A képviselőház pénzügyi bizottságában a vita folyamán szinte önmagától vetődött fel az állami intervencionizmus kérdése. Bod János bizonyítgatta, hogy a mai viszonyok között képtelenség a gazdasági liberalizmusnak százszázalékig való érvényesülése. Fenyő Miksa igazat adott neki és ígérte, hogy erre vonatkozó gondolatait a képviselőház teljes ülésén fogja körvonalazni.
Érdeklődéssel várjuk idevágó fejtegetéseit. Egyet azonban már most kijelenthetünk: kötve hisszük, hogy az államot még bíztatni is kell intervenciós tevékenysége folytatására. Hiszen az e réven egyre terjeszkedő bürokráciának ma olyan könnyű az intervencionizmusra érveket találnia, hogy valóban felesleges neki még ilyeneket szolgáltatni is.
Jól tudjuk, hogy a kötött gazdálkodásnak bizonyos mértékig velejárója az államnak a magángazdaságba való belenyúlása. Jól tudjuk, hogy a szó abszolút értelmében véve, teljesen intervenciómentes gazdálkodás soha sem volt és hogy az ipart védő vámok megállapítása és fenntartása tulajdonképen szintén az intervencionizmus egyik formája. Ismerjük azt a frázist is, mely szerint képtelenség és logikátlanság, hogy a magángazdaság minden bajában a kormányhoz szalad segítségért, a másik oldalon pedig elvitatja tőle a jogot, hogy preventív intézkedései és befolyásolása révén elejét vegye annak az összeomlásnak, amelynek költségét végeredményben az államnak kell megfizetnie. Elismerjük, hogy a liberalizmus terén üdvös volna az arany középúton haladni.
De mindez nem ingat meg bennünket abban a véleményünkben, hogy a magángazdaság soraiban küzdő tényezőknek nem ösztökélően kellene hatni, hanem ellenkezőleg, fék gyanánt kellene szerepelni, a gazdasági bürokratizmus intervenció-barát törekvéseivel szemben. Elvégre arra is kellene gondolnunk, hogy mint mindenki más, mi is valóban híjján vagyunk annak az ideális gazdasági bürokráciának, amely ebben az irányban a gazdasági élet zavartalan működésének és az arany középúton való megmaradásnak biztosítékául szolgálhatna. Példaképen csak az állami üzemeket hozzuk fel, amelyek nemcsak a magángazdaságra nehezednek, hanem költségvetésünknek egyik rákfenéjévé is váltak. És végül arról sem volna szabad megfeledkeznünk, hogy a mostani abnormis idők egyszer mégis csak véget érnek, amikor azután ki fog tűnni, hogy az intervencionizmust sokkal könnyebb megcsinálni, mint visszacsinálni.
Minden talpalatnyi tér, amit átengedünk az intervencionizmusból fakadt, hatalmáért harcoló bürokráciának, csak sok évig tartó véres küzdelem árán lesz visszafoglalható a szabad mozgás, szabad érvényesülés és az erők szabad mérkőzésén alapuló régi gazdasági rend számára, amelynek lényegét nagyon találóan jellemezte Thiers, azt mondván: „a termelést nem kell tevékenységre bíztatni, csak a munka akadályait kell előre elhárítani.”
Szerkesztői megjegyzés