Komoly nacionalista írással állván szóba, előre kell bocsátanom: ha nyilas részről hallanák, becsületsértés lenne, de innen mondva a legnagyobb tisztelet megadása a kijelentés: ennél szabadelvűbb felfogás alig nyilatkozott még meg.
Azt mondja: ahelyett, hogy föltevésekből indulnánk ki, állapítsuk meg a tényeket, ki és mi mellett áll a közvélemény. Ha igaz, hogy a nemzeti szocializmus mellett, haladéktalanul adjuk át nekik a hatalmat. Nem gondolhatok mást: ez a parlamentarizmus ortodox értelmezése úgy, ahogy a szabadelvűség értelmezte, a francia forradalomban kivívta és negyvennyolcban Magyarországon meghonosította. A többségi elv, melynek a kisebbség aláveti magát mint az egész nemzet akaratának. Ez az a szabadság, mellyel a liberalizmus választások útján a nemzetnek biztosítani akarta, hogy a saját kívánsága szerint kormányozzák. S mellesleg mondva ez az, ami szerint a nemzetet soha nem kormányozták, a megújhodás első korszakán kívül. Ha pedig a nemzeti szocializmusra alkalmaznák és annak valóban többsége akad, akkor föltétlenül az utolsó eset, mert megismétlődésére már nem volna alkalom.
E vitában nem dől el semmi, mert merőben elméleti és ezért megyek bele. A Felvidék visszafoglalásának egyetemes mámorában élünk, s gyakorlati politikával ezt megzavarni ma sem időszerű. De elmélkedni lehet, az senkinek nem árt, mert senkinek nem használ. A dogmatikusan szabadelvű parlamentarizmus mint elvont tétel áll az összes pártok fölött, és nem adhat mást, mint a lényege: ha a nemzet ura a maga akaratának, akármit akarhat, még a rosszat is. De nincs is benne semmi veszedelem, míg átlátván tévedését, helytelen akaratát bármikor helyesbíteni tudja. Új választás új többséget, új többség új politikát, új politika új kormányt hoz. A parlamentarizmus magában hordja a tévedés vagy rosszaság mérge mellett az ellenmérget is, mely önműködően a másikkal egy időben érvényesíti semlegesítő hatását.
Nemes, szép, okos elgondolás, a biztonság érzetén alapuló, hogy holnap is lesz nap és nyitva az út a fejlődés számára. A parlamentarizmusban semmi sincs megrögzítve, csak a parlamentarizmus maga. Tehát semmitől sem kell félteni a nemzetet, hisz uralma a saját akaratának szabadságával örökre biztosítva van. Nemes, szép, okos elgondolás mind mostanáig, amikor az élelmesség egyet lódít az okoskodásával és az ellen használja fel, ami mellé szánva volt. Naiv elgondolás, mert nem gondoskodik védelemről olyan veszedelem ellen, melyet el sem tudott képzelni. Ahogy a családjogban nincs tétel, mely tiltaná saját magának örökbefogadását, rendészet, mely kimondaná, hogy mindenki csak a saját lábán járhat és kalapját csak a saját fején viselheti, úgy nincs a nemzeti akarat intézményében gondoskodás arról, hogy önmagát el ne eméssze.
Pillanatig sem kételkedem a nemzeti szocializmus őszinteségében, mikor mind szenvedélyesebben hangoztatja ragaszkodását az alkotmányhoz. Hiszen ennek mai lényege a parlamentarizmus, a pártok szerinti szervezkedés, és védi azt a szervező szabadságot, mert ő is párt, melyből többség lehet, és neki is kell a hatalom, melyhez többség útján alkotmányosan jut. De mihelyt kézhez kapta, teljes alkotmányosan többségével kimondaná, hogy ezentúl pedig nem lehet más párt, csak az övé, nincs nemzetakarat, mely az övé ellen fordulhat. Ma szüksége van alkotmányra, hogy eltörölhesse, szüksége van szólás- és sajtószabadságra, míg célt érve el nem kobozhatja, nehogy vele szemben is szolgáljon úgy, mint mellette szolgált. És nincs többé szüksége a saját egy pártja szabadságára sem, ezért feltétlen engedelmességre kötelezi. A nemzetakarat, melynek vakon engedelmeskednie kell — gondolta valaha valaki, hogy a parlamentarizmus ennek a célnak is szolgálatában fog állni?
Mikor Darányi Kálmán alatt megalkották a közjogi törvényeket, már lehetett, már kellett erre gondolni. És megint nem sértő az alkotmánybiztosítókra, ha mondom: ennivalóan liberálisak voltak, mikor a biztosítékot bonyolult választójoggal, főrendiház-egyenjogosítással és a kormányzói hatalom tágításával akarták megteremteni. Megannyi tiszteletreméltó, hatékony, önműködően alkotmányvédő intézmény mindaddig, amíg törvényesen, alkotmányosan valamennyit el nem törlik. Az egyetlen alkotmánybiztosítéktól ellenben fáztak; a magától értetődőnek törvényben kimondásától: a legtörvényesebb úton való törekvés a parlamentarizmus eltörlésére is törvényellenes, és olyan törvény, mely ezt kimondja, érvénytelen. A dogmatikusan liberális alkotmánytisztelet visszariadt a kivétel statuálásától — minden törvény szent, tehát az is, mely az alkotmányt szemétre dobja.
Aki mutatóujját az orrára téve okoskodik, meghökkenhet: csakugyan, ha minden szabad, mihelyt lehetséges, miért éppen a nemzeti szocializmus nem? Ha minden eltörölhető, ami avítt, miért nem a mai alkotmányos rend is, noha ezeréves? Jellemző a mai kor zavaros eszmekörére és gondolkodó módjára, hogy vannak, akik ezt kérdik, és nincs, aki felelne. Pedig a felelet megvan és mindenki lelkében él, aki Szent István gondolatától nem sokallja az ezeréves kort. A legilletékesebb helyről a legegyetemesebb helyeslés mellett jött a megállapítás, hogy a nemzet fogalmába nemcsak a jelen, hanem a múlt és jövő is tartozik. A múlttal tartani kell a hagyományt, az ősök szellemét és tiszteletét, a jövő számára pedig nyitva kell hagyni az utat és megszerezni számára mindent, hogy rajta járhasson. Ez így van, mindenki elismeri, éppen csak nem vonják le belőle a tenyerén fekvő következtetést.
Ez pedig: a múlttal tartani kell a kapcsolatot, tehát vele ellentétben nem szabad semmit sem tenni. A jövőről pedig tudnunk kell, hogy nem a mai nemzedéké, következésképpen ez nem torlaszolhatja el az utat, melyre esetleg a következő nemzedékek lépni akarnának. Melyek azok az utak? Senki sem tudja, tehát mindegyik lehet az. A jövő szabadsága a legszentebb szabadság, mert a nemzet életéé. És végig az ezer esztendőn Szent István gondolata érvényesült, ennek a szabadságnak a talaján tartott lépést a haladó és változó idővel. Minden múlt valamikor jelen volt és minden jelen valamikor jövő. Az évezred utolsó éve egészen más, mint az első, és a jövő évezred vége sem lesz azonos a kezdetével. A jövő a végtelent jelenti, a beláthatatlant, az előre nem tudhatót. És nincs az a nagyszerű rend, mely valaha mondhatná: én vagyok a fejlődés útján a végállomás.
A nemzeti szocializmus ellenben közjogilag azt jelenti, hogy ő a végállomás. Mi következhetik utána? Más párt, mely felváltja, nem lehet. Más akarat, mint az övé, ki nem alakulhat, mert vak engedelmességre van kötelezve mindenki. A történelem ezzel lezárult, a jövőt elnyelte a jelen.
Van jogosultsága és hivatottsága a mai nemzedéknek, hogy az utána következőket megfossza önrendelkezésének attól a lehetőségétől, mely eddig minden nemzedéknek jutott? A korrektívum, melyet a parlamentarizmus számba vett a jelen hibájával szemben, a megmásításnak és jóvátételnek lehetősége volt. A nemzeti szocializmus közjogi természete szerint ezt a lehetőséget megszünteti. Az ő uralma a történelmi folyamat berekesztése, az előzőké a folytatása volt. Lehet tehát olyan fázisnak tekinteni, mint az eddigieket? És következésképp ugyanazzal a szabadsággal feljogosítani a jövő megfojtóját, mint folytatóját? Ez már sok a liberalizmusból, és ennyit még a legfanatikusabb antiliberalizmus sem engedhet meg — sem másnak, sem önmagának.
