Jelszavaktól hangos az ország. Miniszterek, NEP-képviselők, közfunkcionáriusok gyűléseken, képviselői beszámolókon, pártestéken, vacsorákon nyilatkoznak a gazdasági kérdésekről s új frazeológiákat, új eszméket hirdetnek, új célkitűzéseket hangoztatnak, s azt vallják, hogy amit eddig csináltak gazdasági téren, rossz volt, elhibázott volt, kiélte magát. Új idők új eszmeharcosaiként döngetik mellüket s követelik, hogy a nemzet kövesse őket. Részletekbe azonban a legritkábban mennek bele és sem tudományos, sem gyakorlati megvilágítását nem hajlandók adni eszmeviláguknak, amely így bizony eléggé homályban marad a nyilvánosság előtt.
Hogyan tájékozódjunk akkor új gazdasági céljaik felől?
Ha jelszavaikból semmi sem derül ki, cselekedeteikből annál több. De ha ezeket nézzük, be kell vallanunk, hogy nyakig benne vagyunk a gazdasági diktatúrában és nyoma sincs annak, mintha a mai rendszer gondolna is arra, hogy vissza kell térni a gazdasági szabadság útjára. Ez annál fájdalmasabb, mert amikor nálunk a gazdasági szabadságot temetik, máshol már ébredezik az a belátás, hogy nem jó úton haladt az elmúlt években a világgazdaság, amikor a válságok enyhítésének jelszavával hozták létre a megkötöttségek egész sorát. Már mutatkoznak is cselekedetek, amelyek elvetik az intervencionizmust és beismerik, hogy mégsem lehet tartósan felemás rendszert fenntartani, kapitalizmust hirdetni és etatizmust csinálni.
Kapitalizmus azt jelenti, hogy szabad tőke, szabad munka, szabad gazdálkodás, egyéni kezdeményezés. Természetesen ennek sincsen meg a korlátlan lehetősége és nem is volt meg soha. Az állam bizonyos normál keretekig mindig beavatkozott a termelésbe és a munka problémáiba. Tiszta etatizmus még nem volt, még az orosz bolsevista rendszer sem az, viszont kétszer ötéves munkatervét sem sikerült bebizonyítania, hogy gazdasági jövője van.
Már most lássuk, hogy a jelszavakon túl, mi történik nálunk?
A kormányzat sok mindenféle programot hirdetett a tőke és munka szabadabb lehetőségei érdekében, de mindezekből semmi sem valósult meg. Ma is a legszélesebb beavatkozás érvényesül a termelés terén és még fokozottabb mértékben az értékesítésnél. Most már odáig jutottunk, hogy egy új minisztérium dönti el, ki állítson föl egy gyárat, az egyik tőkecsoport-e vagy a másik, kinek adják oda egy iparág majoritását.
A külkereskedelem terén 1931 közepe óta fokozatosan tökéletesült az állami gyámkodás. Külkereskedelmi hivatalt állítottak föl, amely azóta fantasztikus méretekben terjeszkedett és terpeszkedett ki, viszont ma már mindenben korlátlanul dönt s nem azt mérlegeli, mint ahogy nem is mérlegelheti, hogy ki tudná legjobban egy-egy szakmában az exportot vagy az importot lebonyolítani, hanem: kinek van jó összeköttetése.
Az eredmény, hogy kiviteli kontingenseket, főként a Hangyának, Mezőgazdák Szövetkezetének, s hasonló vállalkozásoknak juttatnak (lásd Mecsér-féle sertésexport). A gabonaexport két szervnek a monopóliuma s csupán a látszat kedvéért tartják fönn azt a helyzetet, hogy néhány kereskedőnek is juttatnak kisebb koncokat. Az osztozkodás egyre sűrűbb. A fémbehozatalt a Mezőgazdák Szövetkezete kapja, nem mintha valaha foglalkozott volna fémekkel, hanem mert szanálása után biztos üzletekre van szüksége.
A karácsonyfa behozatalt a Hangyának juttatják. A németországi magkivitel célján ismét Mecsér úr közreműködésével alakul egy új, úgynevezett szerv, Mezőgazdaság Terményértékesítő Rt. címen.
Ezek után nem csoda, ha azoknak, akik az új gazdasági koncepciókban részt vesznek, tetszik ez az állapot, sőt, hogy lelkesedtek érte, s hajlandók néha jobb meggyőződésük ellenére is kimondani, hogy a gazdasági szabadságnak mindörökre befellegzett, nem lévén létjogosultsága, sem kereskedés, sem ipar, sem vállalkozás terén. Közben azonban néha-néha még így is kénytelenek belátni, hogy azért kereskedelemre is szükség lehet.
Az úgynevezett új irányok hirdetői nem sokat törődnek azzal, ha argumentumaikat szétboncolják és megállapítják, hogy azok mögött hamis jelszavak húzódnak meg. Mennek tovább a maguk útján, hirdetve azokat a téveszméket, amelyek akceptálására a demagógia segítségével sokszor még tömegek is hajlandók. Vezető gazdasági pozíciókat foglalnak el olyan férfiak, akik ezen a pályán soha nem dolgoztak. Nem baj — mondják — a mai időkben a szakértelem csak hátrányt jelent.
Máshol is kísérleteztek intervencionizmussal és adtak gazdasági hatalmat illetéktelen és avatatlan tényezőknek. Az eredmény teljes, legjobb esetben részleges kudarc volt. S ahol ma is fenntartják és fejlesztik a megkötöttségeket, ott a gazdasági bajok egyre mélyülnek és terjeszkednek. Nem csoda, ha már fölismerik az intervencionizmus veszedelmeit. Az intervencionizmus feltartózhatatlanul a tervgazdálkodásba torkollik. Ez pedig nem más, mint például a szovjet közgazdasága, amelynek sikereit még a bolsevista propaganda sem tudta elhitetni a világgal.
Nincs a világgazdaság számára más út, mint a gazdasági szabadság útja. Minden más gazdasági rend csak átmeneti lesz s végül oda fog visszatérni, az egyéni kezdeményezéshez.
Ma is azok az országok boldogulnak legjobban, ahol minél több a gazdasági szabadság. Példa erre Anglia és az északi országok. Viszont minél jobban korlátozzák a gazdasági szabadságot, annál fokozottabban tornyosulnak a bajok. Példa erre Németország s egy ideig az Egyesült Államok, amíg ezt be nem látták s nem fordultak vissza a szabadabb gazdasági politika felé.
Magyarország ma más pozícióban volna, ha a háború után egy teljesen szabad gazdaságra rendezkedett volna be, ha maga nem épített volna határain végig láthatatlan kínai falat gazdasági megkötöttségekből. A Dunamedence centrumává válhatott volna s fejlett gazdasági szervezete, nagyszabású hitelszervezete, kiváló kereskedelmi organizációja akkor egyenesen predesztinálták is erre. Sajnos, mindebből kevés maradt meg, de megmaradt a keret, amelybe még mindig be lehetne illeszteni egy koncepciózus, jövőre dolgozó gazdasági életet. Ehhez az első lépés: vissza a gazdasági szabadság felé, a megkötöttségek gyors lebontásával!
Szerkesztői megjegyzés