Sohase volt elöttünk rokonszenves a szaktudósok lekisebbítése, és destruktíveknek tartjuk azokat a jóízű históriákat, amelyekben az időprognózis körül a tyúkszemtulajdonos mindig lefőzi a tudós meteorológust, és a javasasszony canter-ben győz a világhírű orvosprofesszor fölött. Semmit a világon nem tudunk annyira becsülni, mint az alapos szaktudományt, amely mellett a „fejnaturalisták“ mindig csak kivételes esetekben vihetik el a diadalmi pálmát.
De annyi bizonyos, hogy a nemzetgazdaságtan tudományában ezek a fejnaturalisták nagyobb sikereket és jelentősebb eredményeket értek el, mint a tudományok bármely más ágazatában. Talán mivel a nemzetgazdaságtan tudománya voltaképpen nem egyéb, mint az emberi józan logikának a közgazdasági kérdésekben való érvényre juttatása, de való igaz, hogy ennek a tudománynak a legkimagaslóbb alakjai között feltűnő nagy számban vannak azok, akik idegen területről kerültek a nemzetgazdaságtan birodalmába. Proudhon, Fourier, Henry George munkás volt; Friedrich List, Colbert, Turgot, Necker, Rodbertus, Say: közigazgatási tisztviselő; Campanella, Malthus: pap; Quesnay, Oppenheimer: orvos; Comte, Condorcet: matematikus; Defoe, Carlyle, Marx, Hertzka: publicista; Owen, Cobden, Carey: gyáros; Necker, Enfantin: bankár. És nem volt szaktudós az a portugál zsidó származású londoni banküzlettulajdonos, Ricardo se, aki a múlt század elején oly hihetetlenül egyszerű és mégis annyira megdöbbentően újszerű feleletet adott minden kérdezés nélkül arra a kérdésre, hogy mi okozza az akkori angol gazdasági életnek katasztrófával fenyegető betegségét: az aranyérméknek, a „bullion“-oknak folytonos drágulását és az országból való feltartóztathatatlan kiáramlását. Mert kérdezni nem őt kérdezték, hanem a híres Bullion bizottságot, amelyet ennek a kérdésnek a megoldására létesítettek és amelyben a közgazdaságtan és pénzügytan legkiválóbb tudósai hosszú időn keresztül tudásuk, elméjük és szorgalmuk teljes igénybevételével dolgoztak a probléma megfejtésén. De még mielőtt hatalmas és alapos jelentésük napvilágot látott volna, megjelent Ricardo munkája, amely a roppant horderejű kérdésre azt az egyszerű választ adta, hogy az angol bank sok bankjegyet bocsát ki és ez az oka mindennek. A tudományos világ egyhangú felzúdulással utasította vissza ezt a laikus beszédet, a legfőbb szakértők, az angol bank igazgatói lefitymálták ezt a primitív vélekedést, de az egész angol közvélemény a világos szavú portugál zsidó bankár felfogását tette magáévá és a következmények is teljes egészében őt igazolták.
De hol van egy új Ricardo, aki ismét ilyen frappáns feleletet tudna adni arra az égető kérdésre, hogy mi okozza egész Európának, sőt többé-kevésbé az egész civilizált világnak azt a súlyos gazdasági betegségét, amelyről még azt se tudja senki megmondani, hogy miféle betegség az tulajdonképpen, hanem csak a pusztító kihatásai miatt siránkozik olyan országok egész sorozata, amely a nyugodt fejlődés korszakát élte a háború előtti időkben. A háború négy esztendeje alatt az emberek szükségelte javak és anyagok oly szörnyűséges tömege pusztult el, amelyeknek kibányászásához, feldolgozásához és megtakarításához évtizedek munkájára és az emberek millióinak a közreműködésére volt szüksége a civilizált világnak. Miután ez mind elveszett, az emberiségnek pedig újból szüksége van a pótlásukra: miért nem követi a pusztulás és tékozlás eszeveszett boszorkány szombatját a helyreállító munka lázas és folytonos tevékenysége? Miért pang mindenütt a termelés? Miért döcög a gazdasági élet? Miért van tespedés és korhadás mindenfelé? Az emberek primitív érzése azt mondotta a háború eszeveszett öldöklései közepette, amit hangosan senki se mert kiejteni a száján, hogy annyi millió virágzó fiatal élet elpusztulásának a borzalmas gyász és kétségbeesés ellensúlyozásaképp az életben maradottakra nézve az az egyetlen előnye mégis csak lesz majd, hogy jobb és biztosabb lesz egy ideig az emberek foglalkoztatása, hogy értékes lesz az emberi munka és bekövetkezik az az állapot, amelyet Marx úgy fejezett ki, hogy: „két munkaadó szalad egy munkás után“.
Ehelyett miért van mindenütt munkanélküliség és munkásnyomorúság? Miért oly keserves minden téren a termelők helyzete? Miért némulnak el a gyárak mindenfelé? Miért van válság a föld produktumainak az értékesítése körül? Miért maradnak a kereskedők nyakán az élethez szükséges árucikkek, miközben az emberek nemhogy feleslegében volnának mindezeknek a holmiknak, hanem messziről lesír róluk és még messzibbre hangzik siránkozásaikból azoknak a nélkülözése? És ahelyett, hogy a mezőgazdaságnak, az iparnak, a bányászatnak a termékeit és a munkáskezeket egymásra licitálva kapkodnák el egymástól az államok, élvezve az ilyen állapottal járó barátságnak, békességnek és testvériességnek az áldásait, miért nem győznek egymáson túllenni az elzárkózásban, egymás termékeinek a kiszorításában és egymás munkáskezeinek a távoltartásában, terjesztve mindezekkel az ilyen állapottal járó féltékenységet, gyűlölködést és ellenséges indulatot oly mértékben, hogy minden pillanatban az egymásra rohanás veszélye fenyegeti őket?
A logikának a tényekkel való ez az összeütközése, annak, ami várható lett volna, ily érthetetlen ellentétbe jutása azzal, ami valóban bekövetkezett: ez a rejtélyes jelenség magyarázatra szorul. Miként az Uranos bolygó pályájának a rendellenességeiből ki tudta számítani a csillagászat, hogy még egy ismeretlen napbolygónak kell lenni, és ennek alapján ezután fel is fedezte a Neptunust, azonképpen kell megállapíthatónak lennie a világ gazdasági életének a zavaraiból, hogy a háborún kívül és a háború után még kellett valaminek történnie a nemzetek között, ami által a józan értelem minden számítása ellenére nem a ragyogó prosperitás korszaka virradt a pusztulás után az emberiségre, hanem olyan szomorú tespedés állapota, amelyből a felületesen és ledéren gondolkodó emberek, az üzletszerű politikusok és szokványdiplomaták előtt már megint a háború kezd a menekülés útjának látszani.
De hol van az új Ricardo, aki oly világosan és oly meggyőző módon tudná nekünk megmutatni a bajok okát és orvosságát, mint tudta David Ricardo az angliai válság idejében? Sehol semmi nyoma ennek a lucidus elmének. Most megint össze fognak ülni a jóvátételek ügyében tárgyalni, de egész bizonyos, hogy most se fog jelentkezni a gyülekezetben Ricardo, aki az ő dönthetetlen logikájával mutatná meg a tanácskozó uraknak, hogy nem a jóvátétel módozatai fölött kell meditálniuk, hanem a fölött, hogy nem maguk a jóvátételek és mindenféle néven nevezett hadikárpótlások-e azok, amik zavart okoztak a gazdasági életben? Hogy nem a háború az oka Európa nyavalyájának, hanem a béke, amelyet nem a nemzetgazdaságtan követelményei szerint alkottak meg, hanem azoknak oly tökéletes figyelmen kívül hagyása mellett, mint hogyha Adam Smith sohase élt volna a világon és sohase állapították volna még meg, hogy semmiféle ország nem képes se kölcsönt, se tőkét, se kamatot, se jóvátételt, se sarcot, se semmit más módon fizetni, mint mezőgazdasági vagy ipari termékeinek a fölöslegeiből, amelyek az ellenszolgáltatást nem nyújtó hitelező országában pontosan annyi embert tesznek munkátlanná, amennyinek a munkája kellene hozzá, hogy ugyanazokat a termékeket vagy azok csereértékét produkálják. Mennyei világossággal megírta ezt már a háború előtt egy Norman Angell nevű próféta, de mintha kutyaugatás lett volna mindaz a bámulatraméltó bölcsesség, amellyel ámulatba ejtette a világot, annyira nem hederítettek rá azok, akik a békeszerződéseket diktálták.
És most, miközben Németország ingyen szállítja a szenet Franciaországnak és Olaszországnak, másfélmillió munkás dangubál állandóan munka nélkül Angliában, amelynek közéletében az emberi tájékozatlanság és birkaság csodájaképpen még mindig életveszedelem nélkül hányhatja bukfenceit Lloyd George úr, aki a főfő bűnös ebben az óriási szerencsétlenségben. És mindenütt Európában tátott szájjal nézik az emberek azokat a bonyodalmakat, amik ebből az állapotból származnak és amelyek a háború felé kergetik a nemzeteket. „Az emberek többsége — írja H. G. Wells — nem törődik többet a háború megakadályozásával, mint egy nyúlcsapat a sörétpuska eltiltásával.“ És hiába kémleljük köröskörül a láthatárt, sehonnan se látható annak a Ricardonak a közeledése, aki csalhatatlan bizonyossággal mutasson rá az okaira annak a szegénységnek, amely halálos veszedelembe készül dönteni Európa népeit.
