Grünwald Béla és a legújabb Magyarország

Negyven évvel ezelőtt a Szajna partján halva találták Grünwald Bélát. Revolvergolyó roncsolta szét fejét. A mai generáció alig ismeri már Grünwald Bélát; előadásom célja a kegyeletes megemlékezés. Grünwald Béla könyvet írt a régi Magyarországról, az új Magyarországról; vizsgálom, hogy a régi és új után mit szólna a mai Magyarországról. Exponálni szeretném úgy, ahogy lelkemben él, arra gondolva: „Ha a halottak feltámadnak…” Kérem, kísérjenek el rövid utunkon.

Vallatom az öreg Dunát: élt-e a partodon boldog, kacagó nép? Erre dübörögtek a nyugatról keletre nyomuló harci szekerek; itt vágtattak a parittyás csapatok, a nyilazó lovasok, vonulva keletről nyugatra; nehéz szekercével ide vágott utat magának és övéinek gyalogos sereg. Beszélj hát! Vért ittál, piros meleg vért; bánatos könnyek s kemény munka nehéz verítéke vegyült habjaid árjába.

És a Duna hullámai, reményt, bizakodást keltve, halk mormolással tovább osonnak. De máris csapkod a szélvész, pattognak a bércek koronái, félelmesen suhognak az erdő megtépázott sudarai. Kínt, szenvedést átélve, már megint ragyog minden; hiszünk, bízunk szebb időkben. Csalóka remény, dagadnak a vizek, kilép a Duna medréből, s a sodró ár pusztítja az életet. Lesz-e feltámadás?! Húzódnak vissza a vad vizek. Elsiratjuk a veszteséget, s a kékes Duna azt mondja: szebb lesz minden, mint volt. Áll a munka, áll az élet, de már megint vészt jósló villámok cikáznak mindenfelé.

Öreg Duna, te képed Magyarország képe.

Ezer esztendő óta cibálja tatár-török-labanc, a szomszéd puha keze és saját tévelygése, birkózik az idők mostohaságával és az élethez való szent ragaszkodás megkeresi a kivezető ösvényt. Hogy boldoguljunk, ismernünk kell a múltat — a maga igazában —, ki kell kutatni, hogy mi okozta a bajt, hogy a népszerűséggel nem törődve, kipallérozott fej jelölje ki a teendőket. Az igric dicsőítse csak a múltat, táplálja az illúziót, a regös terjessze a szép legendákat és kábító meséket, de szükségünk van az igazság gyermekére is, aki feltárja a valót, még ha annak bemutatása nem is kívánatos sokak szemében.

Ilyen ember volt Grünwald Béla. Hálátlan szerepre vállalkozott; hitte, hogy testi és lelki ereje megbirkózik minden akadállyal s itt kezdődik tragédiája. Bukása váltja ki a legnagyobb rokonszenvet, s amikor megszűnt létezni, akkor lett nyilvánvaló az ő értéke.

Grünwald Béla 1839. december 2-án Szentantalon, Hont vármegyében született, apja a Coburg hercegi család gazdatisztje volt. Anyja Majovszky Johanna, akinek műveltsége, finomult ízlése mindenkor nagy hatással volt Bélára, a gyermekre, az ifjúra, a férfira egyaránt. A szabadságharc idejét mint gyermek átélte s a Bach-korszakban diákoskodott. 1863-ban megszerezte az ügyvédi oklevelet, s csakhamar külföldi tanulmányútra indult. Tudással, tapasztalattal megrakodva tért vissza s 1867-ben Zólyom vármegye főjegyzője lett, négy év múlva alispánná választották meg, s ezt a tisztséget hét esztendeig viselte. 1878-ban a szabadelvű párt programjával (Tisza Kálmán pártja) országgyűlési képviselő lett, de már 1880-ban mint Szliács képviselője a mérsékelt ellenzékhez (Apponyi pártja) csatlakozott.

A Magyar Tudományos Akadémia is észrevette irodalmi működését és 1888-ban levelező tagjává választotta.

A megyerendszert közelről ismerte, nem tudott vele megbékülni. Keserűen fakad ki egyik írásában, hogy törvény helyett sokszor az önkény érvényesül. A megyei tisztviselők választásával összefüggő korteskedéstől megborzadt: a megyei rendszer államosításában keresi a magyar állameszme védelmét; emellett szól minden írása, minden beszéde, minden törekvése. Emiatt idegenül néznek reá otthon: jó katolikus, jó magyar, de a sok tudomány elcsavarta a fejét. Dux Adolf¹, aki egyik tátrai kiránduláson fedezte fel a különös alispánt, tárcát írt róla, amelyben hódolt filozófiai készültségének. Igen, filozófiát tud, de, mindig ez a de, nem gyakorlati ember, latiner, nem alkuszik, nem hátrál, nem néz sem jobbra, sem balra, megy a maga útján és 1880-ban közreadja A törvényhatósági közigazgatás kézikönyve című hatalmas munkáját, amelyről elismerés nélkül szólni már nem lehetett.

Mikszáth Kálmán a Club és Folyosó című írásaiban, az ő utolérhetetlen karcolataiban igen élesen jellemzi a helyzetet. Anekdotájában elmondja, hogy Zólyom megye két pandurja összeszedett négy gyanúsítottat, és azokat a megyeházára kísérték. Útközben megálltak az egyik kocsmánál, a delikvensek fizettek, a pandurok ittak — sőt berúgtak. A két pandur széles jókedvében ráerőszakolta puskáját a két vádlottra, és úgy indultak a megyeháza felé. Elöl ment a két dülöngő pandur két fogolyra támaszkodva, és kísérte a másik két fogoly fegyverrel a kezében. Az utca nagy hahotában tört ki, de egyetlen arc nagyon komollyá lett. A menetet az ablakból látta Grünwald Béla, és mélyen elszomorodott. Mikszáth zárójelben megemlíti: „azóta is folyton ebből az ablakból nézi a vármegyét”. Pedig Mikszáth szerint „…ő is nevethetett volna a dolgon, mert nem esett ki emiatt a világ feneke. Azért a vármegye mégiscsak szép és becsületes volt. Rend volt ott magától is. Ha a pandur csinált hibát, akkor a delikvens vágta ki a becsületet. Becsület denique mindig volt. Nem kellett menni kölcsönkérni a szomszédba. Akarom mondani az államhoz.” Vagyis mire való az az államosítás.

Grünwald Béla 1874-ben közreadta első röpiratát, Közigazgatásunk és a magyar nemzetiség címmel, amelyben szembeszáll azzal az elcsépelt frázissal, hogy a megye az alkotmány bástyája. Nagyon kikap; miért? Mert észrevette a parasztot, és szemébe vágják, hogy kozmopolita. Nem volt kozmopolita, de európai volt a szó nemes értelmében. Nagy leszólás volt akkor még a kozmopolitaság, és ma, annyi év után, Wells, a nagy angol író, éppen a kozmopolitákat keresi, mert velük és általuk akarja megoldani napjaink rettenetes válságát. Mikor írta már meg Hunfalvy: „Mi meg vagyunk győződve arról, hogy a hazafiság nincs ellenében a világpolgárságnak, sőt az csak annak erényéből fejlődhetik ki.”

Grünwald Béla állta a támadásokat; 1876-ban újabb könyv jelent meg tőle, Közigazgatásunk és a szabadság címmel, ebben a hivatalhajhászást bírálja. Ezt is támadják, de már például dr. Concha Győző nagy megértéssel méltányolja, és nyíltan kimondja, hogy helyesli a választási rendszer állami kinevezéssel való helyettesítését. Grünwald Bélának másik állandó témája a nemzetiségi kérdés volt. A nemzeti egység tudatos kiépítéséhez tartozik az igazságos nemzetiségi politika. Ez volt vezéreszméje. 1878-ban megjelenik A Felvidék című műve. Egyik bírálója megállapítja, hogy ez már nem elmélet, ez a való élet. Olvassuk csak! Ha a tót velünk van: ez erő; ha ellenünk van: ez veszély. Forrasszuk magunkhoz. A jövőbe tekintve mondja: Ne leljen árulót és szövetségest az ellenség. De mindenáron le akarta törni a kinövéseket. Ipolyi Arnold püspök volt legmegértőbb támogatója. A pánszlávok gyűlölték. A Felvidéknek az Egyetemi Könyvtárban megtalálható egyik példányán ma is olvashatók ismeretlen pánszláv széljegyzetei, amelyek közül a legszelídebb azt mondja, hogy Grünwald Béla renegát sváb, de azután következnek épületesebb kifejezések is. Más oldalról is támadást provokált. Hogyne, hisz mit is mond csak az egyik helyen:

„Szakférfiak azt állítják, hogy pénzügyi politikánk adósságcsinálásból, adófelemelésből áll… hogy közgazdasági politikánk az ország anyagi fejlődését bénítja meg.”

Aggódva kérdem, mit mondana ez a Grünwald Béla a mai Magyarországról?

Grünwald Béla fél a lekéséstől. Nem ismerhette Ady verseit, aki azon búsong: „Mi mindig mindenről elkésünk.” Mélabús hangulatát, kirobbanó lelkületét, panaszos hangját jellegzetesen Zrínyi Miklós² írása fejezi ki, amelyet olyannyiszor elolvasott és idézett:

„…csak öt esztendőt avagy kettőt sem ígérhetek magunknak, ha nem provideálunk.”

És tovább:

„De ha az isten az hazámhoz való szeretetet reám tette, íme kiáltok, íme üvöltök: hallj engem élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő láz.”

És ebben a lelki gyötrődésben nekivág, megírja legértékesebb könyvét: A régi Magyarországot, amely, mint mondja, a nemzeti süllyedés korszakának leírása 1711-től 1825-ig. Ott kezdődik, amikor a majtényi síkon Rákóczi katonáinak kezéből kihullott a fegyver: a jogot kereső, kimerült, lemondó nemzet aspirációinak megvalósítása nélkül megadja magát a gonosz sorsnak.

És mikor már a sír szélén vergődött a nemzet, jöttek egyesek: „nagyot alkotni, nagyot és szépet, emberit és magyart”.

Amikor Amerika Kossuth Lajost ünnepelte, Kossuth beszédének hatása alatt mondja egyik amerikai szónok: „Hungary seems to have gone down, but only to rise again.” (Úgy látszik, Magyarország csak azért süllyedt, hogy megint emelkedhessék.)

A magyar történelemnek 1825-től 1848-ig terjedő része a nemzet életének legszebb, legtermékenyebb korszaka, s ezt akarta Grünwald Béla két kötetre tervezett munkájában ismertetni.

A mozgalom élén gróf Széchenyi István áll, akire feltekint Grünwald, akit csodál, akinek nevét csak hódolattal említi. Az új munka első kötetét Széchenyinek szenteli. A második kötet nem készült el soha. Szándékát a szerző a következő szavakkal jellemzi: „E könyvvel én is elő akartam mozdítani Széchenyi bonyolódott egyéniségének megértését.” S e történelmi munka nem más, mint Széchenyi életének, egyéniségének pszichiátriai elemzése. E munkáért a szerzőnek támadásban, kicsinylésben bőséges része volt.

Széchenyi öngyilkosságának tanulmányozása még külön vonzotta Grünwaldot, hisz errefelé hajlott zaklatott lelke, s ez lett végzete is. Tizenöt évvel halála előtt, 1876. július 15-én Besztercebányáról levelet írt egyik barátjának,³ amelyből kiolvasható, hogy mily sötét halálgyötrelmekkel kínlódik, és mily élesen látja Magyarország tragédiáját.

Sebestha nekrológja említi fel Grünwald Béla keserű szavait: „Ennek a nemzetnek, amely érdekei iránt ennyire közömbös, nincs és nem lehet jövője.” Maga az említett levél a következő:

„Az idők komorodnak s engemet az örök, feltámadás nélküli halál előérzete nyom le. Ti, kedves Barátom, kiknek a tollforgatás a mesterségtek, csak folytassátok a munkát és tartsátok fenn a nemzetben az önérzetet s a reményt. Én nem tudom kezembe venni a tollat. Ez már nem az az eszköz, mellyel ma eredményt lehetne felmutatni. Ezzel meg lehet illúziókat kelteni és fenntartani, de gyakorlati eredményeket elérni nem lehet. Ez a bolond nemzet még bolondabb vezetőivel ugyancsak szépen készült a katasztrófára. Nemcsak nem vette magát körül erős gátakkal, hogy ellenálljon az árnak, hanem azokat is, melyeket őseitől s egy ezeréves történettől örökölt, átfúrkálta, túrta s lazította, hogy az ár annál könnyebben hassa át, hogy annál kevesebb ellenállási képességgel bírjon. Ez a nemzet mindent elkövetett, hogy magát tönkretegye: s emlékezzél szavaimra, nemsokára tönkre is fog menni. Nemsokára a fegyver lesz az egyedüli eszköz, mellyel védeni kell magunkat, de adminisztrációról, igazságszolgáltatásról, kinevezésről és választásról és hasonló nagyon elkésett dolgokról nem lesz már csak két hónap múlva sem. Majd a német vagy a szláv elemtől megint tanulhatunk azután, hogy kell folytatni a küzdelmet a létért, de már késő lesz, mert már akkor nem lesz kezünkben az eszköz, egy nagy állam hatalma, mellyel e küzdelmet folytathatnók.

De hisz Te magad is tudod mindezeket s nem is azért írtam meg, hogy valami újat mondjak Neked, hanem hogy indokoljam tétlenségemet és hallgatásomat. Ha tudnád, mennyire tönkre van zúzva politikai egyéniségem, látva tehetetlenségünket, mely a végkimerültség, az életképtelenség szimptómája, bizonyára megértenéd hangulatomat. Különben mint nem-politikus tűrhetőleg jó kedvem van mindaddig, míg politikáról nem beszél valaki.”

A Régi Magyarország „Közgazdasági viszonyok” című fejezetét Gyulai Pál 1887-ben lenyomatta a Budapesti Szemlében, annak dacára, hogy ebben a részben az is olvasható: „Gazdasági érdekeink áldozatul estek az osztrák érdekeknek.” 1888-ban ugyancsak a Budapesti Szemlében Pulszky Ágoston ír a könyvről sok megbecsüléssel, elég kifogásos bírálatot, de elismeri nemes indulatát, őszinteségét, szellemét és meggyőződésének melegét.

1890 lett ránézve a kritikus év. A hatalmon lévő párt kimondotta a közigazgatás államosítását, a törvényjavaslatot a parlament tárgyalta, de már látható volt, hogy ebből a tervezetből törvény nem lesz. Napirenden volt az, amiért Grünwald Béla annyi hévvel, annyi tudással, annyi lelkesedéssel küzdött. A tervezet azonban nem olyan volt, amilyennek Grünwald Béla óhajtotta. Tévedésbe jutott az ő igazsága. „Félreértették, félretolták, lehetetlenné tették, feleslegessé, hogy éljen.” Ezt írta a Pesti Napló egy héttel halála után. A bizottság tárgyalása mint nagy árnyék reáborul lelkére, s elvonult meghalni, ne ismerje senki, ne sirassa senki.

A hibát önmagában kereste, történeti hivatásra vállalkozott, s szavát nem válthatja be. Felelősségem tudatában… ez nem volt nála takaró, emésztő tűzláng volt ez.

Nem messze Páristól a Szajna partján 1891 május 4-én lőtt sebbel a fején találtak egy hullát; a halottasházba vitték, Pataki Bernát, a Pester Lloyd párisi levelezője a halottban felismerte Grünwald Bélát és gróf Hoyos, a párisi nagykövet sürgönyözött Apponyi Albert grófnak: Grünwald holtteste agnoszkáltatott. Borzasztóan ráillik a kegyetlen mondás:

„A halál marad számukra az egyetlen nagy mozzanat, amely által felismerik őket.”

A napi sajtó egy hétig foglalkozott vele, azután csend lett. Az ellenzéki pártban Apponyi Albert gróf búcsúztatta, többek között mondván: „Az én életemből vele elköltözött valami, ami soha, de soha pótolható nem lesz.”

A Hét, ez a pompás folyóirat írta: „Itt a hazában egy új évszáz felé siető ideges nemzedék él, mely nem ér reá, hogy a tegnap veszteségét egy hétnél tovább számon tartsa — odapillant a hézagra, amely legjobbjainak sorában támadt, tekintetéből kivillan a szeretet s a megilletődés: de azután továbbmegy, s hagyja a hézagot annyiban.”

A francia temetőben talált nyugtot a zaklatott élet: szeressük, sokat szenvedett, szeressük nagyon. Sírkövére barátai ezt a mondatot vésették: „A magyar állameszme törhetetlen munkásának.”

1894. október 29-én Láng Lajos az Akadémia ülésén emlékbeszédet mondott róla; elismeréssel szól a publicistáról, de azért kiérezhető a sorok között, hogy Grünwald Bélát szókimondása miatt a sarokba állították. „Fejére szól, ki szót emel…” — nagyon ráillik.

Láng Lajos az emlékbeszéd befejezőjében azzal vigasztalódik, hogy Grünwald Béla eszméje megvalósulni készül, és az az épület felel meg nemes hivatásának legjobban, melynek köveit a munka közben elhalt nagy tervezők vérével forrasztották össze. A könyvtárban lévő könyvpéldány szélére odaírta valaki: Ősi babona, lásd Kőműves Kelemen stb. Az ismeretlen tettes előtt tisztelettel hajtok fejet, mert Láng Lajos megjegyzése egyenesen provokálta ezt. Tegyük hozzá, hogy az az épület, „a megyei közigazgatás államosítása” nem is készült el. Levették a napirendről.

Széchenyi fellépése előtt volt nekünk egy, de csak egy egészen zseniális közgazdánk, aki tanításában megelőzte a nagy Ricardót, akit azonban a parasztok helyzetéről írt munkája miatt illet elfelejteni. Grünwald Béla felleli ezt az írót: Berzeviczy Gergelyt és a támadásokkal szemben védelmébe veszi, s ezzel szolgálja a magyar közgazdaság parlagát. De munkáiban több helyen foglalkozik közgazdasági kérdésekkel, mindig helyesen és okosan. Ennek dacára a napjainkban közreadott négykötetes Közgazdasági Enciklopédia Grünwald Béla nevét meg sem említi.

Berzeviczy Gergely ezt a munkáját Máriássy József a szerző tudta nélkül, a cenzúra előleges engedélye nélkül Lőcsén kinyomatta, amiért Szepes vármegye tiszti kereset alá is fogta. Kazinczy, ez a „szent öreg” is kikel Berzeviczy ellen Berzsenyihez intézett levelében, amire Berzsenyi kereken kijelenti, hogy Berzeviczy balgatag és gonosz. De hamarosan megbánja ítéletét, és írja Kazinczynak: „…Én akkor úgy szóltam, mint borzasbajszú magyar, de azóta sokat elnyírtam bajszomból; mit gondolsz, nem kell-e egészen lenyírnom? Nem lehet szentebb kötelessége egy bölcsnek, mint a nép boldogságának eszközlése.” Berzsenyi abban kereste a nép boldogságát, hogy az asszonynép a munkát nem ismeri, a férfinép is az esztendőnek felét heveréssel tölti. Grünwald Béla, mint Széchenyi igaz tanítványa, nem ismeri el, hogy „munkátlanság csak az élet”; azt mondja, mit mestere tanított: Dolgozzék többet a szántóvető, de nyugta is szebb legyen.

Hogy mily nehéz volt a paraszt helyzete, hogy Berzeviczy és Grünwald nem túloztak, azt igazolja az a körülmény, hogy az uralkodó is észrevette ezt.

II. Lipót a személynök útján értésére adja a rendeknek, hogy a koronázási ajándék annál kedvesebb lesz előtte, ha módot találnak az összeget az adófizető nép kímélésével megszerezni. Grünwald Béla hozzáteszi: s a rendek nagy zavarba jöttek.

Megemlékezik a nőkérdésről, s mondja: A falusi nemes nők nevelését elhanyagolták, s helyzetük a házban és a társadalomban alárendelt volt.

Szomorúan állapítja meg, hogy a követválasztás inkább hasonlít a kinevezéshez. Ez természetesen a régmúlt időkre szól, ma már képviselők vannak és nem követek… A rendeletgyártás is régi dolog, Ferenc király uralkodása alatt vagy 5000, azaz ötezer rendelet látott napvilágot. Hogy van ez ma?!

Felrója, hogy a megyei tisztviselők három éven túl is hivatalban akarnak maradni és azután az udvar szemére hányják, hivatkozva Dessewffy levelére, hogy minden harmadik esztendőben nem tart diétát, amint a törvény előírja. Ez volna az újabbkori mandátummeghosszabbítás előfutárja?

Grünwald Béla menekülni akar a sívár közélettől, Bessenyei és társai működéséhez fordul, itt talál enyhülést, bizakodást egyaránt.

Idézi 1835-ből báró Podmaniczky Lajos kötelezvényét, amelyben az adós kötelezi magát a kölcsönösszeg ércpénznemben és nem valami papíros surrogatumban való visszafizetésére.

Hogy is mondanók ezt ma?

A hadseregre vonatkozóan Zerin oglut,⁴ Zrínyi fiát, gróf Zrínyi Miklóst szólaltatja meg, aki azt írja: „Ismét ki volt ennek hadnagya? Ugyancsak szinte az ilyen, vagy aki jobban megelőzte a többit részegséggel, garázdasággal, kevélységgel, ki a maga vitézségének rudimentáit vagy kassai kereskedőkön, vagy kecskeméti tőzséreken, vagy sopronyi kalmárokon, vagy más szabad városok vagy polgárok kárán végezte el, aki nem jó hírét, nevét, becsületét iratta be magát a hadakozásba, hanem hogy ezeket a felül megírt virtusokat jobban és szabadabban űzhesse…”

Éppen ezért követeli, hogy „a nemes ország tartson egy ármádát lábon-készen. Ez minden fundamentuma a mi megmaradásunknak…” De nem hallgatja el Zrínyinek ezekkel összefüggött más megjegyzését sem:

„Hagyjunk békét egy kevéssé a pompának, a vendégségnek és sok haszontalan épületeknek, a prémes köntösnek és ezüst kupáknak és más haszontalan cifraságnak, csináljunk pragmatikát mindenekről; reformáljuk magunkat elsőben, kik elei vagyunk az országnak, azután az alattunk valókat.”

Sok szó esik a cifrálkodásról, a ruhára varratott arany-ezüst sújtásról. Rákóczi Ferenc idejében a nagyszombati gyűlésen, a béketárgyaláson a hollandi követ még le akart valamit alkudni, a heves Bercsényi gúnyosan mondá: „Nem alkuszunk tovább, hollandus uram, mert mi a szabadságot, nem sajtot keresünk.” Thaly Kálmán szerint a hollandus hidegvérrel felelé: „Ha szabadságot kerestek, ne értéktelen rézpénzzel fizessétek hadaitokat, hanem vágjátok le a sok arany- és ezüstgombot, láncot mentéitekről, veressétek pénzzé és azzal fizessétek a katonát, majd jobb kedvvel harcol. Lám, Hollandia nem ezüst-, hanem ólomgombos kabátokban vívta ki szabadságát.”

Grünwald Béla vámkérdésről több helyen szól. Így például olvassuk a következőket: „Míg a vám csupán pénzügyi forrás volt, mely a király jövedelmeinek szaporítására szolgált, nem rejtett nagy veszély a király azon jogában, hogy a vámügyet kizárólag ő intézi. De amint a vám pénzügyi intézményből a közgazdaság terén a termelés és a kereskedés szabályozója lett, a jog rendkívül nagy hatalmat adott a király kezébe. A Corpus Juris-ba meredő nemzet, melynek szelleme megmerevedett, mely az élet jelenségeit nem ismerte… A rendi alkotmány nem volt képes megvédeni az ország gazdasági önállóságát… Az országgyűlés szerepe arra szorítkozik, hogy a rendek szabadon panaszkodhatnak.”

Majd folytatja: „…a magyarságban is meggyöngült az érzék a közgazdasági érdekek iránt, mennél kevesebbet foglalkozik velük; s ez annyira a nemzet tulajdonsága lett, hogy még a legújabb korban is egyik ismert tulajdonsága volt a legnagyobb államférfiaknak a közgazdasági kérdésekben való teljes tájékozatlanság.”

A kor jó magyarjai szánalommal néznek azokra a szegény és alattuk álló osztrákokra, akik iparral és kereskedéssel kénytelenek foglalkozni: nagylelkűségből, könyörületből juttattak nekik valamit s elnézik a kereskedelem szabályozásának káros hatását. Berzsenyi egyik levelében, amelyet Kazinczyhoz intézett, ír is erről, hogy a gazdag népnek bőségéből táplálni kell szűkölködő nemzettársainkat.

Ebben a levélben Berzsenyi említ valamit, amit megszívlelni napjainkban sem ártana: „Hogy tudná Ausztria a mi kimeríthetetlen terméseinket fölcserélni vagy megvenni, ha nekünk minden fabrikáink volnának, ha mink tőle románoknál⁵ egyebet nem vennénk.” Hogy csillog-villog itt az elhanyagolt egyszerű igazság: „Ha külföldnek el akarsz adni, attól venned is kell.” Pedig Széchenyi megírta: „aki kivinni és eladni akar, annak bevinni és vásárolnia is kell”. Jó volna ezt némely államhivatal ajtófélfájára odaszegezni.

Azért ne hagyjuk említés nélkül, hogy már 1723-ban foglalkozott az országgyűlés a kivitel-behozatal kérdésével, hozott is olyan rezolúciót, mely szerint: Utasíttassék a helytartótanács oly szisztéma kidolgozására, amely nagyobbítaná a kivitelt, csökkentené a behozatalt és kereskedőket vonzana az országba. Kétszáznál több év után ugyanezt halljuk ama változattal, hogy kereskedőket nem importálni, hanem exportálni akarnak.

Nem hagyja szó nélkül Mária Terézia vámszabályait. Ebben azt rendelték, hogy magyar kereskedőnek, aki külföldi árut nem első kézből, hanem az osztrák kereskedő közvetítésével vesz… öt százalék visszafizettessék abból a harmincadból, melyet a beviteli állomáson fizetett… Ugye értjük már!

A bankócédulák okozta bajok enyhítésére a rendek kitűnő alkotmányjogi érzékkel jótállást nem vállaltak, inkább felajánlották évi jövedelmük egy részét… Az osztrákok eleget gúnyolódtak, hogy a bankjegyeket rozzsal és zabbal akarják beváltani.

Az igazságszolgáltatásról szóló fejezete talán a legsötétebb. Az egyes családok perlekedési hajlama a szélsőségbe csap. Az örökösödési pereknek, az ősiség elvén alapuló pereknek se vége se hossza. Kazinczy Ferenc sokaknak nevében szól, amikor felsóhajt: „Mely sok éjszakám van, melyet álmatlanul töltök s azért, mert törvényeink hiányosak.”

Zalay Lajos egykori országbírói ítélőmester 1847-ben Az ősiség című tanulmányában 50–60 esztendős perekről is szól. Érdekes, hogy a kiváló bíró észreveszi, hogy a per befejeztével kijáró pénzösszeg sokkal kevesebbet ér, mint amennyit a per megindításakor reprezentált.

Nagy rezignációval emlékezik meg II. Józsefnek gróf Pálffy kancellárhoz intézett kéziratáról, amelyben Magyarországot megkínálja az addig követett végzetes gazdasági politika elejtésével, szabad kereskedéssel, az ipar előmozdításával, s mindennek nagy következményeivel, ha a nemesség lemond adómentességéről, s a közterhek viseléséhez megfelelő arányban járul. Szerző hozzáteszi: „Ha terve sikerül, II. József legnagyobb jótevője lett volna a nemzetnek, s Magyarország fejlődése egy századdal haladt volna előbbre, s mennyire más képe volna ma az ország gazdasági és kulturális állapotának!”

A magyar rendi társadalom visszautasította a császár ajánlatát, azt mondják azért, mert nem volt koronás, hanem kalapos király. Grünwald Béla kérdi, hogy a nemesség vállalt-e adót, amikor Magyarországnak megint koronás királyai voltak? Vállalt, de csak akkor, amikor már a forradalom szele fujdogált.

1845-ben hogy kesereg Hetényi János⁶ helv. hitv. lelkész, tek. Komárom megye táblabírája: „A köztehermentesség filozófiája azt tanítja, hogy azok nem akarnak — kevés kivétellel — mit sem tenni a jó anyánkért, kik ennek első szülöttjei, kikre halmozta az minden áldását.”

Magyarország sorsa el volt döntve. Gyarmat maradt, Ausztria gyarmata. Berzeviczy Gergely, akit a hazafiatlanság súlyos vádjával illettek, már annak idején a gazdasági kérdésekben függetlenséget és igazságot követelt.

Hallgassuk még meg, mit mond Grünwald Béla a cenzúráról. A cenzúra az egyház találmánya. A királyságok csakhamar utánozzák. A kiváltságos osztályok mindenütt szenvedélyes ragaszkodást tanúsítanak a cenzúrához. II. József abszolút fejedelem idejében a sajtó mégis nagy szabadságot élvezett. Az 1790-i országgyűlés kötelezni kívánja a fejedelmet, hogy a sajtószabadságot sohasem akadályozza és meg nem szorítja. Csakhogy miben állott a sajtószabadság? Azt írja a szerző, a javaslatban csak korlátokat lehet találni, de szabadságot nem. A hírlapok, a folyóiratok csak előzetes cenzúra után jelenhettek meg; mellőzni kellett minden közleményt, mely a kormány tekintélyét csorbítaná… hát igen… el kellett hallgatni a parasztok mozgalmát, egyébként csak azt volt szabad közölni, ami a bécsi lapokban megjelent, országgyűlési beszédet, ha izgató, nem; szellemi tespedés volt ennek eredménye.

1884-ben Falk Miksához írt levelében, amelyet a Magyar Szalon adott közre, Grünwald Béla írja: „Nagyon érdekes lesz hallgatni mindazokat a frázisokat, melyeket a sajtószabadság mellett 1815 óta felhoztak.”

És mit mondana ma?!

A könyv befejezőjében megemlékezik gróf Széchenyi Ferencről, aki mint magyar reménytelen száll sírjába, és idézi Széchenyi István grófnak szomorú sorait: „Később tudám meg, s most tudom, hogy nemzetünk alacsony létét gyászolta. A magyarnak napról napra mélyebbre süllyedése és azon remény nélküli nézet, mely szerint nemsokára és elkerülhetetlenül fogna életünk végórája ütni, okozá oly sokszor keserű epedéseit.”

Az emberek ismeretlen új után epednek, és jönnek már az új korszak kiváló előhírnökei, akik nem tudnak megnyugodni a nemzet világszemléletében, a létező állapotban, hisz különben ők is törpék maradnak. Széchenyi, Kossuth, Deák és társai a nemzet millióira gondoltak Werbőczy pár százezer emberén túl. „Nagyságuk alapja az, hogy küzdöttek a fennálló jogrend ellen, s hogy azt valóban meg is döntötték.”

De szabad-e, illik-e keserű igazságokat a nemzet szemébe vágni, még ha százszor igazak is? Választ ad Horváth Mihály történetíró,⁷ mondván: „Azon méltó tisztelet mellett, mellyel elődeinknek tartozunk, hazánk java azt is megkívánja tőlünk, hogy azoknak az alkotmány körüli botlásaikat, tévedéseiket napvilágra hozzuk, s e hibák okait és következéseit egész fonákságukban s kártékonyságukban hű ecsettel rajzoljuk, intve óván ily rajzolatok által a jelen s jövő nemzedéket hasonló, a nemzet életére s virágzatára rontólag ható tévedésektől.” Úgy, amint az Írás szava mondja: „És most okuljatok, akik kormányoztok e földön.”

Ezt tette Grünwald Béla. Ezért szenvedett. Működésére visszatekintve, sóvárogva mondjuk: Jöjjön a mai Magyarország Grünwald Bélája, aki hirdeti Skerlecz Miklós⁸ régi szavait: „Az osztrák pénzügyér azt hiszi, hogy a pénz értékállása policia módon igazgatható”, aki elfogadja Kautz Gyula tanítását: „A művelt népeket egy nagy világgazdasági egésszé összefűző szerződéses vámpolitika”… aki megszívleli Kossuth Lajosnak az amerikai gyűlésen elmondott látnoki szavait:⁹

„Boldog az Önök országa, mert arra választotta ki az Úr áldása, hogy bebizonyítsa sok független állam szövetséges egységének lehetőségét. Midőn mindegyik megőrzi jogait és önkormányzatát és mégis egységes. Mindegyik csillag a saját fényével ragyog, de együtt mégis az emberiség közös égboltját alkotják. Az Önök elveinek meg kell hódítani a világot. Az Önök szabadságának, jólétének és biztonságának dicső példája az emberiséget céljainak tudatára fogja ébreszteni. Európa politikai fejlődésének végcélja az európai népekből alakult szövetséges köztársaság.”

És most vallatom az öreg Dunát: Boldog kacagás felhangzik-e még a te partidon? A vén Duna reámondja: Meglesz, de mozogj magad is.¹⁰

Lábjegyzetek

1. Dux Adolf báró Dóczy Lajos fivére, író és kritikus, aki nagy érdemeket szerzett a magyar remekírók műveinek kiváló német fordításaival (1822–1881). ↩

2. Ne bántsd a magyart, vagy a török áfium ellen való orvosság. ↩

3. A levél másolatát Supka Géza bocsátotta rendelkezésemre. ↩

4. Lásd Laczkó Géza Német maszlag, török áfium című regényét. ↩

5. Grünwald Béla könyvében a „románok” (regények) szó helyett „másoknál” áll, ami téves; ezt igazolja a közreadott levelezés. ↩

6. Robot és dézsma. Előidézve és kiadva Németújvári gróf Batthyány Kázmér nagylelkűsége s korszerű gondoskodása által. ↩

7. Lásd Hatvany Lajos cikkét a Századunkban. ↩

8. Skerlecz Miklós a helytartótanács előadója, később főispán. 1790–92-ben az országgyűlés kiküldött deputációt a gazdasági élet tanulmányozására, és ebben Skerlecz vitte a vezető szerepet. A munkálkodás eredményét könyvben közreadta; a beható tanulmány megmutatja, hogy kiváló közgazda, és méltán állítható Berzeviczy Gergely mellé. ↩

9. Lásd Balassa: Kossuth Amerikában. ↩

10. A tanulmány Grünwald közigazgatási centralizmusát helyeslően ismerteti. Ez a program ellentétben áll a kötet szabadságelvű mércéjével; a szöveg későbbi szabadkereskedelmi, önkormányzati és alkotmányos érvei miatt marad a válogatásban. ↩