Egy magát tudatlannak valló olvasónk kérdi tőlem: mi az az ideológia, amely szóval annyiszor találkozik, és nincs tisztában a jelentésével. Bennem pedig azt a tanult úriembert tiszteli, aki tisztában van vele. Azt kell felelnem: én sem tudom, de meg fogom magyarázni.
Hát ideológia például az, ha valaki fazekat hord a fején kalap helyett és úgy vélekedik a fazékról és a kalapról. Minden bevett okoskodás, mely ahhoz fűződik, hogy a fazékban főznek és a kalappal köszönnek, fölfordul, anélkül, hogy akár az egyik, akár a másik a maga mivoltában megváltozott volna. Hát ez ideológia.
Vagy beáll a nagy változás, ezentúl a nők járnak nadrágban, a férfiak szoknyában. A nő is, a férfi is megmarad, amilyen volt, de a szoknyalibbenésnek egészen más jelentősége támad, és minden társadalmi bevettség, mely a női és férfi ruházkodás eddigi módjával összefügg, badarsággá válik.
A gyakorlatból való példa: Oroszországban kimondták, hogy nincs Isten. Minden megváltozik, amit Istennel kapcsolatban gondoltak, az Istenhit világában. Az imádkozó embert olyannak nézik, mint eddigelé az Istentagadót. A tisztelet, amely a papot körülvette, csúfondárosságra és megvetésre változik. Az evangéliumi tan az emberszeretetről buta és kártékony eretnekséggé lesz, és a büntetőtörvény sújtó kezétől sincs megvédve. Hát ez is ideológia.
Most már tudja? Legalább sejti. Talán világosabban lát, ha rámutatok arra: mi nem ideológia.
Bizonyára olvasta az Ujságban Winston Churchill csütörtökön megjelent cikkét a nagyhatalmakról és a kis országokról. Rámutat egyik oldalon a fasiszta-horogkeresztes, másikon a kommunista ideológiára, melyektől Francia- és Angolország egyaránt távol áll. Ellenben ott „úgy vélik, hogy a kis népeket nem taposhatják el az erősebbek. Úgy vélik, hogy a civilizációnak minden társadalomban magában kell foglalnia a mindenkori kormány bírálatának jogát: a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, a gondolat szabadságát, a vallás szabad gyakorlatát; ki kell, hogy zárjon mindenféle faji üldözést.”
Hát ez nem ideológia a másik kettővel szemben, hanem egyáltalában nem ideológia. Ez a fölfogás a fazékhoz, mely a konyhában szolgál, és a szoknyához, melyet nő visel, tartozik. És nem alakították a hitet, hogy van Isten, hanem kinőtt az Istenhitből. Ez a fölfogás nem építőállvány, melyhez az épülő háznak hozzá kell nyomorodnia, hanem a meglévő ház körül emelkedik, ha tatarozni kell. Ez a fölfogás természeti igazságként él elmúlt évezredek gondolkodásában, és alapja vallás kezdetétől fogva az emberi érzelemnek. Nem találta ki, nem gondolta elsőnek senki. A legvadabb korszakban, ha az erősebb nem ölte meg foglyát, kegyelmet gyakorolt, melyért hála illette és jól esett neki, hogy most nem öl, holott ölhetett volna. Az emberi közösségnek fölismerése nem elmélet, hanem a tény látása, hogy ugyanolyan formájuk van, azonosak az életfeltételei az összes embereknek és nagyjában azonos az életmódjuk is. A világ minden tájékán és az idő minden pontján ugyanaz a megismerés volt az elmélkedés gyümölcse, és a zsidó Egyisten erkölcstana kétezer év óta a kereszténység világában éppoly egyetemesen elismert, mint Allah vagy Buddha világában, és Konfucius is hirdette, amit Platón és Kant. Ez a fölfogás az emberi tökéletesedés végső fokának számított, és ami ehhez a fölfogáshoz fűződött, volt az út, az igazság és az élet.
A fejlődésnek nincs végső foka, de kell, hogy minden kor, mely egy fokkal feljebb állott, át legyen hatva a meggyőződéstől, hogy ennél feljebb már nem lehet jutni. A XIX. század is ebben a hitben fejezte be tartamát és ismerte meg tévedését. Nincs a fejlődésnek végső foka, mert az út mindig feljebb vezet, és minden jó megnyitja a kilátást a jobb felé, és minden sok érezteti, hogy nem elég. De a jobbat és többet maga fölött kereste, és íme, a huszadik század megtalálta volna maga alatt. A barlanglakó husángostól a mai emberig a változás következetesen hegynek fölfelé visz. Az izomerő fölényével kezdődik, az erősebb kötelességéig a gyenge iránt végződött. Az emberi ész diadalmaskodott a fenevad testi erején, és az első bunkótól fogva mind a mai napig az ész vezeti az embert, amellyel trónra emeltük az igazság fogalmát és a gondolkodást, mely felismeréséhez vezet. Az ész osztotta két részre a helyüket változtatók világát: emberre és állatra, és törekedett arra, hogy a különbség kettőjük között minél nagyobb legyen. Közösségi érdek az emberrel szemben szüntette meg a rabszolgaságot, és vezetett emberi színkülönbség címén való emberértékelés tagadásához. Olyan ténynek vettük a gondolat szabadságát, mely állati sorból emelte ki az emberiséget, hogy teljes joggal végleges alapnak tekinthettük, melyről letérni nem is lehet, annyira természetileg és erkölcsileg adottnak mutatkozott. Még nincs meg mindenütt, de meglesz mindenütt. Sőt meg is van a kívánságban és követelésben az egyetemes jogcímen, hogy mindenki ember, tehát az eszével él úgy, mint az állat az ösztönével.
A XIX. század nem abban tévedett, hogy elbizakodva vallotta volna, hogy nincs tovább, mert minden kész és tökéletes, hanem el sem tudta képzelni, hogy fejlődése elért fokán túl az ész önmaga ellen fordulna. Hogy eljutván Kantig, a tiszta ész betetőző uralmáig, fölébe kerekednék egy vele merőben ellentétes tényező: az érdek. Az érdeket mindig hozzámérik az igazsághoz, és bekövetkezhetett korszak, melyben az igazságnak kell igazodnia az érdekhez. Hiszen ezen már régen túl volnánk, és most visszahullva ide, előbbre jutottunk volna? Az igazság egyetemesnek hitte magát, az érdek tudatosan elkülöníti magát a többi érdektől, és míg amaz eszmeileg az emberiség egységéhez vezet, ez természete és elhatározása szerint az érdekek harcát jelenti, melynek győzelmét a nyers erő dönti el. Középkor, ókor, őskor… egyaránt eszünkbe juthat, ha a huszadik század, fejlődés, tökéletesedés? A biológia szerint a magzat az anyatestben egyénileg átmegy az emberi nem kifejlődésének összes változatain, míg mai emberként napvilágot lát. A tiszta ész sohasem gondolhatja, hogy a magzatot világra segítse kopoltyús állapotában és magasabb rendűnek vélje, ha ezen túl minden ember kopoltyúval folytatná életét.
Szakítani az igazsággal, vezető elvvé tenni az érdeket — hát ez ideológia. Egy már túlélt fejlődésfokot visszahozni embereknek, akik már nincsenek ezen a fokon, gondolat, mely elvégre megvan, ha megszületett, de nem érvényesíthető szervesen csak úgy, ha a mai embert is visszafejlesztik, hogy a kettő összhangban legyen. Egy gondolat, mely nem illeszthető be a mai ember lelkébe, tehát át kell nevelni, hogy beleolthassák. Ehhez a neveléshez nem elég nádpálca a tanító kezében. Ehhez korbács, szurony, börtön kell azok számára, akik nem gajdolják föl a leckét. Főképpen pedig kell, hogy ellenvélemény ne legyen. Legelső célszerű lépése eltiltani és bűntettnek megtenni a külön gondolkodást. Második: minden tudománynak és gondolkodásnak elé kell szabni az eredményt: nem szabad más megismeréshez jutni, csak hivataloshoz. Nem igazság, ami nem ezt igazolja be. Talán ebből valaki meg tudja majd határozni az ideológia fogalmát. Életnézlet, mely rászorul az erőhatalomra, hogy beigazodjék. És ahány hatalom van, annyiféle életnézlet kényszeríthető a hatalma körébe esőkre, abban a hiszemben, hogy kellő idő múltán mindenki már olyan lesz, hogy kényszer nélkül is vallja a tant, mást nem is ismervén és újabb már nem születvén. Művilág, mely számára műemberiséget kell tenyészteni, mert a réginek nem kell. Hát az, ami a réginek kell, nem ideológia és nem tehető le a hitről, hogy mégis csak az érvényesül, ami annak az emberiségnek kell, amelyik van és nem annak, amely állítólag lesz.
