Az emberiség történetének egyik legjellemzőbb tünete a gazdaság és az eszmeáramlatok hullámvonalainak párhuzamossága. Gazdasági fellendülés korszakában fokozottan érvényesülnek a liberalisztikus, a kulturális és szociális hatóerők, míg a gazdasági hanyatlás korszakait mindenkor a reakció, a jogfosztás és a kultúra visszaesése jellemzik. Messze vezetne annak vizsgálata, hogy e jelenségeknek melyike tekinthető oknak és melyik okozatnak. Kétségtelen azonban, hogy a jelen korszak megdöbbentően szomorú képét mutatja a gazdasági és szellemi hanyatlásnak egyaránt. Akik képesek meglátni a gazdasági összefüggéseket, régen tisztában vannak azzal, hogy a világ rettenetes gazdasági nyomorúságát elsősorban az intervencionizmus túlzásai okozzák. Ennek dacára mégis az államszocializmus felé halad a világ, a jelenkor eszmeáramlata pedig, a világgazdaság kifejlődése dacára, oly társadalmi és gazdasági rendszer felé sodor, mely a középkori városok testére volt szabva.
A dolgozó osztályok minden kategóriája, testületek, érdekképviseletek soha sem kiáltoztak oly hangosan állami beavatkozás után, mint a jelenlegi, mélységesen leromlott gazdasági viszonyok között. Az általános elszegényedés és a vásárlóképesség rendkívüli lecsökkenése minden foglalkozási ágban súlyos helyzetet, rettenetes küzdelmet váltott ki a létért és fennmaradásért. És mert a kereskedelem szenvedett a gazdasági válságban a legtöbbet, mi sem természetesebb, mint, hogy a kereskedelemben is elementáris erővel jelentkeznek azok a törekvések és irányzatok, melyek a szabadság megnyirbálásával, korlátozó intézkedésekkel kívánják a kereskedő exisztenciáját megvédeni. „Kenyérvédelem“ a harci jelszó, mellyel az államtól a kereskedelem képesítéshez kötését követelik. Budapesten a vaskereskedelem érdekképviselete már évek óta sürgeti a képesítéshez kötést, újabban a fűszerkereskedelmi szakma fejt ki érdekében küzdelmet, és a néhány héttel ezelőtt Miskolcon megtartott kereskedelmi nagygyűlésen a vidéki kereskedelmi testületek többsége a legnagyobb nyomatékkal foglalt állást a kereskedelem képesítéshez kötése mellett.
Az általános elégedetlenség, a Mittelstandspolitik, a gyengék védelmének jelszava, a demagógia Európa némely államát is rávitte már erre a térre, így Ausztriában, Németországban, Jugoszláviában is érvényben vannak már jogszabályok, melyek a kereskedelmet kisebb-nagyobb mértékben képesítéshez kötik. Ily körülmények között az ország kereskedelmi és iparkamarái és a kormány is aligha tudnak majd elzárkózni ezen kérdéssel való foglalkozás elől. Foglalkozniuk kell majd vele legjobb meggyőződésük ellenére és annak a tudatában, hogy e kérdéshez való hozzányúlás Pandora szelencéjét nyitja meg, melyből csak bajok származhatnak az ország gazdaságára nézve, oly bajok, melyek végzetes kihatással lehetnek magára a kereskedelemre is. Azok, kik a kereskedelem képesítéshez kötését követelik, maguk sincsenek tisztában azzal, hogy micsoda a kérdés hordereje. Mindenki csak a maga szakmáját tartja olyannak, mely különös képességeket követel. Hogy mi legyen a képességnek ismérve, mi legyen a kötöttség módja és mértéke, arról teljesen szerteágazók a vélemények, a képesítéshez való kötésnek gyakorlati eredménye tekintetében pedig a legtévesebb felfogások uralkodnak és a legfurcsább illúziók kerítették hatalmukba az elméket.
A kereskedelemnek képesítéshez való kötése sehol nem teljesítette a hozzá fűzött várakozásokat. De tapasztalatokért nem kell a szomszédságba mennünk. Vajon a kézművesiparnak képesítéshez kötött volta buzdítsa-e kereskedelmünket arra, hogy ezt az áldást magának is kérje? Azt hiszem, megállapíthatom, hogy a képesítés, annak dacára, hogy azt folytonosan kiterjesztették és szigorították, nem javított semmit sem kézművesiparunk helyzetén, sőt, a kézművesipar sohasem élt oly nyomorúságos viszonyok között, mint jelenleg. A képesítés a kisiparnak nem hozott jólétet, nem hozott rendezett versenyviszonyokat, hanem öldöklő harcokat, örökös villongásokat és a határkérdések és hatásköri öszetűzések légióját. Vajon kívánatos-e, hogy a kereskedelemben is felüssék fejüket az olyan hatásköri civakodások, mint a kézművesiparban, hol például az aranyozók demarche-ot intéznek a szobafestők derék ipartestületéhez, tiltakozva az ellen, hogy a szobafestő aranyszínű csíkot is festhessen a falra? Ha pedig a kereskedelem képesítésének útján elindulunk, nincs és nem is lehet megállás.
A kereskedelem ma szabad foglalkozás és mégis állandó védelmi állásban van. A fűszerkereskedelemnek, mely a képesítés leghevesebb előharcosa, folytonosan védenie kell már ma is üzletkörét, majd a háztartási cikkek árusításának jogát akarják tőle elvitatni, majd az ecetárusítást, majd pedig a péksütemény, a tej, stb. forgalomba hozatalát akarják neki lehetetlenné tenni. Hát még, ha a kereskedelem képesítéshez kötése valósággá válna. Ha megtörténne az első lépés, ha a fűszerkereskedelem kívánsága teljesednék, akkor természetesen a többi kereskedelmi szakma is a legnagyobb erőfeszítéssel követelné saját szakmájának képesítéshez kötését. Ezúton a kereskedelem még sokkal nagyobb mértékben specializálódna, mint eddig. Az egész képesítési mozgalomnak egyedüli, bár be nem vallott célja, a versenytársak számának csökkentésével a kereskedő forgalmát emelni. A képesítéshez való kötéssel járó nagyobb specializálódás pedig az ellenkezőt eredményezné, a specializált üzletek forgalmának nagyméretű csökkenését.
Egyébként is tévedés azt feltételezni, hogy azok a nehézségek, melyeket a képesítéssel akarnak emelni, a kereskedelmi pályára való tódulás ellen hatásosak lehetnek. Mi is lehetne a kereskedelmi képzettség minősítése? Inaskodás, segédi munka, iskolai bizonyítvány, szakvizsga garanciák-e arra nézve, hogy valaki rátermett kereskedő, hogy megvan benne a kereskedő élelmessége, hozzáértése és különösen bizonyítják-e a megbízhatóságot és az etnikai felfogást? Minden foglalkozási ágban van túlzsúfoltság, a kézművesiparban épp úgy, mint az értelmiségi pályákon. És ha a kisipar képesítéshez kötöttsége nem volt képes az eszkimók számát a fókák arányában lecsökkenteni, ha az egyetemi taulmányokra fordított energia és anyagi áldozat nem volt képes visszatartani az ifjúságot attól, hogy az értelmiségi pályákra tóduljon, valóban csak önámításnak nevezhető az a feltevés, hogy a képesítés megkönnyebbülést hozhat a kereskedelem terén. A képesítés intézményesítésével egy kereskedővel sem lesz kevesebb, nem lesz magasabb a kereskedőtársadalom nívója és nem fognak megjavulni a kereskedelmi versenyviszonyok. Sőt ellenkezőleg. Míg a kereskedelem szabadságának mai rendszere mellett csak az egyének versenye fajult el és öltött valóban elszomorító formákat és méreteket, addig a képesítés a szakmákat sorakoztatná fel egymás ellen is torzsalkodás, késhegyig menő harc indulna meg minden egyes árucikk szakmai hovatartozásának kérdésében.
A kereskedelmi érdekképviseleteknek és a kamaráknak ezért lelkiismeretesen és alaposan meg kell gondolniuk, szabad-e ebben az életbevágó problémában engedniük a közvélemény egy része nyomásának. Bizonyára nem hálás és nem népszerű feladat ellenállni az oly tömegvéleménynek, mely nem alapszik a gazdasági összefüggések meglátásán, és mely nem tudja vagy nem hajlandó végiggondolni az állami beavatkozásnak végső konzekvenciáit. Még fokozottabb mértékben áll ez a kormányra nézve, melynek felelőssége tudatában százszor meg kell fontolnia, szabad-e ilyen végzetes irányban bármilyen csekély engedményt tennie. Ha valahol, ez esetben van helyén Ovidius intelme: „Principiis obsta“1.
Érthető, hogy a háború utáni emberöltő a fejvesztett botorkálás korszaka és hogy ez a nemzedék a világ minden részében áldozata a legérthetetlenebb, legmerészebb kísérletezéseknek. Mégsem szabad elkalandoznunk a kereskedelem képesítéshez kötésének terére. Ez az állami beavatkozás újabb veszedelmes ösvényt vágna az állami tervgazdaság területére, melynek végén a numerus clausus fenyeget. És az államhatalomnak ily kiterjesztése a kereskedelem terén az egyéni szabadságnak, az egyéni kezdeményezésnek, az egyéni érvényesülésnek végleges alkonyát jelentené. Ámde nemcsak a kereskedelem szabadságának fontos szempontjaiból és nemcsak az intervencionizmus túltengésének okából kell állást foglalni a kereskedelem képesítéshez kötése ellen, hanem elsősorban azért, mert ez a kereskedelem helyzetét csak súlyosbítaná. Szemébe kell néznünk azzal az igazsággal, hogy a kereskedelem mai siralmas helyzete csak az általános gazdasági viszonyokkal, a tőkeképződés haladásával, a vásárlóképesség emelkedésével, a vállalkozási kedv feléledésével és a kereskedelem belső racionalizálásával javulhat meg. Ezek azok a területek, melyeken érdemes kifejteni azokat az energiákat, melyek ma agitációkban fecsérlődnek el.
Lábjegyzetek
-
A kezdetnek állj ellent. ↩
