„A szabad gondolat és a nemzeti eszme” – ezt a témát választottam előadásom tárgyául.
És amidőn előadásomban a nemzeti eszméről kívánok szólni – úgy érzem –, mindnyájunk lelki szükségletének teszek eleget, amikor mindenekelőtt hódolattal emlékszem meg a magyar nemzeti eszme legfőbb képviselőjéről, Horthy Miklós kormányzó úr ő főméltóságáról, aki ma érkezett vissza körünkbe Olaszországból és Ausztriából, ahol magas egyéniségével – mindnyájunk örömére és büszkeségére – a magyar nemzeti eszmének méltó tisztességet szerzett.
A nemzeti eszme mélységes átérzése és tisztelete tölti el egész valómat, amikor mai előadásomban a nemzeti eszme és a szabad gondolat, helyesebben: a nemzeti eszme és a szabadelvű gondolat válhatatlanul összeforrott egységét kívánom hirdetni.
Mi, akik abban a korban születtünk, amelyet a szabad gondolat, a szabadelvűség korának neveztek, és abban a korban éltük le életünk szebbik felét, amelyben a szabadelvűség eszméinek uralma a munka és érvényesülés szabadságát biztosította mindenki számára; mi, akik értelmünkkel és érzésünkkel ma is ebben a szabadelvű korban gyökerezünk: szinte értetlenül állunk a mai új áramlatok új korszellemével szemben, amely kárhozatosnak, üldözendőnek és gyökereiben is eltiprandónak hirdeti mindazt, amit mi szépnek, az emberiségre jónak és a nemzetekre áldásosnak ismertünk.
A szabadelvűség, amely egy évszázaddal ezelőtt az élet napfényét derítette az elnyomatás sötétjébe fojtott Magyarországra, a szabadelvűség, amely a nemzeti lét tudatára ébresztette a magyar nemzetet és egy félszázad küzdelmével a rendi Magyarországot a polgári Nagy-Magyarországgá virágoztatta, a szabadelvűség, amely a hatalmas Amerikai Egyesült Államokban és Európa példátadó legnagyobb államaiban, Angliában és Franciaországban, ma is a nemzeti tetterő imponáló teljességét jelenti: ez a szabadelvűség minálunk, Magyarországon, türelmetlen új eszmeáramlatok viharában megtépázva, szépségeitől megfosztva, nemzeti és nemzetépítő jellegéből is kisemmizve, mint egy elvetendő, kárhozatos, nemzetietlen, sőt nemzetrontó rendszer bűnös éltetője egy félrevezetett közvélemény szégyenpadjára került és a felvilágosodás eszményeit, amelyeknek megvalósítását Kossuth a magyar újjászületés alapfeltételeiként hirdette, ma, mint levitézlett s kompromittált jelszavakat, a történelem lomtárába szeretnék zárni.
Mindama vádak között, amiket elfogultság a szabadelvűségre zúdít, a nemzetietlenség vádja az, amely a maga célzatosságában a legbántóbb és igazságtalanságában a legprovokálóbb. Mert lehet-e másnak, mint célzatosnak és igazságtalannak minősíteni azt a méltatlan beállítást, amely éppen felekezeti türelmetlenségből a szabadelvűségnek felekezeti jelleget akar tulajdonítani és a szabadelvűséget úgy akarja feltüntetni, mintha ez – szemben a nemzet egyetemes érdekével, sőt annak rovására – csupán egy felekezet javát szolgálná?!
Szabadelvűség és felekezet: ezt a két fogalmat oly szervi kapcsolatba próbálják hozni egymással, mintha a szabadelvűség holmi felekezeti vívmány volna, holott éppen fordítva: a felekezeti szabadság a szabadelvűségnek vívmánya. De felekezeti szabadság alatt sohasem egy felekezetnek szabadsága volt értendő, hanem valamennyi felekezeté együttvéve és egyenlő mértékben. Viszont a felekezeti szabadság sohasem merítette ki a szabadelvűséget a maga egészében: az csak rész az egészben és csupán egyike azoknak a vívmányoknak, amelyeknek dicsőséges sorozatában az emberiesség legszebb eszményei felhőkön és ködökön keresztül is olthatatlanul tündökölnek.
Mert a szabadelvűség a maga teljességében – túl a felekezeti szabadságon – jelenti a munka szabadságát, a kereset és a tulajdon szabadságát, a tanulás és tanítás szabadságát, a gondolatnak, a szónak, az írásnak szabadságát, tehát az egyesülés és a sajtó szabadságát, jelenti a nemzeti képviseletet, a kormányfelelősséget, a jogegyenlőséget és a törvény előtt való egyenlőséget, vagyis: jelenti az egyéni lét és a nemzeti lét legfőbb biztosítékait, az élet és a haladás alapfeltételeit.
A szabadelvűség az Ó- és Újtestamentum igazságait érvényesíti egyaránt, amikor a jogok részesévé kíván tenni mindenkit, aki embernek született, és felszabadítja az elnyomottat, akár jobbágynak, akár jogtalan vagy korlátolt jogú polgárnak nevezték addig. A szabadelvűségnek alaptétele a mózesi ige, amely egy a kereszténység alaptételével: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Hány évszázadnak kellett a szeretetlenség sötétjébe fulladnia, amíg a felvilágosodás erre a mózesi s egyúttal krisztusi tanra rá tudott eszmélni! Mennyi vérnek kellett ömlenie, amíg végül a francia forradalom vérözönéből megszületett az emberiesség eszménye, amely egy a szabadelvűség eszményével és – egy boldog évszázad tanúsága szerint – egy a nemzeti eszmével!
Mert amint a francia szabadelvűség volt az, amely a francia gloire öröktüzét gyújtotta, amint az angol szabadelvűség a brit világhatalom életdús erőforrásának bizonyult, amint 1870-ben az olasz szabadelvűség jegyében született meg az olasz egység, akként a magyar szabadelvűség volt az, amely a nemzeti Magyarországot életre keltette és hivatalos nyelvében latin, az arisztokráciájában német, a kormányzásában osztrák Magyarországot: nyelvében, kormányzásában és felső-, közép- meg alsó rétegeinek egybeolvadó polgárságában egyaránt magyarrá tette.
Azok a politikai szólamok tehát és a tudomány mezében hivalkodó ama tévtanok, amelyek a szabadelvűségre és különösképpen a magyar szabadelvűségre a nemzetietlenség bélyegét akarják rásütni: tulajdonképpen a legnagyobb történethamisítást követik el, oly történethamisítást, amellyel szemben a magyarság legnemesebb géniuszai: Széchenyi, Kossuth, Deák emelik fel eszméiknek szellemi vétóját.
Márpedig lehet-e feltételezni, hogy az a Széchenyi, akit a mai reakciós fajpolitika is magának akar kisajátítani, nemzetietlen tant hirdetett, amikor a kultúra, a civilizáció két előmozdítóját a szabadságban és a vetélkedési ösztönben, tehát az angol szabadelvűségnek ma is vallott két alaptételében jelölte meg?! Lehet-e feltételezni, hogy Kossuth Lajos izzó nemzeti politikája nemzetietlen volt, amikor a szabadelvűséget a magyar nemzeti függetlenség programjaként hirdette? És lehet-e feltételezni, hogy nemzetietlen volt az a Deák Ferenc, aki ezt a magyar nemzeti szabadelvűséget alkotmányos törvényeinkben intézményesítette?! Lehet-e egyáltalában a szabadelvűséggel együtt nemzetietlenségről beszélni is, amikor a nemzeti eszme tulajdonképpen csak a szabadelvűség légkörében tudott életre kelni, és azért kellett a szabadelvűséget életre kelteni, hogy ennek a légkörében aztán a nemzeti eszme maga is teremtő életre kelhessen?!
A nemzeti eszme és a szabadelvű eszme egy anyaméhből született. A francia forradalom szentháromsága: a szabadság, testvériség, egyenlőség a nemzeti trikolór glóriájában vált nemzeti eszménnyé. Amikor pedig Napóleon bukása után a Szent Szövetség a forradalmi szabadságvívmányokat Európa-szerte letörte: az abszolutizmusnak ez az uralma éppúgy fojtotta el az egyéni függetlenséget, mint a nemzeti függetlenséget. Ámde hiába törte igájába a rendőrállam a nemzeti államot: az eltiport nemzeti eszme a szabadelvűség feltörő vágyából új erőt merített és a reakció bilincseit szétfeszítve, a reakció reakciójaként született diadalmasan újjá! Nagy-Magyarországon is a szabadelvűség a múlt század negyvenes éveinek reformmozgalmaiban az akkori reakció reakciójaként született meg. A magyar szabadelvűség bölcsőjét Martinovicsék szabadságfájából faragták, és a tizennyolcadik század végén Martinovicséknak még vértanúhalált kellett halniuk, mert hirdetni merték, hogy „a nemzetnek nincs biztonsága és nincs védelme addig, amíg az egész nemzet nem vonul bele az alkotmányba”, és hogy „az alkotmány iránti szeretetben csak az neveli fel a nemzetet, ha minden polgára gyakorolhatja alkotmányos jogait”. Száz évvel később Szilágyi Dezső már egy nemzet tapsai között hirdeti ugyanezt a tételt abban a történelmi beszédében, amelyet az országgyűlés két házának élén Ferenc Józsefhez a millennium ünnepén intézett, mondván: „Egységes magyar állam, annak alkotmányos függetlensége és ősi szabadsága, a magyar nemzet oszthatatlan egysége: ez minden magyar politika rendíthetetlen alapja. És az egységes államban, az egységes nemzetben legyen sérthetetlen a faj- és valláskülönbség nélküli egyenlőség, az igazságos és egyenletes részesedés az állami védelemben és az állami gondozás jótéteményeiben.”
Nemzeti állam és szabadelvű állam így forr össze Martinovicstól Szilágyi Dezsőig a nemzeti politika igehirdetésében, és csak a mai kor epigonjai merik tévtannak hirdetni az egyenlőségnek azt a sérthetetlenségét, amelyet a legnagyobb magyar elmék egyike, Szilágyi Dezső, a magyar nemzeti politika rendíthetetlen alapjának hirdetett.
Nemzeti eszme és szabadelvűség… Ami nemzeti mozgalom Magyarországon csak lehetségessé vált, az mind a szabadelvűség révén vált lehetségessé. A múlt század negyvenes éveinek szabadelvű reformmozgalma nemzeti mozgalom volt, és az osztrák elnyomással szemben a magyar függetlenség kivívásáért küzdött. Ez a nemzeti szabadelvű mozgalom vezetett 1848. március 15-éhez, majd a 48-as szabadságharcra: közös teherviselés, ipar és kereskedelem szabadsága, önálló gazdasági élet és független állami lét, egyének és egyesülések szabadsága, s ezek sorában a szabad vallásgyakorlat és a felekezetek egyenjogúsága voltak e nagy eszményi harcnak célkitűzései, és Világosnál a sötétség nemcsak az alig elindult felvilágosodás eszméi fölött, hanem a magyar nemzeti függetlenség álma felett is úrrá lett ismét.
Tizennyolc esztendeig tartott az elnyomatás korszaka, 1849-től 1867-ig, de a nemzeti szabadelvűség tüze a hamu alatt is parázslott tovább, míg 1867-ben Deák bölcsessége létrehozta a 67-es kiegyezést és intézményes törvényekben adott az erkölcsi, a gazdasági, valamint a politikai szabadelvűségnek életet.
A nemzeti szabadelvűség volt az, ami a 67-es törvényekben érvényesült. Csak az a szabadelvűség adta meg a módot arra, hogy a nemzeti munka igazán megindulhasson. És ha végignézünk a magyar szabadelvűség korszakának nagyjain, a nagy államférfiakon, tudósokon, írókon, művészeken, közgazdasági kiválóságokon és látjuk, hányan vannak közöttük olyanok, akik az elnyomott néprétegek sorából emelkedtek ki: elszörnyedve kell megállapítanunk, hány nagy elmének kellett addig, amíg a szabadelvűség napja fel nem virradt, meddőn és terméketlenül semmibe vesznie, mert hiába plántálta Isten a maga teremtő szikráját az emberi agyba: elfogultság és elnyomás módot sem adott arra, hogy az istenadta tehetségek érvényre juthassanak és csak a szabadelvűség felderülésével, a tanszabadság térfoglalásával juthatott érvényesülésre a tehetség akkor is, ha szegénynek született.
Amíg a szabadelvűség uralomra nem jutott, nem azt nézték, ki mit ér, ki mit tud, mire képes, hanem a tudás érvényesülését is a származástól tették függővé. A városi polgár a céhek szűk korlátai közé szorult, a föld népe a föld rögéhez volt kötve s a jobbágy fia számára legfeljebb a papi pálya nyílhatott meg, míg a zsidóság úgyszólván kizáróan a kereskedelemre volt utalva. Az az őserő, mely a föld népének lelkében gyökerezett s az a tehetség mely a zsidóságba mint az írás, a szellem elnyomott népébe szorult, szintén csak a szabadelvűség szabad légkörében tudott felszabadulni és oly alkotásokat produkálni, amelyek mindenütt, minden országban, ahol a szabadelvűség érvényesült, a haladás eredményeit hozták létre.
A szabadelvűség szabad légkörében meginduló nemzeti munka teljesítményei sorában talán a legszebb, a legeredményesebb az a munka, amelyet a kereskedelem, az ipar, a közgazdaság végzett. Nemzeti munka volt ez, a nemzet javára szolgált: minden országban és különösképpen Magyarországon, ahol a kereskedelem és a közgazdaság századokra visszamenően nem jutott méltó szerephez a nemzeti munkában.
Szekfű Gyula állapítja meg, hogy a rendi Magyarországon nemes ember nem foglalkozott kereskedéssel, s azt főként az izraelita lakosságnak engedte át. De ez a kereskedelem távolról sem volt szabadkereskedelem. A tizennyolcadik század végéig Ausztria egyszerűen a maga gyarmatának sorsára kényszerítette Magyarországot, és az ország összes kiviteli vámjait Bécs szabta meg. Berzeviczy Gergely, az első jelentékeny magyar közgazdász, már a tizenkilencedik század szabadelvűségének pirkadó hajnalán követelte ugyan a szabad kereskedelmet, de ipar és kereskedelem felszabadulási mozgalma a tizenkilencedik század első felében csak mint társadalmi mozgalom indulhatott meg. Kossuth Lajos volt az, aki a múlt század negyvenes éveiben az Országos Védőegyesületet megalapította és ezzel a magyar iparnak az első lendületet megadta.
Magyarország közgazdasági történetének adataiból meg kell állapítani, hogy hatalmas volt a munka, amelyet a magyar kereskedelem, ipar és közgazdasági élet a múlt században már 1867 előtt is, a maga erejéből a nemzet javára végzett. És ez a munka javarészt azoknak az új rétegeknek javára írandó, akik a nemzet testéből kiközösítve, jogok nélkül, sokszor lenézetten és üldözötten tudták csak hivatásukat folytatni, de azért mégis, mostoha viszonyok között is a maga lábára tudták állítani a magyar kereskedelmet, meg tudták alapozni a magyar malomipart, a szesz- és cukortermelést, gyáripart hoztak létre a semmiből, és megvetették az alapját azoknak a bankintézményeknek, amelyek a jelen század legutóbbi, legválságosabb éveiben is a magyar közgazdaság, sőt a magyar államgazdaság megrendíthetetlen bástyáinak bizonyultak.
A magyar közgazdaságnak ezt az egyéni és társadalmi munkáját, amely a nemzet javára végbement, csak 1867 óta, a kiegyezés óta támasztotta alá a szabadelvű korszak erőteljes állami támogatása. És ha emlékünkbe idézzük azt a duzzadó életet, amely itt a gazdasági és szellemi munka minden terén ekkor nekilendült: valóban felfoghatatlannak kell lennie számunkra, miként lehet a virulás e korszakát ma a nemzeti romlás kárhozatos korszakának beállítani.
Avagy olyan kárhozatos volt-e az, hogy a szabadelvűség légkörében szabadon prosperálhatott a tehetség és a munka? Hogy a fiatalság szabadon tanulhatott egyetemeinken és megtalálhatta elhelyezkedését az élet pályáin? Olyan kárhozatos volt-e az, hogy a gyárkémények ezrei füstölögtek és a gyárakban, műhelyekben, irodákban a munkáskezek milliói szorgoskodhattak? Az agrárérdekek is vajon nem jobban voltak-e ellátva akkor, amikor merkantilizmus és agrarizmus között nem az ellentétek kiélesítése, hanem az összhang megteremtése volt a cél?
Bizonyára nem lehet tagadni, hogy a magyar szabadelvű kormányzatot a maga virágzó korszakában is nem egyszer érhette gáncs. Érte is. Szemére lobbantották a kapitalizmus túltengését, fölvetették az egészséges földbirtokpolitika hiányosságait, támadták a szabadelvűséget nemzeti szempontokból is, de csak abban az értelemben, hogy nem tudta Magyarországnak Ausztriától való teljes függetlenségét megteremteni, és támadták demokratikus szempontból főként azért, mert a népek tömegei a szabadelvű korszak alatt sem tudtak belekerülni az alkotmány sáncai közé.
Nem lehet tagadni azt sem, hogy a magyar szabadelvűség a szabadelvű kormányok kormányzata alatt nem egy tekintetben maradt adósa az eszményi szabadelvűségnek. De ezeket a hibákat és hiányokat csak a magyar szabadelvű kormányzatoknak terhére lehet írni, nem pedig magának a szabadelvűségnek a terhére.
Aminthogy valóban: a kritikák, amelyek a szabadelvűség akkori gyakorlati politikája ellen annak idején felmerültek, nem a jogok és szabadságok korlátozását, hanem azoknak kiterjesztését – az eszményi szabadelvűség teljesebb megvalósítását – követelték. A szabadelvű korszak ellenzéke sohasem követelte a szabadelvűség letörését, ellenkezőleg: az úgynevezett szociális olajcsöppek bővebb csorgatását és a nemzeti szellemnek, mint a szabadelvűség éltető elemének még erősebb érvényesülését. Hatvanhét és negyvennyolc éles harcában ez a negyvennyolc – mint Szekfű Gyula is megállapítja – nem kevesebb szabadelvűséget, hanem több nemzeti politikát kívánt. Kormánypártot és ellenzéket csak a közjogi kérdések választották el egymástól, nem pedig szembenálló világnézetek, mert a világnézet mindkét oldalon ugyanegy volt: nemzeti és szabadelvű.
A szabadelvűségnek, mint eszménynek lecsepülése, a szabadelvű világnézet lebunkózásának és a szabadelvű gyakorlati politika kiátkozásának kétes dicsősége az új korszellem tudósai és politikusai számára maradt fenntartva.
De ha közelebbről nézzük a szabadelvűség ellen megindult ádáz harc motívumait, akkor a szabadelvűség ellen felhozott argumentációknak belső erőtlenségét mi sem mutatja rikítóbban, mint az, hogy ezek az argumentációk többnyire csak személyi, helyesebben felekezeti motívumokból tudnak táplálkozni. A szabadelvűséggel szemben felmerülő követelmények pedig elsősorban arra irányulnak, hogy a szabadelvűség légkörében felvirult intézményekbe, a közgazdasági pozíciókba, azoknak a helyébe, akik hozzáértésükkel és munkájukkal legalkalmasabbnak bizonyultak, felekezetileg nem terhelt, más új elemek ülhessenek be.
Ily körülmények között az a front, amely a szabadelvűség vívmányai és tényezői felett ma oly kérlelhetetlenül pálcát tör, tulajdonképpen röviden és egyszerűen inkább antiszemita frontnak volna nevezendő. Ez a front sem tudja azonban letagadni azt a hatalmas gazdasági fejlődést, amelyet a szabadelvűség eszméinek érvényesülése Magyarországon jelentett. Mindössze annyit fordít a tényeken, hogy e fejlődést nem a köz hasznaként, hanem egyéni profitként, ama réteg profitjaként állítja be, amelyet a szabadelvűség abba a helyzetbe hozott, hogy szabadon fejthesse ki gazdasági működését. Vagyis: az antiszemita front tisztán és kizárólag a zsidóknak a szabadelvűség révén való gazdasági szereplését használja fel alapul arra, hogy a szabadelvűséget egyrészt nemzetietlennek, másrészt felekezeti jellegűnek bélyegezze.
Senki tőlem rossz néven nem veheti, ha mint a magyarországi izraelita hitfelekezet egyik vezetője, minden alkalmat megragadok és így ezen a pódiumon is állást foglalok az ellen a beállítás ellen, amely nemzetietlen és felekezeti jelleget tulajdonít a szabadelvűségnek. Én, aki felekezetem tagjainak érzületét és gondolkodását alaposan ismerem, ezen a helyen is csak arról tehetek tanúságot, hogy a magyar zsidóság, mint a nemzet egyik szerves alkateleme mindenkor egybeforrva a nemzet egészével, a legtisztább nemzeti célokat szolgálja munkájával és bármilyen legyen is az idők fordulása, a nemzetben és a nemzetért kívánja mindenkor minden képességét kifejteni.
Most pedig legyen szabad részletes vizsgálat alá is vennem a felekezeti jellegnek azt a vádját, amelyet a szabadelvűség ellen bizonyos oldalakról emelnek.
Tény, hogy a magyar gazdasági életében a szabadelvűség érvényesülése alapján számarányán felül jelentékeny szerepe volt a magyar zsidóságnak. De fel kell vetni a kérdést: vajon volt-e az országban más réteg, amely ezt a szerepet betölthette volna? Idéztük már Szekfű Gyula megállapítását, hogy a magyar nemesség a kereskedelemtől és a gazdasági élettől mindig távol tartotta magát, és ugyancsak ő állapítja meg, hogy amikor a nemesi középosztály tagjai birtokaikból kicsöppentek, inkább a megyei vagy állami hivatalokban keresték elhelyezésüket, semhogy gazdasági pályákra mentek volna. A szabadelvű kormányzatok mindenkor készségesen gondoskodtak is e nemesi középosztály tagjainak a megyei és állami hivatalokban való elhelyezéséről, és ily körülmények között a zsidóságon kívül alig akadt más réteg, amely a gazdasági pályákra ment volna.
Hogy a zsidóság a közgazdaság terén végzett szorgos és eredményes munkájának hasznát is élvezte, szintén nem állhat meg vádként, mert a munkának természetes következménye, hogy gyümölcse annak jut, aki a munkát elvégzi. Vagy talán, ha ezekbe a fontos közgazdasági munkapozíciókba azok ülhettek volna bele, akik ezeket a pozíciókat most is annyira maguknak vindikálják, vajon ezek az urak altruista alapon lemondtak volna, vagy lemondanának munkájuknak megérdemelt jövedelméről?! A fontos az, hogy a zsidók által végzett munkának gyümölcse is elsősorban a nemzetnek jutott, és nem kell erre más példát hoznunk, csak azt az egyet, hogy amikor szerte Európában, de odaát Amerikában is sorra alapjukban rendült meg a nagybankok egész sorozata, addig – amint ezt más előadásaimban ismételten kimutattam – a magyar nagybankok a legválságosabb időkben is meg tudtak állni, jeléül annak, hogy szilárdan voltak megalapozva; sőt meg lehet állapítani, hogy voltak idők, amikor az állam is csak akkor kapott hitelt, ha azt a magyar bankok garantálták. Nemzeti munkát végeztek tehát a gazdasági élet tényezői, akármily felekezethez tartoztak. De nemzeti hivatását híven teljesítette a szabadelvűség révén felszabadult magyar zsidóság az élet minden egyéb vonatkozásában is. Szekfű Gyula történelmi műveinek sokszor elfogult beállításaival szemben hadd idézzem itt egy éppenséggel nem zsidóbarátnak mondható modern angol történetíró megállapításait, amelyeknek kissé gúnyoros hangja talán inkább zsidóellenes tendenciát mutat, de amely megállapítások mégis, így is a magyar zsidóság mélységes hazafiságát és hűséges nemzeti érzését kénytelenek elismerni.
Csak az idén, alig néhány hónappal ezelőtt jelent meg Macartney angol író műve a mai Magyarországról. A mű tulajdonképpen az angol közönség számára íródott, de megjelent magyar nyelven is, mégpedig két úgynevezett jobboldali író fordításában. A könyv rendkívül rokonszenvesen tárgyalja a magyarság múltját, jelenét, és behatóan foglalkozik az úgynevezett zsidókérdéssel is.
Megállapítja az angol író, hogy a magyar honos zsidók és a magyar birtokos osztály között századokra visszamenően mindenkor szoros volt a kapcsolat, és mágnások, nemesek egyaránt megbecsülhetetlennek tartották őket a „házi zsidó” szerepében. Leírja aztán, hogy a tizenkilencedik században még mélyebb gyökeret vert a magyarok és zsidók szövetsége, ellenzékieskedésük is közös volt Béccsel szemben, úgy, hogy „1840-ben mind a két Ház kérte a zsidók teljes polgári jogát, a Korona azonban a szabad városok nyomására visszautasította ezt a kérést. De a szabadság jelszava a levegőben volt – mondja a továbbiakban az angol történetíró –, a zsidók megérezték ezt, épp ezért a szabadság napját önkéntes magyarosodásukkal készítették elő, és szerencséjük volt a zsidóknak, hogy felszabadulásuk kora összeesett azokkal a gazdasági változásokkal, amelyek különösen kedveztek képességeiknek…”
Vázolja ezután az angol mű a zsidók térfoglalását a gazdasági és szellemi pályákon, majd így folytatja:
„Kevés kivétellel tevékeny, sőt lángoló hazafiak voltak a zsidók. Bőségesen kivették részüket Magyarország pénzügyi és gazdasági fejlesztésének munkájából, és sajtójuk, mely hamarosan döntő tényezővé vált a magyar közvélemény irányításában, mindig kész volt a magyar kívánságoknak hangot adni akár Béccsel, akár a külfölddel szemben, odahaza pedig készséges eszközévé szegődött a hivatalos társadalmi és nemzeti politikának. A magyarosítást sehol sem követelték akkora hévvel, mint az olyan lapok hasábjain, amelyeket teljesen zsidók bírtak, szerkesztettek és írtak… Mindent egybevetve, a magyarok becsülték a zsidókat, hasznukat vették, bár nagyobb arányban, mint ahogy kedvelték őket…”
Látnivaló: az angol író sem tagad meg magától a magyar szabadelvű kor zsidóságával kapcsolatban egynémely epés megjegyzést és bizonyos célzatosságot árul el azzal is, hogy mindenkor különbséget tesz zsidók és magyarok között, de azért a magyar zsidóság nemzeti érzéséről oly bizonyítványt állít ki, amely a maga tényadataival dönti meg azt a beállítást, mintha a magyar szabadelvűséget a zsidók szereplése miatt nemzetietlennek, vagy felekezeti jellegűnek lehetne minősíteni.
Objektív kritikájában, melyet Macartney folytatólagosan a mai magyar zsidóságról is gyakorol, megállapítja, hogy „noha a zsidóságot újabban kiszorítják a pályák egész sorozatából, azért ez a zsidóság a maga egészében továbbra is lojális híve a magyar ügynek”. Megállapítja, hogy „1919-ben az utódállamok által megszállt területeken a zsidók általában a magyarok pártjára állottak, és ha egyik-másik közülük erős nyomás alatt meg is egyezett új urával, tekintélyes részük még mindig hű maradt a magyar eszméhez. Magyarországon pedig – úgymond – a gazdagabb zsidók és az értelmiségiek közül sokan oly buzgalommal karolták fel a nemzet ügyét, hogy ebben gyakran még a magyarokon is túltesznek, és ha – szerinte – a szegényebb osztály entellektüeljei kimagasló szerepet visznek is a le nem tagadható ellenzékieskedésben, ez legtöbbször nem a hazafias érzés hiányára vall, hanem inkább arra, hogy egészen más a felfogásuk az eszményi Magyarországról.” Megállapítja végül az angol író, hogy „a magyar zsidóság sok értéket ad a nemzeti műveltségnek. Kiválnak a magyar irodalomban, művészetben és tudományban, amelyet képességük segítségével gazdagítottak.”
Íme, így fest a mai magyar zsidóság – angol megvilágításban. És ha ez így van, akkor a szabadelvűség nemzeti hivatásának beteljesülése semmiben sem dokumentálódik oly megdönthetetlenül, mint éppen abban, hogy az idegennek tartott zsidóságot mennyire nemzetivé és mennyire magyarrá tudta asszimilálni.
A magyar zsidóság ezt az asszimilálódást hitvallomásként vallja a jövőre nézve is: nem magyar zsidónak, hanem zsidó vallású magyarnak tudja magát, és amint önérzettel mutathat rá a múltban végzett nemzetépítő munkájára, éppúgy jogot formál e nemzetépítő munkában való igénybevételére a jövőben is. Ennek a nemzetépítő munkának igazi kifejtése azonban csak úgy lehetséges, ha a szabadelvűség szabad légköre a nemzet minden hasznos elemének megadja a módot tehetsége és tudása érvényesítéséhez.
Sokan vagyunk, akik nem tudunk belenyugodni abba, hogy a szabadelvűség egy letűnt kor levitézlett rendszereként a történelem lomtárába kerüljön. És én is e pódiumra, Antoniust variálva: nem temetni, hanem dicsérni jöttem Caesart – nem halotti beszédet mondani a halottnak hirdetett szabadelvűség fölött, hanem élő dicsőségét hirdetni egy oly eszmeáramlatnak, amelynek az emberiség a szabadság legszebb eszményeit, a nemzetek pedig a nemzeti lét éltető elemeit köszönhetik. Csak a szabadelvűség jegyében biztosíthatja egy nemzet igazán a maga nemzeti létét. És ahol a nemzeti lélek nem nyilatkozhat meg szabadon, ott mindig megvan a veszély, hogy az egyetemes nemzeti érdekek helyett osztályérdekek jutnak uralomra. Márpedig helyesen mondja Russell: „egy népet arra kényszeríteni, hogy nem a lelkéből alakult kormányzat alatt éljen, ugyanolyan, mintha egy asszonyt arra kényszerítenének, hogy egy nem hozzáillő férfihoz menjen feleségül”. De a szabadelvűség nemcsak a nemzeti létnek, hanem a nemzetközi együttműködésnek is jelentős biztosítéka, mert – amint ugyancsak Russell mondja – „az igazi szabadelvűségnek hitvallása, hogy minden szabad nemzet, a többiek szabadságát méltányolva, fejlessze ki saját szociális erényeit, hogy így együttvéve finom zenekari harmóniát alkossanak.” Nagy megrázkódtatások után, melyek a térképek történelmi határait is szétrobbantják, érthető, ha a történelem által szentesített ideológiák is felborulnak átmenetileg. De a világháborgás lecsendesülésével a vizeknek vissza kell térniük medrükbe, a félrelökött határoknak vissza kell billenniük a történelem által megszabott helyeikre, és a felvilágosodás eszméinek, melyekkel a szabadelvűség megajándékozta az emberiséget, újból fel kell szabadulniuk az átmeneti béklyók alól. A történelem megismétlődik újra és újra. A reakció, amely a napóleoni hadjáratot követte, most – egy évszázaddal később – nyomon követte a vesztett háborút és forradalmakat is, és nem téveszthet meg senkit, hogy ez a reakció most a nacionalizmus mezében hivalkodik.
A történelem receptje szerint ennek a mostani reakciónak is meg kell szülnie a maga reakcióját. A mesebeli főnixmadárról mondja a legenda, hogy minden száz esztendőben öntüzének hamvaiból születik meg újjá. Így születtek a felvilágosodás eszméi is száz évvel ezelőtt a Szent Szövetség elnyomásának sötétjéből újjá, és így kell a hamu alatt parázsló szabadelvűségnek új lángra lobbannia hamvaiból most is, hogy éltető tüzében az életerő teljességévé acélosodjék a nemzeti eszme.
Mert az igazi nemzeti eszmének, a nemzeti életnek, a nemzeti haladásnak a szabadelvűség épp oly alapfeltétele, mint ahogy a levegő és a napsugár feltétele az életnek. Levegő nélkül, napsugár nélkül nincs élet. Vetés csak úgy zöldülhet és kalásszá csak úgy érlelődhet, ha Isten szabad ege, szabad napja, szabadon sugároz reája. Pincék odújában csak penészvirág tenyészhet, virulás és gyümölcsözés csak Isten szabad ege alatt lehetséges.
Minden földi törvénynél erősebb a természet törvénye. A szabadelvűség a természet, az élet igazsága. Ezt a törvényt, ezt az igazságot szolgálni volt célja szerény előadásomnak, áthatva és eltelve attól a hittől és attól a meggyőződéstől, hogy a természet útján, az élet útján, az igazság útján, saját jól felfogott nemzeti érdekeink bölcs belátása útján élethez, igazsághoz kell jutnia ismét a szabadelvűségnek, nemzeti múltunk éltető emlékében és nemzeti jövőnk újjáéledő javára.
