Az irányított gazdálkodás elmélete a magyar gazdaságpolitikának még azon képviselőit is befolyásolja, akiket pedig hagyományaik, mesterségük és tapasztalatuk alapján immunisaknak tarthattunk volna az ilyen gazdaságpolitikai divatokkal szemben. A karácsonyi és újévi cikkírók és nyilatkozók sorában már a bank és merkantil világ egyik-másik nevezetes tagja is az irányított gazdálkodás és a mezőgazdasági árak feltornászásának délibábos programmja mellé áll; meglepetésére mindazoknak, akik alig tartják elképzelhetőnek a tervgazdálkodás kiépítését a pénzintézetek, az ipar és a kereskedelem mai szervezeteinek mobolygatása nélkül.
Annál csodálatosabbak és meglepőbbek voltak ezek a megnyilatkozások, mert mondhatni, egyidőben jutottak napvilágra azokkal az adatokkal, amelyek megvilágították az irányított gazdálkodás eredményeit Amerikában és Németországban. Mr. William Green, az amerikai munkásszövetség elnöke, karácsonykor jelentette be, hogy a roosevelti tervgazdálkodás, a dollárral folytatott manipuláció, az árak mesterséges emelése és a három milliárd dolláros állami beruházások ellenében a munkanélküliség Észak-Amerikában újból nőttön nő, és a munkanélküliek száma az utolsó hónapban 580 000-rel emelkedett. John Maynard Keynes pedig újévi cikkében — jóllehet, talán az egyetlen közgazdasági tekintély volt, aki a roosevelti politika mellé szegődött — az amerikai árak mesterséges emelésének, majd összeomlásának okát abban látja, hogy — attól még senki sem hírik meg, ha az övét néhány centiméterrel kibővíti. Az árak természetes emelkedése a gazdasági élet fellendülésének jele, de az árak mesterséges feltornázása még nem változtatja meg a kereslet és kínálat viszonyát, még nem növeli a vásárlóképességet s csak újabb árkrízishez vezet. Az amerikai tapasztalatok ennek a klasszikus elméletnek újabb bizonyságául szolgálnak.
De nem sikerült a német irányított gazdálkodással sem megoldani a válságot, legkevésbé a munkanélküliség kérdését, jóllehet a német hivatalos statisztikák arra hivatkoznak, hogy a munkanélküliek száma tavasz óta fokozatosan csökkent. Ha azonban közelebbről vesszük figyelembe ezeket a statisztikai adatokat, akkor feltűnővé válik, hogy mialatt a munkanélküliek száma állítólag esett, a Németországban foglalkoztatott munkások száma nem növekedett. Németországban rendkívül megbízható adatok számolnak be a munkaadók által kifizetett bérekről, illetve a munkabéradóról, és ezekből úgy látszik, hogy a kincstár munkabéradó-bevétele 1933 második negyedében nyolc százalékkal csökkent. Hasonló csökkenés mutatkozik 1933 harmadik negyedében is az előző év ugyanazon időszakával szemben. Júliusig bezárólag pedig (azaz a német költségvetési év végéig) a munkabéradóból származó bevétel 243.6 millió márka volt az előző évi 261.8 millió márka bevétellel szemben. Teljesen érthetetlen, hogy ugyanezen időszakok összehasonlításában a német munkanélküli statisztika a munkanélküliségnek húszszázalékos csökkenéséről számol be. Ez másképen nem magyarázható, minthogy a szocialista és kommunista szervezetekhez tartozó munkanélkülieket most már nem tartják nyilván, a nőmunkások helyébe jórészt férfiakat alkalmaztak anélkül, hogy a munkájukat vesztett nőket a munkanélküli statisztikában nyilvántartanák, és a munkanélküliek sorából mintegy háromszáz-ötszázezret töröltek és besoroztak a közmunkaszervezetekbe.
Nem tudjuk, vajon ezek az amerikai vagy német tapasztalatok, vagy éppen az irányított gazdálkodás magyar kísérletei változtathatták-e meg azoknak gazdaságpolitikai felfogását, akik a liberalizmus gyökereiről leválva, most az irányított gazdálkodás prófétáivá szegődtek. Saulusokból Paulusokká váltak? A gazdaságpolitikai divatok sorában most olyan népszerűvé vált tervgazdálkodás veszélye mindenesetre annál nagyobb, minél súlyosabb tekintélyek, a gazdasági életnek minél komolyabb tényezői támogatják.
