Azoknak, akik a gazdasági liberalizmus korszakát örömujjongva temetik és helyébe a tervgazdálkodást mint egyedül üdvözítő megoldást akarják trónra emelni, sok épületes tanulságot nyújtanak azok a kísérletek, amelyekkel most az Egyesült Államok bátor kormánya ejti ámulatba a világot.
Külkereskedelmi statisztikájuk kimutatja, hogy ez év első felében — az új rezsim ragyogó sikeréül — mezőgazdasági exportjukat a múlt év első felével szemben a következőképp csökkentették: búza 3.2 bush. (1932: 37.2), liszt 2 millió barrel (1932: 3.5), sertéstermékek 61.9 millió lb. (1932: 87.6), tej és tejföl 21.4 millió lb. (1932: 32.8) stb. Mi csak hálásak lehetünk a sorsnak, hogy az ész-tröszt felfedezte azt az igazságot, hogy a mezőgazdaságon csak az segíthet, ha Amerika megszűnik exportország lenni, mert akkor belsőleg lehet az árakat szabályozni. Tehát a régi, meghaladott merkantilista tanból átvették, hogy a kereskedelmi mérleg javítása érdekében prohibiciós vámokkal kell a behozatalt megakadályozni, ugyanakkor pedig mesterségesen — a saját valutájuk lerombolása árán — kicsapják kereskedelmi mérlegükből azt az aktívumot, amelyet eddig az agrárexport biztosított. Így azután el is érték, hogy ez év augusztusában a kereskedelmi mérleg 24 millió dollár deficitet mutat, a legnagyobb havi deficit, amely hét év óta jelentkezett.
De ez nem elég, hiszen még mindig van agrárexport. Hogy tehát a még meglevő export is eltűnjön, a következő intézkedéseket eszelte ki az »agricultural adjustment administration«, a tervgazdálkodási agrárhivatal. Először is csökkentik a búzatermelést, azután leölik a sertésállománynak körülbelül 15 százalékát (ötmillió sertést), 10 millió acre-vel csökkentik a gyapotterületet, tejmonopóliumot létesítenek, amellyel a tej árát 33 százalékkal emelik, az őszibaracktermelőknek tonnánként 20 dollár árat garantálnak stb. Mindez, a termelő területek csökkentéséért fizetett kártérítések, a mesterséges áremelések évi egymilliárd dollár jövedelmi többletet adnak a mezőgazdaságnak, ami tényleg nem megvetendő eredmény. És honnan veszik ezt a milliárd dollárt? »Processing tax« elnevezés alatt új adót létesítenek, amellyel a mezőgazdasági cikkeket első feldolgozásuk helyén megterhelik, vagyis ugyanannyival, amennyit juttatnak a farmereknek, megterhelik a hazai fogyasztókat.
Idáig világos és egyszerű a dolog. Hiszen csökkenő termelésből fakad a modern tanok szerint a jólét. Ellenben kevésbé világos és egyszerű a dolog, ha most szembeállítjuk Wallace-t, a földművelésügyi minisztert Johnsonnal, az ipari diktátorral. Amaz egymilliárd dollárral drágítja a mezőgazdasági cikkek árát emez pedig azért emeli fel a munkabéreket hatósági beavatkozással, hogy a munkásoknak nagyobb legyen a vásárlóerejük.
Tehát először is az ipari kódexekkel — minimális munkabérek és maximális munkaidő — megterhelik az ipari termelést, ennek következéseként erősen csökkenő az acélipar, a textilipar és más fontos iparágak termelési indexe. Azután mesterségesen feldrágítják az agrárcikkek árát és így elveszik a munkásoktól a vásárlóerőnek azt a többletét, amelyet az egyik rendelkezéssel adtak. Pánik felkeltésével lerombolják a dollár külföldi értékelését, de egyben azt szeretnék, ha az államadósságot — a súlyos állami deficit leküzdéséire — konvertálni lehetne, holott ez lefelé fluktuáló dollárjegyzés mellett alig képzelhető el. Kényszeríteni akarják a bankokat, hogy nagy hiteleket nyújtsanak az iparvállalatoknak, de a bankok megtagadják ezt a hitelezést, mert az iparvállalatok rentabilitását a munkakódex meghiúsítja.
Mindennek a vége pedig, hogy elégedetlen az ipar, amelynek, termelő képességét aláásták, elégedetlenek és folyton újabb sztrájkokkal lépnek fel a munkások, akik hiába remélték a reálbérek emelését, ellenállást tanúsítanak a bankok, a mezőgazdák pedig, akik hiába várják az agrárolló bezárulását, most már nyíltan követelik az ultima ratlo-t a nyílt és leplezetlen inflációt. Az eddig pozitív eredmény, hogy a munkanélküliek száma 14 millióról 11 millióra csökkent; de ennek az ára a dollár detronizálása, a kereskedelmi mérleg aktívumának eltüntetése, folyton fokozódó társadalmi harcok és olyan bizonytalansága a gazdasági életnek, amely minden hangulatkeltés dacára végzetes hatással lehet a nemzeti termelés ütemére.
Mennyivel egyszerűbbek, világosabbak és meggyőzőbbek voltak azok az orvosszerek, amelyekkel száz évvel ezelőtt a közgazdasági tudomány nagy klasszikusai gyógyították a napóleoni háborúk által a gazdasági élet rendjén ütött sebeket. Szabad kereskedelem, nemzetközi munkamegosztás, a gazdasági erők automatikus érvényesülése. Ezek vezettek az emberiség termelő erejének végső fokozására, a kultúra fejlődésére, szociális haladásra és a lakosság számának rohamos emelkedése mellett oly jólétre, amely a mai generáció előtt már csak mint örökre letűnt álomkép lebeg. Ezzel szemben most, amikor az országok egymástól való elzárkózással, prohibitív vámsorompókkal, az emberek vándorlásának megakadályozásával, devizakorlátozásokkal, a termelés csökkentésével, a nemzetközi munkamegosztás meghiúsításával, együgyű autarchiával akarnánk segíteni, az összes államoknak egyre növekedő, sem gazdag, sem szegény, sem nagy, sem kis országokat nem kímélő, mindannyi számára megoldhatatlannak látszó deficitek jelzik a szomorú közeljövőt, amelyben a közületek pénzügyi egyensúlyát már csak a kulturális és szociális intézmények lebontásával, az életszínvonalnak elviselhetetlen leszállításával lesz lehetséges helyreállítani.
Adam Smith, Ricardo és Cobden igazságainak egy évszázad jóléte és fejlődése csinált propagandát. Az ő tanaik terjesztéséhez nem volt szükség sem monopóliumokra, sem devizaközpontokra, sem külkereskedelmi hivatalokra, sem felfegyverzett vámhatárokra, sem ész-trösztre, sem ötéves tervekre, még csak görlökre sem, akiknek a hátára az intervencionizmus kék madarait pingálják.
