A tanúk egyhangúlag és a beavatottság illetékességével bizonyították, hogy Winchkler István kereskedelmi miniszter nem zsidósította el a kereskedelmet, sőt ellenkezőleg: a nem létező keresztény exportot ő teremtette meg. A vádlott e vallomások súlya alatt megtörve elismerte, hogy valótlanságokat állított, és bocsánatot kért. E férfias bocsánatkérésre nemcsak a miniszter állt el a pör folytatásától, hanem az ügyész is. Szép jelenet volt. Nem Winchkler Istvánról van szó, sem az ügyészről, sőt a vádlottról sem. Csak a jelenségről, hogy rágalomszámba megy, hogy a miniszter kedvez a zsidó kereskedőknek. Rágalom jogi értelemben az, ami valódiság esetén közmegvetésnek tenné ki a megrágalmazottat. A közmegvetés súlyos valami. Nem Winchkleren áll, sem az ügyészen, mi tehet ki valakit közmegvetésnek. Ezek csak tudják, mi az, de nem tőlük függ, hogy legyen. Kedvezni a zsidó kereskedőknek ma alkalmas arra, hogy az illető közmegvetésben részesüljön. Ennek a kereskedelmi miniszter nem teheti ki magát. Ő nem állhat elébe a közmegvetés veszedelmének, tehát tiltakozik a vád ellen, és bírói ítélettel pecsételteti meg alaptalanságát.
Miniszternek egyáltalán nem szabad elfogultnak és részrehajlónak lenni. De a közmegvetés vélelme nem azzal jár, hogy részrehajló az egyik iránt a másik rovására, hanem a zsidón van a hangsúly. Hiszen a tanúvallomások teljesen rehabilitáló voltát az döntötte el, hogy ellenkezőleg. Keresztény export nem volt, és íme most van. A nem zsidónak előnyben részesítése érdemként domborul ki. Amaz közmegvetést, ez közelismerést jelent. Pedig mind a kettő a köteles tárgyilagosság ellen egyaránt vétene, ha úgy volna.
Nem éppen meglepő, még kevésbé újság. De ennyire sűrítve még nem mutatkozott mint beivódottság a politikai etikába. Nem merült fel sehol a kérdés: hát zsidóban nem nézni a zsidót, a kereskedelemben nem törődni a felekezetiséggel rágalom volna, mely ellen bírói elégtételre és védelemre van szükség? A polgárban nem nézni a zsidót, sértő ráfogás, nézni benne a keresztényt köteles érdem? Az ország harsog az antiszemitizmustól, a politika dupla hangsúllyal nyomja meg a keresztény jelzőt, különbözteti meg a magyar polgárt a magyar fajtól, a hivatalokban természetes, hogy ott zsidónak nem lehet íróasztala, gyárakban, irodákban most szedik ki alóluk a széket oly tempóban, melynek meggyorsítását az iparügyi miniszter melegen sürgeti. Ezt mindenki tudta eddig is, mint politikai irányzatot. De ebből a pörből kiderül, hogy már erkölcsi parancs. Ellene véteni közmegvetéssel jár, a vád hangoztatása arcba kergeti a vért, mintha becsületében támadtak volna meg.
Keresztény politika a keresztény Magyarországon? Helyeslően és lelkesen hallja a magyar zsidó is ezt a jelszót, a Zichy Jánosok és Ernszt Sándorok értelmezésében. Szerintük a keresztény jelző nem emberekre vonatkozik, hanem életfelfogásra. Istenben való hitet, az erkölcsnek vallásos értelemben érvényesülését, tisztességet, jóságot és igazságot, törvénytiszteletet és hazaszeretetet, amire kötelez mindenkit és részesül bennük mindenki fajra, felekezetre való tekintet nélkül. Politika, mely keresztény felebaráti szeretettel a szegények szenvedéseit enyhítené és mindenkinek a munkáját emberi megélhetéssel fizetné meg. E remek, keresztény meggyőződésű uraknak sejtelmük sincs róla, hogy hitük hirdetésével csillogó spanyolfalat állítanak annak a politikának, mely fittyet hányva az erkölcsi tartalomnak, éppen a vele ellentétesnek az érvényesülését szolgálja. Csak a fajt, csak a felekezetet nézi, csak az embert, akit ki kell szorítani, a nemes keresztény jelző pártfogása alatt, mely az ő felfogásukban jelzőből jelszó lett.
Ennek a lapnak nincs felekezete, csak iránya, meggyőződése, a lelkes magyar szabadelvűség, mely kincsnek, nemzetéltető erőnek érzi az emberi vívmányokat, melyeket meg akar óvni egy hitem szerint múló áramlat romboló hatásától. A lapnak nincs felekezete, nekem van. És vallásom megóv a rágalom vádja ellen, hogy a zsidósággal tartok. Jogom és kötelességem hatszázezer magyar polgár mellett szót emelni, kifejezést adni a gyötrő érzésnek, mely kénytelen némán tűrni lenézést, megvetést, kenyerében megtámadottságot és főképpen a kiközösítettséget mindenből, amiben élni akar, mert magában érzi: a nemzethez való tartozást és hazaszeretetet, mely nem langyosabb, mint bárki másban. Szóvátenni a meggyalázottságot, hogy hatszázezer ember ártalmas elemnek minősíttessék, s csak azért kell őket megtűrni, mert törvény gátolja, hogy egyszerűen kitegyék nemzetből, hazából, jogból és megélhetésből.
Mégsem vállalom, hogy mint érdekelt egyén és szűkebb sorsközösségű álljak a betű nyilvánossága elé. Nem élek az érdekeltség immunitásával, mikor tiltakozom a tétel ellen, nem antiszemitának mondani valakit rágalom. A tiltakozással annak a hallgató sokaságnak tartozom, mely valóban nem az. Sokkal többen vannak, mint a hatszázezer kipécézett és éppoly érdekeltek, mint ezek. Mert nekik is lapulniok kell. Ha nem is üvölteni a farkasokkal, de nem árulni el, hogy nem farkasok. Olyannak tűnnek, mintha nem léteznének, mert egy millió hallgató sem biztosít csendet egyetlen lármázó ellenében. Ha szólnának, megtudnák, hogy nem is kellett volna hallgatniok. Mellettük vannak azok a milliók, akiknek nevében a hangosok rikoltnak. A parasztság, mely jámborul eljár templomába, ott kereszténynek érzi magát és békességben él a zsidajával. Mellettük a tízezrek, akik megbecsült barátságot tartanak zsidókkal, akikhez egy életfelfogás azonossága fűzi és a megismert érték becsülése tartja össze. Ezek is elnyomottak, mert nem mernek megmutatkozni. Rájuk is nehezül a kisebbrendűségi érzés. A mai világban nem tartják őket jó keresztényeknek, és elvégre békességben szeretnek élni, feleségük, gyermekük van, és szinte közhiedelem, hogy már a zsidó szomszédság is súlyos kockázattal jár.
És síkra kell szállnom a magyar közgazdaság védelmére, melyből valamennyien élünk és melynek élni mindnyájunknak nemzeti hivatása. A kapitalizmus, ipar és kereskedelem azért van kitéve ostromnak, mellőzésnek és rágalomnak, mert zsidónak nézik és a zsidót ütnék benne. A vezető politikusok váltig hangoztatják, hogy Magyarország nem tudna megélni pusztán mezőgazdaságából. Minden gyűlölet azok ellen a gazdasági tényezők ellen fordul, melyek nélkül az ország nem tudna megélni. A tőke ellen, amely nincs, az ipar ellen, melynek bűne, hogy oly nagyra fejlődött és fölszívja azokat, akik a földnek már túlterhelői. Ugyancsak mert a zsidót látják bennük és mögöttük. A zsidó az a légy, melyet az ember homlokán baltával ütnek agyon.
Ha ez mind valótlanság lenne is, mégsem volna rágalom. Hiszen zsidóellenesnek mondja őket.
