Már nem tudom, beszédben vagy cikkben olvastam-e: eddig dolgoztattak, ezentúl ők fognak dolgozni. Az ilyen kis mondatok többet tartalmaznak méternyi körmondatoknál. Valósággal világnézlet, hogyan képzelte az ingnélküli egyszeri zsidó az orosz cárt: inget húz, inget levet reggeltől estig. A mondás mondója vagy írója viszont úgy képzeli a mai zsidót és holnapi önmagát, hogy dolgoztat, holott most ő dolgozik. Ezentúl majd egyre csak váltogatja az ingeit.
Meg fogja tanulni, hogy a zsidó helyén ülve neki is dolgoznia kell, de addig is arra tanítja hallgatóit vagy olvasóit, hogy a zsidókérdés elintézése után vége annak az időnek, mikor neki dolgoznia kellett. Volt idő — hála Istennek, röviden tartó —, mikor a konyhalány úgy képzelte, ezentúl ő fog ágyban reggelizni, s a nagysága mossa el az edényeket. Oroszországban meg is tették, hogy az arisztokrata hölgyekkel sepertették a pétervári utcákat, és hogy a gaudium annál nagyobb legyen, télvíz idején kivágott estélyi ruhában és báli cipőben.
Ma emberségesebbek vagyunk, de ez a szólás a dolgoztatásról egészen komolyan vallja, hogy a zsidó ügy egyszerű helycseréje a dolgozóknak és dolgoztatóknak. Az ember beül az igazgatói szobába és dolgoztatja a tisztviselőket. A tisztviselő leül az asztalához és dolgoztatja a munkásokat. A munkás odaáll az esztergapadhoz és pofonvágja az inast. Aki dolgoztatott, természetesen zsidó volt. Az igazgató is, a könyvelő is, és aki dolgozott, keresztény. A lerázandó iga: a munka. Az elfoglalandó hely: a dolgoztatás. Nem zsidókérdést írok most, hanem az ellenkezőjét. Valamiképpen a bekövetkezendő helycserére elő kellene készíteni a jövendő dolgoztatókat, megértetni velük, hogy nem aranytojó kakasról van szó, aki annak tojik, akinek birtokába jut, hanem a dolgoztatás sokkal súlyosabb munka, mint dolgozás. Lám, a miniszter a legfőbb dolgoztató és az iktatódíjnok hivatalos ideje lejártával hazamegy, a miniszternek ellenben sem éjjele, sem nappala. A portás — őt szokták szembeállítani mint keresztényt a vezérigazgatóval, mint zsidóval — naphosszat szolgálatban van, de órákon át nincs dolga, míg a párnás ajtók mögött a vezérigazgatónak lélegzetnyi pihenője sincs. Az altiszt takarít, és hivatalos idő alatt csengetnek rá. De amíg csengőt nem hall, minden munka nélkül ül az előszobában.
A kereskedősegéd reggeltől estig áll a pult mögött, aztán hazamegy. A főnök úr ugyanezt teszi, de időközben és előtte meg utána gircel a vámhivatalban, hatóságnál, adófelügyelőségnél, küszködik az áruszerzéssel, számlálgatja, mikor esedékes a váltó, honnan szerzi meg a fizetéseket, mivel fizeti a házbért, villanyt és adót, aminek meg kell lennie, ha napokon át vevőt sem lát és a bankban kimerült a folyószámlája. Ha a vevő keres valamit, ami nincs, ha tele a raktár azzal, ami senkinek sem kell, ez az ő baja mellett az ő hibája is, és a legsúlyosabban ő lakol, aki a többit leteremtettézi az elkövetett mulasztásokért. Őt a kár teremtettézi le, olyankor is, mikor nem benne volt a hiba.
Utam naponta elvezet egy cipőműhely előtt. Nappal ott ül a mester három legénnyel, késő este pedig egyedül, és dolgozik térdszíjjal, dikiccsel és kalapáccsal. Ő a mester, az önálló iparos, aki dolgozik, mint a legény, és amellett lohol munka után, hogy legyen mit dolgoztatni. A munkás, ha leteszi szerszámát, megkereste kenyerét. A gazda, ha leteszi a szerszámot, verejtékezik a gondtól, hogy megadhassa munkásainak a megszolgált kenyeret. Az iparos is dolgoztató, és több munkával jár, mint a neki dolgozónak a dolgozás.
Biz ezek elemi dolgok, mint például, hogy ingyen a halál sem adja, mégis van foganatja az ingyen föld ígérgetésnek, és akit, szegény földmunkást, ezzel fölbiztatnak, álmodik a maga öt-tíz vagy akár ötven holdjáról, aszerint, mekkora adakozó kedvében van a szónok. És számít rá. Hogyne, ami van a földesúrnak, elég, és elég soká uraskodott. Most rajta a sor, a nincstelenen, őt is megilleti. Béres, cseléd volt eddig, ezentúl neki lesz bérese, cselédje, ő pedig, ha kedve tartja, beül a kocsmába vagy végignyújtózik a lócán és pipázva dolgoztat. Dehogy is gondolja így a komoly ember, de hát most tömegekről van szó, amelyek készen kapják a gondolatokat, vágyakat, igényeket és követeléseket.
A polgári társadalomban is új világ kerekedik, társadalmi, kulturális és gazdasági életet újjáteremtenek, világnézleti alapon. Ismétlem: nem zsidókérdést írok, hanem társadalmi, kulturális és gazdaságit. A zsidó mozzanat csak a gomb, melyhez a kabátot varrják. Most a kabát új: új szociális igazság, melynek velejét az új élet igénylőinek úgy hirdetik, ez pedig úgy képzeli, hogy ezentúl ők fognak dolgoztatni, és mások fognak dolgozni helyettük. Akitől ezt a formulát olvastam, éppúgy tudja, milyen híveket szerző hatása van ennek, mint az agrárapostol, aki ingyen földet ígér: nagyobb, mint a többieknek, akik nem lelkesítenek azzal, hogy nem osztozkodásról van szó, hanem többérték termeléséről. Más dolgozik, és én a más munkájából fogok élni — ez a kecsegtető délibáb, ez fog lelkeket és hevít fantáziákat, és hatóerejének mégis az a forrása, hogy a hevülőknek sejtelmük sincs róla, mekkora munka a dolgoztatás. Akik tudják, azokkal nincs baj, azok munkára vállalkoznak, nem dolgoztatásra. Kik vannak többségben — nincs róla statisztika. Bőségesen vannak vezető állásokban nem zsidók — a statisztika is mondja, hogy többen, mint a zsidók. Nem hinném, hogy ezeknek közömbös volna, hogy őket is henyélő nagyuraknak képzelik, és szívesen látnák társakul azokat, akik semmittevőknek nézik őket és ezzel a hittel kerülnek melléjük, hogy parancsolgatásért nagy fizetést kapni ők is tudnak. Nagyon is tudatában vannak, mekkora tudás és tapasztalat kell ehhez az úri parancsolgatáshoz, és milyen fáradtan és idegroncsoltan vetik magukat az autójuk puha ülésére, és ott is és otthon is és álmukban is dolgozik az agyuk, ez a robotra fogott motor, melyet sehogy sem lehet elállítani. A nagy fizetés és előkelő társadalmi rang és jólét nekik is kívánatos, de tudják, hogy csak addig tart, míg melléjük nem kerülnek azok, akiknek csak a nagy fizetés és előkelőség kell. Ők a tudói, hogy helyükön alkotni kell, és ha nem alkotnak, a meglévő is elvész, és oda a fizetés is, az előkelőség is. És tudják, hogy a gazdasági élet egységes szervezet, és akárhol henyeséggel, hozzá nem értéssel gyengítik, az ő munkájuk is értékét veszti. Felekezetileg, fajilag rendben, ha vannak is, mégis csak tiltakozik az önérzetük, hogy léha fizetésfelvevőknek nézzék őket, akikhez a fölpropagandázott csak egyszerűen kerülhet egyivásúnak és egyértékűnek.
A földosztó apostolok ellen föllépnek, az ipari és gazdasági téren akadálytalanul, itt-ott bátorítva terjesztik a dolgoztatók tanát, a dolgozók rabságából való kikerülésével. Bizony szükség volna az egész ország érdekében a másik, a létfenntartó tan hirdetésére: a felelősét, ami a dolgoztatókat jobban jellemzi, és a felelőtleneket, akiknek dolgoztatása amazoknak súlyos hivatása. Tudni és érezni, hogy ezrek sorsa függ a jó vagy rossz intézkedésektől, és ez a felelősség adja meg nekik a jobb módot és magasabb rangot. És nem lehet megállani a nagy vállalatok vezetésénél — a legkisebb műhely vagy bolt is nemcsak az iparos vagy boltos személyes kockázata, hanem felelős azoknak a sorsáért, akiket az ő tönkremenetelük tönkretesz. A dolgoztatás nem állásban elhelyezkedés, hanem felelősség. Isten, haza és ember nevében. Eddig így volt. Ezentúl? Ha csak dolgoztatók lesznek, úgy lehet, nem ők jönnek, hanem a vízözön.






































