FIGYELEM!

Ez egy fejezet Táborszki Bálint (szerk.) A magyar libertárius hagyomány VI. - A liberalizmus önvizsgálata című könyvéből! Ha szeretnéd a többi fejezetet is elolvasni, használd a képernyő sarkában található tartalomjegyzék gombot. A teljes könyv ingyenes letöltéséhez vagy a nyomtatott verzió megvásárlásához kattints a borítóra.

Most körülbelül húsz éve az akkoriban gróf Andrássy Gyula vezetése alatt állt Társadalomtudományi Társaság előadássorozatot rendezett a társadalmi fejlődés irányairól. Ezeknek az előadásoknak a során én vállaltam akkor a liberális világfelfogás képviseletét egyfelől a konzervatív, másfelől a szocialista törekvésekkel szemben. Már akkor kénytelen voltam megállapítani, hogy a liberális elvek, miután a múlt század hatvanas éveiben már-már diadalmaskodni látszottak, azóta részint általános okokból, részint az elvek hordozóinak hibái folytán fokozatosan visszaszorultak és elveszítették régebbi uralkodó pozíciójukat. Az azóta lefolyt két évtized, amelynek az egész világot megrázkódtató eseményei különben is sok tekintetben új világosságot vetettek az akkor tárgyalt problémákra, még fokozták a liberális törekvések háttérbe szorulását és elnépszerűtlenedését. A háború maga és a háború által kikényszerített beavatkozások a társadalmi és gazdasági élet szabad fejlődésébe tökéletesen megváltoztatták és más irányba terelték az emberek gondolkodását, és végletes felfogásokat juttattak érvényre, amelyek közt a liberális elv látszólag szétmorzsolódott.

A liberalizmus ezen hanyatlásának okai részben általános természetűek, részben olyanok, amelyek magyarázatukat a liberalizmus történeti megjelenési formái egyike-másika hibáiban lelik.

Az általános okok között szerepel elsősorban a közérzésnek az a háttérbe szorulása, amely már a múlt század utolsó évtizedeit is jellemezte, és ezzel szemben az egyéni és osztályérdek politikai érvényesítésére irányuló törekvések erős előrenyomulása. A liberalizmus, ha azt eszmeileg fogjuk fel, elvi ellentétben áll mindennemű osztályuralmi törekvésekkel. A feltétlen jogrendet, jogbiztonságot és jogegyenlőséget és ezen a kereten belül az erők szabad mérkőzését hirdeti, amely biztosítja azt, hogy minden feladatot az végez el, aki arra a legalkalmasabb. Lényegével ellenkezik, hogy az állam a maga hatalmi eszközeivel egyetlen társadalmi osztályt, legyen az a nagybirtok vagy a kisgazdatársadalom, a nagytőke, a középosztály vagy az ipari munkásság, külön támogasson és hegemóniára emeljen. Mindezeknek az osztályoknak bajait és panaszait, vágyait és törekvéseit a liberális politikának is figyelembe kell vennie, de csakis abból a célból, hogy ezeket a különböző irányokat azután egy magasabb harmóniában, egy magasabb szintézisben egyesítse az emberi haladás, az emberek nagyobb tömegének tökéletesebb boldogulása érdekében. A liberális elvek szerint a politika nem egyéb, mint a közvélemény és a közakarat érvényre juttatásának művészete, és ez a művészet akkor a legtökéletesebb, ha minden jogosult és a köz szempontjából értékes törekvést a maga benső erejének, jelentőségének és jogosultságának megfelelő erővel juttat az államban érvényre. De a politikai és pártharcok kiélesedésével mindinkább összeszorult azoknak köre, kik az egyes kérdéseket valóban így, a köz szempontjából, nem pedig a maguk egyéni vagy osztályszempontjai szerint ítélik meg. A háború előtt az volt a vélemény, hogy a hosszú békés időszak, amelyben akkor éltünk, váltotta ki az emberi önzésnek ezt a túltengését. Voltak talán, kik azt remélték, hogy a háborúban szükséges közös erőkifejtés ismét szorosabban fogja összekapcsolni a társadalmi erőket, és a közérdeket vissza fogja helyezni jogaiba. A tapasztalás mást mutatott. A háborúban megnehezedett életviszonyok csak mérhetetlenül fokozták az egyes társadalmi osztályok önzését, és soha az egyéni és osztályérdek nem játszott be jobban a politikába, mint éppen most. Láttuk ezt Magyarországon is a háborút követő forradalmi és ellenforradalmi törekvések során. Láttuk, mint használták ki a szocialista pártok, mihelyt erre alkalmuk nyílt, a maguk szervezettségét arra, hogy az államhatalmat egészen kezükbe ragadják vagy legalábbis döntő befolyást gyakoroljanak rá, amellyel aztán arra törekedtek, hogy létező társadalmi szükségletek elhanyagolásával, sőt erőszakos elfojtásával a szabad fejlődést hatalmi szóval bizonyos, az általuk képviselt osztályérdeknek megfelelő irányba tereljék és a világot így átformálják a maguk képére. És láttuk azután, amint ezek a forradalmi törekvések a történeti szükségszerűség erejével kiváltották azt az ellenkező áramlatot is, amely a forradalmi mozgalmakban oly romboló hatással érvényesült törekvéseket és irányzatokat, de az ezeket képviselő elemeket magukat is, az állam hatalmi eszközeinek kihasználásával és újból a szabad fejlődés megakasztásával elnyomni vagy legalábbis háttérbe szorítani iparkodott. Ezek az extrém áramlatok nem voltak kedvezőek a liberalizmus szempontjából.

Meg lehet állapítani azt is, hogy a demokratikus intézmények erős kifejlesztése is inkább a szélső álláspontokat képviselő osztálytörekvéseknek kedvezett, mint a középúton haladni kívánó liberalizmusnak. A modern demokrácia fogalmát, amelyet ma már mondhatni az összes párt átvett, eredetileg a liberális tanok teremtették meg. A demokratikus eszme nem volt más, mint a liberális politika módszere. A liberális politika kutatta a társadalomban mutatkozó irányokat és törekvéseket, amelyeket egy magasabb harmóniában egyesíteni igyekezett, és a demokratikus berendezkedésben találta meg a módszert azok kipuhatolására. A liberalizmusnak tehát a demokrácia szükségszerű kiegészítő része. Egészen más a demokratikus jelszónak jelentősége azokban a pártokban, amelyek bevallottan vagy be nem vallottan valamely osztályérdek különleges védelmére törekszenek, mert ezeknél a pártoknál a cél nem az általános közvélemény kipuhatolása, hanem rendszerint egy osztályérdeknek a demagógikus eszközökkel fölizgatott tömegek segítségével való érvényesítése. A liberalizmus demokrácia nélkül testet nem öltő, nem realizálható és sehol meg nem fogható üres fogalom volna. Viszont a demokrácia liberalizmus nélkül nem más, mint út az államhatalom birtokbavételére, egy véletlenül összeverődött többség erőszakoskodása, amelynél csak az úr változik, de nem változik a zsarnokság maga. Azokra a tömegekre azonban, amelyek a demokratikus intézmények segítségével döntő befolyásra tesznek szert az állami életben és amelyekben az egyéni és osztályönzés nagyobb a közérzésnél, a liberális tanok lényegüknél fogva kevésbé vonzóak. Azok a pártok, amelyek egy bizonyos osztálynak az ő különleges érdekei tökéletes felkarolását helyezik kilátásba, mindig előnyben vannak a liberális pártok fölött, amelyek éppen az ilyen egyes osztályok érdekében folytatott politikát feltétlenül perhorreszkálják, és ezért csak a felvilágosodottabb, az állami élet szükségszerűségeiről tisztultabb fogalmakkal bíró körökre támaszkodhatnak, amelyek a már demokratikus intézmények keretében döntő súllyal nem bírnak. A liberalizmust tehát e tekintetben tragikus sors érte: amikor lényegénél fogva kiterjeszteni igyekezett azok körét, akiknek politikai befolyást koncedált, egyúttal megásta saját sírját is, amelyből csak akkor fog feltámadhatni, ha a politikai műveltség elterjedésével a közérzés a nagy tömegekben is erőre fog kapni az osztályönzéssel szemben.

Nem lehet azonban tagadni, hogy a liberalizmus hanyatlását részben a liberális álláspontot valló egyes politikusok és politikai pártok hibái is fokozták. Koronkint nagy különbség állt fenn a liberalizmusnak eszmei tartalma és történeti megjelenési formái között. Voltak esetek, amikor a liberális rendszernek egyik-másik történeti megjelenési formája azonosítani látszott a liberalizmust valamely osztály külön érdekeivel, egyszer a középosztályéval, másszor a nagytőkéével stb. Ez azonban mindig ellenkezett a liberalizmus lényegével, amely sohasem indul ki egyes társadalmi osztályoknak külön érdekéből, de mindig az összeseknek összefogására törekszik.

De nem fogadhatnám el a liberalizmus hanyatlása indokainak kutatásánál helyesnek azt a sokszor hangoztatott felfogást, hogy a liberalizmus volt a korrupció melegágya. Még csak történetileg sem lehet a liberalizmus és a korrupció között okozati összefüggést találni. Könnyű volna kimutatni, hogy a régi liberális kormányok idejében a nepotizmus, a protekció és a korrupció távolról sem öltött olyan méreteket, mint egyes későbbi kormányzati rendszerek idejében. De ha történetileg nem is így állnának a dolgok, ez mit sem bizonyítana a liberális eszme ellen. A liberális elv a teljes jogegyenlőség alapján azt követeli meg, hogy minden feladatot az végezzen el, aki azt a legcélszerűbben tudja megoldani. Akik ellenkező állásponton vannak, azok azt kívánják, hogy a gazdasági élet állami intézésénél ne egyedül ez a szempont legyen mérvadó, hanem az is, hogy az egyes feladatok megoldásánál azok részesíttessenek előnyben, kiket a véletlenül uralmon lévő kormányrendszer egyik vagy másik szempontból különösen megbízhatóknak, „a nemzet támaszainak” tart. Azonban éppen ez az utóbbi rendszer nyújt tág teret mindennemű protekciónak, hoz létre monopolisztikus alakulatokat és válik ezáltal a korrupció szülőanyjává. Annyi igaz, hogy a liberalizmus a legelőrelátóbbaknak, a legéletrevalóbbaknak kedvez – de nem kell szükségszerűen kedveznie a legfurfangosabbaknak, a legkevésbé skrupulózusoknak is. Sőt az igen kifejlett jogérzést megkövetelő liberális politikának egyik elsőrendű feladata ügyelni arra, hogy a gazdasági életben az egyéni és üzleti tisztesség szempontjai feltétlenül érvényesüljenek. Ami a liberalizmus ellen hangoztatott azt a vádat illeti, hogy végső tendenciáiban romboló, destruktív hatással van az állam életére, azt szintén nem tartom igazoltnak. Ellenkezőleg, az összes társadalmi osztály törekvéseinek állandó összeegyeztetésére, összefogására és kibékítésére törekvő irányzat, mely a liberális politika lényege, kifejezetten és határozottan konstruktív munka. Az imént említett vádak inkább a liberális táborban észlelhető bizonyos túlzásokra vonatkoznak. A régi liberális iskola mellett, amely a gondolatszabadságot hirdette, bizonyos radikális irányzatok kaptak lábra, amelyek a szabadgondolkodást írták zászlójukra. Az első türelmes minden más véleménnyel szemben, kutatja annak rugóit és igyekszik azt egy magasabb igazságba beolvasztani. A másik dogmákat állít fel arról, amit szabadgondolatnak tart, és igyekszik azokat mindenkire ráerőszakolni. Ilyformán a szabadgondolkodás körülbelül ugyanazt a szerepet tölti be, mint az ortodoxia a protestantizmusban. A liberalizmus lényegénél fogva türelmes, a radikális szabadgondolkodók bizonyos szektárius gyűlölettel szállnak szembe a más véleményen lévőkkel. Az egyik ellenez minden erőszakos beavatkozást az élet szabad fejlődésébe, a másik a saját maga által felállított doktrínák erőszakos érvényesítésétől sem riad vissza. Azoknak a pártoknak eszközeivel küzd, kik a maguk osztályérdekét tolják előtérbe, de mégsem képes ezekkel versenyezni, mert míg ezek nagyon is megfogható, valóságos érdekeket képviselnek, a doktrinér radikalizmus csak vértelen elméleteket hirdet. A liberalizmus inkább negatív jellegű irányzat – pozitív programját a társadalomban egy adott időpontban érvényesülő összes áramlatok adják meg, amelyeket a köz érdekében össze kell fogni. A radikalizmus ad ugyan pozitív programot, de ez vagy más pártoktól kölcsönvett holmi, vagy pedig könyvszagú elmélet, amellyel a tömegeknél hatást elérni lehetetlen. Ezekről az élettől távol álló, doktrínákon nyargaló radikális irányzatokról talán állítható, hogy romboló hatással vannak az állami, a társadalmi életre, amelybe – a liberalizmus szellemével ellentétben – erőszakosan akarnak benyúlni a maguk teóriáinak megvalósítására. De lényegüket tekintve ezek a törekvések voltaképpen ellentétben állnak a liberalizmussal, amelyből kiindultak.

A liberalizmus hanyatlásának eddig felsorolt okai mind olyanok, amelyek már a háborút megelőző évtizedekben is állandóan érvényesültek. A háború és az azt követő események azután fokozták ezt a processzust. Vajon miért?

Nem érdemes bővebben foglalkozni azokkal, akik a liberalizmust akarják odaállítani bűnbaknak minden súlyos bajért és szenvedésért, amely az emberiséget a háború kitörése óta sújtotta és mérhetetlen jogos elégedetlenséget és keserűséget hagyott hátra. Hisz ellenkezőleg már a háború magában véve is elfordulás volt a liberalizmus elveitől, amely a nemzetek egymás közötti érintkezésében az emberi szolidaritás szempontjait akarja érvényre juttatni. Mindaz a mesterkélt rendszabály, amelyet a háború az azt folytató államokra rákényszerített, megannyi megsértése és arculcsapása volt a minden állami beavatkozást elvileg perhorreszkáló liberális tanoknak. Ami pedig a háborút követő forradalmakban történt, szintén teljes szembehelyezkedés volt a liberális elvekkel. Hisz a forradalmak lényege az, hogy erőszakkal hoznak létre vagy siettetnek megoldásokat, ahelyett, hogy a nyugodt fejlődést bevárnák. Ha tehát rossz volt a háború, ha rossz volt a háborúban előfordult beavatkozás az emberek szabadságába, mely önkényt és zsarnokságot teremtett és éreztetett mindenkivel szemben, ha rosszak voltak a forradalmak erőszakoskodásai, akkor tulajdonképpen a szabad fejlődés elveitől, a liberalizmus szellemétől való eltérés volt rossz és ekkor az ésszerűség inkább azt követelné, hogy az emberiség visszatérni igyekezzék azon az úton, amelyről saját kárára letévedt.

De azt sem tartom indokoltnak, hogy a háborúban tett új tapasztalatok igazolnák a liberális elvektől való eltérést. A háború folyamán tényleg több kísérlet történt a gazdasági életbe való mesterséges benyúlások formájában, amelyek merev ellentétben állnak a liberális gazdasági tanokkal. Ha ezek a kísérletek fényes eredményeket tudnának felmutatni, akkor a liberalizmustól való elfordulás talán érthető volna. De ennek éppen ellenkezője áll. Éppen a háború alatt tett kísérletek bizonyították be, hogy minden mesterkélt állami beavatkozás a gazdasági életbe akkor, amikor bizonyos létező bajokat meg akar szüntetni, csak új bajokat teremt, amelyek sokszor lényegesen túlhaladják azokat az előnyöket, amelyeket ez intézkedések segítségével el lehet érni. Erre könnyű példákat felhozni. Ott van például a háborús évek közélelmezési politikája. Egyáltalában nem akarom állítani, hogy ennek a politikának alapelvei: az élelmiszerárak maximálása, az élelmiszeradagok megállapítása, végül a rekvirálások és az egész forgalom állami ellenőrzése, majd állami kezelése az akkori adott helyzetben hibás lett volna. Mindenki, aki akkor az állami ügyek intézésében részt vett, kénytelen volt erre az álláspontra helyezkedni. A háború maga, amely a legerősebb eltérés volt a szabad és ennélfogva békés fejlődés útjától, volt az eredendő bűn, amely maga után vonta azt a kényszert, hogy az élet egész vonalán beavatkozások történjenek. De bárki, ki ezzel az állami gazdálkodással bármilyen kapcsolatban áll, konstatálni fogja a rendszer teljes csődjét, aminthogy ez konstatálható volt az előző háborúk alatt tett igen hasonló tapasztalatokból is – de hát az ember csak saját tapasztalatain okul és mások tapasztalatai mellett érzéketlenül megy el. Igen óvatosan és szerényen eleinte csak az árak maximálásáról volt szó, de ez a szabadforgalomba történt beavatkozás azonnal maga után vonta azt, hogy az áru a forgalomból teljesen eltűnt. Következnie kellett a másik lépésnek, az áru hatalmi szóval való igénybevételének, az úgynevezett rekvirálásoknak. Mi volt a következmény? A gazdaközönség megszűnt búzát vagy olyan terményeket ültetni, amelyek szabadon nem voltak értékesíthetők, és olyan cikkeket termelt, amelyeknek nem volt kötött forgalma és amelyekben kellő hasznot tudott elérni. Ilyformán az a különös helyzet állt elő, mely szabad gazdálkodás esetében soha elő nem fordulhat, hogy épp a legszükségesebb és a legfontosabb cikkek termelése állandóan csökkent; hogy például abban az időben, amikor a búzaszükséglet nem volt teljesen fedezve, leginkább a búzával bevetett terület csökkent. A készletek elrejtéséből származó látszólagos hiány tehát lassanként azon rendszabályok folytán, melyek az elrejtés ellen alkalmaztattak, valóságos hiánnyá változott át, azaz végeredményben a mesterséges rendszabályok tökéletesen az ellenkezőjét érték el annak, amit velük céloztak: nem tették könnyebbé a közellátást, hanem szerfelett megnehezítették azt, és az egész ország gazdasági struktúráját rendkívül kellemetlenül befolyásolták. De tökéletesen ez a tapasztalat az ipar körében is. Amikor a szükségletek fedezése a nem elegendő mennyiségben rendelkezésre állt készletekből, a gyárak ellátása a nem elegendő mennyiségben rendelkezésre állt nyersanyagokkal s hasonló okok az ipar egyes ágainak központi igazgatás alá és állami ellenőrzésbe vételét eredményezték, ennek következménye volt a termelés megmerevítése kartellszerű alakulatokban, amelyek azzal, hogy nehézkessé tették a termelést, azzal, hogy meghiúsították a változó igényekhez való gyors hozzásimulást, azzal, hogy csökkentették a fokozott munka segítségével elérhető több haszon lehetőségét, azzal, hogy kikapcsolták a konkurenciát, és ehelyett a kartellszerűen központosított vállalatok mindegyikének kényelmesen és erőmegfeszítés nélkül bőséges hasznot biztosítottak, nem serkentőleg hatottak a termelésre, hanem ellenkezőleg, megnehezítették azt. Vagy kell-e mondani, hogy a külső kereskedelem teljes kikapcsolása, amely a belső termelést állandóan jótékony módon befolyásolja és ebből a szempontból nélkülözhetetlen az ország gazdasági megerősödéséhez, mily egészségtelen viszonyokat teremtett meg nemcsak a fogyasztók, de a gazdasági közérdek szempontjából is? Egészen sajátságos megfigyelni, hogy tulajdonképpen az összes mesterkélt gazdasági beavatkozások a fogyasztó érdekeinek megvédését mondják céljuknak, de azután az erőszakos benyúlások által adott lökések továbbadása révén végeredményben mégis a fogyasztót sújtják, sokszor úgy, hogy a fogyasztót, kit egy múló konjunktúra által reá rótt megterheléstől akartak megóvni, ennek helyében azután egy állandó, többet le nem rázható megterhelés éri.

Ha tehát egyfelől konstatálhatjuk, hogy a liberalizmus a háború kitörése óta háttérbe szorult, másfelől azonban azt is látjuk, hogy sem maguk az elégedetlenséget kiváltó események nem róhatók a liberalizmus terhére, sem pedig új tapasztalatok nem bizonyítják a liberális elvek helytelenségét, akkor e feltűnő jelenség okát csak egyben találhatjuk meg: az emberi mentalitás egy sajátszerű megváltozásában, amely a háborúval járt együtt. A háború előtt az emberi mentalitás a szabadságra volt beállítva. Az egyéni jogokba való erőszakos benyúlásokra a társadalom mindig igen élénken reagált. A közmeggyőződés akkor az volt, hogy az emberi jogokba való minden belenyúlás kárhozatos és rossz – és a közvélemény minden bővebb indokolás nélkül pálcát tört az olyan rendszer vagy az olyan intézkedés felett, amelyről kiderült, hogy az az emberi jogokat, a jogrendet, jogbiztonságot és jogegyenlőséget sérti. Ez a meggyőződés oly mély volt, hogy a háború alatt is a kormányok csak félve és aggódva nyúltak mindenhez, ami a szabadságjogokba beleütközött, amikor azokat a háború szükségleteinek bizonyos mértékig elő kellett rendelni vagy fel kellett áldozni. Az a kényszerhelyzet azonban, amelybe a háború a kormányokat juttatta, hogy a szabad fejlődést a háború eredményeinek biztosítása érdekében megakasszák és egy a háborús érdek szempontjából mesterségesen megkonstruált mederbe tereljék, lassanként átformálta az emberi mentalitást, amely rendszerint ellenőrzés és közelebbi megvizsgálás nélkül veszi át a külső benyomásokat. Amikor az emberek megbocsátani tanulták az emberi jogrendbe, jogbiztonságba, jogegyenlőségbe és szabadságba való benyúlásokat, mihelyt azokat egy elismert cél, a háborús érdek, szentesítette, azonnal megteremtődött az a mentalitás, mely az egyes intézkedéseket sohasem önmagukban, hanem csakis céljuk szerint ítélte meg, és ez a mentalitás vezetett arra a türelmetlenségre, amellyel ma mindenki elfordul a szabad és szerves fejlődés eszméjétől és ama vélemény felé hajlik, hogy a kormányoknak csak akarniuk, csak rendelkezniük kell, és minden óhaj teljesíthető, minden baj meggyógyítható, minden hiba kiküszöbölhető, és a társadalomnak olyan képet lehet adni, amilyent valamely véletlenül éppen uralkodó irány neki adni kíván. Amíg tehát a liberális felfogás alulról épít, a társadalmat mozgató erőkből indul ki, addig a ma uralkodó mentalitás felülről, az állam segítségével igyekszik eszméit az egész vonalon keresztülvinni. Amíg a liberális felfogás a társadalmat szerves alakulatnak tekinti, mely önálló életet él és a maga saját, végelemzésükben minden emberi akaratbefolyástól független törvényei szerint keletkezik, fejlődik és alakul folyton át, addig a mai mentalitás az államot és társadalmat valamilyen mesterséges mechanizmusnak hajlandó tekinteni, amelynek működését az azt megkonstruáló és vezető mérnök akarata szabja meg.

E tekintetben különben némi kijózanodás máris érezhető. Az a belátás, hogy a mai komplikált gazdasági rendszer mellett a gazdasági életbe való belenyúlások nem feltétlenül hasznosak, mindinkább kezd terjedni – bizonyos társadalmi osztályoknál azonban csak addig a határig, ameddig saját érdekeikről van szó. Arra már sokan rájöttek, hogy a saját érdekeikbe való állami beavatkozás kényelmetlen és csak visszás helyzetet teremt. De az a belátás még többnyire hiányzik bennük, hogy egészen hasonló a helyzet más foglalkozási ágakban is. Az emberi mentalitás majd akkor lesz normális, ha az emberek nemcsak saját maguk fognak iparkodni magukról lerázni az állami belenyúlások béklyóit, de másokra sem fognak akarni ilyen béklyókat rakni.


A liberalizmus hanyatlásának okai között nem említettem egyet, amelyre pedig már húsz évvel ezelőtt tartott előadásomban is utaltam: azt, hogy a liberalizmus nem mindig volt képes a maga politikáját megtölteni azzal a szociális tartalommal, amelyet a mai korszellem feltétlenül megkövetel.

A liberalizmus szabad folyást akar engedni az életnek és ebbe lehetőleg belenyúlni nem kíván. Aminthogy minden szerves alakulat legegyenletesebben akkor fejlődik, ha külső befolyások nem igyekeznek ezt a fejlődést megbolygatni, úgy a liberális felfogás szerint az államnak sem szabad feleslegesen hozzányúlnia a társadalomban és ennek gazdaságában megnyilvánuló erők szabad érvényesülésébe. A kertész öntözheti, kapálhatja, trágyázhatja, gyomlálhatja palántáját, de nem húzhatja ki mesterségesen a földből, hogy növését siettesse. Éppúgy a liberális felfogás szerint a politikus is igyekezhet kedvező atmoszférát teremteni egyes, szemében helyesnek látszó törekvések részére, eltávolíthat ezek útjából egyes akadályokat, de nem nyúlhat bele mesterségesen a társadalmi életfunkciókba és nem írhatja elő mesterségesen a társadalmi erők működését, egyeseket dédelgetve, másokat viszont elnyomva. Az állam hivatása a jogrend, jogbiztonság és jogegyenlőség szempontjainak érvényesítése – azon belül az erők szabad működésének van helye.

Az az egyenlőség azonban, amellyel ez a merev liberalizmus az egyes társadalmi erőket kezeli, a gyakorlatban igazságtalanságokra és egyenlőtlenségre vezet. A mai társadalmi berendezkedések mellett a szabadon mérkőző erők közül egyesek nagy túlhatalommal bírnak, mások teljesen gyöngék és ellenállásra képtelenek. A mereven keresztülvitt liberalizmus tehát, amikor színleg egyenlően jár el mindenkivel szemben, tulajdonképpen az egyenlőtlenséget perpetuálja. Ennélfogva a liberalizmusnak az a régi felfogása, amely az államot az éjjeli bakter szerepére akarja szorítani, az a felfogás, mely az egyenlőség elvét egészen mechanikusan fogja fel és ebből a szempontból ellenez – mint azt egyes francia liberális politikai irányzatok teszik – még olyan méltányos törekvéseket is, mint amilyen például a progresszivitás elvének az adózásba való bevitele, a mai korszellem mellett többé helyt nem állhat. A liberális politikának nem szabad arra szorítkoznia, hogy mindenkivel teljesen egyformán bánjon, hanem abban kell megtalálnia a maga hivatását, hogy mindenki úgy felvértezve és felfegyverezve léphessen a küzdőtérre, hogy azokkal szemben, akikkel érdekellentétben áll, egyenlő kilátásokkal vehesse fel a versenyt. Ebből következik, hogy a modern liberalizmusnak is ki kell egészülnie megfelelő szociális tartalommal, hogy neki is fel kell vennie programjába a gyöngébbek különös felkarolását és állami védelmét.

Ezzel azonban előáll a liberalizmusnak egy olyan árnyalata, amely nézetem szerint bizonyos, a háború alatt és a háború befejezése óta nálunk is megnyilvánuló törekvéseknek csak formájával és túlhajtásaival, de nem belső lényegével áll ellentétben, úgyhogy a két irány közötti kompromisszumot nem tartom lehetetlenségnek. Nálunk ezek a törekvések a kereszténység jelszavával mentek harcba. Aki a keresztény szellem alatt a felekezeti türelmetlenség szellemét érti, az szembehelyezkedik a liberális politikával. Aki liberális szellem alatt azt érti, hogy a gyöngéket minden támogatás és védelem nélkül ki kell szolgáltatni az erőseknek, az szembehelyezkedik a keresztény politikával. Aki ellenben a kereszténységet nagy megalapítójának egyenlőséget hirdető és minden erőszakot elítélő szellemében fogja fel, az azokkal, kik a liberalizmus szellemével összeférőnek tartják a gyöngék fokozottabb állami védelmét, igen könnyen meg fogja magát értetni. Az ilyen értelemben felfogott keresztény irány nincsen ellentétben az ilyen értelemben felfogott liberális felfogásokkal. A kettőnek lényege ugyanaz: mindkettő az emberiség jó ösztöneire apellál és azoknak akar szabad folyást engedni, feladatát egyedül abban látva, hogy ezeket az emberi ösztönöket nemesítse, javítsa és az emberiesség, a nemzeti és emberi szolidaritás szolgálatába állítsa. Mindkettővel közös az egyoldalú, önző osztálypolitika elítélése, aminthogy mindkettővel közös az ebből folyó jogegyenlőségre való törekvés is. Lehet tehát eltérés ama liberális és ama keresztény politika között, amely Magyarországon különböző időpontokban napirenden volt vagy van, de ha a két világfelfogás eszmei lényegét igyekezünk kihámozni, azonosaknak fogjuk azt találni. Maga a liberális politika annyira a keresztény erkölcs álláspontján áll, hogy más talajon, mint a keresztény világfelfogás talaján meg sem születhetett volna. Viszont az is, aki a keresztény világfelfogás alapján áll, ha vallásos meggyőződését politikai dogmákká akarná átformálni, bizonyára oly eredményekre jutna, amelyek a modern liberális törekvésekkel hajszálnyi pontossággal egyeznének. A két, ma egymással szemben álló irány kibékülésétől, egymás által való megtermékenyedésétől volna várható a magyar politikának is az az új szelleme, amely a nemzetnek annyira szükséges regenerálódását mindennél jobban mozdíthatná elő.


A liberalizmus hanyatlása azonban nemcsak az egyes nemzeti társadalmakon belül észlelhető, hanem az egyes államok egymáshoz való viszonyát illetőleg is.

Ezekben a kérdésekben – a külpolitikában – a liberalizmus tanai sohasem voltak uralkodóak. Létezett ugyan mindig az államok egymáshoz való viszonyának egy liberális koncepciója is, de ez soha döntően nem befolyásolta az egyes államok külső politikáját. E liberális külpolitikai koncepció az emberi szolidaritás nézőpontjából indult ki. Amint a liberális politika az egyes államokon belül az összes a társadalomban ható erők békés összefogására törekedett a nagy nemzeti célok érdekében, éppúgy az államok egymás közötti viszonyában az összes államokat a közös emberi célok érdekében akarta békésen sorompóba állítani. Erre a felfogásra azonban az emberiség mindeddig nem volt érett. És ezért az egyes államok politikája kifelé sohasem a közös célokból, hanem az államok saját érdekéből indult ki. Ez az érdek igen sokféle lehetett. Lehetett nemzeti, lehetett gazdasági, lehetett hatalmi érdek – de mindig az illető államnak minden más megfontolástól függetlenül megállapított saját érdeke volt. A külpolitikában a nacionalista szempontok voltak mindig irányadók, amelyek egyes hatalmas államoknál imperialista szempontokká váltak.

Csak két ponton tudtak a liberális elvek az egyes államok közötti viszonyokba is behatolni. Az egyik ilyen pont a nemzetközi jog volt. A nemzetközi jogelveknek mind szélesebb és szélesebb körökre, újabb és újabb területekre való kiterjesztése azzal a célzattal, hogy ez úton nemzetközi jogrend teremtődjék, mely éppúgy eliminálja az egyes államok közötti erőszakos összeütközéseket, amint ez az egyes államokon belül megteremtett jogrend segítségével az ott észlelhető társadalmi ellentétek tekintetében történik – határozottan a liberális felfogásokban gyökerezik. A másik pont, ahol a liberális elvek az egyes államok közötti viszonyt illető kérdésekbe is behatolni képesek voltak, a gazdasági érintkezés terén található meg. Ha a hatvanas és hetvenes évek szabadkereskedelmi szelleme azóta védvámos irányzatnak is adott helyet – senki sem gondolt arra, hogy saját országát valóságos kínai fallal vegye körül, a személyforgalom és árucsere szabadságát megkösse, idegen tőkének saját területén vagy saját tőkéjének idegen területen való elhelyezkedését megnehezítse stb. E téren az összes kultúrállamok között egy, csakis bizonyos vámrendszabályokkal mérsékelt szabadforgalmi rendszer uralkodott.

Sajnos, a háború és az azt követő események ezen a téren is igen erős visszafejlődést okoztak. Kivált a monstruózus békeszerződések, amelyek a háborút lezárták, tökéletesen megsemmisítették azokat a szerény kezdeteket, amelyek a nemzetközi viszonylatokban állandó jogrend megteremtése érdekében megnyilvánultak, és teljesen keresztültörték a nemzetek gazdasági téren való szabad versengésének elvét is.

Ami a jogrendre való törekvéseket illeti, egyedül a Népek Szövetségére vonatkozó szerződéses intézkedések tartják még fenn a régi tradíciókat, és ha jelenleg az ezeken alapuló intézmények véznák és satnyák is, nem szabad letenni arról a reményről, hogy itt új kezdetről van szó, mely a mai emberi mentalitás megváltozása esetében még jelentékenyebb eredményekre is vezethet. Egyebekben azonban a békeszerződések a privilegizált és az elnyomott államok kategóriáit teremtették meg, ami teljesen ellenkezik a nemzetközi jogegyenlőséggel és teljesen ellenkezik mindazzal, amit a liberális hitvallás hívei a nemzetközi életben mint elérendő célt tűztek ki. Gazdasági téren pedig a nemzetek szabad versenye helyébe a győztes államoknak a legyőzött államok viszonyaiba való állandó benyúlásai léptek. Az államok egy részét gúzsba kötötték, abban a hiedelemben, hogy ezáltal a többieknek annál több mozgási szabadságuk lesz.

A tapasztalatok már eddig is azt látszanak mutatni, hogy a gazdasági szabadság ezen mesterséges megbénítása árt azoknak is, akiknek érdekében történt. Ha politikai téren nem is, de gazdasági téren már létezett a háború előtt is bizonyos az összes kultúrállamok között kifejlődött érdekszolidaritás, mely minden gazdasági versengés közepette is állandóan érvényesült. Egyes országok fogyasztóképességének mesterséges leszorítása ezért bajokat és nehézségeket okozott azokban az államokban is, amelyek azt hitték, hogy az illető országok elszegényesedése az ő valóságos érdekük, mert ők voltak azok, akik e fogyasztóterületnek kihasználásából régebben jövedelmet húztak és most kénytelenek termelésüket leszorítani és munkásaikat elbocsátani. Sőt ugyanez a politika azáltal, hogy előmozdítván egy ország elszegényesedését, lerontotta pénzének értékét is, magának teremtett saját területén az eddigieknél is veszedelmesebb versenytársakat. A mesterséges beavatkozások által teremtett helyzet oly bonyolult viszonyokat hozott létre, amelyek között senki nem tud eligazodni. Senki sem tudja, hogy melyik gazdasági belenyúlás mikor fog valamely közvetett hatásával az ő saját területén valahol robbanásokat okozni.

Ez az állapot teljesen megbénítja az üzleti életet, az üzleti forgalmat. A kalkuláció mind nehezebbé és nehezebbé válik. A legszolidabb termelési ágak kénytelenek spekulatív mozzanatoknak tág teret engedni. Biztosnak látszó számítások máról-holnapra megdőlnek. Az üzleti élet tele van csapdákkal, amelyek ellen a tőketulajdonos, az árubirtokos a maga feltételeinek megszabásánál eleve védekezik. A következmény szertelen üzleti hasznok mellett, a fogyasztóknak szertelen megterhelése. A legegyszerűbb gazdasági funkciókba otrombán állami szervek kapcsolódnak bele és komplikálttá teszik a legegyszerűbb gazdasági tranzakciókat, járhatatlanokká a legszimplább utakat. Ahol a kereskedelem azelőtt öt percen belül döntött, ott most hetekig kell bizonytalan eredménnyel szaladgálni kiviteli és behozatali engedélyek után és amikor ezek megvannak, sokszor maga az üzlet, amelyről szó van, nem lehetséges többé. Azelőtt, ha valaki üzleti útra indult, egy órával a vasút indulása előtt is elhatározhatta magát arra és másnap visszatérhetett, most útleveleknek, vízumoknak beszerzésével előbb napoknak kell eltelniük. A következmény az, hogy a termelés és a kereskedelem mindenütt stagnál, dacára annak, hogy a fogyasztás távolról sincs kielégítve. Mindenki nélkülöz, mindenki szegényedik, mindenki elégedetlen, de azért az államok hihetetlen vaksággal ragaszkodnak ezeknek az állapotoknak fenntartásához. Az emberi mentalitásnak egy sajátságos eltévelyedése ez. Az egész világ Auerbach megbabonázott pincéjéhez hasonlít és virágzó szőlőnek nézi a száraz kórót. Mindaddig, amíg ez a mentalitás meg nem változik, amíg vissza nem térünk a nemzetközi gazdasági életben régebben szokásban volt szabadforgalom rendszerére, amíg egyszóval a gazdasági életben bizonyos a mainál liberálisabb elvek érvényesülni nem fognak, a gazdasági élet mai bénasága nem lesz megszüntethető.

Magyarországnak azonban egyébként is jelenlegi nagy nemzeti céljaink elérésére múlhatatlanul szüksége van azoknak a támogatására, akik a nemzetek egymás közötti viszonylataiba a liberális elveket igyekeztek belevinni, akik ennélfogva érzéktelenek az államok hatalmi érdekeivel szemben, de szívesen felkarolják az elnyomott és sorsuk megváltoztatásán munkáló népelemeknek törekvéseit. Ha valamikor ellenségeink találtak támaszt ezek körében, most a helyzet megfordult: ma mi vagyunk azok, akik támaszt találhatunk náluk azokkal az államokkal szemben, melyek velünk érdekellentétben állnak. Velük karöltve kell nekünk is törekednünk annak a mentalitásnak megváltoztatására, amely az emberi szolidaritás eszméje helyébe a győztes nemzetek mindenhatóságának és a legyőzöttek alárendeltségének perpetuálását tűzte ki céljául. Minden érdekünk azt kívánja, hogy közreműködjünk minden, egy új, az önrendelkezési jogon alapuló nemzetközi jogrend megteremtésére irányuló mozgalomban, minden érdekünk azt kívánja, hogy a gazdasági elzárkózottság rendszerét, amely ma elsősorban a mi saját elzárkózásunkra vezet, megdöntsük és keresztültörjük. Azok, akik a békeszerződésnek monstruózus gazdasági intézkedéseiből ma talán még hasznot húzhatni vélnek, töprenghetnek azon, hogy az államok közötti érintkezésben milyen szempontok legyenek mérvadók. Mi, kik egészen kétségtelenül ezeknek a szerződéseknek, amelyekben az antiliberális, nacionalista szellem tobzódik, áldozatai vagyunk, más utat nem követhetünk, mint hogy kapcsolatot igyekezzünk találni azokkal a liberális külföldi körökkel, kik saját elméleti meggyőződésük alapján osztják saját felfogásunkat ezekről a békeszerződésekről. Ők e pillanatban egyetlen szövetségeseink, akiknek támogatásával tudjuk egyedül keresztülszakítani az előítéleteknek, tévedéseknek és hazugságoknak azt a rettenetes hálózatát, amely ma a külföldön a magyar ügyre vonatkozó tisztánlátást a legvilágosabb főknél is annyira akadályozza.


A liberális világfelfogás, amelynek érdekében ma szót emeltem, nem népszerű. A mi szenvedélyes politikai harcainkban az az irány, mely összefogni és kibékíteni akar, nem pedig elválasztani, amely minden szélsőséges osztálypolitikát kerülve, kizárólag csak a közérdeket kutatja – nem csábítja a tömegeket. De nem vagyok képes azok álláspontjára helyezkedni, akik ebben a helyzetben szükségesnek látják, hogy az árral úszva maguk is szélső jelszavakat hirdessenek, ha csak azért is, hogy aztán később, ha gyakorlati megvalósításukról van szó, enyhítsék vagy elejtsék őket. Nekünk nevelnünk is kell azokat a tömegeket, kiket az utolsó évek választási reformjai útján az ország uraivá és a mi saját urainkká is tettünk. Ha ezt a feladatot senki nem vállalja, akkor miként akarjuk remélni, hogy közéletünk egészségesebb irányokba fog terelődni? A tömegeket azonban nem nevelhetjük másként, mint saját tapasztalatainkból és megfigyeléseinkből leszűrt saját meggyőződésünknek őszinte és becsületes hirdetésével. Tudom, magam is sok keserves tapasztalás útján tanultam meg, hogy a politika a kompromisszumoknak művészete. Ámde rájöttem arra is, hogy a politikus becsületességének mértékét mindig az adja meg, hol látja a határt, amelyen túl kompromisszumokba nem bocsátkozik. Évekig tartott közhivatali állásokban eltöltött szaktevékenység hosszú időre kikapcsolt volt a belpolitikai kérdésekből. Amikor most azok az események, amelyekbe a múlt évben belesodródtam, közhivatali pályámnak véget vetettek, ugyanaz az erős politikai meggyőződés és erős kötelességérzés, amely politikai fogságba juttatott, késztetett most, amikor a fogságban tulajdonképpen visszanyertem szabadságomat, amikor ismét nyíltan vallhatom nézeteimet, arra, hogy politikai meggyőződésemről őszintén színt valljak és hálásan köszönöm, hogy erre nekem alkalmat nyújtani méltóztattak.

Oszd meg ezt a bejegyzést:
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5