Néhány héttel ezelőtt Londonban, azután Párizsban, majd pedig Washingtonban vonultak fel a munkanélküliek. Munkát követelnek - de barrikádokba ütköznek az utcán és azokban a hivatalokban, amelyeknek feladata az volna, hogy a munkanélküliség problémáját megoldják. Sajnos nagyon valószínű, hogy a munkanélküliek még sokáig fognak masírozni anélkül, hogy célhoz érnének, és a rendőri kordonok és aktabarrikádok még sokáig útjában fognak állani a munkanélküliség megoldásának. Nem azért, mintha kormányok és a társadalom nem látnák a munkanélküliség jelentőségét és nem éreznék a munkanélküliek hangos panaszának jogosultságát, hanem azért, mert a munkanélküliség problémáját ma is szociális kérdésnek tekintik és szociális eszközökkel akarják megoldani, ahelyett, hogy felismernék a munkanélküliség gazdasági okait és enyhítésére is gazdasági orvosszereket alkalmaznának.
Munkanélküliség mindig volt és mindig lesz, csak éppen az arányai változnak. A háború előtt évente átlagosan 100 000 kivándorló hagyta el Európát s talált elhelyezkedést az amerikai munkapiacon: ez a hétszázezer kivándorló nagyjából azt a munkásfölösleget jelentette, amelyet Európa nem tudott eltartani. A háború alatt és a háború után a munkásvándorlás megakadt. Amerika, ammelyet elvakított a „Prosperity“, az immigráció korlátozásaival védekezett a munkabérek letörése ellen. A kivándorlás akadályai felverték Amerikában a munkabéreket és leszorították a munkabéreket Közép-Európában, ahol a legnagyobb volt a munkásfelesle. És a munkabéreknek ez az eltolódása egyik oka lett később a „Prosperity" Amerikáját és az alacsony munkabérű Közép- Európát egyaránt elborító válságnak. Genfben már 1924-ben felvetették azt a gondolatot, hogy a munkásvándorlás szabadságát vissza kell állítani, mert a munkásvándorlás szabadsága a gazdasági élet számára éppen olyan fontossággal bír, mint az áruforgalom vagy a fizetési forgalom szabadsága. Ahelyett azonban, hogy ezen a téren előrehaladtunk volna, a munkásvándorlás kérdésében is éppen olyan megkötöttség alakult ki, mint az áru és a fizetési forgalom terén.
Az emigráció korlátozásainak közvetlen hatása volt a vámpolitika alakulására is. Amikor azok az államok, amelyek a magas munkabérek fenntartása érdekében korlátozták a bevándorlást, észrevették, hogy e politikájuk által felvett munkabérek termelésük versenyképességét veszélyeztetik, vámfalakat építettek határaik körül és arra hivatkoztak, hogy szükség van olyan vámvédelemre, amely a belföldi és külföldi munkabérek közötti különbözetet kiegyenlíti. Még liberális vámpolitikusok is hangoztatták, hogy a munkabérek kiegyenlítésére szabad a vámokat felhasználni, pedig már a munkabérek alakulását is éppen olyan mesterséges korlátozások okozták, mint amelyekkel később a vámvédelem bontotta meg a termelés és a fogyasztás egyensúlyát. A vámvédelem azután tovább építette az emigráció korlátozásával már védett belföldi munkapiac őrbástyáit, és ezzel egyenesbe lendítette az árak alakulásának azt a mesterséges irányzatát, amely később a már csökkenő vásárlóképességgel szemben is még mindig növekedő termelést támogatta.
A munkanélküliek száma állandóan növekedett s növekszik azóta, amióta a mesterséges áralakulást a kiürült államkincstárok táplálni nem tudják s a termelés kénytelen visszatérni a legyengült fogyasztás színvonalára. 1929 óta az Egyesült Államok termelése 64 százalékkal csökkent és a nemzetközi kereskedelem 1932 tavaszáig 60 százalékkal esett vissza. Amilyen arányban csökkent a termelés és a nemzetközi áruforgalom, olyan arányban növekedett állandóan a munkanélküliek száma, amely ma már meghaladja a 35—40 milliót.
A munkanélküliség réme védekezésre indította a társadalmat és az államokat, de ez a védekezés rendszerint a szociális politika keretei között maradt. A védekezés legegyszerűbb fegyverének a munkanélküli segély látszott mindaddig, amíg a gazdasági életnek felfelé lendülő íve az államháztartások teljesítőképességét is szinte korlátlanná tette. Mikor másfél esztendővel ezelőtt az angol költségvetés súlyos deficitje és az osztrák államháztartás összeomlása nyilvánvalóvá tette, hogy a munkanélküliség folyton növekedő igényét a segélyekkel kielégíteni nem lehet, végre ráeszméltek arra, hogy a munkanélküliség nem olyan egyszerű szociális probléma, amit a munkanélküli segélyezés célját szolgáló adóztatással meg lehetne oldani. Nem egyszerű probléma azért, mert a munkanélküli segély csak növeli a munkanélküliséget azáltal, hogy minimalizálja a munkabéreket. Az az angol munkás, aki hetenként például 20 shilling munkanélküli segélyt kap, nem fog munkát vállalni, ha legalább 30—35 shhilling bérre nem számíthat, hiszen könnyebb az élete munka nélkül, ha munkanélküli segélyt kap s ezenfelül itt-ott még valami jövedelemre is szert tud tenni. A munkanélküli segélyezés rendszere így olyan magasan stabilizálta a bérminimumot, hogy a termelés a csökkenő árak mellett kénytelen volt újabb és újabb munkástömegeket elbocsájtani — hiszen bérleszállítással nem segíthetett magán.
Vannak — mint például a kitűnő bécsi professzor, Mises dr. —, akik azt állítják, hogy a munkásság azért ragaszkodik a munkanélküli segélyhez, hogy ezzel emelje a munkabéreket. Ez talán nincsen így, de az bizonyos, hogy a munkanélküli segély mindaddig nem csökkentheti a munkanélküliséget, ameddig nem a munkások béréből fogják levonni. Antiszociálisnak látszik ez a gondolat, de bizonyos, hogy a termelés, amelyet a munkanélküli segélyezés által okozott közterhek többlete sújt, csak munkáselbocsátással tudja termelési költségeit csökkenteni és ezzel versenyképességet menteni, aminthogy a fogyasztás is csak a vásárlás csökkentésével takaríthatja meg a munkanélküli segély okozta adótöbbletet. Csak akkor, ha a munkások béréből fogják levonni a munkanélküli segélyt, fog felszabadulni a termelés attól a megterheléstől, amely szinte kényszeríti a munkások elbocsátására.
Amikor látnivaló volt, hogy a munkanélküli segély fenntartásával, vagy bevezetésével a munkanélküliség problémáját megoldani nem lehet, felvetődött az a kérdés, nem kell-e munkanélküli segély helyett — munkát adni a munkanélkülieknek? Ez az elgondolás mindenütt népszerű volt — ezt tette magáévá a nemzeti munkaterv is —, és eredménye azok a közmunkák, amelyeket néhány évvel ezelőtt olyan nagyvonalú program alapján folytathattak egyes európai államokban. A munkanélküliség leküzdésére szánt közmunkák azonban megakadtak ugyanakkor, amikor a munkanélküli segély által okozott deficitek felborították egyik-másik állam költségvetését, és az utolsó másfél esztendőben inkább csak programokban és elgondolásokban esik róluk szó. Aminthogy a munkanélküliség leküzdésére szánt közmunkák éppen úgy nem oldhatják meg a problémát, mint a munkanélküli segély.
Sokan azt fogják mondani, hogy ez az állítás helytelen, mert más módszerrel, mint munkával a munkanélküliséget legyőzni nem lehet. Ez igaz, ha a munka olyan, ami gazdaságos, rentábilis — és nem olyan, aminek nem gazdasági, csak szociális céljai vannak. Aki ma olyan közmunkába kezd, amelyet munkanélküliekkel akar végeztetni, ezzel nem enyhíti a munkanélküliséget, mert hiszen elvonja a munkát azoktól a vállalkozóktól és munkásoktól, akik most a tőlük elvont közmunkák által válnak munkanélküliekké. Rentábilis befektetésekre, munkákra ma is volna vállalkozás s az államnak nem az a feladata, hogy a munkát elvegye azoktól, akiktől a munkával a kenyeret is elvonja. Ha pedig csak arról volna, szó, hogy olyan közművek építésével foglalkoztassák a munkanélkülieket, amelyekre szükség nincs, amelyek gazdasági hiányt nem töltenek be, úgy rá kell mutatni, hogy az ilyen invesztícióknál még egészségesebb a munkanélküli segély, amely nem fagyasztja értéktelen építkezésekbe, hiábavaló művekbe a tőkét és a munkát, hanem a munkanélküliek napi beszerzései által visszafolyik a gazdasági életbe.
A munkanélküliség problémájához teóriákkal és mesterséges eszközökkel nyúlni nagyon nehéz. A német kormány legutóbbi kísérlete, amellyel adókedvezményekkel és munkabérleszállítási kedvezményekkel stimulálta a vállalatokat munkanélküliek alkalmazására, mutatta, hogy szociális beavatkozással a munkanélküliséget még csak enyhíteni sem lehet. A német kormány rendeletének hatása alatt alig húsz-huszonötezer munkanélküli talált elhelyezkedést a német iparban, ahol a munkanélküliek száma már megközelíti a hatmilliót - viszont a munkások százezrei tiltakoztak sztrájkokkal a bérleszállítások ellen. A német munkanélküliség alakulása szempontjából az adó- és munkabérkedvezmények rendszere semmiképpen nem vált be.
És nem fog beválni egyik rendszer sem, amely a munkanélküliség problémáját szociális kérdésnek tekinti és nem látja meg, hogy a munkanélküliséget csak a válság által támasztott gazdasági problémákkal együtt lehet megoldani. Nem a munkanélküli segély, nem a szociális közmunkák fogják a munkanélküliek számát csökkenteni, hanem az, ha megszüntetik a devizakorlátozásokat, az áruforgalom megkötöttségét, ha lebontják az áthatolhatatlan vámfalakat és a termelés, a kereskedelem újból megindulhat. Minden tollvonás, amely enyhíti a gazdasági szabadság megkötöttségét, hasznosabb a munkanélkülieknek, mint a jó szívvel, sok áldozatkészséggel életre hívott szociális akciók. Ha az áralakulást nem fogják mesterséges korlátozásokkal és prémiumokkal befolyásolni, és a termelés elől lehullalnak azok a függönyök, amelyek eltakarták előtte a fogyasztás méreteit, a vásárlóképesség igazi erejét — vagy mondjuk inkább gyengeségét —, akkor fognak visszatérhetni a munkanélküliek miliól a régi üzemekbe, a régi munkahelyre. Bármilyen kétségbeejtő és lehangoló, a munkanélküliséget nem fogjuk tudni enyhíteni, nem fogjuk tudni letörni mindaddig, amíg nem enyhül a gazdasági élet válsága és nem áll helyre a termelésnek és a fogyasztásnak a mesterséges beavatkozások által megbolygatott egyensúlya.
