Ha a társadalom berendezkedésére alapul vett elveknek értékére mérvadó lenne az, hogy egy bizonyos kor mennyiben fogadja el azokat, mennyiben tekinti egyedül üdvözítőknek, amelyek mellett a társadalmi lét céljai a legbiztosabban elérhetők, akkor ma annak a társadalmi alapelvnek, amelyet liberalizmus néven ismerünk, valóban semmi értéket sem lehetne tulajdonítanunk. Amellett a mondhatni általános elfordulás mellett, amely a liberalizmussal szemben különösen a világháború óta mutatkozik, nehéz feladat lenne a liberalizmus védelmére kelni, ha ennek a gyakorlatban, el kell ismernünk, bizonyos visszásságokra vezetett rendszernek nem lennének olyan értékei, amelyeket nem lehet kétségbe vonni, ha nem foglalna az magában olyan igazságokat, amelyek a társadalmi berendezkedés örök igazságai maradnak mindenkoron. Amint némely égi test fényének évszázadokra van szüksége, amíg a földet eléri, a liberalizmus sugara is nagy sokára törte át az ember sokféle megkötöttségének éjszakai sötétségét. A XVIII. század nagy gondolkodói által előkészítve, a nagy forradalom által felkarolva, a XIX. század első felében a társadalom szervezésének irányelvévé válik. Új világot teremt a feudalizmus és a különböző abszolutizmusok halomra dőlt romjain. Új, éltető levegőt hoz a múlt poshadt atmoszférája helyébe. A liberalizmusnak azonban már a XIX. században heves ellenfelei támadtak. Azok a rendszabályok pedig, amelyekre az államok a nagy háború alatt kényszerültek, már egyenesen azt a meggyőződést keltették sokakban, hogy a liberalizmus túlélte magát. Biztosra vették, hogy a háború alatt behozott antiliberális gazdasági rendszabályokból több meg fog maradni a békekorszakban is, és ezeknek mellőzhetetlen visszahatása fog előállni a politikai liberalizmusra is. Ma pedig alig akar valaki a liberalizmusról úgy, ahogy valódi egész tartalma szerint, hallani.
Társadalmi rendszerek a maguk teljességében, a maguk maradék nélküli tartalmával ritkán, talán sohasem kerülnek megvalósulásra. Az emberek nagy része azonban, a tömeg, minden társadalmi rendszert azok után a gyakorlati hasznok után ítél meg, amelyeket e rendszerek nyújtanak. Ebben a megítélésben azután az illető rendszerrel kapcsolatos hátrányok lépnek előtérbe. Hogy az előnyöket is a mérleg serpenyőjébe helyezzék és így vonják meg az ítéletet, azt kizárja az a körülmény, hogy ebben a megítélésben nem az értelem játssza a döntő szerepet, hanem a csalódás, az elkeseredettség érzete, a naiv hiedelem egy más rendszer jobb voltában, legyen ez bármennyire is be nem bizonyított dolog. A fentebb kiemelt hiány különösen a liberalizmusnak volt hátrányára. Mert a liberalizmus a maga teljességében soha, sehol megvalósítva nem lett. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyáltalában teljesen meg nem valósítható. Ma a liberalizmusról, amint mondottuk, alig akarnak hallani. A jeles bécsi közgazdász, Ludwig von Mises, mondja három év előtt megjelent művében, hogy Angliát kivéve a liberalizmus egyenesen megvetett valami. Angliában még vannak liberálisok, nagy részük azonban csak név szerint az, mert a valóságban ezek is mérsékelt szocialisták. Egész Nyugat-Európában és Észak-Amerikában is a liberális gondolkodás elmúltnak tekinthető, ha nem is annyira mint a németeknél. Kelet-Európáról pedig e tekintetben nincs is mit beszélni. A kormányhatalom mindenütt antiliberális pártok kezében van (Liberalismus 2, 171. lap). Ehhez a magunk részéről csak annyit kívánunk hozzátenni, hogy a jelszavakkal való visszaélésnek klasszikusabb hazája bizonyára nincs, mint Románia, ahol egy magát éppen liberálisnak nevező párt egész kormányzati rendszerében ismételten, évekig tartott kormányzása alatt állandóan úgy gazdasági, mint politikai téren a legnagyobb cinizmussal hazudtolta meg a liberalizmus elveit. Az ilyen liberalizmusra valóban áll Joseph de Maistre mondása: hamis pénz, amelyet nagy gonosztevők készítenek a jóhiszemű, becsületes emberek számára.
Egy társadalmi rendszer, vezéreszme megítélésére természetesen nem lehet mérvadó az, amit ellenfelei benne látnak. Míg a liberalizmus hívei egynek vették az emberi boldogulással, már amennyiben ez társadalmi berendezkedés által egyáltalán elérhető, ellenfelei csak hátrányokat láttak benne. A vallás csak az eretnekséget, a szocializmus csak a szabad kizsákmányolásra való felhatalmazottságot, míg a konzervatív irány a forradalommal azonosította. Valójában a liberalizmus ezek egyikét sem jelenti. A hasonló támadások nem is segítették volna elő a liberalizmus hitelvesztettségét, ha magának a rendszernek az emberi gyöngeségek által nagyon is kiemelt, érvényre jutott oldalai nem járulnak hozzá lejáratásához. Egy társadalmi vezéreszmét azonban helyesen megítélendők, azt kell néznünk, vajon tartalma foglal-e magában olyan igazságokat, amelyek megfelelnek minden társadalmi berendezkedés céljának: az emberi eszme megvalósításának, és ezek az igazságok jobban biztosítják-e ezen cél elérését, mint más elvek, amelyeket a társadalmi berendezkedés alapjává kívánnak tenni. Így felfogva a kérdést, már eleve is megállapíthatjuk, hogy a liberalizmus ily igazságokat igenis foglal magában.
A liberális felfogás, gondolkodásmód szerint ez olyan eszméket foglal magában, amelyeken a társadalom épülete egyedül építhető fel, míg más, hamis eszmék alapján ez az épület állandóan nem létesíthető.
Ha a liberalizmus fogalmához közelebb akarunk lépni, tisztában kell lennünk mindenek előtt azzal, hogy a liberalizmus, mint Wiese a háború alatt megjelent művében mondja, egy tág fogalom, amelyben nemcsak a politikának, hanem a filozófiának, a szociológiának, az etikának, a teológiának és minden más tudománynak is része van, amely normákat állít fel egy bizonyos kultúrterület számára. Úgy, hogy amit liberalizmus alatt közönségesen értenek, tudniillik a liberális alapgondolatok, az államra és az egyesnek az államhoz való viszonyára nézve, ennek a nagy területnek csak egy részterületét képezik. (Leopold von Wiese, Der Liberalismus in Vergangenheit und Zukunft 58. l.) Ezen a részterületen a liberalizmus tudományos igazságokra épít, politikája ezen tudományos eredményeknek alkalmazása. A liberalizmus politikai ideológiája magától állott elő ebből a tudományos alapból. A liberalizmus — mondja Mises — egy olyan tan, amely tisztán az embereknek ezen a földön való magatartására irányul. Végső sorban nem tart mást szem előtt, mint a külső, anyagi jólét előmozdítását és közvetlenül nem törődik belső, lelki, metafizikai szükségletekkel. Ezt a materialisztikus vonást a liberalizmusnak erősen szemére vetették. De a liberalizmus nem azért tekinti az emberi életnek csak materiális oldalát, mintha a lelki javakat lebecsülné, hanem azért, mert az a meggyőződése, hogy az ember belső, lelki gazdagsága nem jöhet kívülről, azért csak a külső feltételeket igyekszik megteremteni a belső élet kifejtésére. (I. m. 3, 4. l.)
A politikai liberalizmus kezdetei rég múlt századokba, a reformációhoz és reneszánszhoz, a XVI. és XVII. századok lelkiismereti szabadsági küzdelmeihez mennek vissza. Részletes kifejtését azonban a gazdasági liberalizmus előzte meg, amint ez utóbbi a XVIII. században és a XIX. század elején fellépett nagy angol és skót gondolkodóknál előttünk áll. A politikai liberalizmus tételei önként állottak elő a gazdasági liberalizmus tételeiből, alkalmazva azokat az egyes és az állam egész viszonyára. A gazdasági liberalizmus tételeit röviden a következőkben foglalhatjuk össze. A munkamegosztáson alapított emberi összeműködésnek, ami minden társadalomnak alapját képezi, két rendszere van. Az egyik az, amelyben a termelési eszközök magántulajdonban vannak. A másik az, amidőn ezek a köztulajdon tárgyát képezik. Az első a liberalizmus, vagy amint a XIX. századtól nevezik, kapitalizmus. A második a szocializmus vagy kommunizmus. A liberalizmus egyedül a magántulajdonon alapuló társadalmi rendszert tartja elfogadhatónak, mert a szocialista rendszer mellett a munka kiadóssága, a termelés eredménye nemhogy emelkedne, hanem ellenkezőleg csökkenne s ezzel együtt az anyagi jólét is visszamaradna. A gazdasági liberalizmus egyéb követelései mind a magántulajdonból állanak elő: így a szabadság, mert csak a szabad munka képes a munka kiadósságát biztosítani, s a vele kapcsolatos egyenlőség, amit nemcsak a szabadság, hanem a társadalmi béke fenntartása is követel. Belőle következik az állami hatáskörnek a tulajdonvédelemre, a szabadság, a belső és külső béke fenntartására való korlátozása. Ha a liberalizmus kiindulópontja a magántulajdon, nagyon természetesen nem engedhető meg, hogy az államhatalom és nem az egyesek rendelkezzenek a termelési eszközökkel.
A gazdasági életben korábban fennállott megkötések, korlátozások részint az uralkodó osztályok érdekeit védték, részint egyéni privilégiumokat (mesterek). Ezzel szemben Angliában már a XVII. században kívánják a kereskedelem szabadságát (North). De tulajdonképpen a fiziokratákkal kezdődik a liberális irány a XVIII. század közepén (Quesnay, Mirabeau, Turgot, Dupont de Nemours, Mercier de la Rivière stb.), akik a merkantilizmussal szemben a teljes gazdasági szabadságot követelik. Velük egyidejűleg lép fel Gournay, akinek a „laissez faire, laissez passer” jelszót tulajdonítják. Az ő nevéhez fűződik az, hogy a fiziokraták az abszolút szabad kereskedelmet felvették programjukba. Rendszerré azonban a nagy angol közgazdászok, Hume, Adam Smith és Bentham, teszik a gazdasági liberalizmust a XVIII. század közepétől, míg Mill a XIX. század közepére eső politikai gazdaságtanában a klasszikus liberalizmus talajáról a szocializmuséra siklik.
A liberalizmus politikai programjáról szólva, különbséget kell tennünk a régebbi, a XVIII. századot megelőző liberális irány és az újabb liberalizmus között. A régi liberális irány ugyanis a természetjog és a felvilágosodás eszméire támaszkodva követelte a szabadságot és egyenlőséget. Az emberi minőség és rendeltetés egyenlőségéből indult ki. Az újabb nem ezen az alapon követeli a szabadságot és egyenlőséget. Hogy mi a politikai liberalizmus, erre rövidebb és találóbb feleletet alig adhatunk, mint egyik leglelkesebb bajnokának, Constant-nak, szavaival azt mondjuk: szabadság mindenben. Az egyesnek mint embernek és mint polgárnak szabadsága. „Negyven éven át védelmezem — mondja — ugyanazon elvet, ezt: szabadság mindenben. Vallásban, bölcseletben, irodalomban, iparban, politikában, és szabadság alatt az egyéniség diadalát értem úgy a hatalommal szemben, amely zsarnoki módon akarna kormányozni, mint a tömeggel szemben, amely azt a jogot követeli magának, hogy a kisebbséget a többség igájába hajthassa” (Mélanges de Littérature et de Politique, 1829. Préface VI.) A liberalizmus alapelve tehát a szabadság. Szabadság az egyesek között, szabadság az egyes és az állam viszonyában és végül a nagy nemzeti társadalomnak egymáshoz való viszonyában. A nemzeteknek újabban annyit emlegetett önrendelkezési joga nem más, mint ennek a szabadságelvnek alkalmazása. Világtörténelmi jelentőségű első ünnepélyes leszögezése ezeknek az elveknek, az ember és a polgár jogainak az 1789. augusztus 26-i francia deklarációban, valamint az 1791. évi francia alkotmány VI. címében és a francia nemzetgyűlés 1793. évi április 13-iki határozatában áll előttünk. Az 1791. évi francia alkotmány VI. címe szerint: „A francia nemzet nem fogja felhasználni haderejét más nemzetek szabadsága ellen.” Az utóbb említett határozat pedig kimondja, hogy „a francia nemzet semmi módon nem fog beleavatkozni más hatalmak kormányzatába.”
A liberalizmus szabadsága mindenféle szabadsághiányt kizár, induljon az ki akár az egyes embertől, akár az összességtől. És itt jön így ellentétbe a liberalizmus a demokráciával, legalábbis a Rousseau értelmében vett demokráciával. A genfi bölcs — akinél Morley találó megjegyzése szerint a gondolat aspiráció s az igazság érzés — zseniális konstrukcióval mutatja be, hogy a demokrácia csak a legteljesebb szabadság lehet, holott a valóságban a népuralom, a többség uralma a legnagyobb elnyomásra vezethet. A társadalmi szerződés által, — mondja ő — amellyel az emberek megalakítják a társadalmat, minden egyes lemond az összesség javára minden eredeti jogáról. Az egyes ugyan emberi jogait nem veszíti el, csak azt idegeníti el szabadságából, ami a köz szempontjából szükséges. De hogy ez a szükségesség meddig terjed, annak megállapítása a szuverén összességet illeti meg. Mindenkinek helyzete egyenlő ezek szerint, mindenki annyi jogot nyer a többiek felett, amennyiről lemondott, és az összesség nem árthat az egyesnek, amint a test nem árthat tagjainak. A valóságban azonban a beállítás csak játék a szavakkal. A Contrat social egy kimeríthetetlen fegyvertár az összesség nevében gyakorolt elnyomás indokolására. „A nép — mondja Constant — e tan szerint szuverén egyfelől, alattvaló másfelől. A gyakorlatban azonban az a két vonatkozása egybeolvad. Könnyű a hatalomnak elnyomni a népet mint alattvalót, hogy mint szuverénnel azt az akaratot nyilváníttathassa ki, amelyet neki előír.” (Cours de politique constitutionnelle I. 282. l.) Az egyéni szabadságnak egy második nagy védője, a mi Eötvösünk is, azért foglal állást a népfelség ellen, mert ha ennek a népszuverénitásnak csalhatatlan és csak maga korlátozta hatalma van, akkor mi tere marad az egyes szabadságának. (A XIX. század uralkodói eszméinek befolyása az álladalomra. I. köt. II. fej.)
A liberalizmus nem fogadja el azt a tant, hogy a közakarat, éppen mert közakarat, nem tehet jogtalant, hogy ugyanennél fogva csalhatatlan is. Nem fogadja el a fallációt, hogy a test nem árthat tagjainak. A liberalizmus nem enged meg semmiféle elnyomást, zsarnokságot, tehát azt sem, amelyet milliók gyakorolhatnak a kevesebbek, a kisebbség felett. Egyébiránt azt, hogy a demokrácia a maga egyenlő szabadsági elvével ellentétben az általános választójog által mennyire elnyomóvá válhat a kisebbségre, ma már általában elismerik, és ha nem lenne így, akkor nem találták volna szükségesnek, hogy a többségi elv rideg és kíméletlen érvényesítését az általános választójog mellett, annak korrektívumaként, az arányos képviselet rendszerével igyekezzenek kizárni, teljes ellentétben a demokrácia amaz alapelvével, amely szerint a közakarat a többség akarata, amelynek a kisebbség magát feltétlenül alávetni tartozik.
A liberalizmus és a demokrácia szabadsága közt tehát végeredményben az a különbség, hogy a demokrácia nem engedi meg az elnyomást az egyes által, de lehetővé teszi az összesség, illetve a többség által. A liberalizmus ellenben semmiféle elnyomást nem hajlandó koncedálni. Liberalizmus és demokrácia egyek addig, amíg a demokrácia nem válik a többség zsarnokságává a kisebbség felett, és amíg a demokrácia, társulva a szocializmussal, nem tör a gazdasági egyenlőségre.
Ha már a liberális és demokratikus szabadság között is különbség van, még nagyobb az eltérés a liberalizmus és a szocializmus közt a szabadság tekintetében. A liberális és szocialista társadalmi rend különbségét körülbelül úgy fejezhetjük ki, hogy míg az elsőnél az összesség feladata csak az egyes működésének elősegítése kedvező helyzetek megteremtése által, ezen túl azonban az egyes mindennemű tevékenységében elvileg csak annyiban van korlátozva, amennyiben mások szabadságát nem sérti, a szocialista rendben az egyes egész működése a felette álló, vele szemben önálló egységnek tekintett összesség akaratának van alávetve. A liberalizmus az egyéni erő minél szabadabb érvényesülésétől, a szabad versenytől, a szocializmus ellenben a termelési eszközök társadalmi birtokától és a termelés társadalmi szervezésétől várja az egyes és az összesség boldogulását. Utóbbiban az alsó osztály sorsának javítására irányuló törekvés is kidomborodik, bár nem szükségképpen. Állami szocializmus gondolható oly módon is, hogy a termelés közszervezése folytán előálló jövedelem hatalmi és nem munkásjóléti célokra fordíttatik.
A szocializmus szabadságelgondolása a következő. Az osztályállam fejlődésének első szakában a burzsoázia mindenütt kiváltságos helyzetet foglal el a politikai jogok és általában a szabadság tekintetében. Ez az autarchikus társadalmi rend megdől. De azért, ha az államok demokratizálódtak is, a tőke hatalma lehetővé teszi a burzsoázia számára, hogy fenntartsa a maga osztályuralmát. A demokrácia tehát magában nem jelentheti a proletárság felszabadulását, csak kedvezőbb helyzetet, talajt teremt küzdelmei számára, mert a demokrácia mellett szabadabban fejlődhetnek ki az osztályellentétek és az osztályharcok. „Nem osztjuk a polgári demokrácia illúzióját — mondja Kautsky —, hogy a proletárság már a jogaihoz jutott, ha a demokráciát kiküzdötte. Ez csak az alap, amelyen jogait kiküzdheti.” A demokráciának, a politikai egyenlőségnek és a gazdasági egyenlőtlenségnek ez az ellentéte már az ókorban világos Arisztotelésznél. A XVIII. század végi francia szocialista és kommunista írók társadalomtanának pedig ez a kiindulási pontja. A szocializmus szerint a valódi szabadság csak a kapitalisztikus termelési rendszer megszüntetése, a termelés társadalmi szervezése mellett lehetséges, amikor Jaurès-ként nem lesznek sem kapitalisták, sem bérmunkások, hanem valóban egyenlően szabad emberek. Azt azonban felesleges is hosszasabban bizonyítani, hogy a szocializmus az egyesnek sokkal nagyobb megkötését, az összesség alá vetettségét, tehát az összesség hatalmának kiterjesztése eredményeként az egyesnek sokkal szűkebb körű szabadságát vonná maga után, mint aminő lehetséges a nem szocialista rendben. Az állami szocializmusban sem lehet másként, mert amily arányban növekszik a közvállalkozás köre, abban az arányban emelkedik a tőle függő egyének — hivatalnokok, munkások — száma, ami nem lehetne kedvező a szabadságra. A szocializmus szabadsága a mesterségesen létrehozott egyenlőségre alapított és erős közhatalom által fenntartott szabadság. A liberalizmus szabadsága ellenben a természetes szabadság, amely a vagyoni egyenlőtlenséget nemcsak megengedi, hanem mint az egyéni erők szabad érvényesülésének eredményét, egyenesen feltételezi.
A liberalizmus nem kívánja a szélső demokrácia túlhajtott egyenlőségét, amely nem az alsóbbak felemelését, hanem a felsőbbek lesüllyesztését tűzi maga elé célul. Ez a sivatag egyformasága, amelynek minden porszeme egyik olyan, mint a másik, egy végtelen horizont minden nagyobb kiemelkedés nélkül, amelyet a legkisebb szél meg tud mozdítani.
A magyar államtudományi irodalomban Eötvös mutatja ki először, — honfitársai által kellőleg nem méltányolt nagy művében a XIX. század uralkodó eszméiről, amely pedig a külföld egyhangú elismerése szerint az államtudományi irodalom legbecsesebb termékei közé tartozik — hogy a birtok- és társadalmi viszonyok tényleges egyenlősége ellenkezik a szabadsággal és a valódi szabadság csak abban állhat, — amint ezt az angol alkotmányos felfogás vallja — hogy ne legyen korlátlan hatalom az államban, még a törvényhozás sem, az egyes védve legyen a közhatalom minden túlkapása ellen, viszont az egyenlőség csak azt jelentheti, hogy az egyeseknek az államhoz való viszonya a jogok és kötelességek tekintetében egyenlő legyen. (I. m. I. köt. II. fej.)
A szocializmusnak nemcsak gazdasági programja antiliberális, hanem politikai programja is ilyen a legnagyobb mértékben, ha a szocialista rendet a proletár osztály diktatúrájával akarja megvalósítani.
A liberalizmus lényegéhez tartozik az egyesnek a közhatalomtól való nagy függetlensége a közhatalom hatásköre, az egyes életébe való belenyúlása tekintetében. Ez az individualizmus álláspontja egyáltalán. Locke, Spencer, Humboldt és a mi nagy állambölcselőnk, Eötvös, egyaránt ezt tanítják. Aki talán legtöbb agitáló erővel hirdette a liberalizmus érdekében, a modern alkotmányos állam nagy apostola és tanainak ma sem elavult, első nagy hatású kifejtője, Constant, az államhatalomnak nem kíván tágabb hatáskört adni, mint a béke és biztonság fenntartását, mert ha ezen túlmegy, lételapját, az egyéniséget semmisíti meg. Erre mondotta Lassalle gunyosan, hogy ez az irány az államot az éjjeli bakter szerepére korlátozza, és Fichte, hogy eszerint, ha rablók nem volnának, az állam egyáltalán nem lenne szükséges.
Amikor a liberalizmusnak az állami hatáskört illető álláspontjával foglalkozunk, nem szabad felednünk, hogy a gazdasági életbe való be nem avatkozás tana, amint ezt a fiziokraták és Adam Smith kifejtették, az állami túlkormányzás, mindenbe avatkozás korában kelt életre, ezekkel szemben ellenhatásképpen. Valóban azonban a liberalizmus nem kívánja a gazdasági életbe való be nem avatkozást, csak azt, hogy ez a beavatkozás ne menjen az egyéni erők érvényesülésének, a szabad versenynek rovására. A liberalizmus be nem avatkozási elve nem jelenti, hogy az állam csak a rendőr és bíró szerepét töltse be. A liberalizmus a szabadságot akarja. Márpedig a hatalomnak túlságos tartózkodása esetén az egyéni erők szabad érvényesülése a gyengébbnek az erősebb általi elnyomására vezethet. Az, hogy az állam egyáltalán tartózkodjon a gazdasági életbe való beavatkozástól, már a következőknél fogva sem lehetséges. A gazdasági javak megoszlása nem függ csupán a jogtól, de a fennálló jog mindig egyik fő tényezője a javak megoszlásának. Mégpedig nemcsak azoknak a jogszabályoknak van jelentősége e tekintetben, amelyek a gazdasági életet szabályozzák, hanem minden jogszabálynak. A különbség csak az, hogy az egyik jogszabály közvetlenül, a másik közvetve hat a gazdasági viszonyok alakulására és így a javak megoszlására is. Azt követelni tehát, hogy az állam egyáltalán tartózkodjon a gazdasági életbe való beavatkozástól, annyit jelentene, hogy az állam egyáltalában ne hozzon jogszabályt, ami lehetetlen, mert ez egy lenne az anarchiával.
Egyébiránt amikor a liberalizmus az államhatalomnak szűkebb térre szorítását követelte, csak a társadalmi fejlődés történetének egy nagy tanulságát vonta le. A szociológiai vizsgálódások ugyanis arról győznek meg, hogy a kezdetleges fokon nincs semmi beavatkozás, mert nincs is kifejlődött állami hatalom, amely beavatkozhatna. A közhatalom kifejlődésével a beavatkozás széles körű: kemény rendszabályok vannak (így a régi Mexikóban, Peruban). A kultúra haladtával a beavatkozás köre egyfelől nagyobbodik ugyan már annál fogva is, mert szaporodnak a közösségi érdekek, amelyek közszabályozást követelnek, de másfelől, amit az egyén és társadalom helyesebben el tudnak végezni, azt mind nagyobb mértékben engedi át nekik a közhatalom.
Egészen tarthatatlan az a kifogás a liberalizmus ellen, hogy államellenes annál fogva, hogy az államot nem öncélnak tekinti, hanem csak eszköznek. Továbbá annál fogva, hogy a be nem avatkozás elve következetesen keresztülvíve, minden beavatkozás hiányához, tehát felsőbbség hiányához, az anarchizmushoz vezet.
Felhozták a liberalizmus ellen a vallásellenességet is. A liberalizmust azonosították az eretnekséggel. De ez is túlzás és tévedés. A liberalizmus nem tagadja a vallást, de ezt egészen az egyes belső szférájához utalja, amihez a külső hatalmi eszközöknek semmi köze. Már általános türelmességi elvénél fogva sem avatkozik a vallásos meggyőződésbe. Viszont a vallást, illetve vallásos szervezeteket csak a szorosan vett hitélet terére szorítja, nehogy a vallásos kényszernek érvényesülés engedtessék és az egyházaknak állami privilégizálását kizárja. A liberalizmus vallástanságának tulajdonképpen ez a helyes értelme. Viszont nem szabad felednünk, hogy a liberalizmussal az emberi méltóság elismerése együtt jár. A felebaráti szeretet, az altruizmus nem hogy kizárná, hanem megköveteli, éppúgy a társadalmi szolidaritás elismerését és a társadalmi etikát.
A liberalizmus már a háború előtt letűnedezőben volt, a háború alatt pedig az államkormányzatok mindinkább antiliberális irányt vettek. A szocialisták már az eljövendő új társadalmi rend előjátékát látták a háborús rendszabályokban. A gazdasági liberalizmus a háború alatt, mondhatjuk, megsemmisült. A politikai liberalizmusra a háborúnak ilyen hatása nem volt. Ez csak kevésbé érvényesült, amennyiben egyes szabadságjogok (sajtószabadság, egyesülési és gyülekezési szabadság) korlátoztattak és a végrehajtó hatalomnak a parlamenttől nagyobb függetlenítése, szabadabb cselekvése következett be. Legnagyobb mértékben az állami hatáskör nagy kiterjesztése által szoríttatott háttérbe a háború alatt a liberalizmus. A társadalomnak a háború kényszere alatt nem ugyan a szocializmust célzó, de mindenesetre szocializmusszerű átalakulása a liberális szabadságnak jelentékeny megszorításával járt, amiből a tények nem kellő értékelésével azután messzemenő következtetéseket vontak le a szocializmus irányában való szükségszerű fejlődésre.
Jaffé müncheni tanár már a háború elején annak a nézetének adott kifejezést, hogy a háborús gazdasági rendszabályokból a gazdasági rendnek mélyreható elvi változásai fognak állandólag előállni. A haladás nem lehet más, mint a közös gazdálkodás útján való. A szabad verseny egészen túlélte magát, annak korlátlansága magánmonopóliumokhoz vezetett, amint ezt a múlt század hetvenes és nyolcvanas évétől kezdve látjuk a kartellek, trösztök formájában. A szükségszerű fejlődés ezeknek nyilván monopóliumokká válása, ami által a magánvállalkozói nyereség eltűnik, az összesség javára lefoglaltatik. Vagyis a fejlődésnek az államszocializmus irányában kell bekövetkeznie. Schulze-Gävernitz szerint is a háború hatalmas lökést adott a kollektív gazdálkodás irányában. Még a liberális iskola olyan alakja is, mint Lujo Brentano, úgy látta, hogy a háború alatt a szocialista államhoz oly közel jutottunk, mint azt korábban senki sem tartotta volna lehetségesnek.
Rendkívüli viszonyok rendkívüli eszközök alkalmazását teszik mindig szükségessé, bármennyire ellenkezzenek e rendszabályok az állam szerepkörét illetőleg az addig vallott felfogással. Az a kérdés azonban, hogy a háború alatt létesített rendszabályokban a szocializmus megvalósítását kell-e látnunk. Erre határozottan nemmel kell felelnünk. A háború alatti rendszabályokat nem a gazdasági rend átalakítása, hanem a társadalom önfenntartása érdekében hozták az államok. Ezek a rendszabályok csak eszközök voltak más, mindig hadi célok (a hadsereg ellátása, a nép élelmezésének biztosítása) érdekében. A rendszabályok az államszocialista színezet mellett az individualisztikus, kapitalisztikus lényeget megtartották. Ha az államok a háború alatt nagyobb mértékben nyúltak bele a gazdasági életbe, ennek egyszerűen az volt az oka, hogy a gazdasági vállalatok nagy része a hadsereg céljait szolgálta, másfelől a legnélkülözhetetlenebb javak korlátozott mértékben állván rendelkezésre, a termelés és fogyasztás összhangját kellett biztosítani. Ezek a háborús rendszabályok a háború megszűntével legnagyobb részben meg is szűntek. Azokat is, amelyek mint szintén antiliberálisok még ma is fennállanak (például a lakások nem szabad forgalma némely helyen), a háborús változásokból származó kivételes körülmények magyarázzák meg. Egyébiránt az, hogy az államok liberális vagy államszocialista színezetű gazdasági politikát fognak-e követni, egy jelentős körülménytől függ. A háború előtti időszak az állandó fegyverkezések időszaka volt, hogy készüljenek a mind jobban kiéleződött ellentétek miatt a nagy leszámolásra. A fegyverkezést a Párizs környéki békediktátumok — mert valójában ezek és nem békeszerződések, minthogy a nyugati szövetségesek a modern nemzetközi jog tételével szemben a tárgyalás nélküli szerződéskötést alkalmazták — az államok egy részére, a legyőzöttekre lehetetlenné tették éppen a szerződések által. De nem tették lehetetlenné az államok másik részére: a volt antanthatalmakra és volt szövetségeseikre. Ez a fegyverkezés az ő részükről folyik és állandóan. Költségvetéseikben a katonai kiadások sokszorosan felülhaladják a kulturális célú kiadásokat. És tovább fog folyni minden nagyképűsködő és ünnepélyes paktumok dacára. Mit bizonyít ez? Azt, hogy a diktálásukkal létrehozott békét ezek a hatalmak is csak fegyverszünetnek tekintik. És ha így van, akkor az sem lephet meg bennünket, ha ezekben az államokban az államszocializmusszerű jelenségek nem szűnnek meg, mert a hadi készültség állapotában nem lehet lemondani a nemzeti védelem bevált gazdasági eszközeinek igénybevételéről. Ha azonban arra az álláspontra helyezkedünk, hogy a gazdasági életnek elsősorban a nemzeti védelem, a hadi felkészültség céljaira kell berendezkednie állandóan és ehhez képest az államnak állandóan antiliberális irányban kell beleavatkoznia a magántevékenységbe, ez nem jelent mást, mint annak elismerését, hogy valódi béke nincsen, hanem van egy új háborúra való ki tudja meddig tartó, állandó készülődés. Ez azonban a lehető legsiralmasabb, Európa jövőjét a legsötétebb színekben elénk rajzoló megállapítás. Ezen állapot által teremtett bizonytalanság mellett haladásról nem, csak vergődésről, tespedésről lehet szó, — azt nem kell bizonyítani.
A liberalizmus, amint mondottuk, már a háború előtt sokat vesztett hiteléből. A háború alatt az államok oly rendszabályokat hoztak, amelyek államszocializmusszerű színezetűek voltak, bár valóban nem bírtak e jelleggel; azonban alkalmasak voltak annak az álláspontnak erősítésére, hogy a jövőben a társadalmi szerkezet nem alapulhat a liberális elveken. Később fogjuk megkísérleni a feleletet arra nézve, hogy ez egyáltalán mennyiben fogadható el. Előzőleg azonban arra kell rámutatnunk, hogy a háború után is látunk oly jelenségeket, találkozunk olyan állami berendezkedéssel, amelyek a liberalizmus lejártára látszanak mutatni. Ezek közt az általános választójog elleni támadások erősödését, a parlamentarizmusba vetett hit további megrendülését és a különböző diktatúrákat kell különösen kiemelnünk.
Az általános választójog és a parlamentarizmus elleni támadások nem újak. Nagyon jól ismerjük ezeknek a politikai intézményeknek árnyoldalait. Fogyatékosságaik kiküszöbölésén rég fáradozik az állam tudománya és a gyakorlati politika egyaránt. Ezek a törekvések nem is voltak eredménytelenek már eddig sem. Az általános választójog korrektívuma ott van a népműveltség emelésében, a többes szavazatban, a kisebbségek képviseletében (bár ez a két utóbbi a demokrácia elvével ellentétben áll). Annak pedig, ha a parlamentarizmus nem tudja a kellő eredményeket felmutatni, nem az intézmény az oka, hanem a pártélet elfajulása, a közéleti korrupció. Ezek pedig minden parlamentarizmus nélkül is súlyos és okvetlenül kiküszöbölendő jelenségek. Az semmi esetre sem lehet bizonyítani, hogy az államfejlődés által egyszer már végképp eltemetettnek hitt rendi és érdekképviseletnek új alakban való feltámasztása — amint ez a Mussolini államában előttünk áll — előbbre való a parlamentarizmusnál. Sem az általános választójognak, sem a parlamentarizmusnak hiányai nem bizonyítanak tehát a liberalizmus ellen.
A különböző diktatúrákkal igen röviden végezhetünk. A diktatúra, amint tudjuk, nem új az állam életében. Már a római alkotmány ismerte. De a modern alkotmányokban is a fejedelemnek több államban fennállott joga halasztást nem tűrő sürgősség és a parlament együtt nem léte esetében szükségrendeleteket kibocsátani, a kormánynak rendkívüli esetekben, állami veszély esetében rendkívüli felhatalmazottsága bizonyos intézkedések megtételére a parlament előzetes hozzájárulása nélkül alapjában véve szintén diktatórikus jellegű. Ma azonban a diktatúra több helyen kormányzati rendszerré vált, ami ismét más dolog. A diktatúrának csak egyetlen indokolását lehet elfogadni. Azt, hogy az állam veszélyeztetettsége követeli a „salus reipublicae suprema lex” elvénél fogva a diktatúrát. Ez a veszélyeztetettség származhat a társadalom egy részének a másik rész elleni szándékaiból, amint ez az eset fennforgott az olasz fasizmusnál, vagy a spanyol diktatúránál. Származhat továbbá az államot alkotó népek olyan mélyreható ellentétéből, amely mellett az államélet normális folyása ki van zárva, amint ezt a jugoszláv diktatúránál látjuk. Mellesleg megjegyezve, ez a rosszabbik eset. Mert míg az előbbi esetben oly társadalmi ellentéteknek súlyosabbá válásáról van szó, amelyek többé-kevésbé ma mindenütt fennállanak a szocialista irány előretörése következtében, de amelyek legalább az állami létet direkt nem veszélyeztetik, a jugoszláv diktatúráéhoz hasonló esetek egyszerűen azt bizonyítják, hogy az állam egész összetétele alapjában hibás, az államalakulás elhibázott, mondvacsinált, amely a különböző népek békés megférését egy állam keretében egyáltalában nem teszi lehetővé.
A diktatúrát azonban, mint kormányzati rendszert, semmi esetre sem lehet azzal indokolni, — amint ezt például Georg Mehlis az olasz fasizmusra nézve a „Der Staat Mussolinis” című munkájában, egy másik hasonló irányú műve mellett jobb ügyhöz méltó buzgalommal, de vajmi kevés elfogadható eredménnyel megkísérli — hogy a közönséges szabadságjogoknak a diktatúrával járó megszorításaira és közszabadságellenes állami berendezkedésekre azért van szükség, mert a szabadsággal visszaélni is lehet és ily visszaélések történnek is. Erre valóban csak egy drasztikus hasonlattal felelhetünk. Az orvosoknak még soha sem jutott eszükbe, hogy a vízivást eltiltsák azért, mert a vízivással való visszaélés szívtúltengést okozhat. A szabadsággal való visszaélésnek megvannak a jól rendezett államban a maguk szankciói, a visszaéléseket kell ezek által a minimumra csökkenteni, de nem magát a szabadságot eleve kizárni. A mai diktatúrák tehát nem hogy a liberális kormányzás túléltségét bizonyítanák, hanem éppen ennek szüksége mellett szolgáltatják a legnagyobb bizonyítékot. És itt nem is említjük a proletárságnak az orosz szovjetállamban megvalósított diktatúráját, amely a maga minden szabadságot és egyenlőséget megtagadó, az ember eszméjét megsemmisítő rendszerével az emberi élet minden irányában máris csődöt mondott és uralmat csak egy csekély töredéknek az összesség feletti legbrutálisabb, legembertelenebb rémuralmával tudja ideig-óráig fenntartani.
Ha ezek a diktatúrák semmit sem bizonyítanak a mellett, hogy az államok kormányzatában a liberalizmus túlélte magát, viszont abban, hogy a háború után több állam a monarchikus államformáról a köztársaságra tért át és az újonnan keletkezett államok is az utóbbi államformát fogadták el, nem a liberalizmus érvényesülését láthatjuk, mert ez az államformától — természetesen szabad államot értve — egészen független.
A háború után az államok külkereskedelmi politikája is egészen antiliberális irányt vett. Gazdasági elzárkózások, erős védvámok, behozatali és kiviteli tilalmak. De hogy ez a rendszer, különösen az Európát mind jobban nyomó amerikai verseny mellett, tarthatatlan, ezt a legutóbb tartott vámfegyverszűneti konferencia bizonyítja legjobban. Általában mindinkább felismerik annak szükségét, hogy az eddigi elzárkózások helyett az európai államok valamiféle egységbe tömörüljenek. A páneurópai mozgalom ezt célozza. Ezt a háború utáni antiliberális gazdasági külpolitikát a háború utáni rendkívüli gazdasági viszonyok eredményezték, aminthogy az útlevélkényszert sem azért hozták be az államok, mintha az emberek utazását a régmúlt idők engedélyezési rendszerével akarnák korlátozni, hanem a veszélyes elemek ellenőrzésére.
Mint minden embernek, a társadalom szervezésére vonatkozó elgondolásoknak is előnyeik és hátrányaik egyaránt vannak. Az a kérdés azonban, hogy az előnyök vagy a hátrányok vannak-e túlsúlyban, még ha a hátrányok nem is tartoznak a rendszer alapját képező eszmék tartalmához, hanem csak az emberek hibájából, gyarlóságából állhatnak elő. Minthogy társadalmi rendszereket nem angyalok számára készítünk, — Rousseau a maga demokráciáját csak ezek számára mondotta megfelelőnek — hanem gyarló emberek számára, természetesen semmi lehetséges hátrány előtt szemet nem hunyhatunk. Végeredményben azonban azon fordul meg a dolog, hogy a társadalom szervezésére alapul elfogadott vezéreszme megfelel-e az emberi eszmét megvalósítani hivatott társadalom szükségleteinek, és ha más vezérelvet fogadnánk el, nem lennének-e annak még nagyobb hátrányai, mint aminők előállhatnak az általunk helyesnek talált vezérelv mellett.
A liberalizmus szabadságelgondolása ellen csak az abszolutizmus és a szocialisták tehetnek kifogást. Ez utóbbiak úgyis mint az abszolutizmus hívei a proletárdiktatúránál fogva, úgyis mint olyanok, akik tagadják a szabadság lehetőségét a magántulajdonon alapuló termelési rendszer mellett, minthogy ez a vagyoni egyenlőtlenség következtében a valódi szabadságot szerintük kizárja. A liberalizmus szabadsága a szabad embert és szabad polgárt, tehát a teljes egyéni és politikai szabadságot jelenti. Ez megtámadhatatlan. Azt már a természetjogászok hirdetik, hogy az államhatalomnak az ember eszméjéből folyó szükségképpeni határai vannak. De az államkormányzat egyik legfőbb alapelveként ezt a liberalizmus állította fel. És az, hogy a közhatalomban való részvétel, a politikai szabadság a rendi világ letűnte után mind szélesebb körökre terjedt ki, szintén a liberalizmusnak köszönhető.
A gazdasági liberalizmust nemcsak a gazdasági érdek, a szükségletek legjobb kielégítése kívánja, hanem az egyéni szabadság is. Amint a gazdasági szabadság nem lehetséges az egyénnek, a tulajdonnak szabadsága nélkül, úgy az egyéni szabadsághoz szükséges a gazdasági is. A szabadság különböző irányai összefüggenek egymással. Helyesen mondja a modern magyar politikai tudomány mestere, Concha: „Midőn a liberalizmus elve az egyén szabad érvényesülését eredményezi, a köz céljának szolgál, mert lehet, hogy valamely közület rendjében az emberre szükséges javak létrehozatnak, mégis e rend, a köznek meghatározott formája, ha az arra való emberek ténykedése a javak létrehozásából ki van zárva, külső erőként fog az emberre nehezedni és szabadtalanságot jelent.” (Politika, 122—123. l.)
Csak a liberalizmus adja meg a termelés intenzitását, rugalmasságát és alkalmazkodó képességét. A szocializmus a magántulajdonon alapuló termelési rend hátrányaként felrótta, hogy az nem képes minden egyes szükségletet megfelelően kielégíteni, a termelt javak igazságos szétosztását biztosítani. De a szocializmus is erre csak a szükségletek lényeges lefokozásával és feltétlen egyenlősítésével lenne képes. Maguk a szocialisták elismerték, hogy a háború folyamán a kapitalisztikus gazdasági rendszer bámulatos ellenálló erőről, nagyszerű alkalmazkodó képességről tett tanúságot.
A liberalizmusnak olyan beállítása, mintha az semmi megkötését az egyesnek el nem ismerné, tévedés. A liberalizmus nem anarchia. Nem korlátlanságot kíván, csak azt, hogy a korlátok az egyéni tetterőt és vállalkozási kedvet ne bénítsák meg. A liberalizmust a szabad verseny követelményével, a kapitalizmus miatt támadták leginkább. Minthogy a verseny feltételei nem egyformák, — mondották — a szabad verseny az erősek elnyomó uralmához vezet, kipusztítja a gyöngébb egzisztenciákat és még erősebbekké teszi a gazdagokat. A szocializmus szerint a munkásság kizsákmányolásának eszköze és a benne foglalt szabadsággondolat csak a tőkekapzsiság ideológiai leplét képezi. Helyesen felfogva azonban, a szabad verseny nem jelenti a szabad rablást, a gyengének az erősebb által való megengedett kizsákmányolását. A szabad verseny hátrányos következményeinek ellensúlyozása, a gazdaságilag gyöngébbeknek védelme nem ellenkezik a liberalizmus helyes értelmével. A kapitalizmus alatt a liberalizmus elleni támadások során a szabad versenynek éppen ezen kizsákmányolási lehetőségeit értették. Ha pedig a kapitalizmus alatt a tőke túlsúlyára alapított gazdasági rendet értjük, úgy az ez elleni támadásokkal szemben elég arra rámutatni, hogy egész gazdasági, ipari fejlődésünket a kapitalizmusnak köszönjük, amely az emberi szükségleteknek olyan ellátását tette lehetővé, hogy ma a társadalom nagy tömege olyan életstandardot képes felmutatni, aminő emberöltök előtt csak a gazdagoknak jutott osztályrészül. Éppen ezért nem állja meg helyét az az állítás sem, hogy a liberalizmus előnyeit a társadalomnak csak egy része, a birtokosok, kapitalisták és vállalkozók élvezik. A liberalizmus az egész, nem egy osztály érdekét tartja szem előtt, amikor általános szabadságkövetelésével az ember mindennemű szükségleteinek kielégítését célozza. Hogy ez a szükségletkielégítés az anyagi javakat illetőleg ma nem történik mindenkire egyenlő mértékben, hogy szegénység és nélkülözés is van, ez nem róható a liberalizmus terhére. Az ellenkezőt csak a szocializmus ígéri, de ezt az ígéretet csak az életszínvonal általános leszállításával tudná megvalósítani. Ezzel szemben a liberalizmusban a társadalmi osztályok közti felemelkedés lehetősége is benne foglaltatván, e réven, az egyéni erők szabad érvényesülése következtében az egyesekre nézve az anyagi szükségletek jobb kielégítését teszi lehetővé, amit a szocializmus teljességgel kizár, nem ismervén felemelkedő osztálymozgalmat, mert nem ismer egyáltalán osztályokat.
A liberalizmusról szólva lehetetlen meg nem emlékeznünk azokról az igen nagy előnyökről, amelyek a liberalizmus általános békeprogramjából előállnak. Ezeknek talán sohasem volt oly roppant jelentősége, mint éppen korunkban. A liberalizmus a teljes belső és külső békét akarja. Anélkül, hogy a kozmopolitizmust jelentené, állást foglal a nacionalizmus minden túlhajtása ellen, a szabadság elvét az államok egymás közti életére is alkalmazni akarja. A nemzeti egyénieség sérthetetlenségének, egyenlő szabadságuknak, függetlenségük respektálásának gondolata a liberalizmus eredménye. A liberalizmus alkalmas arra, hogy a háború után még mindig megmaradt ellenséges szellemet a népek közt az engesztelékenység és megértés szelleme váltsa fel. A liberalizmus továbbá ellene van mindenféle imperializmusnak és hódítási politikának, a népek önrendelkezését és a nemzeti egyénieség sérthetetlenségét, egyenlő szabadságát tartván szem előtt. A tartós béke, amelynek biztosításán annyit fáradoznak a háború óta az államok, csak a liberalizmusnak a nemzetközi életben való érvényrejutásával érhető el. Ha a liberális gondolkozás és liberális alapelvek nem hatják át az államoknak úgy belső, mint külső politikáját, akkor hiába minden Nemzetek Szövetsége és hiába szédelnek keresztül-kasul Európát az államférfiak, hogy kicsiszolt körmondatok, szép szavak buborékait eregessék a levegőbe, hiába a paktumok végtelen sora, mert a tartós béke elérhetetlen ábránd marad.
Végül különösen ki kell emelnünk a liberális alapelveknek a nemzeti kisebbségek szempontjából való jelentőségét. A liberalizmusnak a nemzeti kisebbségekre mutatkozó előnyei részint annak általános szabadsággondolatából, részint pedig az állami hatáskörre nézve vallott felfogásából állanak elő. Általános szabadsággondolatával ellenkezik a nacionalizmusnak minden túlhajtása, minden sovinizmus. A liberalizmus a többnépű államban ezeknek egyenlő szabadságát jelenti az emberi élet minden irányában, tehát úgy kulturális, mint gazdasági téren. Liberális belkormányzat nélkül az etnikai, nyelvi és vallási kisebbségeknek az az egyenjogúsítása a többségi nemzethez tartozókkal, amit a kisebbségi szerződések elérni céloznak, egyáltalában meg nem valósítható. Enélkül a nemzeti kisebbségekhez tartozók mindig csak másodrendű állampolgárok lesznek, amint azok ma a tekintetbe jövő államok túlnyomó részében. De nagy hasznára van a kisebbségeknek a liberalizmus másfelől amaz alapelve által is, amelynél fogva állást foglal a közhatalom túlságos kiterjesztésével szemben. Az egyenlőtlen bánásmód, a kisebbségek elnyomása annál súlyosabb lehet, minél inkább avatkozik be a közhatalom, amelyet természetesen a többség tart kezében, minden irányban az emberek életviszonyaiba, vagyis minél nagyobb az állami szabályozás köre. Áll ez különösen azokra az esetekre, amikor a törvény az eljáró hatósági közegek szabad belátásának, diszkrecionális méltatásának enged teret. Liberális gondolkozás hiányában a kisebbségek mindig ki lesznek szolgáltatva a közigazgatási közegek önkényének.
Bemutattuk, amennyiben szűkebb keretek közt ez lehetséges, a liberalizmus előnyeit és lehető hátrányait. Mindenesetre óvakodnunk kell attól, hogy bizonyos belőle származó következményeket a rendszer lényegeként tekintsünk és azok miatt az egész rendszert elítéljük. A régebbi liberalizmusnak nem tagadható tévedése volt az az optimizmus, hogy a társadalomnak oly fokú tökéletesedését, a társadalmi szolidaritásnak olyan kifejlődését, az egyéni és közérdeknek az önmérséklés által való olyan összhangba hozatalát tételezte fel, ami a valóságban nem következett be. A liberalizmus hívei is elismerik, hogy az általa kívánt általános szabadság mellett a társadalomnak etikai, politikai és szociálpolitikai haladása szükséges.
Másfelől nem szabad felednünk, hogy a liberalizmus nem valami merev dogma és alapelveinek érintetlenül hagyása mellett alkalmazkodni tud a viszonyokhoz. Alapelveinek minden túlzásba vitele ellen már a tan első kifejtői állást foglaltak. Hogy a jövő mennyiben fogja e tanokat érvényre juttatni, arra nézve bajos jóslásokba bocsátkozni. Egy lelkes híve szerint „nem a múltnak önmagát túlélt rendszere, hanem a jövőnek eddig még keresztül nem vitt rendszere” (Wiese, Der Liberalismus 233. l.) Mi csak azzal a megállapítással fejezhetjük be, amivel előadásunkat kezdettük: ma egy hitelét nagyon vesztett rendszer. Érvényesülésének a ma divatozó áramlatok: a túlzó nacionalizmus, a diktatúrák és a szocializmus mind ellene vannak. Ami azonban nem változtat azon, hogy a társadalom berendezésére alapjukban véve változatlan érvényű igazságokat foglal magában.
