1940 június tizedikének napfényes délelőttjén Mr. Adam Smith, a neves angol közgaszdász, megállt a bécsi Kärntnerstrasse egyik ragyogó kirakata előtt, amely Magyarország szépségeit hirdette. A kirakat mögött Budapest székesfőváros idegenforgalmi irodája húzódott meg és Mr. Adam Smith, akit elkápráztattak a magyar főváros szépségeit: a várat és az Erzsébet-hidat, a Margitszigetet és a parlamentet mutogató képek, nem restelte a fáradságot, hogy benyisson a helyiségbe és körülnézzen a prospektusok között.
Hamarosan megtalálta, amit keresett, azt a mélynyomású fotográfiákkal díszített hosszúkás füzetet, aminek címlapján ez a felírás csábítja az idegeneket: „Drei Tage in Planungarn”. Három nap Terv-Magyarországon. Mr. Smith kiszámította, hogy öt pengő, amennyiért a háromnapi magyarországi tartózkodást hirdetik, a londoni kurzuson alig két shillingnek felel meg, és valószínűtlennek találta, hogy két shillingért annyi szépséget mutogassanak, annyi jóval ellássák, mint amit a prospektus ígér. De az iroda udvarias tisztviselője hamarosan felvilágosította, hogy ez nem csalás, ez valóság és egyik nagy sikere a tervgazdálkodás ötéves programjának. Az idegenforgalom tervszerű emelése érdekében ugyanis a külföldiek számára olyan olcsóvá tették a magyarországi utazásokat, hogy az abból befolyó jövedelem még az idegenforgalmi — amit régebben „láthatatlan export”-nak neveztek — propaganda-nyomtatványok költségét is alig fedezi. Ezt úgy érték el, hogy a láthatatlan exportnak, a turistaforgalomnak költségeit a magyar fogyasztókra, a magyar adózókra hárították. Csak így volt lehetséges a magyar idegenforgalmat eddig példátlan arányokban — hat év alatt évi 200.000-ről 20 millióra! — emelni.
Mr. Smith, a jeles angol közgazdász csóválta a fejét.
— És mi haszna van ebből az országnak? — kérdezte.
— Haszna az nincs — felelte az udvarias tisztviselő —, de idegenforgalma az van.
Miért büszkék a magyarok vasutaikra?
Mikor másnap reggel az Ostbahnhofon felszállt a budapesti gyorsra, meglepte, hogy a vonalnak csak első- és negyedosztályú fülkéi vannak. A „Három nap Terv-Magyarországon” szelvényfüzetének jegyével természetesen első osztályán utazhatott. Szeretett volna utastársaival beszédbe elegyedni s tájékozódni a magyarországi viszonyokról, mert az utasoknak ahhoz a kivételes fajtájához tartozott, akiket nemcsak a szállodák és a vendéglők, a mulatóhelyek és a Baedekerben csillaggal megjelölt látványosságok érdekelnek, hanem az ország társadalmi és gazdasági viszonyai is. De a fülkében csak idegenek voltak.
Később bement az étkezőkocsiba. Itt már szerencsével járt, mert asztaltársa budapesti volt és jól beszélt angolul. Mr. Smith sietve megkérdezte, mi az oka annak, hogy csak első és negyedosztályú kocsik vannak a magyar vasutakon.
— Oh, uram — felelte a magyar —, ez csak természetes! Nem veszi észre, hogy ebben a sík országban villamosított vonattal utazhat? S nemcsak itt, hanem a magyar vasutak minden vonalán! Persze nálunk nincsenek takarékosan kitermelhető vizierők, de bölcsen és tervszerűen felhasználtuk az ország barnaszén-készleteit s azokkal tápláljuk a vasutaknak energiát szolgáltató elektromos centrálékat. Csakhogy ez rendkívül megdrágítja a vasutak vontatását. Bizony magyar ember ma alig ül vonatra, még a negyedik osztályt se tudjuk megfizetni — láthatja, hogy az öt-hat elsőosztályú vagon mellett mindössze egy negyedosztályú kocsi van a vonaton. De az ország nem nagy, szekérrel, kocsival utazgatunk. És ez mind a tervgazdálkodás eredménye.
— Eredménye?... — csóválta a fejét Mr. Smith.
— Hát nem érti? Istenem, csak egy angolnak lehet olyan kemény koponyája — ne haragudjon érte uram, hogy így kell mondanom! — hogy ezt ne értse! Önök még mindig szabadkereskedelemről álmodoznak, liberalizmusról szónokolnak! Hát látja, uram, ez a különbség! Terv-Magyarországon 1933-ban még 3 pengő körül volt a barnaszén ára, most 20 pengő! Önöknél Angliában a legjobb kőszenet sem lehet 3 pengőnél drágábban eladni! S büszkék vagyunk a vasutainkra, amelyeket villamos lokomotivok röpítenek!
Tokajival nem szolgálhatunk...
Mr. Adam Smith, a neves angol közgazdász, két kérdéssel válaszolt. Először: „Miért büszkék a vasutaikra, ha amúgy is szekéren utaznak?” Másodszor: „Nálunk Angliában olcsó a szén, de olcsó a vasút is. Önöknél drága a szén, a vasút pedig megfizethetetlen. De ha a vasút megfizethetetlen, ki fizeti meg annak a luxusnak az árát, hogy Magyarország vasutakat tart csak azért, hogy drága legyen a barnaszén?”
És némán csóválta a fejét.
Mr. Adam Smith megszomjazott evés közben és bort akart rendelni. Intett a pincérnek és mosolygó arccal, az élvezetet megelőző gyönyörrel rendelt tokajit, amiről azt hallotta, hogy a borok királya.
— Tokajival nem szolgálhatunk, uram — mondotta a pincér —, de talán parancsoljon Chablist, Macont, vagy rajnai borokat talán, esetleg egy kis üveg Lacryma Christit, vagy ha ragaszkodik az édesborhoz, Haut-Sauternest?
Mr. Smith csodálkozott. — Hát tokaji nincs? Hát magyar boraik nincsenek?
— Nincs, uram — mondotta a pincér. — Magyarország nem bortermelő ország.
Mr. Adam Smithet ez meglepte és kérdő arccal fordult utitársához. Az rögtön felvilágosította.
— Magyarország bortermése jó esztendőkben 3 és fél millió hektolitert is túlhaladt. De a bor ára néha még a 8—10 fillért sem érte el, kárbaveszett a termelők munkája. Erre jött a tervgazdálkodás. Kiirtották a szőlőket, mesterségesen visszafejlesztették a termelést. Föl is futott a bor ára 1 pengőre, még annál is magasabbra. Csakhogy ilyen áron exportálni nem lehetetett a magyar bort, akármilyen illatos, hangulatos ital volt az a tokaji, badacsonyi, vagy egri bikavér! Hát még jobban felemelték idehaza a bor árát, hogy az a veszteség is fussa belőle, amit az export támogatására kellett szánni. De már olyan drága bort a magyar ember nem akart inni! Most már drága volt a bor, de rohamosan csökkent a fogyasztás. Újabb és újabb szőlőtőkéket kellett kivágni, nehogy a túltermelés aláássa a jó borárakat, így azután lassan-lassan megszűnt a bortermelés Magyarországon és ma már csak néhány nagyúr szüretel, az is csupán a maga kedvére.
Három kifli: 2 P 40
Mr. Smith pompásnak találta Budapestet. Mikor végigjárta a nevezetességeket, leült a dunaparti kávéház elé és a naplementében gyönyörködött. Közben kávét ivott és kifliket evett, mert az hallotta, hogy a magyar lisztből készült péksüteménynek nincsen párja.
Mikor fizetésre került a sor, a pincér számolni kezdett
— Tea 1 pengő, három kifli 2 pengő 40 fillér.
— Mi..i..i..? — hebegett mr. Smith, — három kifli egy shilling? Hogy értsem ezt?
A pincér csak számolt és eltette a pénzt, de magyarázatot nem adott.
Mr. Smith csak akkor értette meg, amikor elmondotta esetét a Magyar Tervgazdasági Hivatal igazgatójának, akit felkeresett:
— Mr. Smith, amit ön nem értett, az a magyarországi tervgazdálkodás legszebb eredménye. Tudja ön, hogy alig hét éve Magyarországon 20—25 millió mázsa búza termett? S tudja, mi volt a búza ára? Hat pengő, hét pengő! A magyarnak el kellett volna pusztulni, ha — nem jön a tervgazdálkodás. De jött. A búza vetésterületét majd három millió holdról — 1 millió holdra csökentette. Most már a legjobb esztendőben sem haladja túl a termés a tíz millió mázsát, így azután megszabadultunk az exportfeleslegektől, sőt — búzaimportőrökké lettünk. Évente 3-4 millió mázsa búzát importálunk. Ezek után csak az kellett, hogy magas vámokkal szabályozzuk a belföldi árakat, amelyek így elérték a 100 pengőt. Százpengős búza: hát remélhették ezt a gazdák a liberális korszakban?
— És azt hiszi, hogy ezek az árak fennntarthatók?
— Fenntarthatók? Nem. Emelkedni fognak! Érti: emelkedni! A drága kenyér fogyasztása állandóan csökken. De mi nem engedünk az árakból. Inkább rohamosan csökkentjük a búzatermelést. Inkább semmit, mint olcsón! Aki olcsó kenyeret akar enni, egyen jugoszláv vagy amerikai lisztből sütött kenyeret. Az lehet olcsó, sokat úgysem engedünk importálni. De a magyar gazda búzaárából jottányit sem engedünk.
Mr. Adam Smith, a neves angol közgazdász, csóválta a fejét.
Tejjel-mézzel folyó Kánaán
Magyarország tejjel-mézzel folyó Kánaán — ezt hallotta Mr. Adam Smith, valahányszor Magyarországról szó esett. Hát lássuk azt a tejet és azt a mézet — gondolta magában, és betért az Élelmiszer Központ egyik üzletébe. Egy liter tejet kért.
A segéd boldogan rohant a bolt egyik sarkába, ahol az állványokon a legdrágább italok pompáztak, pazar köntösben. Arany-, ezüstkupakos pezsgő, mohával befutott öreg francia konyakok között kristályüvegekben fehér, tejszerű folyadék díszlett. Ebből hozott egy üveget.
— Mi ez? — kérdezte Mr. Adam Smith.
— Tej — mondotta a segéd, aki még mindig hajlongott —, egy liter 10 pengő.
— És ez folyik önöknél az országban?
A segéd bárgyún mosolygott, nem értette.
— Ez drága — mondotta Mr. Adam Smith —, nekem csak olyan tejet adjon amit a nép iszik, a betegek, a gyermekek.
— Ennél olcsóbb tej nincs az egész országban — felelte a segéd.
— Ugyan? — kérdezte az angol. — Hát ki tudja ezt megfizetni?
— Megfizetni? Aki nagybeteg, minden pénzt megad érte, éppen úgy, mint a drága konyakért vagy a pezsgőért. Nem isszák ezt, kérem, csak néhányan, akik még meg tudják fizetni. Néha nagyobb ünnepi vacsorákra is szállítunk egy-két üveggel.
— De hát az istenért — kiáltott fel Mr. Adam Smith —, hiszen önöknek nagy tejtermelésük volt! Hová tették a teheneiket? Hová folyatták el a tejet?
— Ó, kérem — magyarázta a segéd —, volt sok tehén, volt sok tej, de mit sem értünk vele. Sem a tehénnek, sem a tejnek nem volt ára. Már 1933-ban berendezkedtünk a tervszerű tejtermelésre és értékesítésre. De akkor még csak 32 fillér volt egy liter tej ára, alig kétszer annyi, mint amennyiért a termelő előállíthatta. Még mindig túl sok volt a tehén, túl sok a tej. De bölcs és tervszerű gazdálkodással sikerült elérni, hogy ma már mindössze száz tehén szolgálja a tejtermelést, és csak annyi tejet hoz a Tejközpont forgalomba, amennyi elegendő a luxusszükséglet kielégítésére. De ez azután kifizetődik, hiszen látja, hogy most már Magyarországon jó ára van a tejnek.
Mr. Adam Smith ezek után a méz iránt már nem is érdeklődött
30000 pénzügyőr
Mr. Adam Smith, a neves angol közgazdász, magyarországi tartózkodásának második napját arra használta fel, hogy körülnézzen a vidéken. A magyar földművelésügyi minisztérium egyik kiváló szakértője kísérte, hogy tájékoztassa a tervgazdálkodás eredményeiről.
Vidéki útján feltűnt Mr. Adam Smithnek, hogy ennek az egykor gazdag és termékeny Agrár-Magyarországnak földjei terméketlen pusztasággá lettek. Csak itt-ott szakította meg a táj sivárságát néhány, magas falakkal s drótkerítéssel körülzárt terület, amely előtt zöldstráfos pénzügyőrök strázsáltak. Megkérdezte útitársát: mi van a falakon túl?
— Jól tudja, uram, hogy előrelátó és tervszerű gazdálkodással nálunk sikerült az agrárlakosság érdekeit megvédeni és a mezőgazdasági cikkek árát felemelni. De ezt nem tehettük volna meg, ha Magyarország változatlanul 20—25 millió mázsa búzát, 8 millió mázsa rozsot, ugyanannyi árpát termel, ha fenntartjuk régi termelésünket hüvelyesekből, kapásnövényekből, gyümölcsből, zöldségből, állatból, baromfiból. Amíg exportfeleslegeink voltak, mégis csak befolyásolta a belföldi árakat a világpiac. Csökkenteni kellett a termést. Csökkentettük is, csakhogy amikor a gazdák látták, hogy felmegy a búza, rozs, ára, titokban engedély nélkül is vetettek búzát, rozsot, tartottak állatokat. Ezt a nehéz kérdést úgy oldották meg, hogy azokat a termelőket, akiknek megengedtük a termelést, köteleztük arra, hogy a vetésterületeiket magas kőfallal kerítsék el s méghozzá drótsövénnyel védjék, amelybe villamosságot bocsátanak. Ahol nem engedélyeztük a termelést, ott felégettük a földeket, elpusztítottuk a berendezéseket, hogy eszébe se juthasson senkinek engedély nélkül, törvényellenesen gazdálkodni. Ezért van szükség vigyázókra is, akik állandóan járják az országot és ellenőrzik, hogy ott, ahol szabad, ne termeljenek többet, mint amennyit megengedtünk, másutt pedig kísérletek se lehessenek a termelésre. Az ellenőrzés így roppant egyszerűvé vált, alig 30000 pénzügyőrt kell szolgálatban tartanunk — mondhatom, hogy ritkán fordul elő, hogy valakit tiltott termelés miatt meg kell büntetni.
Mr. Adam Smith, a jeles angol közgazdász csak csóválta a fejét.
Mr. Smith elutazása előtt tapasztalatokban gazdagon elment a Magyar Nemzeti Bank elnökéhez, akinek nevét világszerte ismerik és becsülik.
— Elnök úr — mondotta —, három napig voltam Terv-Magyarországon. Azt láttam, hogy az ország gazdagságát, ami a mezőgazdasági termelés volt, megsemmisítették. Külkereskedelmünk megszűnt, mert nincsenek már exportfeleslegeik, amelyeknek árán behozatali szükségletüket megvásárolhatnák. Az idegenforgalomból nincs sok hasznuk. Kereskedelem nincs az országban, mert annak feladatait központi szervezetek sajátították ki. Ma még csak fenntartják pénzük értékét, de gondolja-e, hogy Terv-Magyarországon egészséges marad a pénz?
A Magyar Nemzeti Bank elnöke csak csóválta a fejét.
Mr. Adam Smith, a jeles angol közgazdász még aznap este elutazott Budapestről. Terv-Magyarországon szerzett tapasztalatait meg fogja írni. Könyvének címet már választott. A cím ez lesz: The Destruction of the Wealth of Nations, Nemzetek jólétének megsemmisítése. Úgy halljuk, a könyv becses és tanulságos lesz, különösen azok számára, akik a nemzeti jólét növekedését a tervgazdálkodástól várják.
