Szent István évében, a szombathelyi apostoli egyházkormányzó pásztorlevelét olvasva, alázatosan meghajtom fejemet a szent hivatásának élő püspök előtt. Alázatosan, de megalázkodás nélkül teszem, vallván és állítván: a szentistváni gondolathoz nekem is van jogom és ragaszkodom hozzá — nemcsak azért, mert benne foglaltatik magyar életem minden föltétele, hanem, mert az egyetlen, amit törvénnyel, törvény nélkül vagy törvény ellen sem vehetnek el tőlem. Elidegeníthetetlen magántulajdonom, és ezen a jogcímen védem merénylet, támadás és balvégzetű tévedések ellen is.
Ha jogom, ha kötelességem nem volna, megtenném jog és kötelesség nélkül is, és ha gúnnyal visszahessegetnek, hogy nem szorult az én védelmemre — a rám fogott tolakodással mondanám: annál jobb, de mégis megteszem, mert én szorulok rá, aki Istent tisztel, noha nem szorul tiszteletemre, és hazát szolgál, mely nem szorul szolgálatomra.
Szent István évében a szentistváni gondolatot imádva küzd kormány, egyház és a magyarság többsége a parancsuralmi eszme ellen, és sújt engem, aki soha ezzel a felforgató iránnyal nem tartok. A veszedelem máshonnan fenyeget, és az elhárító védelem ellenem fordul. Én pedig a szentistváni gondolathoz menekülök azok elől, akik védelmezik.
Tagadom, hogy engem a XIX. század liberalizmusa tett meg magyar állampolgárnak. A kilencszáz éves szentistváni gondolat tette, mely talajt teremtett a későbbi liberalizmusnak azzal, hogy maga is megszületése korának liberalizmusa volt. Liberális volt az egyház, mely befogadta a pogány nemzetet, liberális szent királya révén a nemzet, mely elfogadta, amit a keresztény Nyugat termelő munkában, kifinomodott gondolkodással, ragyogó művészetben alkotott. Befogadta, félre nem téve saját erényeit, hanem hasznossá téve magát az új világszemlélet számára, karddal, férfierővel és halálmegvetéssel megoltalmazva azokat, akik gondolkodtak és imádkoztak; székesegyházakban, klastromokban, oltárokon és építőállványokon. A Szent Jobb, mely Aranyvonaton bejárta az országot, magasra emelte az apostoli keresztet, belépvén ezzel a nyugati lelki közösségbe és nem ejtvén el a kardot, mely nemzeti erényeit jelentette. A fegyveres magyarság az emberszeretet szelíd világába lépett nem szolgaképpen, hanem szabad elhatározása folytán, magyar nemzeti léte örökkététele érdekében. Temploma tornyán a kereszt, nemzeti címerében a kettős kereszt — a magyar nemzet ezzel apostoli hivatást vállalt keresztény és nemzeti irányban egyaránt. Mint apostol kereszténnyé tette a magyart, és ugyancsak mint apostol magyarrá tett mindenkit, aki tárt kapuján át magyar földre jött és itt meghonosodott.
Ez a kettős kereszt az enyém is, és vallom és hiszem, amit hirdet, és biztonságérzettel tölt el — nem jelent mást most, mint kilencszáz évvel ezelőtt, noha most emberek mást hirdetnek és másképp cselekednek is árnyékában. A tárt kapu a lélek számára és akit az apostoli címer nemzete befogadott, éppoly megmásíthatatlanul tagjává vált, mint az egész magyar nemzet tagjává vált a kereszténységnek, idők végéig.
A kereszténység nem nyugati eszme, melyet a nemzet befogadott. A vallást nem lehet eszmének lefokozni, mert nyugati eszmék egyre születtek és kimúltak, és nem érintették a vallást. Ami valóban csak eszme, abból a magyar nemzet válogatott a maga külön lelkisége, történelme és jelleme szerint. Mindenekfölött a szabadság eszméjét, melyet vallott és ragaszkodott hozzá a századokon keresztül. Nyugati eszme volt a hűbériség is, de a magyar nemzet visszautasította, mert szabad egyének függővé tételével járt. Szabad ember, aki királyán kívül más szabad embernek engedelmeskedni tartozik, megszűnt szabad ember lenni. A hűbériség az úri társadalom szolgálóintézménye volt, a magyar nemes és főnemes pedig szabad maradt, bármily szegénységbe szorult is. Ragaszkodása kiváltságaihoz is szabadsága védelmezése volt, és apostoli királyát is csak a törvények kereteihez kötötten vállalta urának és parancsolójának. Polgárok és jobbágyok nem voltak szabadok, a nemzet fogalmába csak a nemesség és főnemesség tartozott. De soha meg nem szűnt a kizárt rétegek szabadságának kiérlelése. Szent István kilencszáz éves fejlődésének iránya mindig a szabadság felé mutatott, és elérkezett a jobbágy felszabadításához, az összes lakosság egyenlő jogához. A szentistváni gondolat vezette a nemzetet a nagy nyugati eszméhez, mely egyezett ősi hajlandóságával. A liberalizmushoz, mely magyar földön nem volt más, mint a szentistváni gondolatnak a tizenkilencedik században való megnyilatkozása.
Gúnnyal és megvetéssel mutatnak rá, hogy íme, egyszerre hogy fáj nekem a kereszténység feje és milyen rosszhiszemű tolakodás, hogy a kereszténység védelmére rántok töltőtollat és írógépet. És nekem, a jött-mentnek jutott a magyar alkotmányvédelem hivatása szemben azokkal, akik magyarok és keresztények?
Hát igenis: nem nekem jutott a feladat, hanem nekem is. Nem énbennem támadt a pogányságtól való félelem, de ha van ok védekezni a pogányság feltámadása ellen, a védekezők mellett van a helyem. Engem a szentistváni gondolat szabadított föl, tartozom érte védelemmel, ahogy tartozom hazámnak fegyverszolgálattal, ha ellenség reátör. És igenis ellene fordulok mindennek, ami az ezeréves alkotmány lerombolásával jár, mert az ősi alkotmány nemcsak közjogi forma, hanem szentistváni tartalom is, mely magában foglalja magyar polgári létem minden jogi és tényleges föltételeit.
Tehát mégis az érdek? Igenis, az érdek, a mai kor bálványa, melynek oltárán mindent áldoznak. De az én érdekem, hogy semmit se áldozzanak fel. Nem engem vádolhatnak pogánysággal, nem engem alkotmányrombolással. Akiktől a szentistváni gondolattal kijegecesedett keresztény magyar alkotmányt félteni kell, a kereszténység és magyarság színeiben pompáznak. Engem csak azzal vádolhatnak, hogy vagyok, és én tetézem ezt a vádat a másikkal, hogy lenni akarok.
A vádat állom, de nem vállalom, hogy bűn volna. Nem vállalom, hogy kártékony a létem, hogy ami munkát végeztem, rontás lett volna, és amit ezentúl végezni akarok, károkozó lenne. Tagadom, hogy a szentistváni gondolat és a magyar alkotmány védelméhez nem volna jogom. Tagadom a tant, mely szerint akár törvényesen is a szentistváni alkotmányt szabadna lerontani. A közjogi forma mellett a magyar alkotmány tartalma a lényeg. Ez pedig a szentistváni gondolat, mely minden közjogi forma változásain keresztül mindig előre törekedett az ősi irányba: a kizártak befogadására, az egyenlőtlenek egyenlővé tétele felé, szabadságban való részeltetésben, az emberiesség kiépítésében. Többségileg megszavazható volna a mai alkotmány után egy parancsuralmi alkotmány? Arra szánva, hogy mindent visszacsináljon, amit a szentistváni gondolat alkotott és örökre megakadályozza, hogy tovább alkosson? Lehet erre igennel felelni? Az én magyar polgári létem is szentistváni alkotás. Szent István évében lehet-e alkotmányt védeni úgy, hogy megsemmisítik a tartalmát?
