Kétségtelenül perverz igazság- és jogérzet, mely azt mondatja velem: a piszokból, gyalázatból és aljasságból, melyet a liberalizmusra kentek, egy fröccsenésnyit sem engedünk. Ez a mienk, egyedül megmaradt tulajdonunk. Ha már elláttak vele, ne részesítsenek benne másokat is.
Hangsúlyoznom kell a tényt: a liberalizmus uralma 1918. október 31-én szűnt meg. Károlyi Mihály a liberális renddel találta magát szemben, a keresztény kurzus Kun Bélával, nem pedig a liberalizmussal. Innen kezdve a keresztény nemzeti irányzat vette át az uralmat a bolsevizmustól, és változatlanul, Friedrich Istvántól kezdve Imrédy Béláig egy és ugyanaz a szellem érvényesült. Amit akart, alkotott és rombolt, ezért a maga egészében felelős, minden alkotásáért és minden rombolásáért. A lábbeli kezdetben lehetett gyermekcipő és most már csizma, de aki benne jár, a gyermek és férfi kezdettől fogva ugyanaz. És nem járja, hogy a húsz esztendős ma sárral dobáljon tizenöt, tíz és öt esztendős saját magára, mintha nem is ő lenne az, hanem tőle egészen idegen, valósággal ellenség, akitől számon kell kérni nemzetrontást, korrupciót, silány önzést és — liberalizmust, melyet vád szerint álnéven és álarccal táplált és élesztett.
Könnyű kimutatni, hogy amit a kommunizmust követő tizenkilenc esztendő kezdett és folytatott, szakasztott ugyanaz, ami most a közéletben egyfelől uralkodik, másfelől tombol. De semmiképpen nem ugyanaz, mint ami a liberalizmussal megbukott. Erre lehet rákenni, hogy egész történelme benne van a Compassban, minden vezető politikus igazgatósági tag volt és bankvezér akart lenni. 1919 után? Ha ketten csinálják ugyanazt, mondják ugyanaz. A Compassban a nevek rohamosan nem apadtak, hanem megváltoztak, és a zsidó nevek helyébe keresztények kerültek, Isten ments, nem a tantiémekért, hanem az eszméért és elvért. Az elv: megtörni a zsidók gazdasági uralmát, és a keresztülvitel természetes módja: a zsidó pozíciók betöltése nem zsidókkal.
Akiket most csáklyásoknak, lomtárba való öregeknek és terméketlen okoskodóknak mondanak, és rájuk is fogják, hogy mindent csak a profitért csináltak: hittel, odaadással ezt az eszmét szolgálták, és ellene fordulván az utcai pofozásnak, csöndben, kitartóan és békén az életereket vagdosták keresztül. Ők a csendes, de cselekvő antiszemitizmus munkásai voltak, és az eredmény nem éppen dicstelen. Ami most befejeződött, alattuk szökkent kalászba, és az ő halhatatlan érdemük, hogy a zsidótörvény már nem talált tennivalót az állami és községi közigazgatásban s az azoktól függő intézmények területein, ahol pedig lelt volna az úttörők munkája nélkül.
Ha nemzeti érdek, hogy most a gazdasági pozíciókat is másképp töltsék be, nem volna szabad vádat kovácsolni, hogy az elődök már törvény nélkül is megtették, és nem éppen ügyetlenül vezették be ezt a folyamatot. Nem, nem hagyhatom szó nélkül, hogy ami most elkövetve érdemdús nemzetmentés, néhány évvel előbb aljas Compassba törtetés lett volna, melyért zsidónak szánt lámpavas jár. Keresztények voltak, keresztény politikát szolgáltak, a liberalizmust a jelentéktelenség és gyalázat odújába kergették és a nemzeti eszmét…
Itt hadd álljak meg. A nemzeti eszmének volnának ezek az öreg csáklyások, ha nem árulói is, de renyhe elhanyagolói? Az odúból, melybe kergették, felhörög a liberalizmus; a közelmúltatokat pedig tiszteljétek, mert ez is a tietek, mint a letelt tizenkilenc esztendő minden gondolata és cselekedete. Ők írták alá Trianont? Igen, de 1938-ig ti is tűrtétek. Viszont ők találták ki a halhatatlan jelszót: nem, nem soha! Ami nélkül most nem lenne 1938. Ők sandítottak mindig a nyugati demokrácia felé és verték szolgailag a mellüket: csak békés eszközökkel? Viszont ők voltak, akik megkeresték és megtalálták az összekötő szálat a fasiszta Olaszországgal, és a nyugati demokrácia világához tartozott akkor Németország is. Nemzeti érdek volt nem szembenállni sem Francia- és Olaszországgal, sem a demokrata Németországgal. Az ő idejükben nem lehetett Münchenben összeülni négyes konferenciára, csak tartani a történelmi jogot és időleges békéért nem adni oda ezt egy tál lencséért. Nem is adták oda. Nemzeti vonatkozásban ne nyúljanak ezekhez a lomtárba valókhoz, mert rút nemzetgyalázás akárkikre is ráfogni, hogy lett volna idő és lettek volna magyarok szemben a magyarság ideáljaival; és most, mikor a kocka el van vetve, a nemzet kebelében volnának mások is, nemcsak hazafiak. Az odúból a gyalázat és piszok köpenyével borítva a liberalizmus is belekiáltja a világba: a nemzet jussát pedig nem hagyjuk.
Igen, a szociálpolitika, melynek szüksége most napiparancs. Itt már azt kell mondanunk: ezt a hibát vagy bűnt mi vagyunk illetékesek váddá avatni, nem pedig a ma urai, akik e váddal szabadulnának a felelősség alól, mely őket mint a lefolyt két évtized oszthatatlan és egy lélekre valló mai képviselőit éppúgy terheli, mint a régebbieket. A szociális helyzet, mely égbekiált, ezalatt a húsz esztendő alatt fajult el, a keresztény nemzeti korszak elején még volt meg. Húsz esztendőn keresztül mi voltunk, akik a politika végzetes hibáit és tévedéseit feltártuk. Jogunk és hivatásunk volt, mert szembenálltunk ezzel az irányzattal, nem pedig mögötte ültünk és helyeseltünk volna. Ez a rendszer az étatizmuson kezdte: mindent alárendelni az államnak. Ennek az elvnek oltárán költöttek el nemzetközi kölcsönt, bocsátottak szélnek tisztviselőket, tenyésztették ki a szellemi proletariátust azzal, hogy állásokat be nem töltöttek. Ezzel a politikával mértek mindent az államháztartás egyensúlyához, és tagadtak meg minden gazdasági és társadalmi szükséget — fedezethiány címén. Az egyensúly érdekében apasztották a fizetéseket és emelték az adókat, a fedezet hiánya miatt szüntették meg a legelemibb beruházásokat, és egyre csak az államháztartás egyensúlyát gondozva jutottak a nyolcvanmilliós deficithez, és adóval, megkötésekkel, erőelvonással sújtva minden magánvállalkozást, teremtettek olyan társadalmi nyomorúságot, szellemi és fizikai munkanélküliséget, mely végül, mint minden nyitott seb, önmagából váltotta ki védelmét: a szociális politika forradalmi követelését, melyet új evangéliummá avatott a kormányrendszer.
Az étatizmusnak, az államnak a társadalmat kiélő és sorvasztó rendszernek nem volt ellenzéke a keresztény nemzeti politika kebelén belül. Az étatizmus a keresztény nemzeti gondolatnak egyetemes vezérmódszere volt, ebben élte ki magát, ebben látta a háború utáni Magyarország megváltását. Miért ne valljuk be bűnünket, miért ne hivalkodjunk vele? Ennek az újságnak minden száma tanulsága, hogy a költségvetés pénzhez tapadt materializmusával szemben mi hirdettük lelkünk szakadtáig, hogy fordítva: a társadalom életképességére kell építeni az államot, a társadalmat pedig munkaereje igénybevétele útján lehet életképességben megtartani. Nem az a fontos, mennyi a pénzünk, mert kevesebb van, mint kell, hanem a munkaerő felhasználásával kell több pénzt csinálni a munkás és az állam számára. Munkaerő pedig bőven van, mutatja a munkanélküliek ijesztő tömege, melynek értékeit minálunk éppoly esztelenül elpocsékolták, ahogy Brazília az eladatlan kávét fojtotta tengerbe, a túlsok búzát pedig odaát fölégették, hogy ne csináljon árlenyomó hatást az eladhatóra.
A múltnak ez a kritikája a mienk, és nem engedjük át a mai irányzatnak, ha gyakorlásával szabadulni akar a tegnap felelősségétől. E múlt nélkül nem lenne szociális probléma, melyre büszkék mint megoldásra vállalkozók, és bűnül róják fel azoknak, akik szervesen hozzájuk tartoznak, de megtették őket ellenségüknek. Megtagadván a múltért és jelenért való felelősségüket, egyszersmind szabadulnának a vetélytárstól is. A lefolyt tizenkilenc esztendő egy és oszthatatlan rendszer, melynek csak a liberalizmus eltiprására volt jogosultsága. A többi mind az övék, a többi mind — ők maguk.
Az eltiport liberalizmus pedig nem enged át a mának semmit a gyalázatból, mellyel őt illetik, és gyalázattal tetézetten, az alvilágból, melybe üldözték, ordít kifelé: a magyar gondolat, a magyar jog, a magyar jövő a mienk is, ebből nem engedjük magunkat kirekeszteni. Önmegtagadással, verejtékkel és vérrel szolgálni a mi jogunk is, mert az odú, ha oda száműztek, szintén a hazánk.
