Nem tartanám igazságosnak, ha a kormányokat tennők felelőssé hibákért, miket az egész politikai világ követett el. A nyilas politika kezdetére gondolok, mikor mindnyájan nagyokat nevettünk a vezérek nagyzoló szónoklatain, mikből csakúgy harsogott a tudatlanság. Senki sem vette őket komolyan és ettől nőttek, gyarapodtak. Most pedig elképedve látják, mekkora hatalom lett belőlük és szembeszállnának velük. Nem felgyűrt ingujjal és marokba kötve, hanem eltelve veszélyérzettel.
Legjobb államférfiaink vitatkoznak velük, elítélik, vádolják őket és azt hiszik, hogy ezzel harcolnak ellenük. Ágyúlövésnek vélik a vészkiáltást, telitalálatnak, ha rámutatnak, hogy nemzeti végpusztulást jelentene végső győzelmük. Nem veszik számba, hogy a többség igazán hazafias beszédei és írásai nem jutnak azokhoz, akiket fel kellene világosítani, csak a már vagy még tisztánlátókhoz. Viszont az ő szavuk közvetlenül azoknak szól, akiknek szánva van, a beszervezettekhez és még beszervezhetőkhöz. Most visszatekintve kiindulásuk időpontjához, már nem tarthatjuk ostobáknak, mert éppen azzal értek idáig, amit ostobaságnak hittünk. Minél esztelenebbeknek hatottak reánk, annál érthetőbbek voltak azoknál a tömegeknél, melyek nem érteni akarnak, hanem hallani, amit szívesen hallanak: főképpen ígéreteket, melyek boldog álomba kábítják őket, bár sohasem teljesülnének is. Mi tapsolunk a becsületes politikusnak, aki nem ígér semmit, de iparkodik adni, amit csak lehet. A tömegnek éppen az kell, amit nem lehet adni, csak ígérni.
Ha nem nézzük őket nevetségeseknek, ma is nevetségesek volnának, és ha nem vennők túl komolyaknak, akkor jelentőségük nem volna olyan komoly.
Hetényi Imre elévülhetetlen érdeme, hogy a bolsevistákat kegyetlenül irtotta, mikor valóban jelentéktelenek voltak.1 Ha egy csomó éretlen diák vagy munkás összebújtak, sejtet játszva, Hetényi rájuk csapott, nem legyintve: hagyom őket játszani, hiszen alig vannak. És nem nőttek nagyra, mert a kicsinységük és nevetséges voltuk volt a kedvező időpont, hogy később ne kelljen őket komolyan venni. Kár lett volna bízni a tételben: Magyarország be van oltva a bolsevista veszedelem ellen. A beoltás megvolt, és kommunisták mégis mindig akadtak, és a legbeoltottabbnak sem tesz jót a mérgezett kút. Az is igaz, hogy a magyar nép józan, szabadságszerető és idegen eszmék számára nem kapható. De baj volt, hogy akik ebben hittek, megbíztak benne, akik pedig szorgalmasan szerveztek és szervezkedtek, nem törődtek vele. Szabad volt — nem a vásár, mert ehhez kettő kell —, hanem a vadászterület, melyet a józanság őrizet nélkül hagyott. A józan magyar nép sohasem találta föl a nyilasságot, fogalma sem igen volt a nemzeti szocializmusról. De forradalomról, fölforgatásról lévén szó, csak a tömegekre néztek gyanakodva, holott a veszedelem nem onnan jött, csak oda jutott. Míg a nép józanságában bíztak, nem gondoltak arra, hogy másutt kell vigyázni: az intelligenciánál. Ott is nemcsak a félbenmaradtra, hanem a műveltre is. Megnyugodva és megnyugtatóan észlelték, hogy ahány kirakatbeverőt, turista-elverőt, bombavetőt elcsíptek, mind éretlen siheder volt, munkakerülő munkás, kihordófiú, szabósegéd, facér pincér, és ami sokadalmat a rendőrség szétugrasztott, húsz éven aluli, szavazati jog nélküli volt. Ezeket nézték a nyilasok törzsállományának. Minden egyéb hencegés, blöff, ijesztgetés és csábítás.
Pedig… eddigelé a néptől kellett a fennálló rendet félteni, mert minden elégedetlenség ott forrongott egy zárt társadalomban, melynek közös érdeke a fennálló rend megmaradása. Zárt földbirtokos rend a lázongó nincstelenekkel szemben, ipari és tőkésosztály a munkásokkal szemben. Tisztviselőkar, mely vezetőosztálynak érezte magát az uralkodó rétegek társaságában, tanult alkalmazottak, akik tanultságuknál fogva a szellemi munka felsőbbsége címén a középosztályhoz tartozónak tudták magukat és annak ruházatában és életformáiban emelkedtek fölül a proletárokon.
De jött az a politika, melyet mindig csak a legkényelmesebbnek tartottam, de az egyedül lehetségesnek fogadták el: az állam erősítése a társadalom rovására. Egy fizetésképtelen társadalomnak fizetőképessé kellett tenni az államot. B-lista, mert az állam nem tarthat el annyi tisztviselőt, ezzel kapcsolatban megüresedett állásoknak be nem töltése; magyar- és világgazdasági válságok közepette az adók mérhetetlen emelése és egzisztenciákat irtó behajtása; új adók kieszelése, melyekből éppen azok fizettek a legtöbbet, akiknek legkevesebbjük van. Takarékosság, mert kevés a pénz, és ezzel a kevés pénzt is megakasztották természetes körútjában. A kereskedő elbocsátja segédjét, a gyár munkását, „leépíti” irodáját, és hatalommá lesz a protekció, mely az egysorsúak marakodásává fajul. Akin a protekció segített, gyűlölet céltáblája a többinek, mígnem az is protekcióhoz jutván szembekerül társaival, akikkel együtt gyűlölködött a protekciósok ellen. Protekció, protekció! A legtöbb hiába lohol utána, de valamennyiben kifejlődik a függés érzete a hatalomtól, kifejlesztik a meghajlást, az egyéni jelentéktelenség tudatát és ezzel a bemenekülést a tömegbe, melynek természetesen vezére is van. Akarni már nem tud, de engedelmeskedni igen.
A nép sohasem veszedelmes, a tömeg mindig az. És a tömegek a középosztályban verődtek össze, nem ott, ahol nem mertek szavazati jogot adni és bőven adták; ahol a kenyeret elvették vagy kisebbítették.
Még nyoma sem volt a nemzeti szocializmusnak, és már szervezetekre bomlott a polgári társadalom, érdekek szerint egymás mellett és egymás ellen. Természetük szerint szocialisták, csak meg kellett különböztetni őket a proletár szocialistáktól. Megtalálták a módját: az antiszemitizmussal nemzetivé tették szocializmusukat. Tessék a Nemzeti Egység Pártja pályafutására emlékezni. Fajvédőkből vált kormányképes többséggé, melynek kebelében a túlnyomó többség szervezkedett a maroknyi túlzók ellen. Még Darányi Kálmántól is ennek a kevés túlzónak a kirekesztését követelték, és ma az egész pártnak guvernementális alapja az, ami eddig túlzás volt.
Szinte máról holnapra. A hatalmas többség nem vette észre, hogy voltaképpen azt csinálja, amit a nemzeti szocializmus velük végeztet a maga számára. És készt talált a külön-külön szervezett elégedetlenségekben — csak egyesíteni kell őket. Nem vették észre, hogy a városi elégedetlenség nem ragaszkodik a parlamentarizmushoz, mely az állam érdekében rontotta helyzetüket. Talán most sem tudja, hogy alkotmányvédelmük során az alkotmányt fokonként úgy értelmezték át, hogy szinte hídépítés a megszüntetéséhez. A törvényhozó és végrehajtó hatalom választóvonala elmosódik az államhatalom javára; a közvélemény mint alkotmányos tényező mind egyoldalúbbá válik; a jogegyenlőség elve át van törve; a törvény érintetlenül meghagyva nem kötelez; a gazdasági élettel párhuzamosan a magántulajdon mind jelentéktelenebb lesz. Az alkotmánynak már nincsenek alaptörvényei, melyek előtt a törvényhozásnak is meg kell állnia.
Az első zsidótörvény még hiszi, hogy megállítja a nemzeti szocializmust, a második már érzi a szorongást, hogy muszáj őket kiszolgálni. Ma még titok, mit súgtak az ellenkező felsőház fülébe, hogy magasabb államérdekből lelke ellen hozzájárult. Ez már a muszáj szava volt. Ma pedig? Nem merném mondani, hogy a hályog leesett a szemről, de már többet látnak. A függetlenség és alkotmány kiáltása szinte úgy hangzik, mint a zsidóké jogegyenlőség és alkotmánybiztosíték mellett. Ötven képviselő és kilencszázezer szavazat! Ez már baljóslatú!
Már nem nevetség, már rémség. De éppen ezért föltolakodik a kérdés: ha kár volt nevetni rajtuk, nem oktalanság-e megijedni tőlük.
Számba kell venni és érvényesíteni az ellenerőket. Amott ötven képviselő és kilencszázezer szavazat. Itt kétszáznál több, és noha több van, hadd legyen úgy, szintén csak kilencszázezer szavazat. A nyilas szavazatokat összepropagálták, a másik ellenben saját elhatározásokból került ki. A képviselőházbeli többség mellett pedig a kormányhatalom, mely minálunk döntő tényező, ha saját célját szolgálja és nem azok nyomásának enged, akiktől annyira félti az országot. Amíg ugyanazt csinálja, bizvást az ellenfél erejéhez számíthatja a sajátját is, és annak úttörő csapatául válhat be. Magyarázzam, mi ennek a látszatnak a következménye? Ez a látszat dagasztotta kilencszázezerre a nyilas szavazatokat, és semmi ok nincs a feltevésre, hogy a folyamat magától megállna.
Oly egyszerű, világos: aki mást akar, ne csinálja ugyanazt. Ha eddig az alkotmányvédő politika mind hasonlóbb lett a leküzdendőhöz, ezentúl arra kell törekedni, hogy merőben másnak mutatkozzék. A destruktív népszerűséggel szemben meg kell szerezni a konstruktívak népszerűségét. Nehéz? Nem az a kormányfeladat, ami könnyű. De igenis az, hogy ha nehéz is, megóvja, ami még van és ezzel visszaszerezze, ami már nincsen.
Lábjegyzetek
-
Kóbor itt helyeslően utal a kommunista szervezkedés rendőri elfojtására. Ez az álláspont nem egyeztethető össze a kiadvány szabadságelvű mércéjével. ↩
