volna, amelynek az értéktermeléshez semmi köze, amelynek a szerepkörét a kormányzat akaratából akárki — fogyasztási vagy értékesítő szövetkezet, élelmiszerüzem, mezőgazdasági kamara vagy kényszerszindikátus, szóval bármely »fiat«-kereskedő — átveheti. Eszünkbe jutnak a száz évvel ezelőtti idők, amikor Rumy György panaszkodott a kereskedői szellem elterjedésén, holott »a kereskedői jellem nem illik monarchikus államhoz«. Erre felelte aztán Balásházy: »Bár adnák az egek, hogy jobban fejlődne ki a kereskedői lélek. [...] Hol tiszteltetik a kereskedés jobban, mint Angliában? Hol vagynak erősebb, tántoríthatatlanabb bölcs hazafiak, mint a náluk?« Abban az időben írta meg Fáy András aforizmáiban, hogy: »a kereskedés az ország gyomrának perisztaltikus mozgása, e nélkül sem test, sem erő nem növekedhet«. Most megint odajutottunk, hogy túl sok a kereskedői lélek? Hogy a perisztaltikus mozgást meg kell állítani?
Hagyják már a kereskedőt békében. A magyar kereskedő az első csatasorban küszködő áldozata a mai válságnak. A kereskedő az, aki nem kapott importdevizát, mert az autarkia világában készárut behozni nemzetellenes cselekedet. A kereskedő az, aki akkor, amikor a kényszernek engedve le kell hogy mondjon a jó és olcsó külföldi áru behozataláról, egyszerre szemben találja magát a gyáriparral, amely nagyrészben önmaga rendezkedett be termékei detailárusítására. A kereskedő az, akivel szemben hatósági üzemeket kell létesíteni azért, hogy »nivellálják« az árakat, miközben a kórházak fogyasztásában védett piacokra és a magánkereskedő által el nem érhető adókedvezményekre találnak. A kereskedő az, akit újdonsült exportbürokraták tanítanak ki arra, hogyan kell exportálni. Akit beleszorítanak az »egykéz rendszer« Prokrusztész-ágyába, akit kényszerszindikátusokba tömörítenek be mindenféle kereskedői álképletekkel együtt. Aki maholnap hatósági üzemektől és álszövetkezetektől szorongatva, az olcsó és a drága árakért egyaránt megvádolva, a nagyközönség előtt mesterségesen népszerűtlenné téve, kartellek által háttérbe szorítva, hatósági rendszabályok által lehetetlenné téve, minden ügyessége, szorgalma és megbízhatósága dacára képtelen lesz nagy közgazdasági hivatását teljesíteni.
Azt a nagy közgazdasági hivatását, amely abban áll, hogy összehozza a termelőt a fogyasztóval. Hogy a termelést a fogyasztáshoz, a fogyasztót a termeléshez idomítsa. Hogy alkalmazkodjék a fogyasztó igényeihez és vásárlóképességéhez és a termelő teljesítőkapacitásához. Hogy piacot teremtsen a magyar produktumoknak és legjobb és legolcsóbb árut szerezzen a magyar fogyasztónak. Hogy készpénzért vegyen és hitelbe tudjon eladni. Hogy — egyszóval — a jószágot áruvá alakítsa át.
Akik pedig azt hiszik, hogy ez nem produktív, nem értéktermelő foglalkozás, azoknak figyelmébe ajánlom azt, amit Mussolini 1934 május 27-iki nagy beszédében a kereskedelemről mondott:
A kereskedőket illetőleg tartózkodnunk kell a demagógiától. A kereskedőnek van egy olyan funkciója, amely nem helyettesíthető: összekötőkapocs a termelő és a fogyasztó között. Mindannyiszor, amikor megpróbálták ezt a közvetítőkapcsot eltávolítani, ebből csak konfúzió keletkezett és emelkedtek a költségek.
Ha nem akarjuk azt, hogy konfúzió keletkezzék és a költségek emelkedjenek, akkor hagyjuk végre abba a kereskedőellenes demagógiát.
Szerkesztői megjegyzés