A legutóbb lefolyt választások alatt és azokat követőleg, közvetlenül az országgyűlés megnyitása után, mit sem hallottunk gyakrabban emlegetni, mint a liberalizmust. E szó volt a foglalatja annak a programnak, melyet a képviselőjelöltek, későbbi képviselők többsége vallott; kétségbe vont liberalizmusa védelmére állott ki a mérsékelt ellenzék vezére a jászberényi piacra, és a liberalizmus hangoztatása miatt tapsolt az egész ország az alkotmányos korszak első igazságügyminiszterének. Azt kell tehát feltételeznünk, hogy az ország abban az irányban akar haladni, amely iránynak jelölésére évtizedek óta használja minden nemzet a liberális szót. Ez a feltevés annál jogosultabb, mivel az ország haladása, a nemzet fejlődésének érdeke tényleg ez irány követését kívánja.
A liberalizmus, mint egységes politikai tan, mint eszménye az államélet intézésének a század első tizedeiben keletkezett és fejtetett ki a nagy francia doktrinerek és a német teoretikusok által. A népek e jelszó alatt küzdöttek politikai szabadságukért, az államéletre való befolyásukért; ennek rendszereiből vették azon mintákat, amelyek szerint alkotmányos és kormányzati viszonyaikat berendezni kívánták. Az államélet fejlődése a liberalizmusnak, mint politikai tannak, helyességét igazolta; ma már nemcsak az alkotmányos mintaország, Anglia, él azon konstitucionális viszonyok között, amelyeket a liberalizmus mint célszerűeket hirdetett, hanem Európa államainak nagyobb része.
A liberalizmusnak, mint politikai tannak, egyik alapja az egyén szabadsága. Az egyén szabad nemcsak annyiban, hogy ment a rendiség korlátaitól, amelyek határozott irányba terelték minden ember életét, de szabad, mert az állam nem kívánja korlátozni erőinek kifejtését. E szabadságnak csak egy korlátja van és ez az összesség jóléte. A gazdasági téren Adam Smith és követői az egyéni erők kifejtésének teljes szabadságát követelték, úgy érvelve, hogy az egyéni erők szabadságának biztosítása legjobb biztosítéka az összesség jólétének. A gazdasági szabadság, ez értelemben véve, egyik posztulátumát képezte a liberalizmusnak és e század közepe körül diadalmaskodott egész Európában. Az iparszabadság, mint egyik főkövetelménye ez irány előharcosainak, mindenütt elismertetett. Elismertetett a pénzforgalom szabadsága, amennyiben a kamatvételi tilalmak, az úgynevezett uzsoratörvények, eltöröltettek. A földbirtok felszabadíttatott a vele járó rendi terhektől és ugyanazon jogi elvek alkalmaztattak arra is, mint minden más tárgyra, amely tulajdont képezhet.
Merész állítás volna, ha azt mondanánk, hogy e változás azért következett be, mert azt a liberális elvek követelték. Ez átalakulás megtörtént, mert javára vált úgy az államnak, mint az egyéneknek; a célszerűség tette a reformot szükségessé. Ezzel elismerjük azt, hogy a célszerűség egyik legelső kritériuma az intézményeknek, amelyek az emberekért, az államért léteznek és nem megfordítva, az elvekért. A liberalizmus különben sohasem hirdetett mást, amint ennek ellenkezőjét az újabb időben elhitetni oly sokan törekednek. Ha a liberalizmus egyes elveket, mint megmásíthatatlanokat, mint megtámadhatatlanokat jelölt ki, tette ezt azon igazolással, hogy azok nélkül az egyénnek boldogulása, az állam jóléte nem gondolható; tette ezt, mindig bizonyítva állításait. Hogy ezzel nem rendelte alá az embereket, az államokat az elveknek, amint ezt a liberalizmus támadói állítják, az kétségtelen.
A gazdasági szabadság érvényesülésével egy időbe esik a nagyipar, a tömegtermelő ipar kifejlődése, kapcsolatban a nyomában járó bajokkal. A nagyipar kifejlődése nem csupán az iparszabadságnak volt következménye; ez csak egyike volt azon tényezőknek, melyek kifejlődését lehetségessé tették; a nagyipar ugyanis jóval előbb kezdett fejlődni, mint az iparűzés szabadsága érvényesült s nem pusztán a doctrina követelményei, hanem az élet gyakorlati szüksége törték össze azon korlátokat, melyek a vállalkozás, a kereset szabadságának útjában álltak. A nagyipar nyomában járó bajok főleg két alakban mutatkoztak: a kézműves ipar pusztulásában és egy bizonytalan sorsú munkásosztály keletkezésében. Mindkét baj súlyos, de egészen elütő természetű s így különbözők azon intézkedések is, melyekkel orvoslásukat megkísértik.
Angliában, Franciaországban és Olaszországban nem hallani a kézművesosztály pusztulásáról panaszokat, pedig mindhárom államban a nagyipar, a nagy tőkével dolgozó ipar uralkodik. Ennek kettős oka van. Az egyik az, hogy a nevezett országokban a kézművesek osztályszervezete már hosszú idő előtt tökéletesen felbomlott, a másik az, hogy az ipar azon átalakulása, melyet a termelési viszonyok megváltozása szükségképpen maga után von, teljesen be van fejezve. Tévedés volna azt hinni, hogy a kézművesipar azon országokban megsemmisült volna, de a kisiparosok maguk sem tekintik magukat másoknak, mint vállalkozóknak, akiknek sorsa, boldogulása fölött ugyanazon tényezők döntenek, mint más vállalatok fölött. A nagyipar átalakulása be van fejezve annyiban, hogy azon iparágakban, melyekben egyedül a nagyban, a tömegesen való termelés racionális, tehát lehetséges és szükséges, a kis mesterek, kiknek kézi munkája és technikája nem helyettesítheti a mechanikusan dolgozó gépet, eltűntek. E fölött az ember, kedélyállapotához képest, szomorkodhat vagy örülhet, de ez mit sem változtathat azon tényen, hogy ez átalakulás szükséges és üdvös volt. A nagyipar elfoglalta azon pozíciókat, melyeket a termelésben való fölénye miatt el kellett foglalnia, de mellette létezik egy kisiparos osztály is vagy helyesebben a kisiparosok egzisztenciája nincs megsemmisítve, ellenkezőleg számuk ma bizonyára sokkal nagyobb, mint valaha volt. Senkinek sem jut eszébe azon országokban az iparszabadságot, illetőleg a kereseti szabadságot megtámadni és évtizedek óta nem hallottak oly kívánságot, mely a kereseti szabadságnak a törvényhozás útján való korlátozását követelné. Ez országok a munkásosztály sorsának javításával vannak elfoglalva.
Németországban, Ausztriában az ipar ez átalakulása alig pár évtized előtt kezdődött meg, de rohamosan ment végbe. Először a külföldi nagyipar támadta meg a belföldi kisipart, majd a belföldi nagyipar kifejlődésével a verseny lehetetlenné vált; egész iparágak, mint a kicsinyben űzött szövőipar, szinte szemeink előtt pusztultak el. Az átalakulás nyomában járó tagadhatatlan nyomor előkészítette a kedélyeket azon jajszavak méltánylására, melyek az egzisztenciájukban fenyegetett kisiparosok köréből hangzottak fel. Amennyiben e panaszokat olyanok hangoztatták, kiknek iparűzését a nagyipar tényleg tehetetlenné tette vagy fenyegette, azokat tökéletesen alaposoknak ismerjük el, de meggyőződésünk, hogy az úgynevezett iparmozgalmat egyik országban sem ilyen természetű panaszok idézték elő. A közlekedési eszközök kifejlesztése és a forgalmi élet átalakulása következtében egy egészen új világ támadt, amelyben mindenkinek meg kell feszítenie erejét, hogy megállhasson az életben, mely akár tetszik ez, akár nem — tényleg a létért való küzdelem.
A fogyasztó előtt, ki addig szükséglete beszerzésénél egy községhez volt kötve, megnyílt nemcsak az ország, de jóformán az egész művelt világ. Az emberek életében a legnagyobb forradalmat a modern közlekedési eszközök idézték elő, mert az a forgalmi élet, amelyet már annyira megszoktunk, hogy nem képzelhetjük el, hogy az csak húsz év előtt is másként volt, csupán ezek alapján fejlődhetett ki. Minden állam egyetlen egy piaccá és egyetlen egy termelési hellyé vált, holott addig minden község elzárt piacot és termelési helyet képezett. A verseny érvényesítette hatását. A fogyasztó képesség óriási arányban növekedett, de szinte túlszárnyaltatott az emelkedő termelés által, melynek új tényezői támadtak a gépekben, a találmányokban. A piacok kiterjedésének következménye volt a tőke átözönlése a kézművesiparba, mely szintén nagyban kezdett űzetni, mivel cikkei elárusításánál nem volt többé egy község vagy egy vidék fogyasztásához kötve. A nagyban űzött műves-ipar nemcsak gépekkel dolgozik, de nagyobb intelligenciával is; alkalmazta a lehető legnagyobb mérvben a munkamegosztást; nagyobb tőkéje nagyobb hitelt is biztosított neki, amit úgy a nyersanyagok bevásárlásánál, mint termékei elárusításánál gyümölcsöztetett. A nagyban űzött kézművesipar elkezdett a raktár számára tömegesen dolgozni s a raktárak — elismerjük, sok esetben inszolid alapon — kereskedelmi szervezetet nyertek.
Megindult a kész áruk versenye a csak megrendelésre dolgozó kis műhelyek ellen és e verseny, különösen a nagyobb városokban, az ipar minden ágában rendkívül érzékennyé vált. Kifejlődött a kézművesipari cikkekben a termeléstől egészen elvált kereskedelem, mely pusztán a tőkén alapult. A raktárak önállósultak. Minden kézművesiparágban megvannak az úgynevezett holt évadok, amikor a megrendelésre dolgozó kis telepek a megrendelések hiánya miatt szünetelni kénytelenek. A raktárak ez időt használják fel megrendeléseikre, melyeket ez ok miatt olcsóbban végeztethetnek s így a versenyben előnyös helyzetbe jutnak, de amit szintén el kell ismerni, éppen azon idő alatt adnak munkát az iparosnak, mialatt az különben kénytelen lenne tétlenül vesztegelni.
E rövid rajzból is kitetszik, hogy az iparosok megélési viszonyai a forgalmi élet átalakulása következtében nem könnyebbé, de nehezebbé váltak, ez azonban közös sorsa minden foglalkozásnak, mert az egyéni és társadalmi igények emelkedésével, az államiakról nem is szólva, mindenkinek többet és megfeszített erővel kell dolgoznia.
Hazánkban az itt röviden vázolt átalakulás kezdete éppen egy időbe esik az iparszabadság érvényesülésével. Az iparszabadságot az 1859-iki iparrendtartásnak köszönhetjük; ez az abszolút korszak kevés üdvös alkotásainak egyik legfontosabbika. A magyar törvényhozás az 1872-iki ipartörvényben az iparszabadságot változatlanul fenntartotta, dacára annak, hogy már akkor is követelték az ipari jog előbbi alapjaihoz való visszatérést. A követelések mindig élénkebbé váltak, ellenállhatatlanul növekedtek, különösen az 1873-ban beállott általános gazdasági krízis hatása alatt. A követelések azon tételben összpontosultak, hogy csak az űzhessen kézművesipart, aki azt rendszeresen tanulta is. A kormány soká ellenállott; ellenállott még az ipartörvény revíziójára vonatkozó javaslatban is, melynek indokolása, ha nem is elég terjedelmesen, de elég erővel kifejté azon okokat, amelyek miatt e kívánságot nem teljesíthetni.
A mi ezután következett, azt jövőre úgy fogják tekinteni, mint a magyar parlamentarizmus történetének egyik legszomorúbb fejezetét. A javaslat ellen szervezett izgatás kérvényeivel elárasztotta az országgyűlés képviselőházát, világossá vált, hogy a javaslatot pártolni nagyon népszerűtlen dolog.
Az országgyűlés az általános választások küszöbén állott, az iparosok szavazatai nyomós súllyal estek a mérlegbe. Ilyen körülmények között ment végbe a javaslatnak átalakítása az összes pártok egyező akaratával. Valamennyi párton hiányzott a meggyőződés nyilvánításának bátorsága. A szélső bal vezére, ki a szakértekezleteken a legtúlzottabb gazdasági liberalizmus hívének vallotta magát, éppen oly kevéssé tudta meggyőződése megváltoztatását okadatolni, mint azok, kik a kormányt támogató párt soraiban ültek. Valamennyien ugyanazon nem védhető tétellel indokolták szavazataikat, tudniillik, hogy nem hiszik ugyan, hogy a kvalifikációnak haszna legyen, de alkalmat akarnak adni az iparosoknak is, hogy erről meggyőződhessenek.
Ez érvelés, mely meghajlik a helytelen jelszavakkal félrevezetett közönség nyomása alatt, már nem is az opportunizmusé; mert az opportunizmus megtűri a megalkuvást az eszközök tekintetében, de itt legalább formailag feláldoztatott egy nagy gazdasági elv, mely nemcsak magában véve helyes, hanem iparunk fejlődése által is igazoltatott. Feláldoztatott azért, hogy a perc kellemetlenségei elkerültessenek, holott meggyőződésünk szerint az erkölcsi bátorságnak, mely szembeszáll a helytelen jelszavakkal, ebben az esetben is üdvös eredménye lett volna. Ha a szabadelvű párt ragaszkodik elvi álláspontjához és e sorompó elé küldi azon nagy és jeles erőket, melyek soraiban a liberális gazdasági elveket képviselik, a vélemények kifejlendő harcában álláspontjának helyessége oly fényes sikerrel tisztáztatott volna, hogy az nem téveszthette volna el hatását a közvéleményre. Így ugyanezen erők tétlenségre kárhoztattak vagy pedig egy helytelen álláspont védelmében nélkülözni voltak kénytelenek a meggyőződésnek szilárdságot kölcsönző támpontokat.
Elismerjük, hogy az új ipartörvényben az iparszabadság elve csak formailag áldoztatott fel, de ez csak szigorúbbá teheti ítéletünket. A mozgalom, mely az iparszabadság elve ellen irányult, egy időre megszűnt, de nem hisszük, hogy csalódnánk, ha azt állítjuk, hogy csak rövid idő kérdése, és azok, akik a mozgalomnak erőt kölcsönöztek, tudatára fognak annak jönni, hogy az általuk képviselt érdekek nem nyerték meg azt a védelmet, amelyet elérni reméltek. Az lesz-e ennek következménye, amint állították, hogy az iparosok is belátják, hogy bajaiknak kútforrása nem az iparszabadságban rejlik? Mi az ellenkező eredménytől tartunk. A mozgalom újból életre fog kelni és nem fog megelégedni formai engedményekkel, hanem az iparszabadságnak tényleges feláldozását, a forgalmi életnek valóságos korlátozását fogja követelni. S hol lesz akkor az erő, mely e mozgalommal szembe mer szállni, mikor a törvényhozás már elismerte e mozgalom jogosultságát a formai koncessziókkal? Ha a törvényhozás rálépett az engedmények útjára, akkor félúton nem állhat meg, a logikai kényszerűség követeli az egyszer elfogadott elveknek kifejtését a végső következetességig.
A helyzetet reménytelennek kellene tekintenünk, ha nem bíznánk abban, hogy a köd, mely az emberek, a nagy közönség szemeit elfödte, el fog oszlani, mihelyt kitűnnek a helytelen iránynak tett koncessziók eredményei. És ez az idő nincs messze, mert a káros eredmények váratlanul gyorsan mutatkoztak és éppen azok körében, kik azt legkevésbé várták.
Az ipartörvény revíziójára befolyással volt az az irány is, melynek sok módosítás után jelenleg a kis emberek védelme a jelszava. A szocialisztikus olajcsepphez hasonlóan ez a jelszó sem a magyar földön termett, de a társadalmilag legexkluzívabb körök hangoztatják úgy nálunk, mint Ausztriában, ugyanazon körök, melyek származási tábla nélkül senkit sem fogadnak be, pedig ha e jelszónak származását keresnék, az aligha nem oly szülőkhöz vezetne, akiket nem szívesen fogadnának el ősök gyanánt. A gyengék védelme, a mi Angliában és Franciaországban a munkásosztály védelmét jelenti, szemben a tőkét képviselő gyárosokkal, Németországban, de még inkább Ausztriában a kis emberek védelmévé fajult. A kis ember sajátságos lény, amelynek eredeti neve der kleine Mann, és mivel e fogalom a magyar publicisztikában egészen új keletű, meg is kell magyaráznunk, hogy mi az.
A kis ember nem munkás, mert nem a két keze és a feje az egzisztenciájának az alapja. A kis ember nem is vállalkozó, ha ez alatt jelentékeny tőkével és értelmiséggel dolgozó iparosokat és kereskedőket értünk. A kis ember közbenső helyet foglal el a munkások és a nagyobb iparosok között; kis tőkével s még kevesebb intelligenciával dolgozik. A városi kis polgárság a kis emberek-ből áll; ez a kis polgárság ellensége minden haladásnak, látköre szűk, a közcélokért való áldozatkészség teljesen hiányzik belőle. Az osztrák városi elem, különösen a vidéken, jó részt ezekből áll és ezért a kis emberek védelmének jelszava ott könnyen tett szert népszerűségre. Ha tovább analizáljuk e fogalmat, akkor kitűnik, hogy a kis embereket képező társadalmi osztály tulajdonképpen két osztály; az egyik a kisiparosokat, a másik a kiskereskedőket foglalja magába s mindegyikkel szemben áll a maga ellensége, amely ellen a védelmet igényli; az egyikkel a nagyiparosok, a másikkal a nagykereskedők.
Eddig csak a kisiparosok hangoztatták közös érdekeiket és követelték a védelmet, de felbátorítva azon eredményeken, amelyeket társaik kongresszusai elértek, a kiskereskedők is tartottak már néhány gyűlést, melyben a nagykereskedők, a fogyasztási szövetkezetek korlátozását, a postadíjak felemelését és sok más esztelen követelést emeltek, minden egyes követelést a kis emberek védelmének szükségével indokolva. Ha a kis embereket közvetítőknek nevezzük és a kiskereskedői osztályt ez a név illeti meg, akkor rögtön eloszlik az a népszerűség, melybe a kis emberek ügye jelenleg burkolva van, mert ugyanazon táborból, mely jelenleg védelmükre áll ki a síkra, hangzottak eddig minden alkalommal a legsúlyosabb, de csak részben igazolt vádak a közvetítők ellen.
A mi új ipartörvényünk is a kis embereket akarta védeni és mi lett az eredmény? Az első jajkiáltás az észak-magyarországi, árva-, Turóc-, Zólyom megyei tót gyolcsosok köréből hangzott, akik bizonyára megérdemlik a kis emberek nevet. Az ipartörvény 50. §-át, mely a helybeli iparosok és kereskedők védelme céljából eltiltja az idegen iparosoknak és kereskedőknek a heti piacokon való árulást, kiterjesztették a tót gyolcsos házalókra is, kik évtizedek óta gyakorolták kiváltságokkal biztosított jogaikat. Az ipartörvény e tilalmának érvényesítése érdekükben állott a helybeli kereskedőknek, a kis embereknek és érdekük érvényesítése céljából még kisebb emberek egzisztenciáját tették lehetetlenné. A kormány közbelépése szerencsére elhárította, legalább ideiglenesen a bajt, mert a kis emberek védelme jelszó érvényesítésének különben az lett volna az első közvetlen eredménye, hogy számtalan család fennállása lehetetlenné tétetik. A kis emberek védelme jelszó veszedelmességét, káros voltát ez az egy eset is eléggé tanúsítja. Az az irány, mely e jelszót kitűzte alkotó elemeire bontja fel az egységes összműködésre hivatott társadalmat, és midőn annak egyes rétegeit, ma az egyiket, holnap a másikat támogatva, harcba viszi egymás ellen, megrontja az egésznek erejét.
A tót gyolcsosok feljajdulását különben követte a kisiparosok panasza, akik, amikor állítólag saját érdekükben eltiltattak a vásározástól, keresetük feltételeit veszítették el. Ebben az esetben már önmaguk ellen védte meg a kis embereket a törvényhozásban diadalmaskodó irány. Ugyanazon iparosok, akik egy évtizeden át követelték a vásározás korlátozását, most jogosan panaszkodnak, hogy a törvényhozás megsemmisítette iparukat, amikor a tilalom kényszerével rendezte azon viszonyokat, melyek a forgalmi szabadság mellett fejlődve, ha nem is közelítik meg az eszményies állapotokat, de mégis megfelelnek az élet igényeinek. E kisszerűnek látszó esetek, melyek azonban mint az új irány tényleges eredményei a legnagyobb figyelmet érdemlik, újból igazolják, hogy a forgalmi élet szabadságát is csak akkor hajlandók az emberek megbecsülni, amikor azt elvesztették.
Így vagyunk a kvalifikáció elvével is. Ez az elv csak egy iparág, az építőipar tekintetében vitetett tényleg is keresztül és az eredmény oly messzemenő korlátozás lett, a milyenről sem a céhrendszer virágkorában, sem az ipar bürokratikus szabályozása korában nem álmodtak. Az építőmester ipara, mely 1884 október 1-jeig egyszerű bejelentésre űzhető ipar volt, csak úgy, mint a többi, ma a leghozzáférhetetlenebb foglalkozás Magyarországban. Még az építész-mérnöki oklevél sem ad jogot az építőmester iparának űzésére, ezenfelül még több évi gyakorlatot is ki kell mutatni. E szabályok oly szigorúak, a vizsgák oly sokfélék, hogy hazánkban a szabályok mellett egyetlen egy kőművesből sem lesz, nem építőmester, hanem kőművesmester sem. A vállalkozókat ezzel a legkevésbé sem sújtották, de megakasztották a kis emberek pályáját.
E körülményekből merítjük mi a reményt, hogy ha új harc provokáltatik, a liberális gazdasági elvek végre is diadalmasan fognak kikerülni a küzdelemből, mert erős fegyvereket adhat kezünkbe az ellentétes irány múló diadala, már e rövid idő alatt is nyilvánuló minden tekintetben kedvezőtlen eredményei.
Részben változott jelszavakkal és más eszközökkel, de alapjában ugyanazon helytelen irány érvényesül az úgynevezett agrár-mozgalomban. Amennyiben e mozgalomnak a mezőgazdasági érdekek érvényesítése, a mezőgazdaság ügyének ápolása a célja, a mozgalom jogosultságát, sőt szükségét is mindenki készséggel elismeri. Megengedjük, hogy a saját érdekeik iránt közönyös elemeknek letargiájukból való felrázása izgatást is igényel, mert tudjuk, hogy különösen hazánkban, de egyebütt is, izgatás nélkül nem megy a dolog, de azt véljük, hogy az illetők rossz szolgálatot tesznek azon ügynek, amelynek érdekeit ápolni kívánják, amikor a külföldi munkásgyűlések szónokaitól és a szocialista íróktól tanult jelszavakkal e mozgalmat ellentétbe állítják nemcsak az egyéni szabadsággal, a tulajdon szabadságával, hanem egyáltalában a társadalmi rend alapjául szolgáló jogintézményekkel.
A mozgó tőke zsarnoksága elleni panaszok nem újak és nálunk nem is igen hódítának, ha a közönség elfásult ínyére való tekintettel nem fűszereznék azt némi pikáns lével, mely meg csiklandozza az ínyeket. Ez ízlés dolga, valamint ízlés dolga az is, hogy olykor azok harsogtatják legmélyebb hangon a mozgó tőke zsarnoksága elleni vádakat, kik egy tucat iparvállalat és pénzintézet igazgatótanácsában ülve, buzgón gyakorolhatják magukat nemcsak a szelvények levagdalásában, hanem a mi ezen oly sokszor megénekelt műveletnél még könnyebb munka, még kevésbé igényli a homlok verejtékét: a jelenléti jegyek összecsomagolásában. A helyzeti komikumnak nem éppen utolsó rangú példánya ez és a vígjátékírók biztos hatást remélve, használhatnák fel.
A mozgó tőke zsarnoksága ellen panaszkodók elfelejtik azt, hogy azon népgyűlésekben, amelyekben e panaszokat először hangoztatták és azon gondolkozók tanában, akik ezeket először hirdették, nem a mozgó tőke áll elsősorban. Ez csak deriváció; a támadás éle sajátlag nem a mozgó tőke ellen irányul, hanem a tulajdon ellen, még pedig elsősorban a földtulajdon ellen, mely a legzsarnokibb tulajdon, sokkal zsarnokibb, mint a tőke, mert míg ez utóbbi szaporítható és a szaporodás következtében részesei lehetnek olyanok is, kik előbb azzal nem bírtak, az előbbi korlátolt és nem szaporítható. A tőke csak egy faja a tulajdonnak, éppen úgy, mint a földtulajdon s a szocialista gondolkozók nem a tőkét, hanem a tulajdont akarják eltörölni. Elfelejtik azt, hogy nemcsak ipari munkásosztály létezik, hanem mezőgazdasági is, melynek éppúgy megvannak a szocialisztikus hajlamai, mint az ipari munkásosztálynak. A földosztás fogalma nálunk sem ismeretlen, sőt gyakorlati megvalósítására sem hiányzottak a törekvések.
Hogy a mezőgazdaság és a mozgó tőke között általánosságban ellentét léteznék, azt hirdetik ugyan, de ezzel hitelre nem igen találnak. Egész közgazdaságunknak az a baja, hogy kevés a rendelkezésünkre álló tőke, mely vállalatokba fektethető volna, és amikor az ipar teremtésében látják a közgazdasági bajok legnagyobb orvosszerét, akkor a mezőgazdaság és a mozgó tőke közötti állítólagos ellentét hitelre nem találhat. A búzaárak jelenlegi alacsony állása mellett különösen szembeszökő ez állítólagos ellentét alaptalansága, amikor mindenki kétségtelennek tekintheti, hogy ha malomiparunk nem volna, akkor az árak még sokkal alacsonyabb színvonalra süllyednének. A nagy malomipar pedig a mozgó tőke alakulása. Hasonlót mondhatni a mozgó tőke egy másik alkotásáról, a szesziparról, mely egyrészt állattenyésztésünknek válik hasznára, másrészt intenzívebb földművelést tesz lehetségessé. Amikor mezőgazdaságunk minden ága halaszthatatlanul igényli az eddiginél nagyobb mérvű befektetéseket, amelyek a mozgó tőke nélkül nem lehetségesek, akkor rossz politika mesterséges ellentéteket teremteni, úgy állítani oda a mozgó tőkét, mint amely kizsákmányolja a mezőgazdaságot vagy a mezőgazdaságot űző társadalmi osztályokat.
A mozgó tőke elleni védekezés volt a célja az úgynevezett agrár-mozgalomnak, mely rövid tartama dacára is már két stádiumon ment keresztül. Az első stádiumban, melynek kiinduló pontja a székesfehérvári gazdagyűlés, a mezőgazdasági érdekek hatékonyabb ápolását tűzte ki feladatul. Törekvései helyesek, szükségesek voltak; nem szabad azonban elhallgatnunk, hogy nem egyszer túlmentek e törekvések érvényesítésében azon a határon, melyet éppen az érdekazonosság miatt meg kell minden számba vételre igényt tartó közgazdának tartania. Ha az eredményeket keressük, akkor sajnosan tapasztaljuk, hogy mindig több a szó, mint a tett s a társadalmi tevékenység inkább gyűlésekből és beszédekből, mint alkotásokból áll; ha igazságosak akarunk azonban lenni, akkor el kell ismernünk, hogy az állami hatalom nagyobb tevékenysége részben e mozgalomnak köszönhető.
Az agrár-mozgalom második stádiumát kiforratlan törekvések, meggondolatlan jelszavak jellemzik. A mozgalom e stádiuma úgy állítja oda a liberális korszak által alkotott közgazdasági és társadalmi intézményeket, mint amelyek ellenkeznek a mezőgazdasággal és a mezőgazdaságon alapuló magyar nemzeti érdekekkel. A szociális birtokreform című cikkben e hasábokon ismertettük e törekvések egy részét, kimutatva egyrészt azt, hogy azok a bajok, melyeket orvosolni akarnak, csak képzeletiek, másrészt pedig, hogy az orvosság rosszabb a bajnál. E törekvések, melyek akkor a legélénkebb vitákat idézték elő, azóta szinte teljesen megszűntek, dacára annak, hogy azóta a mezőgazdaság helyzete semmiképpen sem javult; ha tehát az agrár-mozgalom által javaslatba hozott rendszabályok képezték volna a panaceát, akkor megfoghatatlan, hogy a közvélemény napirendre tért volna fölöttük, amint tényleg napirendre tért. Ezt talán ítéletnek is szabad tekintenünk.
Abban az időben, midőn legjobban hangoztatták, az egyéni szabadság korlátozásának szükségét, állítólag az egyén érdekében, hangzottak a legélénkebb panaszok a mozgó tőke zsarnoksága ellen is, amin szintén az egyén rendelkezési szabadságának korlátozásával akartak segíteni. Ekkor fogadta el az országgyűlés képviselőháza azon határozati javaslatot, melyben felhívatik az igazságügyminiszter úr, hogy a szenvedő váltóképesség korlátozása és a csekélyebb összegű váltók váltójogi hatályának bizonyos korlátok közt leendő megszüntetése tárgyában tanulmányokat tegyen s e tanulmányok eredményéhez képest a váltótörvény megfelelő szakaszainak módosítása iránt minél előbb törvényjavaslatot terjeszszen elő. Az igazságügyminiszter eddig még nem terjesztette az országgyűlés elé tanulmányai eredményét, időközben azonban dr. Nagy Ferenc, a nagyváradi jogakadémia jeles tanára, kit nem vádolhatni azzal, hogy vakon hódolna a liberális elmélet elveinek, alapos tanulmányban kimutatta, hogy a váltóképesség korlátozása nem alkalmas eszköz arra, amire felhasználni akarták, az uzsora elnyomására és végrehajtva, nem szüntetné meg az uzsorát, de kárára válnék azoknak, akiknek állítólagos előnyére e jogkorlátozást be akarják hozni. Ki ne ismerné el, hogy a hitellel való visszaélések, a mennyire az állam és a társadalom ereje terjed, üldözendők, hanem abból, hogy a hitellel visszaélések történnek, nem lehet azon következményre jutni, hogy az egyén fosztassék meg azon jogi formák használatától, melyeket a forgalom alkotott.
Ez az irány, mely minden társadalmi és gazdasági bajon a korlátozás által akar segíteni; egyetemesen nyilvánul a gazdasági élet minden terén, jelszavai különbözők feladatai természete szerint, de törekvésének kiinduló pontja mindig azonos. A liberális közgazdasági iskola nem látja be, hogy a bajokon a korlátozás által kell segíteni. Ezért helyén valónak találta gróf Apponyi Albert azon figyelmeztetést, hogy ha a liberalizmus nem karolja fel a társadalom új szükségleteit, akkor le kell mondania eddigi irányadó szerepéről. E figyelmeztetés mellőzi azon históriai tényt, hogy a liberális közgazdák sohasem zárkoztak el a bajok elől. Az önsegélyes intézmények hatásukban sokkal kielégítőbbeknek bizonyultak, mint a korlátozások; ez intézmények pedig a liberális közgazdasági irány alkotásai. Hogy eszményies állapotokat nem voltak képesek teremteni, ezt készséggel beismerjük, de hogy uralmuk alatt az általános jólét minden tekintetben emelkedett, azt határozottan valljuk. A liberalizmus már akkor is ment volna a meddőség vádjától; ha csak alapelveinek érvényesítésére szorítkozott volna, mert ez elvek érvényesítése magában is megtermékenyítette a népéletet, új életre kelté annak lekötött erőit, de a liberalizmus tudott intézményeket is alkotni. A népélet fejlődésével szaporodtak az állam teendői is, de a liberalizmus sohasem tagadta meg az államtól azon eszközöket, melyek e feladatok teljesítésére szükségesek voltak és nem akarja az államot a híres éjjeli őr szerepére szorítani.
Az önsegélyes intézményekre utaltunk, mint a liberalizmus alkotásaira, de kiemelhetjük azt is, hogy ahol az önsegély nem bizonyult tényleg kielégítőnek, ott, amennyiben szükségesek voltak, a liberalizmus nem vonakodott megadni az államnak a kényszer eszközeit sem. Felemlíthetjük ebben a tekintetben a gyári törvényhozást, mely a legmintaszerűbben van kifejlesztve Svájcban és Angliában, de utalhatunk a munkásbiztosítás megvalósítására is. A biztosítás alapelvét, a biztosítási kényszert nem tagadja a liberális írók egyike sem s a liberális pártok nem ez elv miatt, hanem a keresztülvitel módjai miatt folytattak heves küzdelmet Bismarck herceggel, és a rövid tapasztalat igazolta, hogy ellenállásuk nemcsak jogosult, de szükséges is volt, mert sikerült oly formákat teremteni, melyek az állam hatáskörét nagyrészt a felügyeletre és a legfőbb vezetésre szorítják, a biztosítást pedig az érdekeltek szövetkezeteire bízzák.
Érheti-e vád a liberalizmust azért, hogy azt vallja és hirdeti, hogy az egyén jóléte elsősorban saját tevékenységén alapul, és küzd azon tanok ellen, melyek megzsibbasztják az egyén erejét, azt hitetve el, hogy az államtól kell várnia boldogulását és hogy haladása tényezői külső körülményekben fekszenek? Ez utóbbi elmélet jobban tetszhetik a tömegnek, mert szükségtelenné teszi az egyéni felelősség érzetét, de ez elmélet emlőjén még egy nemzet sem lett naggyá, ez elmélet mellett még senki sem biztosította egzisztenciáját. Ez az elmélet, mely minden bajon az erők korlátozása által akar segíteni, a helyett, hogy azon módokat keresne, melyekkel a nem elég hatékonyan működő erők erőteljesebb működésbe hozhatók, veszedelmes, mert előkészíti a szocializmust. Az út, amelyen haladna, ugyanaz; a különbség csak az, hogy a szocializmus nem áll meg a félúton és hogy könnyebben haladhasson célja felé, nemcsak az olyan előítéleteket dobja el, mint az egyéni rendelkezési szabadság, hanem az olyan ősdi előítéleteket is, mint a társadalmi osztályok különbsége, a magán földtulajdon, a házasság és a család, ezeket is mind a históriai kategóriák közé sorolja. Mindkét elméletnek ugyanaz a célja: a tömegek tetszésének, a népszerűségnek megnyerése. És a kevesebb terhet vivő versenyló ugyanazon körülmények között mindig hamarabb éri el a célt.
