Gróf Andrássy Géza, Balogh Jenő, Beöthy László, Berzeviczy Albert, Hegedüs Lóránt, Herczeg Ferenc, vitéz Horthy István, Jankovich Béla, Kuncz Ödön, Simontsits Elemér, Szász Károly nyilatkozatai a liberalizmus múltjáról és jövőjéről
A liberalizmus a mai kor legkedveltebb — Prügelknabe-ja. A nyomorúságért, mely százezrek nappalát és éjszakáját dobja prédául a gondoknak, a tanácstalanságért, mellyel a polgárság a jelen kietlenségét és a jövő bizonytalanságát szemléli s a tehetetlenségért, mellyel az aktív kormányzat és a közélet homloktérébe szereplő férfiak legnagyobb része a súlyos bajokat nézi — a liberalizmuson verik el a port. A kormányhű körökben nem is számít már a kor szellemi magaslatán álló embernek, aki időnként ne bélyegezné meg a liberális idők hagyatékát és a liberális szellem követelményeit. A mai kormányzati rendszer szószólói és rajongói a legsúlyosabb vádakat emelik a liberalizmus ellen, amelyet nem csak elavultnak igyekeznek feltüntetni, de ráhárítják a felelősséget az országot ért katasztrofákért is.
A vádakra aránylag ritkán érkeznek válaszok. Holott nagyrészt itt élnek még közöttünk azok a férfiak, akik a forradalom előtti, liberális Magyarország politikai, szellemi, gazdaságpolitikai, jogi életében kimagasló helyeket töltöttek be. Igaz, hogy a jóhiszemű és józan ítélőképességű emberek számára nem is nagyon szükséges minduntalan megmagyarázni, mennyire felületesek és alaptalanok ezek a vádak. Az érett magyar közönség tisztában van azzal, hogy a liberalizmus eszméje, a személyi szabadság és a jogegyenlőségen alapuló társadalmi rend önfegyelmének gondolata sokkal mélyebben bennegyökeredzik a polgárosodott ember lelkében, semhogy akár feudális önkény, akár feltüzelt tömegek romboló indulata kitaposhatná és kiirthatná belőle. Nem irthatják ki a végig nem gondolt, zavaros, „korszerű” jelszavak és a napidíjért, vagy hatósági jóindulatért „lelkesedő” szónokok és statiszták tömegei sem… A liberalizmus lényege, a szabadság ragyogó nemességén és elhomályosíthatatlan fényén nem ejthet foltot semmilyen epizód, amely egy-egy liberális gondolkozású személy, vagy kormányzat valamely gyengeségét jelzi. De ezen az általános meggondoláson túl a magyarságnak oka van ragaszkodni a liberalizmushoz azért is, mert mindazt, ami az országban kultúrát, jólétet, civilizált életet jelent, mindazt, ami a lakosság széles rétegeit kiemelte a rendi idők nyomorúságából — elhagyatottságából — sőt mindezen túl magának a nemzeti szabadságnak és függetlenségnek elemeit is a liberalizmus világáramlata adta a magyarságnak.
Érdekesnek tartottuk a liberalizmus, a liberális korszak és a liberális gondolat ellen elhangzott vádak ügyében a forradalom előtti Magyarország több kiváló és aktív szereplőjéhez fordulni, a kéréssel, hogy fejtsék ki álláspontjukat a magyar szabadelvűség múltjáról és hivatásáról. Vannak köztük volt miniszterek, akadémiai főfunkcionáriusok, a politikai, gazdasági, gazdaságpolitikai és szellemi élet egykori és mai előkelőségei, régi parlamentek kimagasló alakjai — nagyrészt valóságos belső és titkos tanácsosok és kivétel nélkül kétségbevonhatatlan és veretesen magyar, hagyománytisztelő és építő szellemek… A nyilatkozatokat, melyeket kérdésünkre adni szívesek voltak, megjegyzés nélkül közöljük itt, meggyőződésünk, hogy szavuknak mély visszhangja lesz — méltó a szabadelvű gondolathoz és annak hordozóihoz egyaránt.
„Csak az vádolhat, aki nem ismeri Magyarország legszebb évtizedeit”
Balogh Jenő v. b. t. t., nyug. igazságügyminiszter, a Magyar Tudományos Akadémia v. főtitkára, felsőházi tag:
— Teljesen megértem a magyar ifjúság jelentékeny részének panaszos hangulatát, mert sokan vannak közöttük, akik komoly tanulmányaik ellenére is a legnagyobb nehézségekkel küzdenek és nem lehetnek megelégedve korunknak több, akár gazdasági, akár társadalmi berendezésével.
— Ha egyesek, különösen egyik-másik történetíró hatása alatt mindezt az úgynevezett „liberalizmus” következményének tulajdonítják és ezért magát a liberalizmust okolják, akkor természetesen ezzel az állítással nem pár mondatban kellene foglalkozni, hanem azt könyvekkel, adatokkal és részletes tárgyalással kell egyfelől megvilágítani, másfelől megcáfolni.
— Politikai és államtudományi irodalmunknak egyik legjelentékenyebb terméke Concha Győző boldogult kitűnő tudósunknak az a műve, amelyben két kötetben foglalta össze mindazokat a tanulmányait, amelyekben részt vett „hatvan év tudományos mozgalmaiban” (1870. és 1930. között). E nagyértékű munka II. kötetét a M. Tud. Akadémia jogtudományi bizottsága adta ki a folyó évben 664 oldalon. Ebben a kötetben (520—573. lap) közölte a kitűnő szerző, aki erre minden magyar írónál hivatottabb, azokat a fejtegetéseit, amelyekben kimutatja, mit kell érteni konzervatív és mit liberális jelszó alatt.
— A jelszavakkal különben is nagy baj van, mert sokan tévesen használják azokat, vagy pedig mást és mást értenek valamely jelszó alatt, pl. gróf Tisza Istvánt politikai ellenfeleinek egyik csoportja (a múlt század végén alakult néppárt több tagja) azért támadta, mert szabadelvű; a másik csoport (az évtizedek előtti magyar képviselőháznak demokrata pártja és fegyverbarátaik) pedig azért, mert konzervatív politikát követett. Mind a két állítás téves volt, mert habár maga Tisza István a szabadelvű haladás hívének vallotta magát, másfelől hangsúlyozta (az agrárius kérdésről 1887-ben megjelent kötetben), hogy
„a szabadelvűség nem a jelszónak vak követéséből, nem a frázis uralmából áll.
Ne azt nézzük, benne van-e valamely eszme azon népszerű katekizmusban, mely a francia szabadelvű iskola sarktételeit foglalja magában s a francia szabadelvű mozgalmak tépett zászlaja, hanem azt, előmozdítja-e az a nemzet fejlődését a valódi és tartós egyéni és politikai szabadság felé.”
— Azért pedig, hogy Tisza István kívánta a nemzetnek „fejlődését a valódi és tartós szabadság felé”, bizonyára a mai konzervatívok sem fogják őt, vagy bárkimást jogosan támadhatni. Hiszen minden igazi politikusnak, többet mondok, a közélet minden munkásának folytonosan törekedni kell a valódi haladás és egyúttal nemzeti politikai szabadsága felé.
— Más példát is mondhatok.
— Igen nagy idő, éppen 110 év előtt, gróf Széchenyi István szintén kívánta az akkor még jogokkal fel nem ruházott jobbágyokra a nemesek kiváltságainak kiterjesztését, évtizedeken át hevesen és hatásosan küzdött a saját arisztokrata társainak előjogai ellen, más jogrendszert óhajtott a rendi alkotmány helyett, de teljesen
igaztalan volna az, aki a liberális Széchenyit azzal vádolná, hogy ő okozta Magyarország romlását,
valamint egészen téves úton járna az, aki a 110 év előtti Magyarországot akarná visszaállítani.
— A reformkorszak többi nagy férfija: Kossuth Lajos, Deák Ferenc, báró Eötvös József és több társuk szintén
liberálisak voltak a szó nemes értelmében.
„Bünt követ el, aki az alkotmány liberális alapjait meg akarja semmisíteni”
Gróf Andrássy Géza v. b. t. t., felsőházi tag:
— Ha a liberalizmus problémája felmerül, én csak azzal kezdhetem, hogy bizony
az „átkozott liberális éra” senkinek sem ártott:
az emberek megbecsülték egymást, megbecsülték a tudást és megbecsülték egymás vagyonát. Nagyon tévednek azok, akik azt hiszik hogy ezt a liberalizmust csak úgy három nap alatt el lehet tüntetni. Egy ország csak úgy boldogulhat, ha szabadságban él. Demokratikusan gondolkodó ember vagyok és állítom, hogy
a liberalizmusnak nemzetépítő nagy jelentőségét csak az vonhatja kétségbe, aki vagy rosszindulatú, vagy pedig nem ismeri a magyar történelmet.
— A magyar nemzet mindég liberális volt és liberális volt maga — a király. Széchenyi, Kossuth, Deák, mind a tisztult szabadelvűséget hirdették és
Magyarország a szabadelvűség jegyében fejlődött naggyá.
A magyar alkotmány — éppen úgy, mint az angol — liberális és demokratikus alapon nyugszik és bünt követ el Magyarországgal szemben az, aki ezt az alapot meg akarja semmisíteni.
— Nem csinálok titkot abból, hogy az a mozgalom, amely „reformnemzedék” néven kezdődött mostanában,
nekem egyáltalán nem tetszik.
És nagyon félek attól, hogy olyan elemek kerülnek felszínre, amelyek vezetésre egyáltalán nem hivatottak. Aki nem bújik el Magyarország történelme elől, az nem kicsinyelheti le ennek az országnak a múltját és nagyjait.
És ha valaki őket emiatt azzal vádolná, hogy tönkretették hazájukat, vagy
nem ismerné Magyarország legszebb emlékű évtizedeinek történetét, vagy igaztalanul járna el.
— Azt megengedem, hogy ennek a korszaknak, amelyet ezzel a jelzővel néha megjelölnek, voltak hibái, de hibákat csak az nem követ el, aki a világ kerekén semmit nem csinál, hanem tétlenül vesztegel, ekkor azonban nemcsak nem halad, de elmarad a világ haladásától és ezáltal teszi tönkre faját és nemzetét. — Ennek a korszaknak lehetett néhány következményeiben kedvezőtlen törvénye, mint pl. a nagyon régi 70-es vagy 80-as hiteljogi törvények egyike vagy másika. Ha ezek okoztak kedvezőtlen tüneteket, ezeket kell megnevezni, támadni, tévedésüket vagy káros következményeit kimutatni, de
békét kell hagyni a nagy férfiak emlékének, akik szerették hazájukat és fajukat,
dolgoztak nemzetük haladásáért és akiknek államférfiúi egyéb nagy tulajdonságait, különösen teljes önzetlenségét, egyéni korrektségét, hazájukért hozott áldozatait csak példakép lehet említeni és tisztelni.
Ne feledjük el, mi jellemzi a liberalizmust:
szabadság, fejlődés, tisztesség, lovagiasság!
És emellett akkor nem volt szokásban a mostani divat: a gyűlölködés, a valláskülönbségből származó áldatlan felekezeti harc. Ezt valóban nem ismerte a liberalizmus!
„A liberalizmus oly nagyot alkotott…”
Vitéz Horthy István lovassági tábornok, felsőházi tag:
— Én röviden csak annyit mondok, hogy ha a liberális korszakban fordultak is elő hibák,
ez a korszak oly sokat és oly nagyot alkotott,
hogy az akkori kormányokat mindig nyugodt lelkiismerettel és bizalommal tudtam támogatni.
„A stréberkedés ma a liberalizmus gyalázásában nyilvánul meg”
Berzeviczy Albert v. b. t. t., a Tudományos Akadémia elnöke:
— Akik a liberalizmus ellen ilyen alaptalan vádakat hangoztatnak, többnyire stréberek.
A törtetés — stréberkedés — ma a liberalizmus gyalázásában nyilvánul meg.
Voltak ilyen stréberek a liberalizmus idején is, de akkor a liberalizmus mellett való állásfoglalással lehetett előremenni, míg most megfordítva áll a dolog. Mindenesetre meg kell állapítani, hogy
nagyon balul ítélik meg ma a mi liberalizmusunkat.
Ez a legmérsékeltebb liberalizmus volt, amit csak elképzelni lehet. A mi liberális korszakunk nem alkotta meg az általános titkos választójogot s most ez a korszak, amely mindennek vallja magát, csak liberálisnak nem, ez csinálja meg, illetve ígéri az általános és titkos választást. A másik követelménye a liberalizmusnak: a földbirtok arányosabb felosztása. A liberalizmus nem csinálta meg ezt sem, de megcsinálja — jól, rosszul — a korszak, amely most állandóan szónokol a liberalizmus ellen. Mindez azt bizonyítja, hogy iszonyu fogalomzavar van a kérdés körül: mit csinált és mit nem csinált a liberalizmus? Véleményem szerint
a liberalizmus ellen irányuló támadásokat nem lehet komolyan venni.
Ha az a liberális korszak nem lett volna és nem alkotta volna meg azt a Magyarországot, amelyet megalkotott és amelyre azután rázudult a világháború, akkor mi ma nem is léteznénk a föld kerekén.
Annak az erőgyűjtésnek, építő munkának és konszolidációnak, amelyet a liberális korszak végrehajtott, köszönhetjük, hogy a nagy katasztrófák után még élünk, mozgunk és cselekszűnk.
Engem a liberalizmus ellen intézett támadások és vádak éppen ezért nem izgatnak, ezeket komoly ember igazán nem veheti komolyan. Ezek a támadások részint roppant elfogultságból, részint — és főképp — törtetésből, stréberségből származnak. A liberalizmust támadni, szidalmazni a liberalizmus ellen vádakat hangoztatni: ma ez az első kelléke annak, hogy valaki a figyelmet magára vonja, tapsokat kapjon, vagy valami jóhoz jusson.
Én semmiképpen sem tartom megbukottnak a liberalizmust. Amit látunk: áramlatok, hullámzások, egyszer az egyik kerekedik felül, máskor másik.
A liberalizmusban viszont örök eszmék nyilvánulnak meg,
amelyek soha eltűnni nem fognak, soha el nem vesztik hatásukat.
„A szabadelvűség teremtette meg a magyar nemzetet”
Hegedüs Lóránt, ny. pénzügyminiszter:
— Akik a szabadelvűséget, amint ez ma divat, lebecsülik, azoknak fogalmuk sincs arról, hogy mi volt Magyarország fejlődésében a szabadelvűség.
Ez teremtette meg a magyar nemzetet.
Gróf Széchenyi István, Kossuth Lajos és Deák Ferenc nélkül nincs magyar történelem, tehát nem lennének azok sem, akik ma a szabadelvűséget lekicsinylik. Nevetséges dolog liberalizmusnak kinevezni olyan visszaéléseket, amelyekhez az igazi szabadelvűségnek soha semmi köze nem volt.
— Mély meggyőződésem, hogy a magyar fajra — amely ne feledjük el, egyetlen árva népe Európának — csak addig van szüksége a történelemnek, amíg hű marad a szabadsághoz. Mert reakciót más fajok sokkal jobban tudnak csinálni, mint a magyar.
„Csak átmeneti lehet minden hatalmi rendszer, amely szembehelyezkedik a liberalizmussal”
Herczeg Ferenc felsőházi tag, a Reviziós Liga elnöke:
— A szabadelvű szóból én nem érzem ki a politikát, hanem egy egészséges és művelt emberi közösség természetes állapotát.
Szabadelvűnek lenni nekem annyi, mint normálisnak lenni
és természetes lelki viszonyok közt élni. Békében önmagunkkal, harmóniában embertársainkal.
— A szabadelvűség ellen eddig mindig csak pártpolitikai argumentumokat hallottunk, de soha etikai értékűeket. Mit akarnak a szabadelvűek? Az állampolitikában a népek önrendelkezési jogát, az elnyomás minden fajtájával szemben; a társadalompolitikában: jogegyenlőséget. Ezek a kívánságok
az ember méltóságérzetéből fakadnak, ellenük nem lehet kifogás, miként nem lehet a tisztaság, vagy a józanság ellen.
— A szenvedélyes kritikák, melyek a szabadelvűség ellen támadtak a múltban, tulajdonképpen soha az elvnek, mindig csak az elvvel visszaélő embereknek szóltak. Azonban semmiféle élő szervezet nincs biztosítva paraziták ellen; az abszolutizmus még kevésbé, mint a parlamentarizmus. A demagógia például, amely, miután annyi támadás érte már a szabadelvűséget, tőle teljesen idegen, vele összeférhetetlen, a valóságban kártékonyabb ellensége a szabadságnak, mint az önkényuralomnak. A bírálat, bármilyen jogosult és sok esetben szükséges, nem vonatkozik magára az elvre és nem is járathatja azt le, miként a züllött életű pap sem kompromittálhatja a vallást.
— Nézetem szerint
minden hatalmi rendszer, mely szembehelyezkedik a szabadelvűséggel, ma már csak átmeneti és ideiglenes természetű lehet,
amilyen a római köztársaságban a diktatúra volt; életjogosultsága, hogy zavaros időkben megvédje és a zavarok elmúltával helyreállítsa az igaz szabadságot. A diktatúra célja, hogy fölöslegessé tegye önmagát. — A mai idők nem kedveznek a szabadelvű gondolatnak. Meggyőződésem szerint ez egyik betegségi tünete az általános válságnak, mely az összes kultúrnépeket gyötri.
A szabadelvűség az emberiség természetes lelki állapotából következik,
ma pedig ez az állapot mindennek nevezhető, csak normálisnak nem. Éppen azért sohasem volt még annyira szükség egészséges művelt, bátor és példaadóan tiszta életű politikusokra, akik megőrzik, megvédik, rehabilitálják és a jövőbe átmentik az emberiségnek ezt a felbecsülhetetlen erkölcsi értékét.
„A liberalizmus az egyedüli biztosítéka a civilizáció további fejlődésének”
Jankovich Béla v. b. t. t., ny. kultuszminiszter, felsőházi tag:
— Minden nagy háború után erősen konzervatív irányzat szokott jelentkezni. Így volt ez a harmincéves háború után, így volt Napóleon háborúi után s ez az irányzat rendszerint egy negyedszázadon keresztül uralkodik. Addig, amíg nem nő fel az az új nemzedék, amelyik előtt a háború hátrányai már ismeretlenek. Most is azt látjuk, hogy a különféle téren mutatkozó, látszólag új felfogások, amelyek igen gyakran túl teszik magukat az általánosan elismert jogi alapelveken
nem biztosítják az eddigi szerves fejlődés állandóságát,
hanem inkább megakasztják.
— Ezzel a jelenséggel szemben az a tapasztalat, amelyet a múlt század utolsó évtizedeiben és az ebben az évszázadban élő nemzedék szerzett,
igazolja a liberalizmus jótékony hatását
— legelsősorban gazdasági téren. Igazolja azonkívül a liberalizmus történelem formáló erejét, amelynek hatása kimutathatólag biztosítja az ország további nyugodt fejlődését.
— Az a gazdasági krízis, amely az utóbbi időkben az egész világon érezhető, nemcsak a gazdasági tényezőknek következménye, hanem nagyon jelentős részben annak a politikának is, amely egyes országokban korlátokat szab a szabad gazdasági tevékenységnek: olyan időkben, amikor a világháborúban elpusztult tőke csakis a szabad gazdasági érvényesülés mellett volna legjobban és leggyorsabban pótolható.
Nem hihetem tehát, hogy ez a liberalizmus ellen felvonult irányzat állandó jellegű lesz,
viszont, hiszem, hogy a mutatkozó hátrányok meg fogják győzni a magyar illetékes tényezőket arról, hogy a szabadság érvényesülése úgy politikai, mint gazdasági téren egyedüli biztosítéka a civilizáció további fejlődésének.
„A leányzó csak alszik”
Beöthy László v. b. t. t., a felsőház alelnöke:
— Én a liberalizmust szerencsés korszaknak tartom, amelynek Magyarország nagyon sokat köszönhet.
A liberális eszme nem bukott meg:
nem halt meg a leányzó, csak aluszik.
„Katasztrófára vezetne, ha megszűnne a gazdasági szabadság”
Kuncz Ödön egyet. tanár, a jog- és államtudományi kar volt dékánja:
— A liberalizmust gazdasági téren azonosítani szokták a gazdasági szabadsággal és szembeállítják az univerzalizmussal, az internacionizmussal, egy szóval a gyámkodó állami beavatkozással.
— A gazdasági szabadság a maga eszmei tartalmában és tisztaságában sehol és soha meg nem valósult, mert a gazdasági szabadságnak gyökere az individualizmus, tehát az egyén szuverenitásának, öncélúságának mindenek fölé helyezése. A köz is azért van, hogy az egyénnek szolgáljon. Előfutárai: a gondolat-, vallás- és politikai szabadság. Tartalma:
az állam maradjon nyugton, hagyja az egyént szabadon gazdálkodni.
Ez olyan szerény és érthető kérése a gazdasági életnek az államhoz, mint Diogenészé Nagy Sándorhoz: „ne vedd el tőlem a napot!” Politikai jelszava: Minden szabad, ami nem tilos. A tilalom felállításától azonban az állam tartózkodjék. Indoka: Csak így alakulhat ki a gazdasági élet tökéletes mechanizmusa, amely automatikusan, ösztönösen hozza ki, teremti meg az optimumot.
Nézzük most már, hogy miként érvényesült és érvényesül a gazdasági szabadság rendszere a valóságban?
Tiszta individualizmus nincsen, mert nem is lehet. Az izolált ember emberi környezet nélkül nem ember. Ha pedig az individuumot, mint társaslényt bennhagyom környezetében — kialakul a jogrend, amely
az egyénnek csak olyan szabadságát ismeri el, ami embertársainak szabadságát és érdekeit nem sérti:
a teljes gazdasági szabadság tehát az emberi társadalomban nem valósulhat meg. Hiszen a liberalizmus fénykorában is ott látjuk
a szabad versenyt,
amely irgalmatlanul letöri a rövidlátó önzést, nem engedi szabadon működni a maradi vállalkozót, megakadályozza, hogy a szabadon megállapítani kívánt árak az egekig nőjenek. De kialakult a liberalizmus fénykorában is az elszánt küzdelem a tisztességtelen verseny ellen, a védővám és iparpártolás különféle egyéb módozatai, a munkavállalók erős szociális védelme, a közüzem, a kisipar és a nagy kockázattal működő mezőgazdaság erős támogatása stb., stb., egyszóval az állami támogatás és beavatkozás színes skálája. De éppen a gazdasági szabadságnak egyik alappillére:
a szerződési szabadság
szüntette meg a szabad munkabért, a tarifa és a kollektív szerződések segítségével zárta ki, vagy szabályozta a szabad versenyt a trösztök, kartellek, koncernek alakjában. Tehát maga a gazdasági szabadság légkörében kibontakozott kapitalizmus igyekezett felváltani a tervszerűséggel, az ármonopóliummal stb.
És ha az állam szükségesnek látta a beavatkozást a liberalizmus fénykorában, amikor a gazdálkodás az élet napos oldalán virult, lehet-e csodálkozni azon, ha ezt az állami beavatkozást fokozottabbá és rendszeresebbé teszi a világháborúval elrontott és árnyékba borított gazdasági életre rászabadult durva necessitas? Amikor nem serkentésről, a fejlődés tempójának fokozásáról, hanem a még megmaradt és megmenthető értékek konzerválásáról van szó.
— Én szentül meg vagyok győződve, hogy minden állam, amelyet a gazdasági helyzet katasztrofális megromlása erősebb beavatkozásra kényszerített
boldogan fogja üdvözölni azt a pillanatot, amikor a gazdasági élet irányítása és megszervezése érdekében felállított rendkívüli szervezeteket lebonhatja,
amikor ismét életet, fejlődést, haladást fog ígérni az erők szabad játéka. A durva necessitas mostanára mindig inkább fokozódó állami beavatkozás mindaddig nem jelenti a gazdasági szabadság rendjének lerombolását, amíg ez a beavatkozás egyet nem felejt el; ez az egy pedig az, hogy:
egyenesen katasztrófára vezetne, ha a gazdasági élet elvesztené a gazdasági szabadság két legnagyobb kincsét:
az egyéni kezdeményezést és az egyéni felelősséget.
„Hatalmas alkotások tesznek tanúságot a liberalizmus mellett”
Simontsits Elemér v. b. t. t., a képviselőház ny. alelnöke, felsőházi tag:
— Csodálkozással látom azt a nagy felháborodást, amellyel mai közéletünkben — a liberalizmusnak csak említése esetén is — lépten-nyomon találkozunk. Ezt csakis annak tudhatom be, hogy a fogalmak nem állanak a maguk tisztaságában a közélet egyes tényezői előtt. A liberalizmusban tulajdonképpen a haladás irányzata jut kifejezésre. Arra törekszik a liberalizmus, hogy a széles néprétegeknek úgy jogokban, mint anyagi és szellemi javakban többet juttasson és a közállapotokat az evolúció útján keresztül ebbe az irányba vezesse. Ezzel szemben a konzervatív eszme a dolgok létező rendjének fenntartására, az állapotok megóvására és stabilizálására törekszik.
— Felfogásom szerint a közélet magasabb rendű céljait, az emberi társadalom békés és következetes boldogulását csak az olyan politika biztosíthatja, amelyben ennek a két eszménynek erőviszonya egészséges egyensúlyban van. Mind a kettő elfajulhat és akkor az egyikből a reakció, a másikból a radikalizmus áll elő, amelyek a közéletre nézve egyformán károsak. És én azt hiszem, ott rejlik a hiba, hogy nálunk sokan
a liberalizmus és a radikalizmus között nem tudnak disztingválni
és amikor liberalizmusról hallanak, ez alatt tulajdonképpen radikalizmust értenek. Amikor a mi kormányunk azt mondja, hogy az ő politikája „haladó konzervatív”, akkor a liberális eszmének is teret biztosít, mert
a haladás a liberalizmus lényege.
Amikor ez a kormány hitbizományi reformot csinál és telepítési javaslattal jön, amiben a javak egyenlékenyebb eloszlásának a kimunkálása vezérli, felfogásom szerint szintén liberális politikát csinál.
— Ebből a szempontból is érthetetlen tehát előttem az a törekvés, amely a liberalizmust mint valami megbélyegzett, ítélendő és közveszélyes irányzatot akarja odaállítani és százszázalékig a liberalizmus nyakába akarja varrni mindazokat a káros következményeket, amelyeket nálunk a radikalizmus felülkerekedése okozott.
A liberalizmusnak, amint az egész világon, úgy nálunk is ragyogó múltja van, amely mellett úgy a társadalmi, mint a közélet egész területén hatalmas alkotások tesznek tanúságot.
És nem hiszem, hogy nemzeti jövőnk a kárát vallhatná annak, ha a liberalizmus tanításához képest például közéleti berendezkedésünk tekintetében mindig a rátermettség keresése lenne az egyedüli mérvadó szempont.
„Igazán naggyá Magyarországot a liberalizmus tette”
Szász Károly v. b. t. t., a forradalmak előtti utolsó képviselőház elnöke:
— Én a régi liberális idők embere vagyok és nem engedek azokból az elvekből, amelyeket azokban az időkben alkottam meg magamnak, amikor még a közélet aktív tényezője voltam. Azok, akik ma a liberalizmus csődjéről beszélnek,
nem tudják, mi az igazi liberalizmus,
nem ismerik régi erőit, nem ismerik alkotásait és fogalmuk sincs az egész nemzeti társadalmat átalakító, fejlesztő, erősítő hatásairól.
A liberalizmus sohasem juthat csődbe.
Uralkodó eszme ez ma is. Lehet, hogy ideig-óráig letiporják, de a liberalizmus szép napjai ismét vissza fognak térni. Az igazi liberalizmus egyéni értékük szerint bírálja el az embereket. A liberalizmus a közéleti mérlegelésnél mindenkire egyéni tudását, munkáját, felelősségét, erkölcsi emelkedettségét veszi ítélete alapjául.
Igazán modernné és naggyá a liberalizmus tette Magyarországot.
A XIX. század uralkodó eszméje volt ez a liberalizmus, amelynek Deák Ferenc és Kossuth Lajos mindenkor rendíthetetlen hívének mondották magukat. A szabadságharc utáni elnyomás megölte a liberalizmus hatóerőit, de a kiegyezés után ismét ezek a liberális eszmék jutottak érvényre. Ezeknek a liberális eszméknek érvényesítésével tette modernné, nyugat-európaivá és fejlődésképessé Tisza Kálmán a békebeli Nagy-Magyarországot. Ma kétségkívül jelentkeznek olyan áramlatok, amelyek szembehelyezkednek a liberalizmus alapeszméivel. Mindent lehet magyarázni, jön az idő, amikor ismét virágozni fog. Én mindenesetre hiszek a liberalizmus jövőjében.
Gazdasági diktatúra, vagy vissza a gazdasági szabadsághoz
Írta: Fodor Oszkár
Jelszavaktól hangos az ország. Miniszterek, NEP-képviselők, közfunkcionáriusok gyűléseken, képviselői beszámolókon, pártestéken, vacsorákon nyilatkoznak a gazdasági kérdésekről s új frazeológiákat, új eszméket hirdetnek, új célkitűzéseket hangoztatnak, azt vallják, hogy amit eddig csináltak gazdasági téren, rossz volt, elhibázott volt, kiélte magát. Új idők új eszmeharcosaikért döngetik mellüket s követelik, hogy a nemzet kövesse őket. Részletekbe azonban a legritkábban mennek bele s sem tudományos, sem gyakorlati megvilágítást nem hajlandók adni eszmeviláguknak, amely így bizony eléggé homályban marad a nyilvánosság előtt.
Hogyan tájékozódjunk akkor új gazdasági céljaik felől?
Ha jelszavaikból semmi sem derül ki, cselekedeteikből annál több. De ha ezeket nézzük, be kell vallanunk, hogy nyakig benne vagyunk a gazdasági diktatúrában s nyoma sincs annak, mintha a mai rendszer gondolna is arra, hogy vissza kell térni a gazdasági szabadság útjára. Ez annál fájdalmasabb, mert amikor nálunk a gazdasági szabadságot temetik, máshol már ébredezik az a belátás, hogy nem jó úton haladt az elmúlt években a világgazdaság, amikor a válságok enyhítésére jelszavakul hozták létre a megkötöttségek egész sorát. Már mutatkoznak is cselekedetek, amelyek elvetik az intervencionizmust és beismerik, hogy még sem lehet tartósan felemás rendszert fenntartani: kapitalizmust hirdetni és etatizmust csinálni.
Kapitalizmus azt jelenti, hogy szabad tőke, szabad munka, szabad gazdálkodás, egyéni kezdeményezés. Természetesen ennek sincsen meg a korlátlan lehetősége és nem is volt meg soha. Az állam bizonyos normálkeretekig mindig beavatkozott a termelésbe és a munka problémáiba. Tiszta etatizmus még nem volt, még az orosz bolsevista rendszer sem az, viszont kétszer ötéves munkatervét sem sikerült bebizonyítania, hogy gazdasági jövője van.
Már most lássuk, hogy a jelszavakon túl, mi történik nálunk?
A kormányzat sok mindenféle programot hirdetett a tőke és munka szabadabb lehetőségei érdekében, de mindezekből semmi sem valósult meg. Ma is a legszélesebb beavatkozás érvényesül a termelés terén és még fokozottabb mértékben az értékesítésnél. Most már odáig jutottunk, hogy egy új minisztérium dönti el, ki állítson föl egy gyárat, az egyik tőkecsoport-e vagy a másik, kinek adják oda egy iparág majoritását.
A külkereskedelem terén 1931 közepe óta fokozatosan tökéletesül az állami gazdaság. Külkereskedelmi hivatalt állítottak föl, amely azóta fantasztikus méretekben terjeszkedett és tökéletesedett ki, viszont ma már mindenben korlátlanul dönt s nem azt mérlegeli, mint ahogy nem is mérlegelheti, hogy ki tudná legjobban egy-egy szakmában az exportot vagy az importot lebonyolítani, hanem: kinek van jó összeköttetése.
Az eredmény: hogy kiviteli kontingenseket, főként a Hangyának, a Mezőgazdák Szövetkezetének s hasonló vállalkozásoknak juttatnak (lásd Mecsér-féle sertésexport). A gabonaexport két szervnek a monopóliuma s csupán a látszat kedvéért tartják fönn azt a helyzetet, hogy néhány kereskedőnek is juttatnak kisebb koncokat. Az osztozkodás egyre sűrűbb. A fémbehozatalt a Mezőgazdák Szövetkezete kapja, nem mintha valaha foglalkozott volna fémekkel, hanem mert szanálása után biztos üzletekre van szüksége. A karácsonyfa-behozatalt a Hangyára juttatták. A németországi magkivitel céljára ismét Mecsér úr közreműködésével alakul egy új, úgynevezett szerv, Mezőgazdasági Terményértékesítő Rt. címen.
Ezek után nem csoda, ha azoknak, akik az új gazdasági koncepciókban részt vesznek, kötelességük az állam mindentudó voltát hirdetni, mert ők lelkesednek érte, s hajlandók néha jobb meggyőződésük ellenére is kimondani, hogy a gazdasági szabadságnak mindörökre befellegzett, nem lévén létjogosultsága, sem kereskedés, sem ipar, sem vállalkozás terén. Közben azonban néha-néha még így is kénytelenek belátni, hogy azért kereskedelemre is szükség lehet.
Az úgynevezett új irányok hirdetői nem sokat törődnek azzal, ha argumentumaikat szétboncolják és megállapítják, hogy azok mögött milyen hamis jelszavak húzódnak meg. Mennek tovább a maguk útján, hirdetve azokat a téveszméket, amelyek akceptálására a demagógia segítségével sokszor még a tömegek is hajlandók. Vezető gazdasági pozíciókat foglalnak el olyan férfiak, akik ezen a pályán soha nem működtek. Nem baj — mondják — a mai időkben a szakértelem csak hátrányt jelent.
Máshol is kísérleteztek intervencionizmussal és adtak gazdasági hatalmat illetéktelen s avatatlan tényezőknek. Az eredmény teljes, legjobb esetben részleges kudarc volt. S ahol ma is fenntartják és fejlesztik a megkötöttségeket, ott a gazdasági bajok egyre mélyülnek és terjeszkednek. Nem csoda, ha máshol már fölismerik az intervencionizmus veszedelmeit. Az intervencionizmus feltartózhatatlanul a tervgazdálkodásba torkollik. Ez pedig nem más, mint például a szovjet közgazdasága, amelynek sikereit még a bolsevista propaganda sem tudta elhitetni a világgal.
Nincs a világgazdaság számára más út, mint a gazdasági szabadság útja. Minden más gazdasági rend csak átmeneti lesz s végül oda fog visszatérni, az egyéni kezdeményezéshez.
Ma is azok az országok boldogulnak legjobban, ahol minél több a gazdasági szabadság. Példa erre Anglia és az északi országok. Viszont minél jobban korlátozzák a gazdasági szabadságot, annál fokozottabban tornyosulnak a bajok. Példa erre Németország s egy ideig az Egyesült Államok, amíg ezt be nem látták s nem fordultak vissza a szabadabb gazdasági politika felé.
Magyarország ma más pozícióban volna, ha a háború után egy teljesen szabad gazdaságra rendezkedett volna be, ha maga nem épített volna határain végig láthatatlan kínai falat gazdasági megkötöttségekből. A Duna-medence centrumává válhatott volna s fejlett gazdasági szervezete, nagyszabású hitelszervezete, kiváló kereskedelmi organizációja akkor egyenesen predesztinálták is erre. Sajnos, mindebből kevés maradt meg, de megmaradt a keret, amelybe még mindig be lehetne illeszteni egy koncepciózus, jövőre dolgozó gazdasági életet. Ehhez az első lépés: vissza a gazdasági szabadság felé, a megkötöttségek gyors lebontásával!
