Visszapillantás a közgazdasági elmélet fejlődésére

I.

Egy félszázados jubileum nemcsak az ünneplés, hanem — legalábbis minden felelősségérzettel bíró embernél — egyúttal a számonkérés órája is. Társaságunkra vonatkozólag megnyilvánult ez az elnöki megnyitóban, mely végigtekintett fejlődésén. De ha tágabban értelmezzük a dolgot, szemébe kell néznünk annak a kérdésnek is, hogy az a tudomány, melynek művelésére Társaságunk alakult, megérdemli-e azt, hogy munkánkat belefektessük.

Egyébként is erősen időszerű e kérdés felvetése Társaságunkban, mert a közgazdaságtan tudománya már jó ideje szélesebb körökben nem dicsekedhet azzal a népszerűséggel, melyet a XIX. század első felében, sőt még Társaságunk megalakulásakor is élvezett. Különösen az elmélettel szemben következett be bizonyos elhidegülés, mert azzal vádolják, hogy elvontságában meddő kérdésekkel foglalkozik, — olyan kijelentés is elhangzott, hogy elméletünk a stratoszférákban jár, — sokan pedig a gazdasági életben korunkban bekövetkezett számos zökkenésért és válságért a tudományt tették felelőssé, szemére vetve, hogy nem áll elég szilárd alapokon ahhoz, hogy az életet a bajoktól megóvja.

Könnyű volna erre azt felelni, hogy nincsen olyan tudomány, mely az emberi életben elkövethető összes hibáktól megóvhatna, mert az embert cselekvésében távolról sem vezeti mindig tisztán a tudás és az észszerűség, olyan tudomány pedig nincsen, mely irracionális cselekvésünk következményeit elháríthatná. Eszébe jut-e valakinek meddőnek tartani az orvostudományt azért, mert a betegségeket nem sikerült kiirtani?

De nem akarom feladatomat azzal megkönnyíteni, hogy más tudományok példájára hivatkozom. Különben is az élet összefüggései a gondolkodó embert akkor is foglalkoztatnák, ha a gyakorlatban ennek nem vehetné hasznát. Ha Társaságunk mást nem tett volna, mint azt, hogy folyóiratával és előadásaival hazánkban ébrentartotta a közgazdaságtan iránti érdeklődést és közgazdasági kérdések felett való gondolkodásra ösztönözte közönségünket, akkor is fontos kulturális feladatot teljesített.

Jogos-e azonban a közgazdáknak az a meggyőződése, hogy tudományunk ennél többre is képes és a gyakorlati életnek is szolgálatokat tehet? Figyelemreméltó ez a kérdés akkor is, ha az élet nyugodt mederben folyik és a kormányzat csak a fejlődés rendes medrében felmerülő kérdésekkel kerül szembe. De fontossága sokszorozódik, ha, mint ma, nehéz feladatok kívánnak megoldást.

Az, hogy az élet mennyire látja hasznát a tudományos kutatásnak, kétségtelenül attól függ, hogy a közgazdasági elméletnek mennyire sikerült az élet bonyolult voltához közelférkőznie és annak szerteágazó tényezőit kibogoznia. A felvetett kérdésre tehát annak megvizsgálásában kereshetünk feleletet, hogy sikerült-e a közgazdaságtan módszereit abban az irányban kifinomítani és tökéletesíteni, hogy az élet sokoldalúságát velük — az elmélet természetéből adódó határok között — minél jobban megközelítsük.

Hogy ezt megállapíthassuk, vessünk egy futólagos pillantást a közgazdaságtan állapotára kialakulása korában és vizsgáljuk, észlelhető-e vele szemben számottevő haladás korunkban.

A klasszikus elmélet a közgazdaságot és annak működését a maga egészében akarta megérteni és megmagyarázni. Mintegy madártávlatból nézte működését, figyelve arra, hogy annak egészét sohase tévessze szem elől, midőn egyes tüneményeit vizsgálja. Leghatározottabban ez Ricardónál jut kifejezésre, aki ismételten meg is mondotta, hogy őt a részletek, vagy az általános szabályoktól való eltérések nem érdeklik. Figyelmét egészen a közgazdaság lefolyásában uralkodó nagy és általános törvényszerűségek felkutatása kötötte le.

A madártávlatból, melyből ő és kortársai a közgazdaságot szemlélték, élesen domborodott ki a közgazdaság, mint olyan mechanizmus, melyet alkatelemeinek, az egyéneknek jólétre törekvése mozgat és amely részeinek egymásra hatásával önmagát szabályozza. Alapvonásaiként a munkamegosztás és a csere tűntek fel, mely utóbbi a fejlődéssel piaccá szélesedik ki és az árak kialakításával szabályozója lesz a fogyasztásnak és a termelésnek egyaránt. A kereslet és kínálat törvénye bontakozott ki, mint a közgazdaság alapvető törvénye, mely a pénzforgalom segítségével végzi a fogyasztás és a termelés összhangba hozatalát. A kínálat az árak magasságával egyenes, a kereslet pedig fordított arányban áll. Növekvő árak csökkentik a fogyasztást és növelik a termelést.

A klasszikusok erre alapított szemléletéből a közgazdaságnak általános érdeklődést keltő és könnyen érthető magyarázata bontakozott ki, mely csakhamar közkincse lett a művelt világnak és nagy népszerűséget biztosított a klasszikus elméletnek. Marx is Ricardo elméletére támaszkodott a kapitalizmus bírálatában. A klasszikus elméletnek az a fogyatékossága, hogy magyarázatában csak lazán függött össze a gazdaság végső rugójával, a szükségletekkel és így a kereslet bővebb magyarázatához nem tudott eljutni, nem zavarta a laikusokat és nem csökkentette a tudomány iránti tiszteletüket. Különben is a határhaszoniskola gyorsan pótolta ezt a hiányt. Ezzel valószerűségében sokat nyert az elmélet. Nevezetesen erősen elmélyült az árelmélet, mert a kínálatnak a klasszikusok által nyújtott magyarázatához a kereslet beható elemzése csatlakozott és kiszélesedett az elmélet köre, mely eddig csak a szabadverseny mellett kialakuló ár magyarázatára szorítkozott. Megoldhatóvá vált most már a monopolár kérdése, mely tisztán a kínálat elemzésére támaszkodó klasszikus elméletnek közelebbről nem volt hozzáférhető.

Lassanként azonban kitűnt, hogy a klasszikusok általánosításaikkal túl messze mentek. A közgazdaság folyamatának egészét átfogó szemléletük élesen megvilágította a közgazdaság alapvető összefüggéseit, de csak az erők játékának végső eredményére irányuló tekintetükkel a klasszikusok túlságosan egyszerűnek látták az életet. A gazdasági életet mozgató tényezők egymásra hatásában nyilvánuló változatosság nem tükröződött vissza elméletükben és ezzel a ható tényezők egy része is szükségképpen figyelmen kívül maradt, mert figyelmüket egészen a közgazdaságot kiegyensúlyozó tényezők kötötték le. A gazdasági élet egyensúlyba helyezkedését megnehezítő tényezők majdnem teljesen figyelmen kívül maradtak a klasszikus elméletben.¹

Az elméletnek leegyszerűsített feltevésekre kétségtelenül szüksége van, mert az élet összes tényezőinek figyelembevételével a dolgok lényege elmerül az esetek és lehetőségek tengerében. De a tudománynak vigyáznia kell arra, hogy a folyamat lényegét érintő tényezőket ne mellőzzön okoskodásában, mert ezzel túlságosan eltávolodik a valóságtól és az élet magyarázatától, mely pedig igazi célja, sőt annak is kiteszi magát, hogy ferdített képet kap a valóságról.

Egy új tudomány megalapozásánál mindkét hiba könnyen belecsúszik. Így történt az a klasszikus elmélettel is. Merész általánosításai megállapításait az élettől tisztes távolságban tartották és a közgazdaságban ható tényezők jelentőségét sem sikerült mindenben helyesen megítélni. Így például Ricardo elmélete három pillérén nyugszik. Ezek a szabadverseny, a föld csökkenő termelékenysége és a Malthus-féle népesedési törvény. Az elsőből vezette le Ricardo a költségtörvényt, mely szerint a javak árát a termelési költségek határozzák meg, ami merész általánosítás, mert csak tökéletes verseny esetére áll. A másodikból a földjáradéknak az a szűk értelmezése folyik, mely szerint az csak különbözeti járadék és figyelmen kívül marad az, hogy a föld tulajdona bérlet útján, tehát magában véve, különbözeti előny nélkül is biztosít jövedelmet, mert a föld hasznos és korlátolt mennyiségben rendelkezésre álló jószág. A harmadik pedig a munkabért egyedül a népszaporodástól és a tőkeképződés ütemétől teszi függővé, egészen mellőzve a munka termelékenységének befolyását a munkabérre és, amint Anglia példája rövidesen megmutatta, túlbecsülte a tőkeképződés nehézségeit. Hiszen Angliában a tőkeképződés már a hatvanas években oly fokot ért el, hogy a tőkeelhelyezésnek megkönnyítésére külön társaságok, az investment trustök alakultak.

Mint látjuk, a ható tényezők egyoldalú felfogása nemcsak túl merész általánosításokhoz vezette Ricardot, hanem el is torzította azt a képet, amelyet a közgazdaság működéséről alkotott. J. St. Mill, Cairnes és Senior igyekeztek is a Ricardo-féle elmélet merevségét enyhíteni és annak éleit letompítani, Malthus pedig annak ellenére, hogy tőle származott a népesedési törvény és a csökkenő termelékenység törvényének is ő volt egyik megalapozója, számos kérdésben szembehelyezkedett Ricardóval, mert elméletében már több irányban számolt az élet sokoldalúságával. Ahhoz azonban, hogy a közgazdasági elmélet valóban az élet magyarázata és megvilágítója legyen, kiinduló pontjait alaposan át kellett vizsgálni és az élet gondos megfigyelése alapján helyesbíteni, valamint kiegészíteni.

Segítséget nyújtott ehhez a történeti irány, mely Friedrich List, Roscher és Knies kezdeményezésével a gazdasági életnek a társadalmi fejlődés hatása alatt való átalakulására, valamint a tudományos szocializmus, mely Rodbertus és Marx vezetésével a jogi berendezkedésnek mélyreható hatásaira hívta fel a közgazdák figyelmét. Az igazi munkát azonban az elmélet új alapokra helyezésében a szorosabb értelemben vett elméletnek magának kellett elvégeznie, mert a feladat, melyet a közgazdának meg kell oldania, más, mint az, amelyre a történész és a gazdasági rend újjáépítője hivatottak. Neki a gazdasági élet alapvető összefüggéseit kell felkutatnia és tisztáznia. Igaza volt Ashleynak, az angol történeti irány egyik képviselőjének, midőn a századforduló körül azt mondotta, hogy a közgazdaságtanban a nagy általánosítások kora lejárt.²

De nem azért járt le, mert, mint ő gondolta, a gazdaságtörténésznek kellene a teret átengednie, hanem azért, mert az elmélet megtalálta azokat a szempontokat, melyek lehetővé tették számára az életnek közelebbről való tanulmányozását.

Az első lökést erre a határhaszoniskola adta meg azzal, hogy a gazdasági élet végső mozgatójával, a szükségletekkel való kapcsolatot megtalálta. Ezzel megindult a kereslet beható vizsgálata, mely megvilágította azokat a hatásokat, melyek a gazdálkodás egységes voltából származnak és döntően befolyásolják a piac alakulását. Már Walras kimutatta, hogy az egyes áruk keresletét nem szabad egymástól független nagyságoknak tekinteni, mert jövedelmünk felhasználásánál, amint ezt már Gossen kimutatta, szükségletkielégítésünk egyenletessé tételére, tehát a javak fogyasztásában bizonyos arányok betartására törekszűnk. Továbbszőve e gondolatot, Pareto és Irving Fisher közelebbről meghatározták ennek hatását az áralakulásra és Henry Schultz összefoglalta az eredményt, mely szerint egyes áruk árának változása különbözőképpen hat a többi áruk keresletére aszerint, hogy egymást kiegészítő vagy egymást helyettesítő javakról van-e szó és csak kevés olyan jószág van — ezeket független javaknak nevezzük —, melynél az árak változása csak kevéssé érinti más áruk keresletét.

Nagyot fejlődött a kínálat elmélete is, midőn a termelési költségek általánosságban való vizsgálata helyébe a pénzköltségeknek elemeikre bontásával a termelt mennyiséggel való összefüggésük nyert megvilágítást. Az általánosságokban kimerülő megállapítások helyébe az áralakulásnak és a jövedelemeloszlásnak részletébe behatoló magyarázata lépett. Hatalmas lépést jelentett a piac problémáinak megközelítésében annak felismerése is, hogy a teljes verseny épp úgy, mint a tökéletes monopólium szélső esetek, melyek között játszódik le a való életben az áralakulás. Nagy nyereség volt mindez a tudomány szempontjából, de vele az elmélet népszerűségéből sokat veszített, mert, többé nem érvén be néhány általános és nagyobb elmélyedés nélkül is megérthető tétel felállításával, elsajátítása most már olyan elmélyedést kíván, amely szélesebb köröknek nehezére esik. A határhaszonelmélet bonyolult kazuisztikájával visszariasztotta a laikusokat és az a vita sem emelte a közönség bizalmát, mely a régi és az új értékelmélet hívei közt lefolyt, mert azt mutatta, hogy a közgazdák sem értenek egyet alapvető kérdések megoldásában.

Tovább csökkentette a közgazdasági elmélet népszerűségét és szélesebb körökben való megbecsülését az, hogy a klasszikusoknak a gazdasági szabadságba vetett szinte korlátlan bizalmát a gazdasági fejlődés nem igazolta. A liberalizmus, mely mindent a gazdasági szabadságtól és a versenytől várt, nem vezetett a remélt eredményhez. A társadalmi osztályok között erős feszültség keletkezett, melynek enyhítésére a klasszikus elmélet nem tudott segítséget nyújtani és a nagyipar megerősödésével éppen a verseny túlságos kiéleződése, részben pedig elfajulása folytán a gazdasági élet maga termelte ki a monopolisztikus tömörüléseket és a versenyt korlátozó egyéb alakulatokat. A nagyközönség, mely az elméletet is gyakorlati szemmel nézi és teljesítményeit elsősorban gyakorlati értékesíthetőségük szempontjából ítéli meg, elhidegült az elmélettel szemben és elveszítette bizalmát abban, hogy a közgazdasági elmélet valóban segítséget nyújthat a gazdasági élet szabályozása számára. Az, hogy a klasszikus elmélet csak első megközelítése volt egy nagy és bonyolult problémakörnek, figyelmen kívül maradt, valamint az is, hogy az elmélet magában semmilyen téren sem elég az élet irányításához, mert az elmélet természeténél fogva sohasem terjeszkedhet ki az élet sokoldalúságából folyó összes körülményekre és sokat kénytelen figyelmen kívül hagyni, ami életünk szabályozásánál figyelmen kívül nem maradhat.

És 1914-ben kitört a világháború, mely hadigazdálkodásával az eddig nélkülözhetetlennek tartott szabadpiac helyébe a kötött, felülről szabályozott gazdaságot állította. Sokan már ebben is a közgazdasági elmélet csődjét látták, mert nem kételkedve abban, hogy a kötött gazdaság a jövő, úgy gondolták, hogy a gazdasági élet új elrendezésével minden érvényét veszítette, amit a közgazdaságtan eddig tanított. Az élet forgatagában a közgazdaságot mindinkább csak a politika szögéből kezdték nézni. Szívesen táplálták ezt a nézetet azok, akik a piac önműködő szerkezetének csak az árnyoldalát és kinövéseit tartották szem előtt és azok, akik a megkötöttségnek hasznát látták. A gazdasági életnek a háború utáni alakulása azután még súlyosabb bizonyítékokat látszott szolgáltatni arra, hogy a közgazdasági elmélet megállapításai nem helytállóak, mert azok az intézmények, melyek a régi elmélettel összhangban voltak, sorra felmondták a szolgálatot.

Az első és leginkább szembeszökő bizonyítékot erre az aranyvaluta csődjében keresték. A világháború okozta infláció a hadviselő államokban az aranyvalutát gyakorlatilag megszüntette és azt még a semleges országokban is komoly nehézségek elé állította. A háború befejezése után Anglia valóban heroikus küzdelmet folytatott visszaállítása érdekében, mert csak saját kiviteli érdekeit veszélyeztetve és csak nagy áldozatok árán sikerült 1925-ben a font értékét régi paritására emelnie. Az erőlködés tovább folyt. Az aranyvaluta megmentésére megalakult az aranyblokk. A Népszövetség pénzügyi bizottsága kiváló szakértők bevonásával tanulmányozta a kérdést, hogy hogyan lehetne az aranyvalutát visszaállítani. De minden hiábavalónak bizonyult. 1931-ben Anglia leértékelte a fontot, majd pedig az Egyesült Államok is követték ezen az úton. Lehet-e súlyosabb bizonyítékot találni a régi elmélet hibás volta mellett, mint az aranyvaluta csődjét, kérdezték a kétkedők.

De ez nem volt minden. A klasszikus elmélet, melynél nem jutott tovább a közvélemény, azt tanította, hogy a fizetési mérlegek önszabályozólag kiegyenlítődnek. A megindult nagyméretű infláció és a nekilendült valutaüzérkedés, valamint az azelőtt önmagukban kiegyensúlyozott gazdasági egységek megbontása folytán a váltóárfolyamok nehezen tudtak nyugvópontra jutni és egyes országok elszegényedése következtében a világforgalom sohasem sejtett összezsugorodása következett be.

És a zavarok nemcsak a külforgalomban, hanem a nemzetgazdaságokon belül is mutatkoztak. Itt is erős zsugorodási folyamat indult meg, mely óriási méretű munkanélküliségben mutatkozott. Íme egy újabb ellentét a régi elmélettel szemben, mely a híres théorie des débouchées-ben azt tanította, hogy a válságok csak időleges zavarok, melyek idővel önmaguktól szűnnek meg.

Csodálkozhatunk-e azon, hogy az általános egyensúlyhiány e korszakában kevés visszhangra talált minden magyarázat, melynek alapgondolata a közgazdaság automatikus kiegyensúlyozódása volt?

És mégis, csak hiányos, de alapjában helyes volt az a már a klasszikus elmélet hátterében álló elgondolás, hogy a közgazdaság tényezőinek kiegyensúlyozódásra van hajlamuk, mert lényegileg ez azzal egyértelmű, hogy e tényezők egymással összefüggnek és bármelyikük változása visszahat a többire. Az egyensúlyi elméletnek ez az értelme és nem az, hogy a közgazdaság minden pillanatban egyensúlyban van, vagy az, hogy minden egyensúlyi zavar haladéktalanul önmagától megszűnik. Nem volt tehát igazuk azoknak, akik a tagadás szellemétől áthatva újongva hirdették, hogy megint találtak valamit, amiben az emberiség eddig hitt és amiről most bebizonyosodott, hogy nem helytálló. Hogy tévedésüket felismerjük, csak azt kell kérdeznünk, hogy képzelhető-e olyan gépezet, mely zavartalanul működik akkor is, ha alkatrészeit folytonosan bolygatjuk, vagy meglazítjuk, vagy pedig külső behatásokkal működésükben zavarjuk? A világháború utáni politika pedig ezt tette. Régen fennálló és működésükben egymáshoz csiszolódott gazdasági területeket szétbontott és újakat alakított; a háború után is megmaradt politikai feszültséggel autarkikus törekvéseket táplált, melyek a világforgalom megindulását és mederbezökkenését nehezítették, és mindehhez hozzájárultak a háborús adósságok és az árukban való törlesztésük elleni ellenszenv. Csodálkozhatunk-e ezek után, hogy a fizetési mérlegek kiegyensúlyozódása elmaradt és az aranyvaluta helyreállítása nem sikerült?

II.

Ezek megállapításával nem akarjuk azt mondani, hogy a közgazdasági elmélet azon a fejlettségi fokán, melyen a világháború utáni időkben állott, a felmerülő közgazdasági jelenségeket minden vonatkozásban kielégítően tudta megmagyarázni. Ennek a korszaknak éppen egyik leginkább érezhető tünetére, a gazdasági élet erős hullámzására ugyanis nem volt kielégítő magyarázata.

Ezzel a problémával, mely már a napóleoni háborúk után is felszínre került, a klasszikusok sehogy sem tudtak megbirkózni és a későbbi fejlődés is csak kevés segítséget nyújtott ebben az irányban. Az elmélet előterében ugyanis a közgazdaság rendes medrében befolyó működése állott és abba a képbe, mely a gazdasági életről a klasszikusok és utódaik szeme előtt lebegett, a gazdasági élet menetének folytonos ingadozása sehogy sem illett bele. Az elmélet egyes kiváló művelői J. St. Milltől kezdve mind jobban tudatára is ébredtek ennek, belátva, hogy az elméletnek csak első lépése az, amidőn csupán a gazdasági élet tényezői rendes alkalmazkodási folyamatára van tekintettel és figyelmen kívül hagyja az életnek egyik legjellemzőbb vonását, a változást. Hiszen az élet sohasem mozdulatlanság; a változás lényegéhez tartozik. Ennek figyelembevétele nélkül nem lehet az életet igazán megérteni.

A feladat, mely elé ennek felismerése a közgazdasági elméletet állította, nem volt könnyű. Megoldását nemcsak az nehezítette, hogy a mozgás, ha, mint a közgazdaságban, sok tényező egymásra hatásával állunk szemben, már magában véve bonyolultabb, mint a nyugalmi állapot, hanem az is, hogy a közgazdaság dinamikus nézlete veszélyeztetni látszott az elmélet előbbi eredményeit, melyek, mint láttuk, lényegileg a gazdasági élet egyensúlya körül forogtak.

Ez a félelem teljesen indokolatlannak bizonyult és megismétlődött az, ami a szubjektív értékelmélet esetében történt. Amikor ez keletkezett, hívei azt gondolták, hogy megdöntötték az egész klasszikus elméletet, melyben a költségtörvény oly fontos szerepet játszott. Maga az elmélet egyik alapítója, Walras azonban minden nehézség nélkül már beillesztette rendszerébe a költségtörvényt és ugyanezt tette Wieser is, bár a költségfogalom némi átalakításával. Most is kiderült, hogy a gazdasági élet egyensúlyi irányzata nemcsak, hogy nem akadálya a gazdasági élet mozgási jelenségei megértésének, hanem egyenesen nélkülözhetetlen eszköze annak. Csak azt kellett megérteni, hogy az egyensúlyra törekvés magában véve szintén dinamikus erő, mert a közgazdaság tényezőjének valamelyikében beállott változáshoz való alkalmazkodása is mozgást idéz elő.

A dinamikus elmélet megalapozásához mindenekelőtt annak tekintetbevételére, illetőleg a vizsgálat középpontjába helyezésére volt szükség, hogy a közgazdaság tényezői szoros egybefűzöttségük ellenére is külön-külön nem változatlan nagyságok, hanem az együtteseket nem egyszerre érintő okokból is változhatnak. Ezzel maga az idő is, melyet az új helyzetekhez való alkalmazkodás kíván, épp úgy tényezője lesz a közgazdaságnak, mint az az idő, mely a gazdasági tervek megvalósításához, gyárak létesítéséhez és a beruházások törlesztéséhez szükséges. De továbbmenőleg a közgazdaság tényezőjévé válik az idő abban a vonatkozásban is, hogy a gazdasági ténykedések maguk is számolnak a jövővel, azt anticipálják, előlegezik gazdasági terveikben, amint az különösen a vállalkozónál szembeszökő.

Mindezt először azok a mélyreható vizsgálatok tették nyilvánvalóvá, melyek a világháború utáni években a gazdasági helyzetváltozások, a konjunktúraingadozások okainak kutatásával megindultak. Egyszerre, egy-két évtized alatt a közgazdasági elméletnek egészen új távlata nyílt meg. Nem mintha, ahogy a sohasem hiányzó túlzók gondolták, a régi elmélet helyébe egyedül a konjunktúraelmélet lépett volna és a statikus elmélet elvesztette volna jelentőségét. A közgazdaság alapvázát továbbra is csak ez képes megmagyarázni. A dinamikus elmélet azonban olyan kiegészítése ennek, mely nélkül a gazdasági élet fontos mozzanatai meg nem érthetők.

Amint a figyelem a gazdasági élet változásai felé terelődött, egyszerre világossá vált az, hogy a népszaporodás és a tőkeképződés, különösen pedig a termelési technika és a vállalkozási kedv ingadozásai természetükből kifolyólag akadályai annak, hogy a gazdasági élet mechanizmusa csendes mederben, egyhangúlag működhessék. Fel kellett ismerni azt is, hogy a termelési eszközöket előállító iparok kereslete mennyire érzékeny minden változással szemben és hogy ennek milyen nagy hatása van a munkások foglalkoztatására. Kitűnt az is, hogy a pénzmennyiség változása milyen kiadós forrása a gazdasági élet ingadozásainak.

A konjunktúraprobléma felkarolása és ezzel az elmélet dinamizálása egy másik irányban is hatalmas lendületet adott az elméletnek. A gazdasági helyzetváltozások iránti érdeklődés ugyanis adatszerű alátámasztást keresett a statisztika számsoraiban, melyek a megfigyelt tünemények időbeli változásának megállapítására nagyon alkalmasak. Az empirikus kutatás jelentősége mind jobban kidomborodott és ezzel egyidejűleg megindult a törekvés a statisztika módszereinek tökéletesítésére.

A statisztika jelentőségét közgazdasági kérdések megvilágítására már száz évvel ezelőtt felismerte Tooke, aki az árak alakulásáról szóló munkájában nagyszabású kísérletet tett hasznosítására. De ahhoz, hogy szélesebb körben hasznosítható legyen ez az eszköz, egyrészt a felvételeknek bővülniük kellett, másrészt pedig a feldolgozás módszereit ki kellett finomítani, nehogy igazuk legyen azoknak, akik azt mondják, hogy statisztikákkal mindent lehet bizonyítani.

A statisztika apparátusának első kifinomítása a jelzőszámok alkalmazásával történt és pedig azzal a célzattal, hogy az árszínvonalváltozások, illetőleg a pénzérték változása közelebbi megvilágítást nyerjen. Ma már ez az eszköz nemcsak a pénzérték, hanem egyéb változások szemléltetésére, például a termelés vagy a forgalom volumenjének változásai megfigyelésénél is általánosan használatos. Az eredeti statisztikai sorok helyébe az indexek lépnek és ez áttekinthetővé teszi a változásokat.

Amilyen előnye van azonban az indexnek összesített képnyerés szempontjából, az mégsem segít át a legnagyobb nehézségen, mellyel a statisztikai megfigyelés terén találkozunk. Az igazi nehézség ugyanis, mely az eredeti anyagból általános érvényű következtetések levonásának útjában áll, az, hogy az eredeti számok, melyek rendelkezésünkre állnak, az összes ható okoknak egyesített eredményét mutatják, mi pedig az egyes tényezők kölcsönös összefüggését kívánjuk megállapítani. Ezt a célt csak úgy érhetjük el, ha sikerül az eredeti sorokat szétbontani, illetőleg annak a tényezőnek hatását a sorból kiküszöbölni, mely útjában áll annak, hogy a vizsgálni kívánt jelenséget ettől a tényezőtől mentesen vizsgáljuk. A pénzérték változásainak viszonylagos voltát hangsúlyozva, már Cournot felhívta a figyelmet arra, hogy a hosszabb időközökben bekövetkező változásoktól függetlennek kell tekintenünk a periodikus változásokat. De sokáig tartott, amíg a közgazdák Cournot megjegyzésének módszertani jelentőségét megértették és a matematika segítségéhez folyamodtak, mely adott idősoroknak egyes tényezők szempontjából való szétbontását lehetővé teszi.

A konjunktúrakérdés előtérbelépése egyszerre időszerűvé tette ezt a kérdést, mert az idősorok megfigyelése és mélyebb megfontolás ahhoz a feltevéshez vezettek, hogy a konjunktúraingadozásokat felidéző okokon kívül másfajta tényezők is okoznak ingadozásokat a gazdasági életben. Ennek felismerésével nyilvánvalóvá vált, hogy a konjunktúraváltozás tényezőit csak úgy vizsgálhatjuk induktív alapon, azaz statisztikai sorok segítségül vételével, ha azokat megtisztítjuk, azaz, ha kiküszöböljük belőlük azokat a változásokat, melyeket akár az évszakok változása és a velük kapcsolatos szokások okoznak a gazdasági életben, akár pedig az úgynevezett tartós irányzat, vagyis a gazdasági élet hosszabb lélegzetű fellendülése vagy lehanyatlása okoz. H. L. Moore nevéhez fűződik elsősorban annak felismerése, hogy milyen jelentősége van a közgazdaságtanban ennek a módszernek.

Moore nevéhez fűződik még egy másik fontos vonatkozásban is a kezdeményezés. Ez annak kutatása, hogy két idősor, azaz, két vagy esetleg több időbeli változásában adott statisztikai sor között milyen szoros az összefüggés. A munkabérre vonatkozó vizsgálatában Moore ugyanis közgazdasági téren elsőnek alkalmazta a korrelációszámítás eszközét, hogy a munkabérnek egyes tényezőktől, a létfenntartási költségektől és a munka termelékenységétől való függését megvilágítsa, azaz bebizonyítsa. Edgeworth, aki egyébként nagy barátja volt a közgazdaságtanban a matematika alkalmazásának, kétkedően nyilatkozott Moore kísérletéről és szemére vetette, hogy bonyolult számításai fölöslegesen terhelik az olvasót és módszere hasonló ahhoz, mint hogyha valaki gőzgéppel akar diót törni.

Edgeworth azonban ebben tévedett. A korrelációszámítás rövidesen nélkülözhetetlen és a legszélesebb körben alkalmazott eszköze lett a közgazdasági kutatásnak, mert kitűnő eszköze annak, hogy két idősor összefüggésének szoros vagy laza voltát felismerjük. Az első esetben nagy a valószínűsége annak, hogy a szóban forgó tényezőnek az eredményben jelentős befolyása van. Ha például a munka termelékenysége és a munkabér alakulása között szoros a korreláció, akkor feltehetjük, hogy az előbbi jelentős tényezője a bér alakulásának.

És ezzel a közgazdaságtan módszertani fejlődésének legjelentősebb mozzanatához érünk, tudniillik a közgazdasági törvények természetének kérdéséhez. Láttuk, hogy a régi elmélet milyen bátran állított fel általános érvényű törvényeket, amilyenek a kínálat-kereslet, a munkabér, a csökkenő termelékenység és a földjáradék tételei. Igaz, hogy, mint láttuk, Ricardo például sohasem állította, hogy időleges eltérések ezektől nem lehetségesek, de arra nem gondolt, hogy a tényezők sokaságát vizsgálataiban figyelembe vegye. Pedig, amint Keynes mondja, a közgazdaságban minden összefügg mindennel, sőt még ennél is több, mert a közgazdaságra exogén, vagyis külső, nem gazdasági tényezők is hatnak. Ha ezt figyelembe vesszük, a közgazdasági elméletnek az a merevsége, melyet Knies a tudomány abszolútizmusának nevezett, meg kellett, hogy szűnjék, mert nyilvánvaló, hogy ahol sok tényező hat, ott okoskodásunk egy vagy csak néhány tényezőre való támaszkodása mindig eltávolítja azt a valóságtól. Törvényeink ezért valószínűségi törvények (sztochasztikus törvények) jellegét öltik, ami azt jelenti, hogy a megállapított összefüggések hatása nem feltétlen.

Ujjongva fogják erre a kétkedők mondani, hogy akkor ez nem igazi tudás. De tévednek. Nem szólva arról, hogy a közgazdaságtan, midőn sztochasztikus törvényekről szól, jó társaságban van, mert a természettudományok egy része és közöttük újabban még a fizika is, ilyen törvényekről szól, azt kell kérdeznünk, létezhetik-e olyan összefüggés, mely akkor is érvényesül, ha oly tényezők is közrehatnak, melyeket a törvény felállításánál nem vettünk számba? Tévednek azonban a kétkedők abban is, hogyha azt hiszik, hogy akkor nincsen törvényszerűség, ha az nem feltétlen. A feltétlen összefüggés helyébe ugyanis csak azért lép a valószínűség, mert az egyes esetekben olyan tényezők is hatnak, melyeket a tétel felállításánál nem vettünk számba, másrészről pedig azért, mert megfigyeléseink sohasem tökéletesek.

Megállapításaink biztonságának van egy erős támasza; természetesen csak akkor, ha megfigyelésünk igen nagyszámú eseten nyugszik. Ebben az esetben ugyanis segítségünkre jön a nagy számok törvénye, melynek a statisztika számára való jelentőségét már Quetelet megértette, de amelynek a közgazdaságtanban való szélesebb körű felkarolása csak sokkal később történt.

Felismerték ugyanis, hogy a megfigyelések számával a megfigyelés biztonsága is növekszik, mert minél több esetet figyelünk meg, annál inkább jut adatainkban a lényeges tényezők szerepe kifejezésre. Ez nagy segítségünkre van ott, ahol nagyszámú adat áll rendelkezésünkre. Ilyenkor a valószínűségszámítás módot ad az adatokban rejlő hiba valószínű határainak megállapítására is.

Értekezésem célja azonban nem azoknak a módszereknek behatóbb tárgyalása, melyekkel a közgazdaságtan az utolsó évtizedekben kibővült. Ezért nem is folytathatom tovább azok ismertetését. Ennyit azonban el kellett mondanom a közgazdaságtan legújabb fejlődésének jellemzésére.

Az előadottakból láthatjuk, hogy a nagy általánosítások kora a közgazdaságtanban valóban lejárt, de nem azért, mert elméletre, mely mindig általánosításokkal dolgozik, nincsen szükség, hanem azért, mert ma már tételeinkkel az élet sokoldalúságát sokkal jobban tudjuk megközelíteni és helytálló voltukat fejlett statisztikai módszereinkkel nagy részben ellenőrizni is képesek vagyunk.³

Az a másfél század, amelyre a fentiekben visszatekintettünk, tehát nem volt meddő tudományunk szempontjából. Különösen az utolsó évtizedek nem sejtett lendületet adtak a közgazdaságtan fejlődésének, úgy, hogy Társaságunk félszázados fennállása alkalmából nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a közgazdaságtan művelésére fordított törekvés nem hiú időfecsérlés vagy hiábavaló erőlködés. Annak megvan a maga gyümölcse, melyre nézve kérdéses csak az lehet, hogy mennyire hasznosítható az a társadalom gazdasági berendezkedése szempontjából.

Hogy az életfolyamatok ismerete megkönnyíti velük szemben való helyes viselkedésünket, a gondolkodó ember számára nem lehet kétséges, mert ismereteink megadják számunkra a lehetőséget kitűzött céljaink számára azoknak az eszközöknek a kiválasztására, melyekkel legbiztosabban érhetjük el célunkat. Az elmélet tehát megóvhat bennünket attól, hogy eredménytelen kísérletek után, miután az alkalmazott eszköz eredménytelen voltáról meggyőződtünk, tapogatódzunk tovább a helyes út keresésében. Ezt a segítséget annál jobban kell megbecsülnünk és értékelnünk, minél magasabbak célkitűzéseink és minél nagyobb súlyt helyezünk arra, hogy a hiábavaló kísérletek áldozatától megóvjuk magunkat. Persze az, aki ennél többet vár, vagy kíván az elmélettől, az nincs tisztában azzal, hogy mi az elmélet és mi a politika. Az elmélet a jelenségek rendszerezésének és áttekintésének eszköze, a politika pedig az adott esetekben kíván döntést. Az elmélet a tudás, a politika a cselekvés síkján fekszik. Ezért a politika a ható tényezőkkel sohasem a maguk általánosságában vagy elszigeteltségében, hanem mindig olyan helyzetekkel kerül szembe, melyeknek mindig megvan a maguk sajátossága. De ha az adott esetek tényezőit a gazdaságpolitikusnak önállóan kell is kiértékelnie, ebben a munkájában erős támaszt találhat az elmélet megállapításaiban, mely támaszra annál jobban számíthat, minél jobban sikerült az elméletnek az élet közelségébe férkőznie. Szolgáljon ez bátorításul Társaságunk jövő működésében.

Lábjegyzetek

1. Azok csak Malthus figyelmét keltették fel, de 1820-ban megjelent munkáját (Principles of Political Economy considered with a view to their practical application) háttérbe szorította Ricardo tanítása, mely egységes felépítésével jobban megnyerte a közvéleményt. ↩

2. Vö. The Present Position of Political Economy in England (Die Entwicklung der deutschen Volkswirtschaftslehre im neunzehnten Jahrhundert, Berlin, 1908. I. kötet, 24. o.). ↩

3. Heller itt a közgazdasági elmélet statisztikai ellenőrzését és a valószínűségi törvényeket tekinti a módszertani fejlődés fő irányának. Ez a kötet más szerzőinek deduktív megközelítésétől eltérő álláspont. ↩