A magyar mezőgazdaság a magas termelési költségek Scyllája és az alacsony agrárárak Charybdise között hánykolódva sokszor észre sem veszi, hogy a mentőkötél, amelyet feléje dobnak, tulajdonképpen csak mézesmadzag, amelyen fenn lehet akadni ugyan, de nem elég a menekülésre. A bolettától az adósságok rendezéséig, a kényszerszindikátusoktól a monopolisztikus szervezetekig minden kísérlet, amelyet a mezőgazdaság megsegítésének céljával indokolnak, csak ilyen mézesmadzag, amely azon felül, hogy a gazda nehéz helyzetébe reménysugarat vet, arra is alkalmas, hogy ezzel a reménysugárral elvakítva az agrártársadalmat, elterelje a figyelmet a mezőgazdaságnak arról az igazi és komoly problémájáról, amelyet a termelési költségek leszállítása jelent.
Akármi is legyen a neve azoknak a „szervezéseknek", amelyeknek a mezőgazdasági cikkek forgalmának egyik-másik területét alávetik, halljuk azt a csábító ígéretet, hogy csak azon az úton fog sikerülni a termelői árakat emelni, sőt a fogyasztói árakat leszállítani. Hallottuk ezt a tejrendeletnél, erről beszélnek a tűzifaforgalom monopolizálásával kapcsolatban, a termelői árak emelése a jelszava a gabonakereskedelem korlátozásainak s legutóbb a főváros burgonyaellátásának „központosítását" és a burgonyakivitel monopolizálását is a termelői és fogyasztói érdekek harmonikus kiszolgálásának jelszavával népszerűsítették. Csak természetes, hogy a gazdatársadalom egy része kapva kap az ilyen ígéretek után, míg másik része, amely több nyugalommal és tárgyilagossággal bírálja az ilyen terveket, már óvatosabb az ígéretekkel szemben, amelyekről tudja, hogy beválthatatlanok.
Valóban: beválthatatlanok. A tejrendelet nem növelte a termelői árakat, még kevésbé mérsékelte a fogyasztói árakat. A gabonakereskedelmet hiába kapcsolták ki a gabona exportjából s hiába bízták azt monopóliumként működő egykézre, senki sem tartóztathatja fel a gabonaárak zuhanását, ha ez a világpiac irányzata, és az áresés csak gyorsabban érvényesül, ha hiányzik a kereskedelemnek ezerkezű, egymással versenyző kereslete. S most a magyar mezőgazdaság egyik fontos terményének sorsát, a burgonyáét akarják javítani azzal, hogy Budapest ellátását átengedik egy „organizációnak", nem gondolva azzal, hogy húszmillió mázsa burgonyatermésünkből a főváros csak mintegy 1.200.000 mázsát vehet fel, és az össztermésnek ez a tíz százaléknál alig nagyobb töredéke még akkor sem befolyásolhatná a burgonyaárak alakulását, ha valóban sikerülne a Budapestre küldött burgonya árát a termelőnél felemelni, aminek viszont elháríthatatlan következménye volna az, hogy megdrágulna a fogyasztói ár is.
Elhisszük, mondhatnánk kötelesek vagyunk feltételezni, hogy azok, akik hibájukon kívül eltévedtek az intervencionisztikus gazdasági politika hamis elméletei között, jóhiszeműen törekednek arra, hogy az intervencionizmus elméleti tévedéseit gyakorlati eredményekkel igazolják. Csakhogy e jóhiszemű teoretikusok mögött mindig meghúzódnak az olyan haszonlesők, akik sietnek a szabad forgalomba való beavatkozás politikájának zavaros tételei között a maguk kisebb-nagyobb üzleteit kihalászni. És semmi sem könnyebb, mint az intervencionisztikus gazdálkodásban kiváltságokra szert tenni, előnyökhöz jutni mások rovására, üzletet teremteni összeomlott vállalkozások romjain.
Amíg a szabad, liberális gazdálkodásban mégiscsak többé-kevésbé a tehetség, a szakértelem érvényesült, addig az intervenciós gazdaságpolitika azoknak juttat dicsőséget és kiváltságokat, akik mennél bonyolultabb, körmönfontabb, mesterkéltebb módon akarnak érvényesülni. Amíg szabad volt a fizetési forgalom, nem voltak valutaspekulánsok, deviza-arisztokraták, akik az egész gazdasági élet bőrére nyerészkedhetnek. Amíg szabad volt az áruforgalom, áruval kereskedtek, és nem engedélyekkel. Amíg szabad volt a tej, fa, gabona, burgonya, termelő és kereskedő hozzáértése, tehetsége érvényesült, míg a kötött forgalomban azoké a keveseké minden haszon, minden nyereség, akik a monopóliumok védett bástyáiból kormányozhatnak egész termelési és kereskedelmi ágakat.
Csak természetes, hogy ezeknek a bástyáknak a felépítése pénzbe kerül, a mesterséges szervezetek adminisztrációja felemészti azt az ártöbbletet, amelyet a termelőknek akarták juttatni, a fogyasztókkal szemben pedig, akiket senki nem oltalmaz, a monopóliumok kényükre-kedvükre diktálhatják az árakat. S a mezőgazdaság előbb-utóbb felocsúdik s ráeszmél arra, hogy a monopóliumok és szindikátusok, amelyeknek megalakulását az ő lelkesedése támogatta, már már önálló testek lettek az ország gazdasági életében, amelyek nem törődnek termelői érdekekkel, fütyülnek a fogyasztói érdekekre s amelyeknek gazdasági szerepe a szó szoros értelmében „öncélúvá" vált — ahogyan ma mondani szokás —, és feladatuknak nem tekintenek mást, mint monopolisztikus helyzetük megerősítését, függetlenül attól, mi történik körülöttük ebben az országban.
Ez vele jár az intervencionisztikus politikával, együtt jár azzal, ha az állam úgy véli, hogy bölcsebben tudja irányítani a gazdasági életet, mint azok az erők, amelyek a termelés és a fogyasztás szabadságában érvényesülnek. És szívesen hinnénk, hogy igazuk van azoknak, akik nem bíznak többé a liberális gazdaságpolitika elveiben, csak végre láthatnánk az állami beavatkozásnak parányi eredményét, a bolettáknak és moratóriumoknak, a szindikátusoknak és monopóliumoknak csekélyke olyan hatását, amelyet nem a gazdasági élet rovására, hanem nyereségére lehet elkönyvelni.
