A szocializmus és a kommunizmus minden irányzatának alapvető dogmája az, hogy a piacgazdaság, vagyis a kapitalizmus egy olyan rendszer, amely károsítja az emberek túlnyomó többségének létfontosságú érdekeit, kizárólag egy maroknyi megrögzött individualista kisebbség javára. Egyre növekvő szegénységbe taszítja a sokaságot. A dolgozó ember számára nyomort, rabszolgaságot, elnyomást, megaláztatást és kizsákmányolást tartogat, miközben gazdaggá tesz egy tétlen és haszontalan élősködő osztályt.
Ez a tan nem Karl Marxtól származik. Már jóval azelőtt kidolgozták, hogy Marx a színre lépett volna. Legsikeresebb terjesztői nem a marxista szerzők voltak, hanem olyan személyek, mint Carlyle és Ruskin, a brit fabiánusok, a német professzorok és az amerikai institucionalisták. Figyelemre méltó tény, hogy ennek a dogmának a helyességét csupán néhány közgazdász kérdőjelezte meg, akiket azonban hamar elhallgattattak, és kizártak az egyetemekről, a sajtóból, a politikai pártok vezetéséből, illetve – mindenekelőtt – a közhivatalokból. A közvélemény pedig általánosságban minden fenntartás nélkül elfogadta a kapitalizmus elítélését.
Természetesen az emberek nem ugyanazokat a gyakorlati politikai következtetéseket vonták le ebből a dogmából. Az egyik csoport azt állította, hogy ezeknek a problémáknak az egyetlen megoldása a kapitalizmus teljes felszámolása. Azt javasolták, hogy állami tulajdonlással helyettesítsék a termelési eszközök magántulajdonlását. Arra törekedtek, hogy megvalósítsák azt, amit szocializmusnak, kommunizmusnak, tervgazdálkodásnak vagy államkapitalizmusnak neveznek. Ezek a kifejezések mind ugyanazt jelentik. Többé ne a fogyasztók döntsenek vásárlásaikkal vagy a vásárlásoktól való tartózkodásukkal arról, hogy mit, milyen mennyiségben és milyen minőségben kell előállítani. Ettől kezdve kizárólag egy központi hatalom irányítsa az összes termelési tevékenységet.
Egy másik csoport kevésbé tűnik radikálisnak. Éppúgy elutasítják a szocializmust, mint a kapitalizmust. Egy harmadik rendszert javasolnak, amely – állításuk szerint – éppoly távol áll a kapitalizmustól, mint a szocializmustól; a társadalom gazdasági berendezkedésének olyan harmadik rendszereként helyezkedik el, amely félúton áll a két másik rendszer között, és miközben megőrzi mindkettő előnyeit, elkerüli azok hátrányait. Ezt a harmadik rendszert az intervencionizmus rendszerének nevezik, az amerikai politika terminológiájában pedig gyakran a „középút politikájaként” emlegetik.
Az teszi sokak számára vonzóvá ezt a harmadik rendszert, ahogyan az érintett problémákat értelmezik. Úgy látják, hogy két osztály – a tőkések és a vállalkozók az egyik oldalon, valamint a bérmunkások a másik oldalon – vitatkozik a tőkéből és a vállalkozói tevékenységből származó hozam elosztásáról. Mindkét fél magának követeli a torta egészét. Most – javasolják ezek az úgynevezett közvetítők – teremtsünk békét azáltal, hogy a vitatott értéket egyenlően elosztjuk a két osztály között. Az államnak mint pártatlan döntőbírónak be kell avatkoznia: meg kell fékeznie a tőkések kapzsiságát, és a nyereség egy részét át kell ruháznia a munkásosztályra. Így lehetőség nyílik a kapitalizmus szörnyetegének trónfosztására anélkül, hogy a totalitárius szocializmus szörnyetegét emelnénk trónra.
Viszont a kérdés ilyesfajta megítélése teljes mértékben téves. A kapitalizmus és a szocializmus közötti ellentét nem a zsákmány elosztásáról folytatott vita. A vita arról szól, hogy a társadalom gazdasági berendezkedésének két rendszere – a kapitalizmus vagy a szocializmus – közül melyik segíti elő hatékonyabban azoknak a céloknak az elérését, amelyeket mindenki az úgynevezett gazdasági tevékenységek végső céljának tart: a hasznos árucikkek és szolgáltatások lehető legjobb biztosítását. A kapitalizmus ezeket a célokat a magánvállalkozás és a magánkezdeményezés révén kívánja megvalósítani, amelyeket a piac vásárlási és vásárlástól való tartózkodási döntései határoznak meg. Ezzel szemben a szocialisták a központi hatalom egyetlen, központosított tervét akarják a különböző egyének tervei helyébe állítani. Marx által „a termelés anarchiájának” nevezett rendszer helyére az állam kizárólagos monopóliumát kívánják bevezetni. Az ellentét nem a rögzített mennyiségű vagyon elosztásának módjáról szól, hanem arról, hogyan állítsanak elő minden olyan terméket és jószágot, amelyet az emberek élvezni szeretnének.
A két alapelv közötti konfliktus kibékíthetetlen, és nem tesz lehetővé semmiféle kompromisszumot. Az irányítás oszthatatlan. Vagy a fogyasztóknak a piacon megnyilvánuló kereslete dönt arról, hogy milyen célokra és hogyan használják fel a termelési tényezőket, vagy az állam dönt ezekről a kérdésekről. Semmi sem enyhítheti a két ellentmondó alapelv közötti szembenállást. Ezek kölcsönösen kizárják egymást. Az intervencionizmus nem a kapitalizmus és a szocializmus közötti arany középút, hanem a társadalom gazdasági szerveződésének egy harmadik rendszere, amelyet ennek megfelelően kell értékelnünk.
A mai diskurzus célja nem a kapitalizmus vagy a szocializmus érdemeinek vizsgálata. Ma kizárólag az intervencionizmussal foglalkozom. Nem áll szándékomban az intervencionizmust előre kialakított vagy önkényes nézőpont alapján értékelni. Csupán azt szeretném bemutatni, hogyan működik az intervencionizmus, és hogy tekinthető-e a társadalom gazdasági berendezkedése tartós módjának.
Az intervencionisták kihangsúlyozzák, hogy meg szeretnék őrizni a termelési eszközök magántulajdonlását, a vállalkozói tevékenységet és a piaci cserét. Ugyanakkor hozzáteszik, hogy elengedhetetlen megakadályozni, hogy ezek a kapitalista intézmények káoszt okozzanak és igazságtalan módon kizsákmányolják a többséget. Az állam kötelessége, hogy rendeletekkel és tiltásokkal korlátozza a vagyonos osztályok kapzsiságát, nehogy azok nyerészkedő magatartása megkárosítsa a szegényebb rétegeket. Az akadálytalan vagy laissez-faire kapitalizmus rossz. Azonban a hiányosságai felszámolása érdekében nincs szükség a kapitalizmus teljes eltörlésére. Javítható a kapitalista rendszer azáltal, hogy az állam beavatkozik a tőkések és a vállalkozók tevékenységébe. A gazdaság ilyen jellegű állami szabályozása és irányítása az egyetlen eszköz arra, hogy megakadályozzuk a totalitárius szocializmus térnyerését, miközben megőrizhetjük a kapitalizmus azon elemeit, amelyek értékesek és megőrzésre érdemesek. E filozófia alapján az intervencionisták a különféle intézkedések széles skáláját támogatják. Vegyünk közülük egyet: az árszabályozás igen népszerű fondorlatát.
A kormány úgy véli, hogy túl magas egy bizonyos árucikk, például a tej ára. Szeretné lehetővé tenni a szegényebbek számára, hogy gyermekeiknek több tejet adhassanak. Ezért árplafont vezet be, és a tej árát alacsonyabb szinten rögzíti, mint ami a szabadpiacon érvényesülne. Ennek következtében a tej marginális termelői – azok, akik a legmagasabb költségekkel termelnek – mostantól veszteségeket szenvednek el. Mivel egyetlen gazda vagy vállalkozó sem képes tartósan veszteséggel működni, ezek a marginális termelők megszüntetik a tej termelését és értékesítését. Teheneiket és szaktudásukat más, jövedelmezőbb célokra fordítják, például vaj, sajt vagy hús előállítására. Ennek eredményeként kevesebb, nem pedig több tej áll a fogyasztók rendelkezésére. Ez természetesen ellentétes a kormány szándékaival. A célja az volt, hogy megkönnyítse egyes emberek számára, hogy több tejet vásárolhassanak. Azonban a beavatkozása következtében csökkent a rendelkezésre álló kínálat. Az intézkedés ezért kudarcot vall a kormány és azok szempontjából, akiket támogatni akart. Olyan helyzetet teremtett, amely – ismét a kormány nézőpontjából – még kevésbé kívánatos, mint az a korábbi állapot, amelyet javítani kívánt.
Most a kormány válaszút előtt áll. Hatályon kívül helyezheti a rendeletét, és elállhat a tej árának további szabályozásától. Ha azonban kitart amellett, hogy a tej árát az érintetlen szabadpiac által meghatározott szint alá szorítsa, miközben el akarja kerülni a tej kínálatának csökkenését, kénytelen lesz megszüntetni azokat az okokat, amelyek veszteségessé teszik a marginális termelők tevékenységét. Az első, a tej áráról szóló rendeletet ki kell egészítenie egy második rendelettel, amely olyan alacsony szinten rögzíti a tejtermeléshez szükséges termelési tényezők árait, hogy a marginális tejtermelők ne szenvedjenek többé veszteséget, és ezért ne csökkentsék a termelést. Ekkor azonban megismétlődik ugyanaz a probléma, csak egy távolabbi szinten. Csökkenni kezd a tej előállításához szükséges termelési tényezők kínálata, és az állam ismét ott találja magát, ahol elindult. Ha nem hajlandó beismerni kudarcát, és nem akarja abbahagyni az árak szabályozását, akkor tovább kell mennie, és rögzítenie kell azoknak a termelési tényezőknek az árait is, amelyek a tejtermeléshez szükséges tényezők előállításához kellenek. Így az állam rákényszerül, hogy lépésről lépésre haladva rögzítse minden fogyasztási cikk és termelési tényező — mind az emberi, vagyis a munkaerő, mind az anyagi tényezők — árát, valamint kötelezze az összes vállalkozót és munkavállalót, hogy ezekkel az árakkal és bérekkel folytassák a munkájukat. Egyetlen iparág sem maradhat ki sem az árak és bérek átfogó szabályozásából, sem abból a kötelezettségből, hogy az állam által előírt mennyiségeket állítsák elő. Ha bizonyos iparágakat azért hagynának szabadon, mert „nem létfontosságú” javakat vagy luxuscikkeket termelnek, a tőke és a munkaerő ezekbe az iparágakba áramlana, és ezáltal csökkenne azoknak a javaknak a kínálata, amelyek árát éppen azért szabályozta az állam, mert azokat elengedhetetlennek tartotta a tömegek szükségleteinek kielégítéséhez.
Amikor azonban megvalósul a gazdaság teljes körű szabályozása, többé már nem beszélhetünk piacgazdaságról. Már nem a polgárok határozzák meg vásárlásaikkal vagy a vásárlástól való tartózkodásukkal, hogy mit és hogyan kell termelni. Az államra hárult az ilyen döntések hatalma. Ez már nem kapitalizmus; ez a teljes körű állami tervezés, vagyis szocializmus.
Való igaz, hogy az ilyen típusú szocializmus megőrzi a kapitalizmus néhány címkéjét és külső látszatát. Látszólag és névlegesen fenntartja a termelési eszközök magántulajdonlását, az árakat, a béreket, a kamatlábakat és a profitot. Valójában azonban semmi más nem számít, csak az állam korlátlan önkényuralma. Az állam határozza meg, hogy a vállalkozók és a tőkések mit termeljenek, milyen mennyiségben és minőségben, milyen áron vásároljanak és kitől, valamint milyen áron adjanak el és kinek. Az állam írja elő, hogy a munkások mekkora bérért és hol dolgozzanak. A piaci csere csupán látszat. Az árakat, a béreket és a kamatlábakat teljes mértékben a hatóság határozza meg. Ezek csak formailag árak, bérek és kamatok; a valóságban az állami utasítások mennyiségi viszonyai. Nem a fogyasztók, hanem az állam irányítja a termelést. Az állam határozza meg minden egyes polgár jövedelmét, és kijelöli, hogy milyen pozícióban kell dolgoznia. Ez a kapitalizmus külső megjelenésébe burkolt szocializmus. Ez Hitler Német Birodalmának Zwangswirtschaftja és Nagy-Britannia tervutasításos gazdasága.
A társadalmi átalakulás imént felvázolt folyamata nem csupán elméleti konstrukció, hanem a valós eseménysorozat híven ábrázolt bemutatása, amely Németországban, Nagy-Britanniában és néhány más országban a szocializmus kialakulásához vezetett.
A németek az Első világháború során árplafonokat vezettek be néhány alapvető fontosságúnak ítélt fogyasztási cikkre. Az intézkedések elkerülhetetlen kudarca arra késztette őket, hogy egyre tovább menjenek, míg végül a háború második szakaszában kidolgozták a Hindenburg-tervet. A Hindenburg-terv keretében semmilyen lehetőséget nem hagytak a fogyasztók szabad választására vagy a vállalatok kezdeményezőképességére. Minden gazdasági tevékenységet feltétel nélkül a hatóságok kizárólagos irányítása alá rendeltek. A császár teljes veresége elsöpörte az egész birodalmi közigazgatási apparátust, és vele együtt a grandiózus tervet is. Azonban amikor 1931-ben Brüning kancellár ismét megpróbálkozott az árszabályozás politikájával, s utódai – elsősorban Hitler – makacsul kitartottak mellette, a történelem megismételte önmagát.
Ugyanezt a kudarcot tapasztalta Nagy-Britannia és az összes többi ország, amely az Első világháború során árszabályozási intézkedéseket vezetett be. Ők is egyre messzebb és messzebb kényszerültek menni annak érdekében, hogy a kezdeti rendeleteik érvényesüljenek. Azonban még ennek a folyamatnak a kezdetleges szakaszában voltak, amikor a győzelem és a közvélemény ellenállása elsöpörte az összes árkontrollra irányuló tervet.
Más volt a helyzet a Második világháború idején. Nagy-Britannia ismét árplafont vezetett be néhány létfontosságú árucikk esetében, majd egyre tovább haladt ezen az úton, míg végül az ország gazdasági szabadságát egy mindent átfogó tervgazdálkodással váltotta fel. Amikor a háború véget ért, Nagy-Britannia szocialista országgá alakult.
Érdemes észben tartani, hogy a brit szocializmus nem Attlee úr Munkáspárt-kormányának eredménye, hanem Winston Churchill háborús kabinetjének munkássága. Amit a Munkáspárt tett, az nem a szocializmus megteremtése volt egy szabad országban, hanem annak fenntartása, ahogyan az a háború és az azt követő időszak alatt kialakult. Ezt a tényt elhomályosította az az óriási figyelem, amelyet a Bank of England, a szénbányák és más ágazatok államosítása kapott. Nagy-Britanniát azonban nem amiatt kell szocialista országnak nevezni, mert bizonyos vállalkozásokat formálisan elkoboztak és államosítottak, hanem mert az állam és az állami szervek teljes irányítása alá esik valamennyi polgár minden gazdasági tevékenysége. A hatóságok döntik el, hogyan osztják el a tőkét és a munkaerőt az egyes ágazatok között. Ők határozzák meg, hogy mit kell termelni. Az állam kizárólagos irányítási joggal rendelkezik minden üzleti tevékenység felett. Az embereket cselekvési szabadságuktól megfosztott, gyámolt helyzetbe kényszerítették, akiknek feltétel nélkül engedelmeskedniük kell az utasításoknak. Az üzletemberek, az egykori vállalkozók számára csupán mellékes, segédszerepek maradtak. Szabadságuk mindössze arra korlátozódik, hogy szűkre szabott kereteken belül végrehajtsák az állami minisztériumok döntéseit.
Azt kell felismernünk, hogy a kizárólag néhány árucikkre vonatkozó árplafonok nem érik el a kívánt célt. Éppen ellenkezőleg: olyan hatásokat váltanak ki, amelyek a kormány szempontjából még rosszabbak, mint az a korábbi helyzet, amelyen változtatni kívánt. Ha a kormány az elkerülhetetlen, ám nemkívánatos következmények megszüntetése érdekében továbbra is ragaszkodik a megkezdett irányhoz, és egyre tovább halad az útján, végső soron a kapitalizmus és a szabad vállalkozás rendszerét a Hindenburg-féle szocializmussá alakítja át.
Ugyanez igaz a piaci jelenségekbe való összes többi állami beavatkozásra is. A minimálbér – akár az állam által előírt és érvényesített, akár szakszervezeti nyomás és erőszak által kikényszerített – éveken át elhúzódó, tömeges munkanélküliséget okoz, amint megpróbálják a béreket az érintetlen piac szintje fölé emelni. A kamatlábak hitelexpanzió révén történő csökkentése ugyan valóban előidézi a rövid ideig tartó gazdasági fellendülést, de az így létrejött jólét pusztán mesterséges délibáb, amely elkerülhetetlenül stagnáláshoz és gazdasági válsághoz vezet. Az embereknek súlyos árat kell fizetniük a bőkezű pénzpolitika néhány éven át tartó hitelexpanziós és inflációs mámoráért.
A gazdasági válságok és a tömeges munkanélküliség visszatérő időszakai hiteltelenné tették a kapitalizmust a tudatlan emberek szemében. Ezek az események azonban nem a szabad piac működéséből fakadnak. Éppen ellenkezőleg, ezek az állam jó szándékú, de meggondolatlan gazdasági beavatkozásainak következményei. A bérek emelésének és az általános életszínvonal növelésének egyetlen módja az, ha gyorsabbá válik a tőkeképződés, mint a népesség növekedése. Azok bérének emelésére, akik munkát keresnek és hajlandóak dolgozni, kizárólag az ipari termelés termelékenységének növelése ad lehetőséget, amit az egy főre jutó befektetett tőke növelésével lehet elérni. Az amerikai bérek azért haladják meg messze az európai és ázsiai béreket, mert az amerikai munkások munkáját több és jobb eszköz segíti. Egy jó kormányzat egyetlen feladata az emberek anyagi jólétének növelése érdekében egy olyan intézményi rendszer létrehozása és fenntartása, amelyben semmi nem akadályozza meg az új tőke folyamatos felhalmozódását, ami elengedhetetlen a termelési technológiai módszerek fejlesztéséhez. Ez az, amit a kapitalizmus a múltban már megvalósított, és amit a jövőben is képes lesz elérni, ha azt nem szabotálja a rossz politikai döntéshozatal.
Az intervencionizmus nem tekinthető fenntartható gazdasági rendszernek. Az intervencionizmus a kapitalizmus szocializmussá alakításának módszere, amelyet egymást követő lépések sorozatával hajtanak végre. Ennélfogva különbözik a kommunisták azon törekvésétől, hogy egyetlen lépéssel valósítsák meg a szocializmust. A különbség nem a politikai mozgalmak végső céljában rejlik, hanem elsősorban az alkalmazott taktikákban, amelyek mindkét csoport közös célját szolgálják.
Karl Marx és Friedrich Engels egymás után javasolták mindkét utat a szocializmus megvalósítására. 1848-ban, a Kommunista Kiáltványban felvázolták annak tervét, miként alakítható át a kapitalizmus lépésről lépésre a szocializmus rendszerévé. A proletariátusnak uralkodó osztállyá kell válnia, és politikai hatalmát arra kell használnia, hogy „rendeleteken át kicsavarja az összes tőkét a burzsoázia kezéből.” Ez, állítják, „csak a tulajdonjogba és a polgári termelési viszonyokba való zsarnoki beavatkozások útján történhetik, tehát olyan rendszabályok útján, amelyek gazdasági szempontból elégteleneknek és tarthatatlanoknak látszanak, amelyek azonban a mozgalom folyamán túlhajtanak önmagukon, és mint az egész termelési mód átalakításának eszközei elkerülhetetlenek.” Ennek szellemében példaképpen tíz intézkedést sorolnak fel.
Marx és Engels későbbi éveikben megváltoztatták véleményüket. Legfőbb művében, a „Tőkében”, amely először 1867-ben jelent meg, Marx már más szemszögből tekintett a dolgokra. A szocializmus szükségszerűen el fog érkezni „a természeti törvények feltartóztathatatlanságával.” Azonban addig nem valósulhat meg, amíg a kapitalizmus el nem éri a legteljesebb formáját. Csak egyetlen út vezet a kapitalizmus összeomlásához: magának a kapitalizmusnak a fokozatos fejlődése. Csak ekkor adja majd meg a kegyelemdöfést a munkásosztály nagy, végső lázadása, ami felavatja az örökké tartó bőség korszakát.
E későbbi tan alapján Marx és az ortodox marxizmus iskolája elutasít minden olyan állami intézkedést, amely a kapitalizmus korlátozására, szabályozására vagy „javítására” irányul. Ezeket az intézkedéseket nemcsak eredménytelennek, hanem kifejezetten károsnak tartják, mivel inkább késleltetik a kapitalizmus kiteljesedését, vagyis az érettségét, és ezzel együtt annak elkerülhetetlen összeomlását is. Ezért ezek a politikák szerintük nem haladóak, hanem visszahúzóak, reakciósak. Ez a gondolat vezette a Német Szociáldemokrata Pártot arra, hogy Bismarck társadalombiztosítási törvényhozása ellen szavazzon, és meghiúsítsa Bismarck tervét, amely a német dohányipar államosítására irányult. Ugyanezen tan alapján bélyegezték a kommunisták reakciós összeesküvésnek az amerikai New Dealt, amely szerintük rendkívül káros a munkásosztály valódi érdekeire.
Látnunk kell, hogy az intervencionisták és a kommunisták közötti ellentét a korai marxizmus és a késői marxizmus két tana közötti konfliktus megnyilvánulása; az 1848-as Marx, a Kommunista Kiáltvány szerzője, és az 1867-es Marx, A Tőke szerzője közötti konfliktus. És valóban paradox, hogy éppen azt a dokumentumot nevezzük Kommunista Kiáltványnak, amelyben Marx a napjainkban önmagukat antikommunistának nevező emberek politikáját támogatta.
Kétféleképpen alakítható szocializmussá a kapitalizmus. Az egyik módszer az, hogy kisajátítanak minden farmot, gyárat és üzletet, majd ezeket egy bürokratikus apparátus irányítása alá helyezik, mintha az állam osztályainak részlegei lennének. Az egész társadalom – mondja Lenin – „egy hivatallá és egy gyárrá válik, egyenlő munkával és egyenlő bérekkel,” az egész gazdaság pedig „úgy lesz megszervezve, mint a postahivatal.” A második módszer a Hindenburg-terv módszere, amely a jóléti állam és a tervezés eredetileg német mintája. Ez arra kényszerít minden vállalatot és egyént, hogy szigorúan kövesse az állam központi termelésirányítási bizottságának utasításait. Ez volt az 1933-as amerikai National Industrial Recovery Act (Nemzeti Ipari Újjáépítési Törvény) célja is, amely azonban az üzleti szféra ellenállása miatt meghiúsult, és amelyet a Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek minősített. Ez az elképzelés tükröződik minden olyan törekvésben, amely a magánvállalkozásokat tervgazdálkodással kívánja felváltani.
A második típusú szocializmus megvalósításának legfontosabb eszköze az olyan iparosodott országokban, mint Németország és Nagy-Britannia, a devizaszabályozás. Ezek az országok nem képesek a lakosságukat kizárólag belföldi erőforrásokból élelemmel és ruhákkal ellátni. Nagy mennyiségű élelmiszert és nyersanyagot kell importálniuk. Ahhoz, hogy fizetni tudjanak ezekért az elengedhetetlen importcikkekért, késztermékeket kell exportálniuk, amelyek nagy részét behozott nyersanyagokból állítják elő. Az ilyen országokban szinte minden üzleti tranzakció – közvetve vagy közvetlenül – a kivitelhez, a behozatalhoz, vagy mindkettőhöz kapcsolódik. Ezért az állam devizavásárlási és -eladási monopóliuma azt eredményezi, hogy minden üzleti tevékenység azzal az állami szervvel szembeni kiszolgáltatottságtól függ, amely a devizaszabályozásért felel. Az Egyesült Államok helyzete eltér ettől. Az ország külkereskedelme viszonylag csekély, ha összehasonlítjuk a nemzet teljes kereskedelmi forgalmával. A devizaszabályozás csak csekély mértékben befolyásolná az amerikai üzleti élet túlnyomó részét. Ezért a tervezőink elképzeléseiben alig esik szó a devizaszabályozásról. Törekvéseik inkább az árak, a bérek és a kamatlábak ellenőrzésére, a befektetések szabályozására, valamint a profit és a jövedelmek korlátozására irányulnak.
A jövedelemadó mértékének alakulását szemlélve, az amerikai szövetségi jövedelemadó 1913-as bevezetésétől napjainkig, nehéz elképzelni, hogy egy napon az adó ne nyelné el teljes egészében az átlagos szavazó jövedelmét meghaladó összes többletet. Pontosan erre gondolt Marx és Engels, amikor a Kommunista Kiáltványban „egy erősen progresszív vagy fokozatos jövedelemadót” ajánlottak.
A Kommunista Kiáltvány egyik javaslata az „öröklési jog teljes eltörlése” volt. Sem Nagy-Britanniában, sem az Egyesült Államokban nem jutottak el a törvények eddig a pontig. Azonban, ha visszatekintünk az öröklési adók történetére, látnunk kell, hogy egyre inkább közeledtek a Marx által kitűzött célhoz. A legmagasabb adósávra vonatkozó öröklési adók többé már nem sorolhatók az adók közé; sokkal inkább vagyonelkobzási intézkedéseknek tekinthetők.
A progresszív adóztatás mögött meghúzódó filozófia az a feltételezés, hogy a tehetős osztályok jövedelme és vagyona szabadon megcsapolható. Az ilyen adókulcsok támogatói nem veszik észre, hogy az elvont jövedelem nagy része nem fogyasztásra, hanem megtakarításra és befektetésre fordult volna. Valójában ez a fiskális politika nemcsak az új tőke további felhalmozását akadályozza meg, hanem tőkefelélést is eredményez. Kétségtelenül ez a jelenlegi helyzet Nagy-Britanniában.
Az elmúlt harminc év eseményei folyamatosan – bár időnként megszakításokkal – a brit és német típusú szocializmus meghonosodása felé mutattak ebben az országban. Az Egyesült Államok később indult el ezen a hanyatló úton, mint a másik két ország, és még ma is távolabb áll annak végétől. Ha azonban nem változnak a politikai trendek, a végkifejlet csak elhanyagolható részletekben fog különbözni attól, ami Attlee Angliájában és Hitler Németországában történt. A középút politikája nem fenntartható gazdasági rendszer, hanem a szocializmus fokozatos megvalósításának eszköze.
Sokan tiltakoznak. Rámutatnak arra, hogy a tervgazdálkodást vagy a progresszív adóztatáson keresztül megvalósuló vagyonelkobzást célzó törvények hagytak néhány kiskaput, amelyek bizonyos mozgásteret biztosítanak a magánvállalkozások számára. Kétségtelen, hogy ezek a kiskapuk valóban léteznek, és ezeknek köszönhető, hogy ez az ország még mindig szabadnak nevezhető. Azonban ez a „kiskapu-kapitalizmus” nem tartós rendszer. Ez csupán egy haladék. Hatalmas erők dolgoznak a kiskapuk lezárásán, és napról napra szűkül az a tér, ahol a magánvállalkozások szabadon működhetnek.
Természetesen ez a kimenetel nem elkerülhetetlen. A folyamat visszafordítható, ahogyan a történelem során számos másik tendencia esetében is megtörtént. A marxista dogma, amely szerint a szocializmus „a természeti törvény feltartóztathatatlanságával” következik be, csupán egy bizonyítékok nélküli, önkényes állítás.
De az a presztízs, amelyet ez a hiú prognózis élvez — nemcsak a marxisták, hanem sok magát nem-marxistának valló ember körében is — a szocializmus előrehaladásának egyik legfőbb eszköze. Kishitűséget terjeszt azok körében, akik egyébként bátran fellépnének a szocialista fenyegetés ellen. Szovjet-Oroszország legerősebb szövetségese az az elmélet, amely szerint a „jövő hulláma” a szocializmus felé sodor bennünket, és amely alapján „haladó szelleműnek” tekinthető minden olyan intézkedéssel való szimpátia, amely egyre inkább korlátozza a piacgazdaság működését.
A közvélemény még ebben az országban is elítéli a laissez-faire-t, pedig egy évszázad „megrögzött individualizmusának” köszönheti a valaha bármely nemzet által elért legmagasabb életszínvonalat. Az elmúlt ötven évben könyvek ezreit adták ki, amelyek a kapitalizmust támadják, és a radikális intervencionizmust, a jóléti államot, valamint a szocializmust támogatják. Azok a ritka könyvek, amelyek kielégítő módon próbálták bemutatni a szabadpiaci gazdaság működését, szinte teljesen észrevétlenek maradtak a nyilvánosság előtt. Szerzőik ismeretlenek maradtak, míg olyan szerzők, mint Veblen, Commons, John Dewey és Laski, túláradó dicséretet kaptak. Köztudott tény, hogy mind a színházi világ, mind a hollywoodi filmipar éppoly radikálisan kritikus a szabad vállalkozással szemben, mint számos regény. Ebben az országban számos olyan folyóirat létezik, amelyek minden egyes számában vehemensen támadják a gazdasági szabadságot. Alig akad olyan folyóirat, ami kiállna annak a rendszernek az érdekében, amely az emberek túlnyomó többségét jó élelemmel és otthonnal, autókkal, hűtőszekrényekkel, rádiókészülékekkel, valamint más olyan dolgokkal látta el, amelyeket más országokban luxuscikknek tekintenek.
Ennek az állapotnak az a következménye, hogy gyakorlatilag alig tesznek valamit a szabad vállalkozás rendszerének fenntartásáért. Csak „középutasok” vannak, akik azt hiszik, sikerrel jártak, ha ideiglenesen késleltették egy különösen pusztító intézkedés végrehajtását. Őket állandó visszavonulás jellemzi. Ma már olyan intézkedéseket tűrnek el, amelyeket tíz-húsz évvel ezelőtt még teljesen elfogadhatatlannak tartottak volna. Néhány év múlva pedig olyan intézkedéseket is el fognak fogadni, amiket ma még egyszerűen elképzelhetetlennek tartanak. Egyedül az ideológiák gyökeres megváltoztatása képes megakadályozni a totalitárius szocializmus eljövetelét.
Amire szükségünk van, az nem az antiszocializmus vagy az antikommunizmus, hanem annak a rendszernek a nyílt és pozitív támogatása, amelynek azt a jólétet köszönhetjük, ami megkülönbözteti korunkat a múlt korok viszonylag ínséges körülményeitől.
