Nem tudom, hogyan, miért, minden megfogható ok nélkül eszembe jutott Anton Menger neve. Osztrák jogász, aki jogászatilag belemerült az élet vizsgálatába és kisütötte, hogy a jogrendszereknek kivétel nélkül a vagyon a tárgya, holott az emberek többsége vagyontalan. Megállapította, hogy a magántulajdon csak arra vonatkozik, ami az embernek van, holott a legfőbb magántulajdona mindenkinek ő maga. És kifejtette a nincstelenek magántulajdonjogát, mely kodifikálva nincsen, holott az egyetemes emberérdek ehhez a joghoz fűződik.
Ha jól emlékszem, 1890-ben jelent meg könyve a nincstelen emberek magánjogáról. Nagy hatást gyakorolt az érzően gondolkodókra, akiket akkor még nem jeleztek szóval, ma pedig szociálisoknak mondják őket. Most már tudom, miképpen jutott eszembe. Tízezredszer olvastam, hogy a liberalizmus csak az erőseknek kedvezett, a gyengéket kizsákmányolta vagy sorsukra bízta. Kellett emlékeznem erre az íróra, akire úgy cáfolok rá erre az állításra, hogy megerősítem. Mert a liberalizmus fénykorában állították azt, amit ma. Hogy a gyengék annyira magukra hagyatottak, hogy még a testükhöz való jog sincs rendezve. Van kezük, lábuk, tüdejük, gyomruk, agyuk és szívük, és mindezzel mások rendelkeznek. Akkor van mit enniük, ha másoknak úgy tetszik, hogy munkát adnak nekik, föltételek mellett, miket rájuk szabnak, és akkor van művelődésük, ha lopják maguknak. A nincstelenek a munkájuk után élnek, mint a tőkések a kamat és egyéb jövedelem után. De míg a mai magántulajdon szentségének elvén ezeknek szerzése és költekezése a tőkét csorbítatlanul megóvják a jogelv alapján, hogy a szolgáltatásuk határa ott van, ahol nekik is annyiban van, addig a nincstelen a munkájával együtt a munkaerejét is oda kell adja, ha másképp nem juthat kenyérhez. Márpedig neki a munkaereje az, ami amannak a tőke. Magántulajdona. Ha a sapkáját ellopják, van bíróság. Ha munkán fölül munkaerejét is megcsappantják, ez magánügy. Miért engedte és miért vállalta? Szabad ember, senki sem kényszerítette.
Senki, csak minden. Élni muszáj. Ahogy szabad akaratból eladja ingét, hogy gyerekének kenyere legyen, úgy adja szabad akaratból oda munkaerejét is tíz- és tizenkét órás napszámban, szabad rendelkezése jogán. És senki sem kényszeríti a nőket, hogy fehérfoszfor-gyufagyárakban dolgozzanak tíz órát, amit megfizetnek, és a foguk hullásával, tüdejük romlásával, amit nem fizetnek meg. A pincér lúdtalpas lesz, a kovács szívbajos és a szabó görhes — a testük magántulajdonával a kényszer hatása alatt szabadon rendelkeznek, és ami munkaerejük van harminc esztendőre, azt munkájuk ráadásául elfogyasztják tíz-tizenöt esztendő alatt. És az átlagos életkor akkoriban 30 esztendő volt.
Ez az Anton Menger mondanivalója, de nem a hangja. Az enyém sem, hanem azoké, akik most a levitézlett liberalizmust dobálják meg sárral és kövekkel. Szándékosan használom, hogy megmutassam: az izgatások mai hangján olyan ostromot indítanak a kapitalista liberális korszak ellen, melyet a korszak maga is foganatosított — saját maga ellen? — Aligha, hanem amely éppúgy tartozéka volt annak a korszaknak, mint maga az, ami ellene fordult. Milyen egyszerű egyidejűből kettőt csinálni. Az ember a liberális kornak meghagyja a kizsákmányolást és most utána masíroztatja a gyengék védelmét. És az egyik megbukott, mert rontott a világon, a másik győzedelmeskedik, mert boldogítaná. Tegnap nem volt gyöngéistápolás, ma nincs kizsákmányolás. És ki meri tagadni a tegnapot és szembefordulni ezzel a sokkal különb mával? Ki meri állítani, hogy a tegnap és ma szakasztott egy — negyven esztendővel később? A negyven év előtti tegnapon nem volt meghatározott munkaidő, gyermekmenhely, OTI és MABI, nem voltak egészségügyi parancsok, minimált munkabérek és aggkori biztosítás. Ahogy Amerikában az őserdőirtás és aranyásás idejében nem voltak felhőkarcolók, liftek, rádió és mozi. De megvolt az az életműködés, mely ezekhez vezetett. A felhőkarcolónak ezt tudnia kell és nem elátkozni és lenézni a farmaalapítás és aranykutatás vad világát, terpeszkedni fölötte: ilyennek kellett volna neked is lenni! Pedig ilyen volt, mint az unoka, akiből szintén nagyapa lett.
Nem kellett volna Mengerig visszaemlékeznem, hogy találkozzam a mával, mehettem volna vissza messzebbre is Adam Smith, Ricardo, Marx és Lassalle kapitalistaellenes idejébe. De ez túlságosan hasonlít a mához. Luciferi munkát végeztek: lerombolni, ami van, és elősegíteni, ami nincs. Ha nincs munka, melyet az ördögi ösztön végez, szorosan Ádámhoz ragaszkodván, aki álmokat valósítana meg, mik benne kóvályognak, és annak segítségével boldogul, aki a megvalósított álmokat szét fogja fújni. A Ricardók nemzetgazdaságot csináltak, s ennek a külön életfolyamatnak a törvényeit szerkesztették meg. A Marxok osztálypolitikát csináltak nemzetgazdasági elgondolások alapján, és a nemzetgazdasági fogalmak átértelmezésével új gazdasági rendet akartak, mely átalakítja a politikát és a társadalmat. Termelőeszközök köztulajdonba vétele, a pénzgazdaság megszüntetése, az osztályok eltörlése, proletárdiktatúra osztálydiktatúrájával… Ezek túlságosan a mához vezetnek, holott meg akarok maradni a bűnös liberalizmus korszakában. Amelyben Anton Mengerre gondolva találom magamat.
Az ő tana nem szociális és nem politika. Nem kell neki más világ, hogy a maga igazságát érvényesíthesse. A jog az ő területe és az ember adottsága, úgy, ahogy a paradicsomból kikerült az élet vadonába. Kilökött árvaság, szükségekkel, igényekkel, miken nem változtathat, mert abból folynak, hogy embernek született. És ember marad bármilyen társadalmi viszonyok között. Az egymagában való ember, aki társadalom körében él és létfeltételei nem módosulhatnak, csak nyomoríthatók a körülményekhez, melyek társadalom és politika révén adottak. A francia forradalom felszabadította az egyént, aztán védtelenül belökte a társadalomba. Álszabad felszabadítás volt, mert életszükségénél fogva megmaradt rabnak. Mi illeti meg az egyént nem mint polgárt vagy osztály tagját, hanem mint embert? A jog a saját testéhez. És ebből az elemi jogból kiindulva áll elő mindaz, amit humanizmus és szocializmus, társadalomtudomány, politikai és hatalmi alakulásoktól követel.
A liberalizmus delelőjén állt, mikor kitermelte magából a Menger-féle tant, egyenesen a maga vesztére, és nem akadt fönn rajta, nem kiáltott rendőrség után, hanem tudomásul vette, hogy ez a gondolat is van és úgy él, mint más, mely neki kedvez. A politikai szabadságot lehet korlátozni, a társadalmi forrongásokat el lehet nyomni vagy levezetni, de a gondolat, különösen, ha tudományos, független a hasznosság és ártalmasság szempontjától. Bismarck csinálhatott antiszocialista törvényt, de jogtudomány ellen tenni eszébe sem jutott, mert a junker Németország vasembere is korának szülötte volt — liberális. S Franciaország ellensége volt Németországnak és öntötte neki a hiteleket, és Németország szövetségesünk volt Oroszországgal szemben, mégis ettől vásárolt marhát és búzát. Más a politika, más a gazdaság és legeslegfőképpen más a gondolat.
A háború utáni ma keserűen ellene fordulván és letiporva a liberalizmust, mindent átvesz tőle, saját szája íze szerint átértelmezve: állampolitikát, szocializmust és nemzeti eszmét. De a gondolat szentségét és sérthetetlenségét meghagyta neki. Gondolat mint igazság? Igazság mint parancsoló szükség? A legjellegzetesebb különbség a liberalizmus és a ma között éppen a gondolatnak trónfosztottsága. A ma nem esik abba a hibába, hogy élni engedne gondolatot, mely ellene fordul. Nem tévedés az ilyen gondolat, hanem bűn, melyet börtönnel és jogvesztéssel sújtanak, néhol fejvesztéssel is. Igazság az volt, ami az északi sarkon éppoly igaz volt, mint az Egyenlítő alatt. Ma minden országnak külön igazsága van. A termelőeszközök államosítása még tart, de a gondolat a ma országaiban már is államosítva van.
Anton Menger neve nem ragyog a firmamentumon, mint gondolatóriásé. A feledség szinte abban a pillanatban borult rá, amelyben a homályból kiragyogott. És mégis a liberalizmus csúcsán kigyulladó legvakítóbb fénynek nézem, okmányául a liberális szabadság érdekfölötti uralmának, amit ma fölmutatni nem lehet, annál kevésbé kitermelni. Ez a fény mutatja: a haladó világ rövid idő alatt mekkora utat tett meg — visszafelé. Ő meg sem állt az egyénnél — az emberig hatolt előre, az emberi testhez és lélekhez mint jogforráshoz. Az eszménykép, mely világboldogságot ígért, ma nem egyén, sem test, sem lélek. Csak gazdaság, politika, totalitás.
