A magyar szabadelvűek mozgalma a zsidók egyenjogosításáért 1840-ben

Magyarországon a tizenkilencedik század harmadik évtizedében indult meg az a reformmozgalom, mely a származáshoz fűzött ősi kiváltság helyébe az emberi jogot, a politikai szabadságot, az állampolgári egyenlőséget iktatta. A szabadelvű eszmékért folytatott küzdelemnek Magyarországon minden más országétól eltérő, különleges fordulatai vannak. Sok helyütt alulról ostromolták a várat, és az érdekelt jogtalanok kerültek szembe a birtokállományt védő kiváltságosokkal. Volt eset arra, hogy felülről az uralkodó rombolta le a régi rend oszlopait. De mikor sem alulról nem követelték, vagy nem követelhették súllyal és tekintéllyel, felülről pedig egyenesen megakasztották a jogok kiterjesztését, és a magyar történelmi osztály odaállt az eltiportak mellé, hogy saját kedvezményeinek feláldozásával emberré tegye a páriát — ez olyan mozdulat volt, mely a magyar szabadelvűek küzdelmét páratlannak mutatja a maga nemében. Grünwald Béla írja A régi Magyarország című klasszikus művében:

„Hosszú tespedés után Magyarországnak első történelmi egyéniségei csak a következő korszakban (melyről szóltunk) kelnek fel, és ezek azok, akik magasabb eszmék nevében támadják meg a fennálló jogrend alapjait. Történelmünk következő korszakának fénye s e korszak kiváló alakjainak, egy Széchenyinek, Deáknak, Eötvösnek s végre Kossuthnak történelmi nagysága nem is érthető a nemzet e mély süllyedése nélkül. Nem válhatott naggyá, aki belenyugodott Magyarország akkori intézményeibe; a nagyság feltétele a nemzet világnézetével s jogrendjével való meghasonlás volt. Ha ők is küzdelem nélkül belenyugodtak volna s nem keltett volna lelkükben mély undort s szánalmat a nemzet akkori állapota, ők is törpék maradtak volna, mint e korszak nemzedékei. Nagyságuk alapja az, hogy küzdöttek a fennálló jogrend ellen, s hogy azt valóban meg is döntötték.”

Még egy rendkívüli körülmény teszi sajátossá a magyar szabadelvűség nagyszerű mozgalmát. A monarchián belül Magyarországnak küzdenie kellett nemzeti önállóságáért, nem is a gazdaságiért, melyről szó sem lehetett, hanem a lelki, a közjogi szuverenitásért, amelynek mindig a nyelv volt legtermészetesebb kifejezése és legfontosabb tényezője. A magyar közéletben sokáig hivatalos nyelv a latin, a főurak társalgási nyelve pedig a német volt. Rendkívüli harcot kellett megindítani és lefolytatni azért, hogy a törvények a hivatalos nyelven kívül a nemzet nyelvén is megjelenjenek. Párhuzamosan folyt a küzdelem a magyar nyelvért, a jogtalanok politikai jogaiért, a jognélküliek gazdasági felszabadításáért, szemben a főrendi tábla többségével, szemben a hatalom erőszakával és ármányaival. Horváth Mihály írja Huszonöt év Magyarország történelméből, 1823-tól 1848-ig című munkájában:

„Azon végzéseket is átküldték volt a rendek a felső táblához, mely szerint azt kívánták, hogy üzeneteiket a főrendek is hozzájuk magyarul intézzék. Mondják, e napokban gróf Cziráky országbíró, mikor értesült arról, hogy a magyar nyelvet visszaállítják természetes jogaiba, sírva panaszkodott asztalához hívott vendégeinek és felkiáltott: Vége a magyar alkotmánynak!”

A jogfosztó, nyelvkobzó, néposztályokat elnyomó magyar alkotmánynak vége is lett, és helyére jött az új, a friss, a népbarát, emberszerető magyar alkotmány, mely az országot az európai jog- és kultúrközösségbe beillesztette.

Mikor a zsidó szabadegyetem vezetősége felszólított, hogy a félévi tanfolyamon két előadást tartsak, arra gondoltam, hogy akkor, mikor a hívők az ősi vallás nemes hagyományait oly kegyelettel ápolják, a hitéletet annyira kimélyítik és a zsidóság egyetemes történetének kiemelkedő mozzanatait oly széles körökben ismertetik — ugyanakkor az emancipáció hazai történetét oly kevéssé ismerik, sőt alig derítették fel annak közvetlen és nevezetes előzményeit, amelyeket éppen a reformmozgalom szabadelvű apostolai kezdeményeztek. Ezért választottam előadásaim tárgyául a reformkorban alkotott első magyar törvényt, mely a zsidókról szól, és a magyar törvénytárban mint az 1840. XXIX. törvénycikk szerepel. A magyar országgyűlés képviselőházának könyvtárában és Pest megye levéltárában kutattam e törvény keletkezésének körülményei, tárgyalása és meghozatalának módozatai után. A haza és a vallás iránt való kötelességemnek teszek eleget akkor, mikor kutatásaim eredményét elé tárom, és Nagy Miklós képviselőházi könyvtárigazgatónak és Rexa Dezső Pest megyei főlevéltárosnak köszönetemet nyilvánítom.

Az anyag megértése céljából meg kell világítanom az akkori rendi és társadalmi viszonyokat. 1848 előtt a közjogi helyzet Magyarországon a következő volt:

Az ország lakosai (regnicolae) négy rendben tagozódtak:

1. Főpapok rendje (praelati).

2. Zászlósurak és főnemesek rendje (barones regni et magnati). Ez a kettő alkotta a felső táblát.

3. Nemesek rendje, köznyelven: Magyarország karai és rendei (Regni Hungariae status et ordines).

4. Szabad királyi városok rendje (ordines urbium regiarum). Ez a két utóbbi volt az alsó tábla.

Ez a négy rend vett részt az országgyűlésen, de nem egyforma joggal.

A főrendi tábla tagjai személy szerint voltak tagjai a felső táblának — a nemesek rendje az alsó táblán vármegyénként képviseltette magát két, utasítással küldött követtel. A szabad királyi városok pedig szintén két, a kisebbek egy követet küldtek. De az összes városi követek szavazata csak egyet számított, tehát az összes együttvéve annyit, mint egy vármegyei nemesi követ.

A nem nemeseknél a jogtalanoknak fokozatai voltak. Legfelül állott a szabad királyi város polgára, akinek a jobbágynál több, a nemesnél azonban kevesebb joga volt. Grünwald Béla kitűnő művében így ír a városi polgárról:

„Polgárság nagyobb része német volt és nem vett részt a nemzet szellemi életében. A városnak önállósága nincs, elnyomja a királyi kamara, városi közélet nincs és mint országos rend sem jut érvényre. A nemesség liberális része a polgárság támogatása nélkül vívja ki a demokratikus eszmék és intézmények diadalát.”

A parasztságnak jogai nem voltak, csak kötelességek terhelték. Ki volt szolgáltatva a földesúr önkényének és gazdasági érdekének. A paraszt bírája földesura, kinek érdekében áll elnyomni őt. A parasztnak nincs közjogi és még magánjogi személyisége sem.

A jogtalanságnak utolsó fokozatában élt a zsidóság. Még a szabad királyi városokban biztosított lakhatási joguk is több helyen csak papíron volt. Vásárra bemehettek a városba, de éjszakára vissza kellett térni falusi otthonukba. Azok a városok, amelyek megtűrték őket, földesúri birtokok voltak. Nem csekély számban voltak egyházfejedelmek és káptalanok, melyeknek birtokain zsidók laktak. Különben ki voltak zárva az ingatlanból, a céhekből, a tudományos pályákról, kivéve az orvosi szakot, melyre való rátermettségüket gyorsan bebizonyították. Marczali Henrik említi Magyarország története II. József korában című nagy művében:

„Mintha a császárnak emberséges és a politikának megfelelő eljárása azonnal meghozná a gyümölcsét, már 1781-ben látjuk, hogy egy magyar zsidó tudományos pályára lép. Egy zsidó ifjú engedelmet kér a doktorátus letételére. A magyar kancellária a csehtől kérdezi, minő eljárást követ és válaszul nyeri, hogy zsidó is végezheti a jogi és orvosi tanfolyamot. Az elintézés ez értelemben történt.”

Viszont Mária Terézia 1744-ben törvény nélkül, az országgyűlés hozzájárulása nélkül behozta rájuk a megszégyenítő türelmi adót (tolerantialis taxa), mely több mint száz éven keresztül alázta meg a hazai zsidóságot. II. Józsefnek átmeneti könnyítései után, melyeknek egy részét az 1790-i országgyűlés papíron fenntartotta, a zsidók visszaestek a régi jognélküli állapotba.

Az a szabadelvű szellem, mely Deák Ferenc megjelenése óta az alsó tábla többségét áthatotta és amely utat talált a vármegyék nemességéhez és nemesi gyülekezeteihez, de a felső tábla egy részéhez is, észrevette és magához emelte a jogtalan osztályok minden nemét, a polgárt, a jobbágyot és a zsidót.

A nevezetes és emlékezetes 1839–40. évi országgyűlés elsősorban azokkal a súlyos sérelmekkel foglalkozott, melyek a szólásszabadság elnémítása, a szabadelvű eszmék terjesztésének eltiltása és törvénytelen úton hozott ítéletek által érték a magyar közéletet. Az országra lidércnyomásként hatott az üldözés alatt megvakult báró Wesselényi Miklósnak, az országgyűlési ifjúságnak, köztük a fogságban megőrült Lovassy Lászlónak és végül az akkor még csak sajtótudósítóként szereplő Kossuth Lajosnak elítéltetése és bebörtönzése. Mit követtek el? Wesselényi báró Szatmár megye közgyűlésén beszédet mondott a kormányzati rendszer és a kiváltságos osztályok által egyformán elnyomott jobbágyság érdekében, mire felségsértés címén megindult ellene a hűtlenségi per. Az országgyűlési ifjak Pozsonyban társalkodási egyletet alakítottak és ebből üdvözölték Wesselényit, mire a katonaság összefogdosta őket. Kossuth a felpezsdült vármegyei életről közölte a Törvényhatósági Tudósításokat, melyeket a nádor betiltott és Kossuthot fogságba vetették.

A sérelmek között elsőnek szerepelt a Pest megyei Ráday Gedeon gróf esete. Ráday ellen szintén becsületvesztési per indult azért, mert Pest megye közgyűlésén szót emelt a szólásszabadság áldozatai mellett. Pest megye erre való tekintet nélkül a Pozsonyba 1839. június 2-ára összehívott országgyűlésre Rádayt és Szentkirályi Móricot választotta követül. A kancellária Pest megyéhez sürgős leiratot küldött, melyben a választást törvénybe ütköző merényletnek nyilvánítva, a megyének meghagyta, hogy Ráday helyett más követet válasszon. Maga Deák Ferenc nyilatkoztatta ki, hogy e leirat a követválasztási jog és a képviselői függetlenség súlyos sérelme, melynek orvoslása előtt semmiféle tárgyalásba bocsátkozni nem lehet. De miután az alsó tábla vezető férfiai később biztosítást nyertek aziránt, hogy az elítélteket amnesztia útján szabadon bocsátják, ami meg is történt, a Ráday-ügyet úgy intézték el, hogy Ráday lemondott a követségről.

Pest megye az emancipációért

Ráday helyére Pest megye, a vezérvármegye Dubraviczky Simon első alispánt küldte követnek Szentkirályi Móric mellé.

Pest vármegye még 1839. esztendő Szent György hava (április) 15-én közgyűlést tartott, amely folytatólag 20-án a következő végzést hozta:

2758. Folytatólag vizsgálat alá vétetvén az országgyűlési tárgyakkal foglalkozó küldöttségnek tudósítása:

Végzés:

Indítványba hozatván a zsidóságnak hazánkban és más nemzetek példájára polgári jogokkal megajándékozása, mielőtt ezen oly sok oldalú tárgy a közgyűlés által tanácskozás alá vétetett és iránta a dolog velejét illető határozat hozatott volna, megfontolás s véleményének előterjesztése végett az országgyűlési tárgyakkal foglalatoskodó küldöttséghez utasíttatott.

Pest megye még 1837. november 14-i közgyűléséből küldöttséget választott a sérelmek összeszedése és a jövő országgyűlésre a követeknek adandó utasítások elkészítése végett. E küldöttség a netalán ennek utána közbejövőknek is nyilvánosságban tartása tekintetéből állandónak nyilváníttatott.

A küldöttség a következőkből állt: első alispán Dubravitzky Simon elölülése alatt gróf Károlyi György, gróf Ráday Gedeon, gróf Teleky Sámuel, Jankovits Miklós, Kováts György, Fáy András, Benyovszky Péter és Tahy Károly táblabírák, másodalispán Földváry Gábor, Gál József főügyvéd, Zlinszky János főszolgabíró és Nyáry Pál aljegyző.

A küldöttség a hozzá utasított tárgyat elvégezvén, azt az 1839. június 10-i közgyűlés elé terjesztette, amelyen az egybegyűlt rendek ez alapon országgyűlési követeiknek a következő utasítást adták:

3258. sz. Miután a magyar nemzet a zsidókat az ország nem különben nemzetének, hanem csak különböző vallású polgárainak ismeri meg, s a magyar polgárokat illető polgári jogokban kész ingyen részesíteni, anélkül, hogy az eddigi tapasztalás által státus céljaival legkevésbé ellenkezőnek nem bizonyított s ennélfogva a törvényhozás körén kívül eső vallások s szertartások változtatását kívánná, azt, hogy magokat mindazon intézeteknek és szabályoknak, melyek a más vallású idegen ajkúak magyarosítására nézve eddig fennállanak és ezután tétetni fognak, alávessék és arra törvény által is kötelezve legyenek, méltó joggal követelheti!

Pest vármegye két követe közül Dubraviczky Simon a legelső alkalommal, mikor erre mód nyílott, előterjesztette a zsidók polgárosítására vonatkozó indítványát.

Az országgyűlés legtöbb idejét a sérelmek tárgyalása foglalta le. Az alsó és felső tábla ebben az ügyben 23 üzenetet váltott egymással, míg sikerült az alsó tábla hősies magatartásának elérnie azt, hogy az országos hírű foglyokat szabadon bocsássák. A hátralévő időben letárgyalták a királyi előadásokat, megalkották a jobbágyságot érdeklő úrbéri örökváltságról szóló törvényt, továbbá a váltó-, a kereskedelmi és a gyári törvényt, amelyek nagy rést ütöttek a nemesség kiváltságain, mert az eladdig érinthetetlen nemes adóst a hitelező irányában személyére és vagyonára nézve a köztörvény alá helyezték.

Ilyen körülmények között és ilyen előzmények után történt, hogy Dubraviczky az 1840. március 9-i kerületi ülésen utasítása alapján előterjesztette a zsidókra vonatkozó indítványát.

A kerületi üléseknek ez idő tájt rendkívüli jelentőségük volt. Pompéry Aurél dr. A hűtlenségi perek történetéről szóló munkájában megállapítja, hogy a kerületi ülések az országos ülések előtt folytak le. Míg az országos ülések az országgyűlésnek hivatalos ülései voltak, a kerületi ülések a régi magyar törvényhozásnak az országos ülésekkel egyenértékű, sőt ezeknél még döntőbb hatású szerveivé nőttek ki magukat.

A kerületi üléseken a rendek — nem a főrendek — összessége vett részt. Minden kerületi ülésnek két elnöke volt, akiket a rendek maguk közül választottak, mégpedig hetenként más kettőt-kettőt az ország négy kerületéből: a dunáninneniből, a dunántúliból, a tiszáninneniből és a tiszántúliból. Miután az alsó tábla országos ülésein elnöklő királyi személynök és a királyi tábla tagjai a kerületi üléseken nem vettek részt, a rendek a kormány ellenőrzése nélkül tanácskozhattak és szavazhattak. Minden ügy, minden javaslat sorsa igazában a kerületi ülésen dőlt el, úgyhogy az, ami az országos üléseken — a rendek tábláján — történt, csak hivatalos megpecsételése volt már annak, amit a kerületi ülés elvégzett.

Pulszky Ferenc Életem és korom című nagy érdekű korrajzában így ír a kerületi üléssel kapcsolatban: az országos ülésekben Szerencsy elnökölt, a személynök, de befolyása alig volt, mert lassan-lassan az országgyűlés minden teendője kizárólag a kerületi ülésekre szállt, az országos ülés csak hitelesítette a kerületi határozatokat.

A kerületi ülésről nem maradtak fenn nyomtatott közlemények. Országgyűlési tudósítások címmel adták ki kéziratban az értesítéseket. A magyar országgyűlés képviselőházának könyvtárában, Nagy Miklós könyvtári igazgató lekötelező előzékenysége folytán sikerült a külön helyen elzárt és őrzött kézirati példányt megszerezni, átnézni és a következőkben közreadni:

Dubravitzky indítványa

Országgyűlési tudósítások

Szerkesztik: Stuller Ferenc és Bodor Ábrahám. Pozsony, 1840. március 11.

A március 9-i kerületi ülésben több indítvány tétetett, nevezetesen Dubravitzky (Pest) a zsidók türelmi adójának megszüntetését és polgárosítását indítványozta.

Dubravitzky ekképpen terjesztette elő indítványát: Felhívom a tekintetes rendek figyelmét egy oly néposztályról való gondoskodásra, mely az egész világon elszórva, vallási és polgári helyzetére nézve a többi osztályoktól elszigetelten, közállományi tekintetben igen ferde állapotban van. Értem a zsidó népet. Nem feladatom ugyan annak más országokbeli helyzetét előadni, csupán azt mondom, hogy ott, ahol e néposztálynak megadták a polgári szabadságot, nem lett a közállománynak veszedelmes. Így Észak-Amerikában, a szabadság hazájában ők is a többiekkel egyenlő polgárok. Angliában látjuk, hogy sheriffnek választhatnak. Francia- és más művelt országokban is megvannak polgári jogaik. Miért kellene ezt nálunk tőlük megtagadni? Holott, ha egyebet nem említek, a közadót éppen úgy fizetik, mint a többi néposztályok, minden terhet úgy visznek, mint honunk minden más nem nemes lakosai — katonát szintén úgy adnak —, és mégis a többi polgárokkal közös jogokban legkevésbé sem részesülnek. Nézzük: vajon a legügyesebb mester is bevétetik-e a céhekbe? Távol legyen, hogy a céhek hasznait pártolnám, addig csakugyan igen kívánatos, hogy oda a zsidók is bevétessenek. Vajon ha úrbéri telekre akarna telepedni, nem tétetnek-e ebben akadályok? Vegyük, hogy egy zsidó katona kíván lenni: ugyan kérdem, lehet-e olyannak egész feláldozással védeni azon hazát, melyben ellene a legnagyobb előítéletek uralkodnak? Melyben az ő hasznos szolgálatai nem vétetnek figyelembe? Igaz ugyan, hogy magam láttam egyet, kinek érdemrendek díszítették mellét — de ez nem mehetett volna-e feljebb, ha vallása iránti előítélet nem volna az akadály? Vegyük, hogy tudós akar lenni: már itt ugyan nem vetnek határt az előítéletek lelki kiművelődésének. Látjuk a többek között Mendelssohnt, mennyire vitte tudományát; látjuk — mert magam is hallottam —, hogy a pesti egyetemen az orvosi tudományokban a zsidó ifjak a legszorgalmasabbak. Igen, de mindnyája orvos nem lehet, és így kénytelen oly életnemet választani, mellyel legalább anyagi jólétet szerezhet magának, kénytelen kereskedő lenni, és mivel mint egy kivettetett az emberi társaságból, gyakran nem maradt egyebe hátra, mint hogy csalással szerezzen vagyont magának. És íme itt látjuk a nemezist ellenünk, mert azoknál, kiket a társaság megfosztott a jogoktól, ott van a legtöbb forgó pénz, és noha a királyi városokban és több más helyen el vannak tiltva a házvételtől, noha nekik nem szabad nemesi jószágokat bírni, mégis íme, mi történik? Aurum pervadit omnia fata: ők mind a királyi városokban házakat, mind már nemesi jószágokat bírnak más keresztények neve alatt. De ha csak az emberiség szempontjából vesszük is a dolgot: hogy ők csak azért, mert az Istennek közlevegőjét szívják, türelmi adót fizessenek? Ezen adónem eltörlése iránt már más alkalommal is előadattak itt a kerületi ülésben a kívánatok, és azt a rendek már akkor elfogadták; most már nincs egyéb hátra, mint hogy e néposztály, melyről be van bizonyítva, hogy a közállományra nézve nem veszedelmes, polgárosíttassék. Azt kívánom tehát, hogy ezen vallásbeliek is úgy tekintessenek, mint más vallású, polgári jogokkal bíró lakosok; adassanak meg nekik is azon jogok, melyekkel hazánkban minden nem nemes személyek és városiak bírnak, mégpedig nemcsak hazánkban, hanem a társországokban is; míg a céhek fennállnak, azokba ők is bevétessenek; ne legyen akadályul vallásuk, hogy ha különben érdemeket tettek, nemességgel is megjutalmaztassanak; egyszóval, hogy mindazon jogokkal élhessenek, melyekkel élnek a haza többi nem nemes polgárai.

Előadását köztetszés és helybenhagyás követvén, a rendek e tárgyban feliratot és törvényjavaslatot tesznek, Őfelségének felterjesztendőt.

A zsidók emancipációját Magyarországon először indítványozó Dubravitzky Simon életéről és működéséről a következő adatokat sikerült megtudni. Ezek részben a Turul, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság közlönyének XXXII. kötetében, 1914-ben jelentek meg Benkó Imre tollából.

Dubravitzky Simon Dubravitzky György zólyomi földbirtokos és felesége, Schindler Amália második fia volt; 1791-ben született. Az első fiú, Dénes 1806 októberében írta alá Debrecenben öccsével, Simonnal együtt az öreg kollégium törvényeit. Itt csak két évig volt, és 1809-ben Bereg megye alispánja mellett volt joggyakorlaton. Akkor volt a nemesi felkelés. Ebből az alkalomból Dubravitzky Simon levelet írt anyjának, melyben kifejti, mennyire restelli, hogy egészséges fiatal ember létére nem vehet részt személyesen a felkelésben. De megnyugszik anyja végzésében, hogy miután legidősebb fia, Dénes már úgyis a harctéren van, nem akar tőle megválni.

1812-ben vármegyei kancellista, „kis követ”, Zólyom megye követe, báró Radvánszky mellett. Ez évben megszerzi ügyvédi oklevelét. 1813-ban Pest megye szolgálatába lép mint esküdt. Kiváltja nagybátyjától a még atyja által elzálogosított tápiószelei birtokrészt, és maga is gazdálkodik. 1818-ban kecskeméti alszolgabírónak választják. 1825-ben a nádor-főispán kecskeméti főszolgabírónak helyettesíti. Pest megye közgyűlésének jegyzőkönyve 1829. szeptember 30-ról a következőket tartalmazza:

„A másodalispáni hivatalra jelöltetnek: Szilassy László, Beniczky Ádám, Földváry Gábor és Dubravitzky Simon, kik közül szinte hosszabb vetélkedés után a többség által Dubravitzky Simon kiválasztatott.”

Dubravitzkyt a megye karai és rendei annyira megkedvelték, hogy alig egy év múlva, 1830. augusztus 3-án Szentkirályi László szeptemvir mellé követül választják.

1832. október 23-án Pest megye tisztújító közgyűlésén Dubravitzkyt első alispánnak választják. A jegyzőkönyv erről az aktusról így szól:

„Mindezek után ő császári és királyi főhercegsége — a nádor — az első alispáni hivatalra a következőket méltóztatott legkegyelmesebben jelölni: Dubravitzky Simon, Sárközy Imre, Mérey László és Beniczky Ádám urakat, kik közül nevezetesen kitetsző és minden kételkedést eloszlató általános felkiáltással Dubravitzky Simon úr első alispánnak kiválasztatott.”

Pest megye Dubravitzkyt 1832-ben, majd Ráday Gedeon gróf lemondása után 1840 novemberében újra követnek választja. November 12-én jelenik meg először a pozsonyi országgyűlésen, és mindjárt aznap felszólal a katonai kihágások tárgyában. Beszédet mond a szólás-, a vallás- és a személyes szabadság érdekében.

Tizenhárom évi Pest megyei alispánsága után a Magyar Királyi Helytartótanács tanácsosa lett. 1848-ban Deák Ferenc igazságügy-miniszter osztályigazgatónak hívta meg a minisztériumba. Mikor Deák visszavonult, Dubravitzky is lemondott. Meghúzódott Tápiószelén — mint mondani szokta — „hét szilvafája alatt”. 1849. április 24-én halt meg.

Pest megye főispánja, József főherceg, a nádor hivatalosan is sokat érintkezett az alispánnal, és mint az egykori feljegyzések mutatják, a nádor különösen megkedvelte Dubravitzkyt.

Kölcsey Ferenc Országgyűlési napló című művének jegyzeteiben ezt írja Dubravitzkyról:

„A pesti Dubravitzky értelmes, jókedvű és ritka egyenességű férfiú, ki a maga nehéz állásában, mint a nádor megyéjének alispánja és követe s mint az ellenzék egyik nevezetes tagja, már két országgyűlésen közbizodalomra érdemesült.”

Kossuth Wesselényihez írt leveléből:

„Egy hónapi távolléte után szép munkásságának körébe visszatér köztiszteletű Dubravitzkynk.”

Benkó Imre életrajzírója a Turulban így ír róla:

„Habár mint a nádor megyéjének alispánja kényes helyzetben volt, ennek dacára sem habozott a legkényesebb kérdésekben kifejezni szabadelvű meggyőződését, de ezt mindig annyi tapintattal tette, hogy szilárd ellenzéki magatartásával sem vonta magára soha a nádor haragját.”

Dubravitzky elfogadott indítványa újra szóba került a március 19-i kerületi ülésen. A felirat és törvényjavaslat hitelesítése kapcsán a következő vita folyt le:

Az 1840. március 19-i kerületi ülés

Elsőként a zsidók polgárosítása tárgyában az üzenet, a felirat és a törvényjavaslat hitelesítése volt napirenden. A törvénycikk úgy volt szerkesztve, hogy a zsidó vallás a jövőben bevett vallásnak nyilváníttatik; a zsidó vallásúakra nézve először a türelmi adó eltöröltetik, másodszor a zsidók az ország egyéb nem nemes lakosai által gyakorolt minden polgári jogban a magyar Szent Korona alatt mindenütt egyaránt részesíttetnek. Pázmándy a „bevett vallás” kifejezést — nehogy abból nagy következéseket vonjanak, s miatta a dolog a főrendi táblán hátráltassék — kihagyatni kívánta. E nézetet pártolta K. Horváth, Posavetz, Szentiványi (Nógrád), Hertelendy (Zala), Perczel, Lónyay (Bereg), Bernáth (Ung), Hertelendy (Torontál) és Faschó. Ellenben azon elvből, hogy ha polgárilag bevétetnek, vallásukat is be kell venni, különben ismét csak tűrt vallás lesz, a szerkezetet pártolta Beöthy (Bihar), Dubravitzky (Pest), Klauzál, Mihályi, Justh, Luka, Várkonyi és Szentkirályi.

Szavazásra kerülvén a dolog, a többség 36 szavazattal 16 ellen a szerkezetet a komáromi javaslat szerint kívánta módosítani.

Miután ily módon a kerületi ülés minden tekintetben letárgyalta a javaslatot, gyors tempóban került az alsó tábla elé, már öt nap múlva, a március 24-i ülésen. A javaslat sorsára nézve a kerületi ülés lévén döntő, az országgyűlési tárgyalásnak nem volt nagy jelentősége. Az elölülő Szerencsy István hosszú bevezetése után rövid vita volt, amelynek érdekessége az, hogy a szabadelvűek abban egyáltalán nem vettek részt, nyilván azon okból, mert a kerületi ülésen történtekkel és főleg az eredménnyel feladatukat bevégzettnek tekintették. Érdekes, hogy a kerületi ülés Dubravitzky-féle javaslata ellen főleg a városi követek beszéltek, de az országos ülés többségénél eredményt elérni nem tudtak.

A karok és rendek a jogegyenlőségért

Az alsó tábla tárgyalása — 1840. március 24.

Az ülés megnyíltával Bohus János és Osztoluczky Miklós zólyomi követek mint időközi kerületi elnökök beadták a zsidók polgárosítása iránti üzenetet, feliratot és törvényjavaslatot.

Ugyancsak a nádori ítélőmester, Szögyényi Szögyény László királyi kamarás és tanácsos olvasta a zsidók polgárosítása iránti üzenetet és törvényjavaslatot.

Az elölülő — Szigethy Szerencsy István, ő császári és apostoli királyi felsége királyi személyes jelenlétének törvényszéki helytartója és tanácsosa, Arad vármegye főispánja — kijelentette:

Mindazok, melyek a kerületi üzenetben foglaltatnak, az emberiség tekintetéből szépek és igazak. Már régibb időkben is figyelmet fordított hazánk ezen nemzetségre, és e végből már az országos választmány is adott irántuk véleményt. Azonban éppen azon körülállás, hogy ezen nép Európának minden tartományai között hazánkban letelepedni leginkább akar, elég bizonyságot nyújt afelől, hogy hazánkban ezen nemzetségnek is állása jobb és kedvezőbb, mint más országokban. Ő részéről ezen nemzetség kifejlődését és jobb létét minden oldalról megkívánja fontolni. Már a nemzetek történetei bizonyítják azt, hogy minden fennálló nemzet megkívánta, hogy a törvényei oltalma alatt élni kívánó nemzetségek a nemzet szokásaihoz és törvényeihez alkalmazzák magukat, s minden más, a nemzet jólétét akadályozó szokást szorgalmasan elhárítsanak. Hogy ezen nemzetségnek sok olyatén szokása van, mely a nemzet jólétét akadályozza, arra a mindennapi tapasztalás elég példával áll elő. Hogy mik ezen szokások okai, nem tudja; meglehet, hogy az elnyomatás, mely azonban csak a régi időkben lehetett, mert a mostani magánosok közötti viszonyokról afelől panaszkodni nem lehet. Midőn e kérdés tárgyaltatik, nem lehet a figyelmet az ország némely részére nem fordítani, mert nemzetünknél a különös szokások és gyakorlatok törvényes erejűek. Annálfogva, ha a kérdésben forgó nemzetségnek jelenleg minden megszorítás nélkül megadatik a nem nemesi jog, azon esetben, ha majd a szükség megszorítást kívánna, miután azt a karok és rendek kezeik közül kieresztik, bajosan fog az eszközöltetni.

Javasolta, hogy e tárgyban az országos választmány javaslata vétessék figyelembe.

Selmec város követe, Kachelmann János; Besztercebánya város követe, Szumrák József; a horvátországi követ, Busán Herman; Sopron követe, Vághy Ferenc; Moson város követe, Sőtér Ferenc; Fejér megye követe, Ürményi József; Győr megye követe, Szüts Antal; Trencsén megye követe, Victorin László; a kalocsai főkáptalan követe, Szathmáry Antal; Szabadka város követe, Demerácz Alajos; Eperjes város követe, Bujanovics Vince; a pozsegai követ, Markovits Gusztáv; a szerémi követ, Paszaven Zsigmond; és a zágrábi káptalan követe, Haramusztek József a karok és rendek határozatának ellentmondtak.

Nem lévén, akik szólni kívántak volna, a kerületi üzenet és törvényjavaslat ekként megállapíttatván, az e tárgybeli felirat pedig felolvasottnak elfogadtatott.

Az 1839–40. évi országgyűlés irományai között 182. szám alatt foglaltatik a karok és rendek üzenete a főrendekhez, valamint felirati javaslata a királyhoz, magával a törvényjavaslattal együtt.

Az alsó tábla irományai

1840. március 24., CXVI. országos ülés. 182. szám.

A karok és rendek üzenete a méltóságos főrendekhez a zsidók polgárosítása tárgyában

A népnek egy osztálya, mely századokon keresztül a törvényhozásban és közigazgatásban a nyomásnak, a polgári társaséletben a lealacsonyításnak zsibbasztó jármát viseli, és mindeddig könnyebbítésért a józan ész és emberiség előtt egyaránt hasztalan esdekelt, méltán megkívánhatja, hogy a törvényhozás azon közállományban, melynek eddig csak súlyát érezte, őt jótékonyságaiból is illő és igazságos mértékben részesítse. Az 1790–91. évi XXXVIII. törvénynek a következő idők viharai között eltompult szózata a béke és külcsend haladásra felhívó szakában komolyan emelkedik, és emlékezteti a nemzetet, hogy azon közigéretnek, melyet félszázad előtt hirdetett, tegyen eleget, és gyakoroljon igazságot azok iránt, akiknek azt megkívánni sem szavuk, sem polgári joguk nincs.

A zsidóság a földműveléstől, a kézművek szabad gyakorlásától és az ingatlanbirtok-szerzéstől elzárva, a rendes adózáson túl terhelve, a kereskedésnek előtte egyedül nyitva álló útján, ezer lemondás között küzd az élet fenntartásáért és az élet gyönyöreinek élvezhetéséért; és száműzve a többi lakosok sorából, akik által naponként lealáztatik, kiragadni igyekszik azon földi javakat polgártársai kezéből, melyeknek gyűjtését polgári állásánál fogva földi létében egyedüli feladatként tekinteni kénytelen. Idegen, a polgári javakból kizárva, ezredes üldözések emlékével terhelve, nem csoda, hogy az ipar és szorgalom útján visszatorlani igyekszik azt, amit rajta az erőszak eddig elkövetett; és szorgalma s szoros összetartása által nemcsak fenntartotta létét, hanem minden akadályon és megszorításon diadalmaskodva túlnyomóságot is tudott magának szerezni a többi néposztályok között. Hasznos-e hát, hogy mint eddig, úgy ezután is elszigetelve maradjon a közérdektől?

Ezen, az ipar terein csendes, de mély elkeseredéssel folytatott harcnak, ezen elszigetelt állapotnak véget vetni a közállomány érdeke kívánja; kibékíteni a zsidó lakosságot azon hazával, melyben él, az emberiség szava int; megadni nekik azon jogokat, melyekkel minden polgárnak bírnia kell, aki a közterhekben részesül, az igazság parancsolja.

Nyittassék meg a zsidóság előtt a polgári szerzés minden forrása, nyittassanak meg előtte az ipar és szorgalom minden útjai, és önként egybeolvad közérdeke többi polgártársainak közérdekével, mert a törvény egyenlő védelmében részesül. Töröltessék ki a törvénykönyvből a lealázó nevezet; szüntessenek meg a lealacsonyító közigazgatási rendeletek, melyek a többi polgárok közül a zsidót száműzve tartják; ne tekintessék úgy mint idegen és jövevény, mint ellenséges alkotórésze a polgári állománynak, melytől félni kell, és szeretni fogja azon törvényt, mely elhagyott állapotjáról megemlékezett; szeretni azon közállományt, mely őt előbbi szomorú sorsából kiragadta, többi fiaival egyenlően ápoló karjai közé fogadja. Adassanak neki jogok; nyittassék meg előtte az út a tudománynak és vitézségnek külső megkülönböztetései elnyerésére; szüntessenek meg a rendkívüli adózások, és önként, nem kényszerből, vérével is fog áldozni a hazának és azon törvénynek oltalmára, mely ránézve nem egyedül terhelő, hanem jótékony is; holott mostani állásában a többi polgárokéval sem közérdeke, sem érzeménye a közös haza iránt, sem a törvény előtti védelme egy, és a dolog természeténél fogva nem is lehet.

A karok és rendek az országban lakó és letelepedett zsidóságot nem idegen népnek, hanem külön vallású és éppen vallása miatt minden polgári jogból kirekesztett felekezetnek tekintik, és azt hiszik, hogy a felvilágosodásnak az újabb időkben diadalmaskodó szelleme nagyrészben kiegyenlíti, máris lassan végképp ki fogja egyengetni azon mély csorbákat a társaséletben is, melyeket a múlt ezred hosszú során a balítéletek a zsidó és keresztény lakosság közötti jóérzéseken ejtettek. De ennek alapját előbb megvetni, a kibékülés nagy szavát kimondani a törvényhozásnak kell, és ez a polgárosítás.

A karok és rendek azon törvényben, melyet e tárgyra nézve alkottatni kívánnak, kettőt óhajtanak elrendeltetni:

1. A türelmi adó az ország rendeinek tudta és megegyezése nélkül vettetvén ki, és az ország törvényhatóságainak befolyása nélkül szedetvén be, az adózásnak ezen nemét sem az alkotmány fogalmával általában, sem pedig a hon alkotmányával különösen megegyeztetni nem lehet. Ezenkívül, amellett, hogy az előbbi századokban a zsidók ellen gyakorolt üldözések emlékét hordja magával, az adóztatás józan elveivel is ellenkezik, mert annak egyedüli alapja a polgári haszon. Ennélfogva a karok és rendek azt óhajtják, hogy ezen úgynevezett türelmi adó szüntettessék meg.

2. A polgárosítás eszméje már magában foglalja mindazon jogokat, melyek nem kiváltságosak. Ezeknél kevesebbet adni annyi lenne, mint tágítani ugyan a türelem bilincsein, könnyíteni a zsidóság anyagi állapotján, de korántsem érnénk el azon célt, melyet a karok és rendek a törvény hozatalában kitűzve vélnek, úgymint hogy a zsidóknak mint polgároknak érdeke minden tekintetben a közállomány érdekével összeolvasztassék. A karok és rendek tehát kimondani kívánják azt is, hogy a zsidók a nem nemesek minden polgári jogában részesíttessenek.

Amidőn a karok és rendek e tárgy iránt készített felirati és törvényjavaslatot a méltóságos főrendekkel közlik, ő császári és királyi főhercegségét egész tisztelettel kérik, a méltóságos főrendeket pedig teljes bizalommal felszólítják, hogy azokat elfogadni és megegyezésük által Őfelsége kegyelmes színe elé juttatásukat elősegíteni méltóztassanak.

Felirati javaslat a zsidók polgárosítása tárgyában

Ugyanaz a szöveg; utolsó szakasza a következő:

Kérvén Felségedet, hogy az ide rekesztett törvényjavaslatot, mely a hazát új és szorgalmas polgárokkal fogja gazdagítani, kegyelmesen jóváhagyni és megerősíteni méltóztassék.

Törvénycikk a zsidókról

A zsidó vallásúakra rendeltetik:

1. § A türelmi adó eltöröltetik.

2. § A zsidók az ország egyéb nem nemes lakosai által gyakorolt minden polgári jogban a Magyar Szent Korona alatt mindenütt egyaránt részesíttetnek.

Emlékezzünk hálával és kegyelettel a magyar történelmi osztály kimagasló tagjaira, az 1840. évi országgyűlés alsó táblájának nemes lelkű többségére, a kor szavát önként megértő, cselekvő hazafiakra, a nemzeti haladás úttörő apostolaira, akik meg akarták szüntetni a származás minden igazságtalanságát ezelőtt majdnem száz évvel, a magyar szabadelvűség aranykorában!

Deák Ferenc a szabadelvűek élén

Az 1839–40. évi országgyűlés karainak és rendeinek a zsidók polgárosítása tárgyában szerkesztett üzenete, amelyet a felsőtáblához intéztek, és az üzenethez mellékelt törvényjavaslat a magyar szabadelvűségnek örökké emlékezetes okmánya marad. Egyszerű, rövid és világos szerkezet. Az első szakasz eltörli a türelmi adót. A második szakasz megadja a zsidóknak az összes polgári jogot. Az igazi szabadelvűség kevés szóval fejezi ki a nagy igazságot.

Az alsó táblán Dubravitzky Simon indítványa simán és gyorsan ment keresztül. 1840. március 14-én kihirdették a királyi leiratot, amely az országgyűlés berekesztésének határnapját május 13-ra tűzte ki. Az országgyűlés idejéből eszerint összesen már csak két hónap volt hátra. A bécsi udvar azért tűzött ily rövid határidőt, mert ezzel is engedékenységre akarta szorítani a rendeket, akik a szólás- és sajtószabadságért szenvedő, bebörtönzött nagynevű foglyok szabadon bocsátása előtt semmiféle érdemleges munkával nem akartak foglalkozni.

Az alsó táblának ezen az országgyűlésen követett eljárása és magatartása a politikai művészet legszebb fejezeteit foglalja magában. A szólásszabadsági sérelem ügyében a hajthatatlan kitartásnak és az igazság nemes hevétől fűtött ragyogó szónoklatoknak meglett az eredménye: a bécsi udvar kénytelen volt a foglyokat szabadon bocsátani. De a cél eléréséhez és az eredmény kivívásához nem minden esetben szükséges a szakadatlan beszéd. Az ügy igazi harcosa és az előrelátó államférfi sokszor elhagyja a beszédet, ha anélkül és annak helyén gyors cselekvésre nyílik alkalma. Az alsó tábla zsidóvitájában csak az elnémetesedett városok idegen nevű követei szónokoltak a jogkiterjesztés ellen. A magyar szabadelvűség apostolai nem vettek részt a vitában. Nem akartak lekésni, nem akartak bonyodalmat, mert attól tartottak, hogy lejár az idő és ismét nem történik semmi. Ők eredményt, törvényt, jogot adni akartak!

Mindent megmagyaráz és megfejt az a tény, hogy az alsó tábla szabadelvű táborának vezére Deák Ferenc volt. Ércalakjának testi megjelenését és szellemi hatását felelevenítem a Csengery Antal szerkesztésében megjelent Magyar szónokok és státusférfiak című munkából, melyben Tóth Lőrinc, a későbbi kúriai tanácselnök így ír róla:

„Az 1840-i pozsonyi országgyűlésen vagyunk, és hazafiúi részvéttel kísérjük a nyílt szőnyegen forgó s ismét a szőnyeg mögötti dolgokat.

A liget hűs árnyaiban kora reggeli vagy nyájas esti órában egy csoport követet, mintegy a görög sétáló iskola hű tanítványait látunk valaki körül táborozni. Szemük egy férfiúra kegyelettel van függesztve, szomjasan lesik el ajkairól a szavakat; örül, aki legközelebb közelébe juthat, vagy izmos karjába kapaszkodhat. Látjátok azon egészséges kinézésű, erőteljes testalkatú, piros, szabályos arcú, jámbor, de eszes arckifejezésű, lelkes szemű, harminc-negyven év közötti férfiút fekete öltönyben, mely tiszta, csinos, de távol áll a divatos szabástól; hófehér mellényben, mely széles, magas mellét mindenkor fedezi; szájában illatos szivarral, kezében elefántcsont fejű vastag sétabottal. Ez Deák Ferenc, Zala követe.

Vagy jertek velem azon füsttel teli szobába, ahol a követtáblai ellenzék esti tanácskozmányait tartja. Holnap fontos ülés lesz. Leirat érkezett Bécsből, melynek fogalmazása Püthia kétértelműségeire emlékeztet. Nagy a zaj, a rendetlenség, tömérdek a beszéd. Ki nem ismeri a magyar és minden ellenzék fegyelmezetlenségét? Azt mondja, hogy független akar lenni, csak lelkiismeretére hallgatni, akkor, mikor nem egyéb, mint kevély, hiú, dicsvágyó; ahány fej, annyi vélemény, ahány katona, annyi vezérségigénylő. Ugyanazon férfi, akit a ligetből ismerünk, belép a szobába; megjelenése neptuni hatással van a hullámokra. Kényelmesen ül a pamlagra — mert a kényelmet szereti —, szájában ismét szivar — ami kedves szokásának látszik lenni —, s midőn már sokan, igen sokan kibeszélték magukat és elmondták, ki mit tanult Kelementől, Kövytől, Rottecktől s Benthamtől, szólni kezd egyszerűen, világosan, olykor tréfásan. Kezei alatt gyönyörű rendben pereg le a bonyolult gombolyag, világos szavaira oszlik a kétértelműség köde, a szofizmák csalárd szürkülete; feltűnnek a biztos, határozott álláspontok, a jól meggondolt csatarend; megmondja, mi téren kell kezdeni a támadást s folytatni a vitatkozást, minő pontokat kell tartani s feladni, milyen rendbe kell állítani a csapatokat s ütegeket. És a zaj elnémul, a rendetlen tömeg csendesen hallgat, s nyugodtan széled vacsorához, miután mindent lehető legjobban eligazítottunk.”

Deák mellett a szabadelvű tábor kiemelkedő nagyságai voltak: Klauzál Gábor, a negyvennyolcas kormány földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztere Csongrádból; a szabadelvűség eszméiért állandó hevületben égő Beöthy Ödön Biharból; a régebbi országgyűléseken nagy szerepet játszó Felsőbüki Nagy Pál Sopronból; az első önkéntes nemesi adózó, Bezerédy István Tolnából; a szellemes Pulszky Ferenc Sárosból; a magyar táblabíró példányképe, Palóczy László Borsodból; a kodifikátor, tudós, majd az első budapesti főpolgármester, Szentkirályi Móric, és a szabadelvűség ügyének lelkes harcosa, Dubravitzky Simon Pestből; valamint az alsó tábla későbbi elnöke, Pázmándy Dénes Komáromból.

A magyar szabadelvűség e mintaképei, akik a kormányrendszer átalakítása, a jobbágyság felszabadítása és a jogegyenlőség megvalósítása érdekében oly páratlanul szép és eredményes küzdelmet folytattak, Dubravitzky indítványának gyors elfogadásával el akarták érni, hogy le ne maradjanak, ki ne essenek az időből, amikor a törvényhozás tényezőiből hátra volt még a felsőház és a király, és két hónap múlva véget ér az országgyűlés.

Alsó- és felsőház

Vaszary Kolos győri katolikus főgimnáziumi igazgató, a későbbi magyar hercegprímás Adatok az 1825-i és az 1830-i országgyűlés történetéhez című munkája, továbbá a már többször említett Horváth Mihály és Pulszky Ferenc művei nyomán az alsó- és felsőház egymás közötti viszonyáról és a felsőház tárgyalásairól a következő kép alakul ki:

A királyhoz csak akkor lehetett elfogadás végett valamely tárgyat felterjeszteni, ha abban mindkét tábla megegyezett. Ha tehát véleményük eltért egymástól, a két tábla mindaddig váltott egymással üzenetet, míg végre megegyeztek. A szólásszabadsági sérelem ügyében tíz hónapon keresztül huszonhárom üzenetváltás történt az alsó és felső tábla között.

A két tábla küldöttségek útján érintkezett egymással, melyek élőszóval adták át az üzeneteket. A küldöttséget az alsó táblán a personális nevezte ki az alsó tábla minden alkotó eleméből; szónoka mindig egy pap volt. A főrendek üzenetét a nádor által kinevezett küldöttség adta elő, melynek szónoka mindig egy püspök volt.

A felsőház tárgyalásairól nyilvános naplót csak 1840. február 25-től kezdve vezettek. Azelőtt a felsőház tárgyalásai nem jutottak nyilvánosság elé. A felsőház elnöke, a nádor sokáig ellenállt a felsőházi ellenzék azon kívánságának, hogy a naplót kinyomtassák. A nádor nem szívesen szakított a tanácskozás eredményének akkor szokásos megállapításával, mely szerint vota non numerantur, sed ponderantur, azaz a szavazatok nem számíttatnak, hanem mérlegeltetnek; és a mérlegben a főpapok és a zászlósurak voltak a súlyosabbak. A napló nyilvánossága mellett a szavazatokat számolni kellett.

Nézzük a felsőtábla akkori alkatát. A bécsi kormány az alsó táblában már nem bízhatott, mert a szabadelvű irányzat egyre erősödött. Ellenben a felső táblán biztos többsége volt. A felsőház elnöke az uralkodó, V. Ferdinánd fivére, József főherceg volt, a nádor, akit népiesen „Palatinus Jóskának” is neveztek, s akinek magyaros érzése miatt Bécsben nemigen volt súlya. Egyházi méltóság, püspök és hasonló jellegű főpap 27, országzászlós 10, örökös és kinevezett főispán 21 volt. Volt négy herceg: Eszterházy Pál, Brezenstein Ferdinánd, Odescalchi Ágoston és Pálffy Antal. Gróf és báró 98 — összesen 154. Több mágnás volt, de nem jelentek meg, hanem helyettük az alsó táblán, mint a távollevők követei, megbízottaik foglaltak helyet. Az 1825-i országgyűlésen a távollevők 299 követe között tűnt fel először Kossuth Lajos mint báró Révay Ferencné és Szentiványi Jánosné, született báró Pongrácz Barbara küldöttje.

Az 1839–40. évi országgyűlésen megkezdődött a konzervatívok pártalakulása. Gróf Széchenyi István tagja volt ekkor a felsőháznak, de vezérségre nem törekedett. Báró Wesselényi Miklós pere miatt nem vett részt az országgyűlésen. A konzervatívok gróf Apponyi György — gróf Apponyi Albert atyja, a későbbi kancellár — és a rendkívüli tehetségű, de már 34 éves korában elhunyt gróf Dessewffy Aurél körül csoportosultak. Ezen az országgyűlésen történt először, hogy a felsőházban elvi alapon ellenzék kezdett kialakulni, amelynek később az 1848-i első magyar miniszterelnök, a vértanúhalált halt gróf Batthyány Lajos lett a vezére. A felsőházi ellenzékhez tartozott gróf Batthyány Kázmér, a szabadságharc külügyminisztere; a szónoklásban is oly kiváló gróf Teleki László, aki oly tragikusan végezte életét; gróf Zay Károly; gróf Erdődy Sándor, akiknek nevei nem annyira közismertek, de akiknek szabadelvű magatartását ki kell emelni; és akit legelsősorban kellett volna említeni: báró Eötvös József, a későbbi kultuszminiszter, aki 1867-ben, miniszter korában törvénybe iktatta a zsidók emancipációját, amelyet 1840-ben mint főrendi ellenzéki követelt.

1840. március 24-én fogadta el az alsótábla a zsidók emancipációjáról szóló Dubravitzky-indítványt. Egy hét múlva, március 31-én már a felsőház tárgyalta.

A felsőházi vita

A méltóságos főrendeknél, az országbíró elnöksége alatt, 1840. március 31-én reggel tíz órakor.

Szögyényi László nádori ítélőmester olvasta a karok és rendek üzenetét a méltóságos főrendekhez a zsidók polgárosítása tárgyában.

Az érdekesebb beszédeket a következőkben ismertetem.

Gróf Zay Károly

A zsidóknak vakbuzgóság rakta bilincseik alóli felszabadításukért, polgárosításukért küzdeni a haladás és a türelem bajnokainak szent kötelessége; azt kivívni életük feladatainak egyike. Ezen árva nép elnyomatása és polgári jogokból való kirekesztése által a felebaráti szeretet örök parancsolatai, az emberiség közjogai gúnyolólag sarkaikban megrendíttetnek. Itt is a vallás szent nevét kellett kölcsönözni a legborzasztóbb tettekre, és palástjául kellett szolgálnia azon eljárásnak, mely által egy egész nemzet polgári és emberi jogokra méltatlanná nyilváníttatott, anélkül, hogy a polgári és emberi kötelességek alól felmentetett volna. Nagyméltóságú főrendek! Nyújtsunk tehát segédkezet ezen szegény embertársainknak, akik honuktól és önállásuktól megfosztva, a földtekén elszórva, gyűlölve, üldözve, sanyargatva lézengenek. A felebaráti szeretet ne peregjen csak nyelvünkön, de nyíljék meg előtte szívünk is. Ne lássák többé a kereszténységben a türelmetlenség, az irgalmatlanság hitét, hanem a szeretet vallását. Így a haladás és önérdekeik örök bilincsével híven ragaszkodnak majd közhonunkhoz, és elnyomatásuknak örömkönnyel áztatott sírjából fejlődnek a nagyméltóságú főrendek homlokát dicsőítő, örökké virító koszorúk. Pártolom az üzenetet.

Báró Barkóczy László székesfehérvári megyés püspök

Mindenekelőtt a türelmi adót kellene eltörölni, mégpedig két oknál fogva igen üdvösen: mert a zsidók szintén Isten képére lévén teremtve, irántuk felebaráti szeretettel és ezen népnevezethez illő tekintettel viseltetni köteleztetünk; mégis, hogy az emberiség között pénzért toleráltassanak, illetlennek érzem. Ma már csak a pogányoknál maradt meg divatban az, hogy a keresztényt a levegő szívhatásáért mint keresztényt egyedül tolerálják, és fizessen. Ami a másik javasolt cikkben foglaltatik, a polgárosodás és minden nem nemes hazafiakkal egy kategóriába való felemeltetés, ez sokkal fontosabb annál, hogy háromsoros törvényszavakkal ki lehessen fejezni; ezt el nem fogadhatom. Felszólítandók a rendek: mi az, amit megengedni akarnak?

Gróf Erdődy Sándor

Nem szándékom itt elméletileg fejtegetni a zsidók természetét, nem is akarom én fizikailag állítani, hogy a zsidónak van szakálla, és hogy csak neki van nagy szakálla; pszichológiailag, hogy csak ő csal, s a keresztény sohasem; úgy politikailag azt sem: vajon a zsidóból sohasem lesz-e jó polgár, s a keresztények között sohasem találkozott-e hazaáruló — s több effélét. Hanem csak gyakorlatilag vévén a dolgot, a méltóságos főrendek engedelmével egy példát fogok előhozni: Írországban a katolikusok ügyét. Tizenegy évvel ezelőtt ugyanis a katolikusok állása Írországban némileg olyan volt, mint a zsidóké minálunk; tudjuk, hogy nehezebben tudta legyőzni az e részbeni előítéleteket a waterlooi vitéz, mint Napóleont. Mindazok, melyek most a zsidók ellen általában felhozatnak hazánkban, a katolikusok ellen Írországban is felhozattak, ahol az ország legfőbb emberei ezek emancipációját még azért is ellenezték, mert a hatalmas Anglia — a tengerek uralkodója — a pápától félt.

Oly nagyok voltak az előítéletek ezen művelt országban! Én, aki Írországot két évvel az emancipáció után láttam, noha azon nem csodálkoztam, hogy egy munkás, gazdag, művelt angol, aki lelkére és testére tiszta, el nem hitethette magával, hogy egy részt mind magára, mind gyermekeire nézve rongyos és piszkos, s minden babonasággal telt írországi katolikusból jó polgár, jó katona lehessen, de mégis magyar létemre, noha Írországot — mint mondtam — azon állapotban szemléltem, átláttam, hogy ezt nem a katolikus hitnek kell tulajdonítani. Így azt mondani, hogy a zsidó nálunk sohasem lesz más, mint most, szinte annyi, minthogy az írországi katolikusokból sohasem lesz más, mint azok az emancipáció előtt voltak. Hogy a zsidó más törvények alatt minden tekintetben jó és hasznos polgár lehet, azt tapasztalásból látjuk Angliában és Hollandiában. Ezt bővebben fejtegetni nem szándékom, s így megvallom, hogy a zsidóknak tökéletes emancipációját kívánom, s minden igyekezetemet arra fordítom, hogy azt meg is nyerhessék. Tudom, hogy ezt egyszerre elérni nem fogom, és így, ha a karok és rendek kívánsága most egész kiterjedésében el nem fogadtatik, a fejérvári megyés püspök úr őméltóságával egyetértőleg bátor vagyok a méltóságos főrendeket felszólítani, hogy:

1. Töröljük el a türelmi adót és a földesúrnak fizetni szokott úgynevezett védpénzt.

2. Engedjük meg a zsidóknak, hogy hazánk minden városában és falujában lakhassanak, ide számítva a bányavárosokat is, mert ha a bányavárosokban a zsidók nem lakhatnak, azt az előítéletek legnagyobbikához számítandónak vélem, kivált mióta tapasztalásból tudjuk, hogy néhány évvel ezelőtt Körmöcbányán minő csalárdságok vitettek véghez királyi hivatalokban lévő keresztények által is.

3. Kívánságom, hogy szabad legyen a zsidóknak a céhekbe vétetniük, s a zsidó mestereknek megengedtessék keresztény legényeket fogadni.

Gróf Nádasdy Lipót, Komárom örökös főispánja

Nem fogadhatom el a rendek üzenetét, mert akkor a zsidók minden hivatalra, melyet nem nemesek viselnek, alkalmaztathatnának, és maguknak nemességet szerezvén, a Szent Korona tagjaivá válnának. Ez egyszeri lépésre sok lenne.

Báró Eötvös József

Mindazon következetlenségek között, melyeket korunkban a haladás és az úgynevezett konzervatív elvek vitája szült, nincs talán egy sem, mely inkább szemünkbe tűnnék, mint az, mely a zsidók állapota körül Európa sok részében még létezik. Egy szüntelen haladó ivadék közé állítva, azon korban, melynek jelszava a szabadság, melynek magas feladata minden emberi jog kivívása, csak a zsidó az, akinek a középkor még eddig elmúlni nem akart; csak ő, akivel magát senki rokonnak nem érzi; csak ő minden elnyomottak között, akinek szenvedései szánakozást, akinek panaszai visszhangot nem találnak. Eljött az idő, melyben a törvényhozás e szerencsétlen néposztály fölött is kiterjeszti ápoló kezeit. E jelen üzenet, melyben e nép polgárosítása kívántatik, új bizonyítványa haladásunknak, új fényes tanúsága azon következetességnek, mellyel képviselői táblánk a szabadság felé halad. Azon erős meggyőződéssel, hogy csak a minden néposztály iránt gyakorolt hasonló igazság, csak minden emberi jog teljes tisztelete azon alap, melyen egy szabad alkotmány épülhet, s ha meggondolom, hogy e nép sorsa ezentúl csak a méltóságos tábla igazságszeretetétől függ, talán bátran elmondhatom: eljött az idő, melyben a zsidóra is szebb jövő vár e határokon. Nem akarok hosszadalmas lenni, azért nem fogok szólni e nép szenvedéséről; nem akarok az érzelmekhez szólni, s azért nem fogom említeni azon állapotot, melyben e nemzet nagy része hazánkban eddig élt. A méltóságos főrendek ismerik mindezt, s bizonyára csak fontos okok tartóztatták vissza eddig ezen állapot megszüntetésétől. Csak azon okokról fogok tehát szólni, csak azok megcáfolásával foglalkozni, melyek a zsidók polgárosítása ellen közönségesen felhozatnak; a többit e méltóságos tábla igazságszeretetére bízhatom.

Mindaz, ami a zsidók polgárosítása ellen közönségesen mondatik, három fő okra redukálható. Az első, hogy a zsidó egy romlott faj, mely a szabadságra s minden jótéteményre érdemtelen. A második az, hogy a zsidók vallásilag s nemzetileg elkülönülve a világ többi népétől, soha valóban meghonosodni nem fognak, s polgárosítva mindig nemzetellenes elemet fognak alkotni a hazában. A harmadik, hogy a zsidók polgárosítása a keresztény népesség legteljesebb veszélyeztetése nélkül lehetetlen.

Nézzük az elsőt. Ha az emberi nem történetén végigmegyünk, nem látunk általánosabban bizonyítva semmit, mint azt, hogy az elnyomás ürügye soha nem hiányzott. Az angolok a katolikusokat elnyomják: a vallás az ok, mely szerintük semmi honos kormánnyal vagy szabadsággal össze nem férhet. Franciaországban Szent Bertalan-éj kell: ürügyül a vallás vétetik. Egész népek elnyomatnak: mondatik, hogy a szabadságra még meg nem értek, s ezzel minden meg van mondva. Amit okokkal bizonyítani nem lehet, azt axiómának állítják fel, s az elnyomó lelkiismerete megnyugszik, ha azt, amit önmaga tettének megvallani szégyellene, egy magasabb szükségnek tulajdoníthatja. A zsidók is elnyomattak, itt is ürügy kellett — s nem hiányzott. „A zsidók egy romlott faj — így szól a sokaság —, csak önhasznuknak élnek, minden magasabb erkölcsi elv nélkül; a csalárdság e nép veleszületett tulajdona.” Legyen szabad e nehéz panaszokra csak egy szóval felelnem: ők elnyomattak. Vagy azt gondoljuk, hogy évezredes elnyomás egy népet moralizálni fog? Hogy egy néposztályt megfoszthatunk minden polgári, minden emberi jogtól, hogy évezredekig megvethetjük, s hogy akire a köz megvetést mond ki, akinek neve gyalázat, arcvonásai szégyenbélyegek, az elromlani nem fog? Hogy azt, akit lábbal letiportunk, nem fogjuk sárban találni? Ha azt gondoljuk, nézzünk más nemzeteket: nézzük az erős rómaiak ivadékát most, nézzük a görögöket napjainkban, nézzük a hatalmas Spanyolországot, miután egy háromszázados zsarnokság átment rajta, s valljuk meg legalább, hogy a zsidó nemzet nem az egyetlen, melyet az elnyomás megrontott.

Ez legyen egyszersmind felelet az ellenvetések másodikára. Vajon csodálatos-e, hogy a zsidók eddig semmi nemzetiséget nem mutattak, s ivadékról ivadékra hazánkban lakva nemzetünk szokásait, nyelvét, szellemét felvenni nem akarták? Megvallom, méltóságos főrendek: ha meggondolom, hogy a zsidók polgárosításáról csak most tanácskozunk, s hogy ellenvetésül az hozatik fel, hogy e nép eddig még nemzetiséget nem mutatott — azaz hogy azon hazában, melyben mindig idegennek tekintetett, magát honosnak nem érzi; hogy azon nemzettel, melynél csak megvetést talált, nem egyesült; azon alkotmányért, melynek csak terheit ismerte, buzgólkodni nem tudott —, ha mindezt meggondolom, nem tudom, bámuljam-e azokat, akik ezen okot felhozzák, vagy szánjam azokat, akik ellen felhozatott. Mert vajon lehet-e csodálkoznunk, ha azok, akik csak elnyomattak, nemzetiséget ki nem fejtettek? Lehet-e félnünk, hogy önnemzetiségünkre veszély háramlanék, ha egy ily kis idegen népelemet polgári jogainkban részesítünk? Franciaország német tartományai, melyek egy század alatt franciákká váltak, egész Anglia, ahol annyi különböző faj egy nagy nemzetté egyesült, megfelelnek e kérdésre, s minden elméleti okoskodásnál világosabban bizonyítják, hogy a legkülönbözőbb népfajok egy nagy egésszé egyesülnek mindig és mindenütt, ahol hasonló jogok és hasonló érdekek központosítják a különvált részeket. Miként Hollandiában, Francia- és Angolországban, az észak-amerikai szövetségben látjuk, hogy a polgárosított zsidókat nemzetiségük hiányával többé nem vádolja senki, úgy nem fogja ezzel vádolhatni nálunk sem, mihelyt polgárosításuk által nemzetünk tagjaivá válnak, mihelyt egy hazát nyerve a hazaszeretet nekik is lehetővé válik.

Nem akarok hosszabban szólni e tárgyról, csak még azon ellenvetésre kívánok felelni, mely a zsidók polgárosításának veszélye iránt tétetik, s még azoknál is nagy hatással bír, akik e polgárosítást egyébként igazságosnak ismerik. Mondatik, hogy a zsidók egészen kereskedési iparkodások között élve e nemzet más lakosainál több ügyességgel bírnak, s így egy fokra emelve a többiekkel, ami a jogegyenlőség nevében adatott, általuk könnyen mások elnyomására használtatnék. Mondhatnám erre, hogy azon nemzetek példája, ahol a zsidók már emancipáltattak, mást mutat. Mondhatnám, hogy a zsidók teljes kereskedelmi iránya inkább elnyomásuk következése, mely által e nép egész munkássága kereskedésre szoríttatván ez egy ponton szükségképpen magasabbra emeltetett. Mondhatnám, hogy a polgárosítás által a zsidóknak új utak nyittatván, e tisztán kereskedelmi szellem az emancipáció után inkább gyengülni, mint erősödni fog. De mindezek csak hihetőségek, s én nem fogom a méltóságos főtáblát fárasztani bebizonyításukkal. Csak egyre legyen szabad figyelmeztetnem a főrendeket: mindazon rossz következések, melyeket a polgárosításról jósolunk, már léteznek. És ha a polgárosítás e káros állapotot nem fogja is megszüntetni, azt legalább nem tagadhatja senki, hogy mindazon rossz, amit a zsidókról tudunk, a legnagyobb középkori elnyomás alatt támadt, a mostani elnyomás alatt nőtt, s hogy így az elnyomás legalább a bajok megszüntetéséhez vezetni nem fog.

Mert vajon melyek azon okok, melyekért a zsidók polgárosítását annyira veszélyesnek tartjuk? „Ha valahol a lakosokat nagyobb szegénységben látjuk, mint más helyeken, legyünk bizonyosak, zsidót fogunk találni, aki ezt okozta” — így szól az egyik. De vajon ez azt bizonyítja-e, hogy a zsidóknak mostani állapota a közjóra szükséges? „Ha valahol tolvajság követtetik el, az orgazda, aki a tolvajt a tetthez késztette, s benne segítette, bizonyára zsidó volt” — így szól a másik. De vajon ez a jelen állapot dicséretére szolgál-e? „Ha valahol csalás követtetik el, a zsidó nem fog hiányozni” — így szól a harmadik. De vajon ez azt bizonyítja-e, hogy a jelen törvények a keresztényt a zsidók ellen biztosítják? S ha látjuk, hogy azon elnyomás, mely eddig létezett, polgártársainkat nem biztosította; ha meggyőződünk, hogy ezen elnyomás nagyobb már nem lehet, ha csak a középkor példája szerint zsidóüldözéseket folytatni s őket birtokuktól megfosztani nem akarjuk: nem józanabb-e e nép polgárosításába helyezni inkább reményeinket, mint oly állapothoz ragaszkodni, melynek káros következéseit tagadnunk nem lehet, s amelyet — ha a közjó nem védhet — bizonyára minden igazságszeretet, minden keresztény érzemény rég elkárhoztatott?

Ha mindez áll; ha a zsidó demoralizációjának oka csak azon elnyomás, mely alatt e nemzet eddig szenvedett; ha nemzetellenes szellemének kútfeje csak azon állapot, melyben a zsidó magát eddig a haza polgárának nem érezhette; ha valószínű, hogy a zsidók polgárosítása e nemzet moralizációjára s nemzetiesítésére jótékonyan hatni fog; ha bizonyos, hogy e polgárosítás legalább semmi olyan rosszat maga után vonni nem fog, amit már a mostani elnyomás alatt teljes mértékben nem tapasztalnánk: bátran merem mondani, nincs ok, mely minket a karok és rendek kívánságainak megtagadására bírna; nincs semmi ok, mely minket egy oly törvény alkotásától visszatartóztathatna, melyet századunk felvilágosultabb szelleme kíván, melyet nemzetiségünk érdeke enged, melyet ezrek áldása követni fog.

Gróf Teleki József koronaőr

Nem kívánom bővebben vizsgálni a zsidók mostani állapotát hazánkban; ha nem is mondhatnám azt egyiptomi fogságnak, sok jót mégsem mondhatok róla. Nem kívánom továbbá vizsgálni azt sem, hogy miként áll a zsidók mostani erkölcsisége, minthogy ezt már mások bővebben kifejtették, valamint azt is, hogy nagyrészben a zsidók mostani polgári állásának kell tulajdonítani. De azt mindenesetre mégsem lehet tagadni, hogy e nép mostani moralitása nem áll úgy, mint óhajtani kell; s e tekintettől vezéreltetve én a karok és rendek előadását egész kiterjedésében nem pártolhatom. A józan haladásnak ugyan nagy barátja vagyok, de az ugrást nem szeretem, s e tekintetből azt vélem, hogy ha abban, amit a karok és rendek ezen üzenetben javasolnak, a zsidók lassan-lassan fognak részesíttetni, úgy fokonként emeltetnek azon állapotra, mely őket a polgárosításra valósággal alkalmassá teszi.

De van még egy más ok is, mely attól tartóztat, hogy a karok és rendek üzenetét egész kiterjedésében pártoljam: tudniillik hogy a zsidóknak vallására és vallási szertartásaira nézve — melyek nemcsak egész magaviseletükre, hanem, mint tudva van, még a családi, valamint a velük együtt lakó és nem zsidó vallásúak iránti viszonyaikra is igen nagy befolyással vannak — a törvényhozásnak bizonyos rendelkezést kell tennie a tökéletes megpolgárosítás előtt, hogy ők e tekintetből alkalmassá tétessenek mindazon jogok bírására, melyekkel a többi, országban lakó népek bírnak.

E tekintetből nem kívánom egész kiterjedésében pártolni a karok és rendek üzenetét, de pártolom azt, amit előttem többen előadtak. Jelesen óhajtom, hogy a türelmi adó megszüntessék; óhajtom, hogy azon királyi rendelet, mely a zsidókat nemesi jószágok haszonbérlésétől eltiltja, eltöröltessék. De sem az egyiket, sem a másikat nem törvény által kívánom elhatároztatni, mivel azon kívül, hogy törvényen nem alapulnak, sérelemként már több ízben Őfelsége elé terjesztettek. Törvény által kívánom ellenben elhatároztatni azt, hogy mindazok, akik valamely mesterségre nézve be tudják bizonyítani alkalmas voltukat, a céhekbe bevétessenek, s hogy azokra nézve a vallás akadályul ne szolgáljon; azután pedig mindazon jogokkal bírjanak, melyekkel a többi keresztény mesterek mesterségükre nézve bírnak. Továbbá, valamint a méltóságos főrendek azon kívül is elhatározták, a zsidók jobbágyi telkeket szabadon vásárolhassanak, így civilis fundusokat is vehessenek, következésképpen a városokban házakat is. Ezt annál inkább megadhatónak vélem, mivel mostani állásuk mellett is találkoznak oly városok, melyekben nekik ezen engedelem meg van adva; nevezetesen — hogy mást ne említsek — Szeged városának egy részében szabadon vásárolhatnak házakat, úgy van Arad városában is, ahol szintén vannak oly telkek, melyeket zsidók vásárolhatnak.

Ezt kívánnám törvény által elhatároztatni, de ennél ezúttal tovább nem mennék, fenntartván a törvényhozásnak a jövőre nézve, hogy ha látná, hogy ez nem elég, többet is tulajdonítson. De nem vagyok azon véleményben, hogy ez csupán az országban lakó mostani zsidóságra terjesztessék ki. Ebben különbséget nem tennék, mert e különbségből az folyhatna, hogy ha később engedelemmel vagy anélkül zsidók jönnének az országba, azok a zsidóságnak egy külön osztályát alkotnák, mely nem bírna azon szabadsággal, mellyel a másik. De nem is látok veszedelmet abban, ha egy jó mesterember vagy más pénzes zsidó bejön, s itt civilis fundust vesz; sőt ezt az országra nézve inkább kívánatosnak tartom, s így közönségesen terjeszteném ki e kedvezéseket a zsidókra, anélkül, hogy azokat csupán a bennlakókra szorítanám. Egyébiránt tétetett itt azon javaslat is, hogy a tekintetes karok és rendek szólíttassanak fel az e részbeni országos választmányi munkálatok felvételére. Ehhez nem járulok, mivel ezáltal a dolog elintézése hosszabb időre terjesztetnék, s miután az országgyűlés különben is végéhez közelít, könnyen történhetnék, hogy ezen országgyűlésen a zsidókra nézve semminemű kedvezés nem tétetnék. Egyébiránt is azon kedvezések veleje, melyeket az országos választmány a zsidókra nézve javasol, azokban összpontosul, melyeket előadtam, s e tekintetből vélekedésem mellett maradok.

Gróf Széchenyi Miklós

A karok és rendek felszólítandók, hogy tegyenek újabb javaslatot az országos választmány munkálatának tekintetbevételével.

Gróf Zichy Ferenc főajtónállómester

Nem kívánom az elvet oly általánosan kimondani, mint az üzenetben foglaltatik. Hiszen akkor még nemesíteni is lehetne a zsidót, és még utoljára szolgabíró is lehetne belőle!

Gróf Dessewffy Aurél

Hogy zsidó hazánkfiai ügyében valami elhatározó lépést tennünk szükségképpen kell, azt én hosszasan mutogatni feleslegesnek tartom, mivel hála Istennek úgy hiszem, e tekintetben senki sincs, aki ily üdvös célzatot ellenezne. Egész Európa századokig vétkes volt e nemzet iránt; nekünk pedig nem annyira az a feladat jutott, hogy a múlt idők igazságtalanságát sajnálkozva említsük, hanem inkább az, hogy azokat célszerű rendeletek által helyrehozzuk. Azon nehézségek közül, melyeket e célzat ellen felvetni szoktak, kettő említtetett meg itt, melyekre nézve én az érdemes szónok úrral tökéletesen egyetértek. Az egyik azt a félelmet illeti, hogy a zsidók felszabadítása nemzetiségünk érdekeit fogja veszélyeztetni. Nem osztozom e félelemben, mert úgy találtam, hogy e különben elszigetelten élő nemzet a nyelvre nézve könnyen összeolvad azon néppel, melynek közepette él. Már most is ismerek az Alföldön zsidókat, akik a nyelvre nézve tökéletes magyarok lettek. E nemzet természete nem terjeszkedő: nem erőlteti senkire sem nyelvét, sem szokásait. A másik nehézségre nézve tökéletesen kezet fogok báró Eötvös Józseffel, és azt hiszem, mihelyt nem lesznek egyes-egyedül a kereskedésre szorítva, más élelmi és kereseti ágakra is fogják adhatni magukat, s így e nemben kevésbé veszedelmes versenytársai lesznek a keresztényeknek.

E fölényes tekinteteken kívül nekünk a zsidókra nézve pozitív, törvényes kötelességünk is van, mert ötven esztendeje, hogy a törvényhozás ideiglenes status quót állapítván meg rájuk nézve, s egyszersmind küldöttséget nevezvén ki, azt ígérte, hogy a következő országgyűlésen elhatározólag fog irántuk rendelkezni. Más tárgyakra nézve is történt — igaz — hasonló rendelkezés, és senkinek sem tulajdoníttatik vétkül, hogy annak a törvényhozás eleget nem tehetett; de itt egy egész osztály sorsa javítása iránt történt ígéret, melyet ha a törvényhozásnak méltányosan eszébe hoznak, annak megtartását többé magától el nem utasíthatja. Mindenekelőtt tehát azt akarnám válaszunkban nyíltan kinyilatkoztatni, hogy erős akaratunk a zsidók iránt még ezen az országgyűlésen törvényt alkotni.

Ami a rendszeres küldöttség munkálatára itt történt hivatkozást illeti, én azt a jelen esetben is csak úgy értem, hogy a karokat és rendeket arra kívánjuk felszólítani: a rendszeres küldöttség által e tárgy fölött alkotott rövid és mindössze tizenkét szakaszból álló törvénycikkben érintett viszonyokra is terjesszék ki figyelmüket. Én egyébiránt ezt az eszmét és a koronaőr őexcellenciája indítványát egymással megegyeztethetőnek tartom. Szólítsuk fel a rendeket, hogy a küldöttség munkálata nyomán részletes törvényt alkossanak; egyszersmind pedig jelöljük ki válaszunkban világosan azon engedményeket, melyeket a zsidóknak már most megadni készek vagyunk. Az egyes pontokra nézve ugyancsak a koronaőr őexcellenciájával tartok, csupán egy pontban különbözik némileg véleményem. Nem akarom én az adandó kedvezményeket csupán csak a hazánkban lakó zsidókra szorítani; másrészről azonban nem tartom célirányosnak a zsidók bevándorlását egészen korlátlanul hagyni. Vélekedésem szerint rendelkezni kell e tekintetben oly törvény által, mely a bevándorlók vagyona, erkölcsisége vagy valamely mesterségbeli ügyessége iránt kezességet nyújtson. Aki főképpen a Felföldet ismeri, nem fogja tagadni, hogy különben el fogja azt árasztani a jövevény koldus zsidók sokasága, kivált ha sorsuk hazánkban javul, a szomszéd tartományokban pedig nem változik, s így a bevándorlásra való inger tetemesen növekedni fog. Az ügyefogyott zsidók ily szerfölötti szaporodása pedig sem az országnak, sem a honi zsidóságnak nem áll érdekében.

Haulik György zágrábi megyés püspök

Az országos választmány munkálatát vegyük elő annak idején.

Gróf Viczay Héder

Minthogy reménységem nincs, hogy a karok és rendek által kimondott elv, tudniillik a zsidók polgárosítása többséget nyerjen, én is az itt előhozott indítványra szavazok. Kívánom ugyanis, hogy a türelmi adó megszüntessék; hogy a zsidók képesek legyenek haszonbérletet bírni. Ezeket törvénybe kívánom tétetni, mert ha a sérelmek bajos útjára hagyjuk, könnyen meglehet, hogy az egészből semmi sem lesz. Továbbá kimondatni kívánom, hogy a zsidók mindenütt lakhassanak és a céhekbe bevétessenek.

Scitovszky János pécsi megyés püspök

Én az emberi nem ezen osztályára úgy tekintek, mint felebarátaimra, akiknek emberi, sőt keresztényi szeretetből is, amennyire lehet, jót tenni, s amennyire nem lehet, legalább jót akarni szent kötelességünk. Csak haladni, nem pedig ugrani akarok.

Gróf Teleki László

Miután a zsidók polgárosítására nézve itt ellenvélemény nem nyilatkoztatott, arról hosszabban beszélni nem akarok, és csupán az előttünk lévő törvényjavaslat szerkezetéről kívánom véleményemet elmondani. Én az általános törvényeket nem szeretem, tehát a karok és rendek ideküldött törvényjavaslatát úgy, amint szerkesztve van, el nem fogadhatom, mivel így nem tudnánk, hogy engedményeink a zsidókra nézve tulajdonképpen mennyire terjednének, és ők sem tudnák, hogy ezáltal mennyit nyernének. Annálfogva a koronaőr őexcellenciája vélekedését pártolom azon hozzáadással, melyet gróf Dessewffy Aurél őméltósága tett a bevándorló zsidókra nézve. Azonban van még egy megjegyzésem: azon javaslatban, melyet a koronaőr őexcellenciája előadott, olyan jogok, melyeket a zsidók már eddig is gyakoroltak, nem foglaltatnak, mint például az, hogy doktorok is lehetnek. Szükségesnek tartanám tehát, hogy erről különös említés tétessék, vagy azt mondja ki a törvény, hogy a zsidók azon jogokban, melyeket eddig gyakoroltak, ezután is megtartassanak. Ez a véleményem.

Gróf Keglevich János főpohárnokmester

Üzenjük meg barátságosan a karok és rendeknek, hogy az országos választmány munkálatát vegyék revízióba, miután az úgyis csak tizenkét szakaszból áll.

Báró Bánffy Pál

Óhajtottam volna a karok és rendek üzenetét elfogadni, de miután látom, hogy ebbeli kívánságomat el nem érem, én is legalább azon kedvezéseket kívánom megadni, melyeket a koronaőr előszámlálni méltóztatott, hozzátéve, hogy a zsidók ne csak minden városban, hanem az ország minden vidékén, ideértve a bányavárosokat is, lakhassanak.

Gróf Zichy Károly

Hogy Isten egy hasonló teremtménye azért, hogy Istenét imádhassa, hogy a tőlünk különböző vallását követhesse, hogy az országban megtűressék, hogy az ország levegőjét szívhassa, a rendes terheken kívül még türelmi adóval terheltessék: illetlen, kegyetlen és embertelen. Annálfogva a tekintetes karok és rendek üzenetét és elvét tökéletesen pártolom. Meg vagyok győződve róla, hogy nem lenne szükséges ezt törvénybe iktatni, mivel a sérelmek sorában előfordul; de hogy több ilyen sérelem esete elő ne adja magát, kívánok e részben törvényt hozni, mert lex tollit usum. Pártolom továbbá a karok és rendek elvét az üzenet második részére nézve is. Mindazonáltal a törvénycikkben — ámbár az itt még fel nem olvastatott — nem úgy kívánom kimondani, mint velünk közöltetett. Miután a zsidóknak már megengedtetett úrbéri telkeket bírni, miután már törvény által ki van mondva, hogy bárki bírhat úrbéri telket, azt tartom, hogy az egyensúly és a mostani parasztság sorsa kívánná, hogy e kedvezmény kiterjesztessék a zsidókra is, úgyhogy királyi városokban, kiváltságos helyiségekben s azon környékeken, ahonnan eddig kitiltva voltak, lakhassanak, házakat bírhassanak és mesterségeket űzhessenek. Egyébiránt nem vagyok ellene, hogy a karok és rendek felszólíttassanak, miszerint egyszersmind oly záradékról gondoskodjanak a törvényben, hogy miután e mostani intézkedés által hazánkban a zsidó nép sorsa kedvezőbb lesz, mint a szomszéd tartományokban, számos értéktelen ember ide ne jöhessen; ellenben azokat, akik értékkel bírnak, e részben kizárni nem akarom, mert azok az ország kárára sohasem lesznek. Ezekben állapítom meg véleményemet.

Gróf Zay Károly

Nagyméltóságú elnök! Méltóztassék kegyesen megengedni, hogy még egyszer felszólaljak és egy előadott ellenvetésre felelhessek. Mondatott tudniillik, hogy a zsidók nyert polgárosításuk következtében honunkban eláradnak, és közállományunkat szellemileg és anyagilag veszélyeztetik. Ami honunk közállományának szellemi veszélyeztetését illeti: ha a minden szellemi és anyagi hatalommal felfegyverkezett német elemnek a magyar fojtogatására irányzott százados törekvései sikertelenek voltak, kérdem már most, ahol a száműzött magyar szó eredeti jogait kivívta, ahol az alkotmányos Európa nyelvünk és nemzetiségünk fejlődésében szabadságának leghívebb őrét és védőjét látja: egy néhány ügyefogyott zsidó bevándorlása veszélyeztetheti-e nemzetiségünket? Ami pedig közállományunk általuk való anyagi veszélyeztetését illeti, ezen aggály megszüntetése már magukban a bevándorlásra felhívó okokban rejlik: az idegenek honosításában, önérdekeiknek a mieinkkel való összeolvadásában. Az ózsidó elhal, a mózesi hitű polgártárs feltámad, vagy a szabadság oltára előtt velünk kezet fog.

A vita vége.

Majláth György országbíró a felsőrendek 1840. március 31-i, CXX. országos ülésén megállapította:

A méltóságos főrendek nyilvános többsége ahhoz járul, amit a koronaőr őexcellenciája indítványozott, azon hozzáadással, melyet gróf Dessewffy előadott: hogy a karok és rendek figyelmeztessenek arra, miszerint szükséges valamely intézkedést tenni a bevándorló zsidókra nézve, hogy az országnak e részben biztosítéka legyen a bevándorlók vagyonára és erkölcsiségére nézve. Ami az országhoz kapcsolt részeket illeti, azt tartom, hogy a zsidóknak ezen részekbeni mostani állása nem annyira egyedül a helyhatósági törvényekben gyökerezik, hanem inkább azon szokásokban, melyek Magyarországon éppúgy, mint Horvátországban divatoztak; s így, ha már közönségesen rendelkeztünk a zsidókra nézve, magam sem látom át, miért kellene itt kivételt tenni. Úgy látom, abban is megegyeznek a méltóságos főrendek, amit a főtárnok őexcellenciája a művészségekre és egyebekre felhozott, mert nem akarják rosszabb állapotba helyezni a zsidókat, mint amilyenben eddig voltak; s így eszerint fogja az ítélőmester az üzenetet elkészíteni.

A főrendek válasza

A 121. ülés iratai, 1840. április 1., 210. szám.

Teljes mértékben méltányolják a méltóságos főrendek azon nemes szándékot, mely a tekintetes karokban a jelen tárgy iránt létrehozni kívánt törvényes intézkedések indítványozását szülte, s maguk is azon élénk óhajtást táplálják keblükben, hogy a zsidó nemzet polgári viszonyainak valahára kedvezőbbé leendő alakítása által az ország állományához és alkotmányához szorosabb kötelékkel kapcsoltassék. Mivel azonban ezen, bármily üdvös cél elérésére csak a lépcsőnkénti, gondos kifejlődést eszközlő módok lennének a legtanácsosabbak, a méltóságos főrendek ezen néposztály sorsáról még most oly felettébb tág kiterjedésben, mint a tekintetes karok által javasoltatik, rendelkezni kívánatosnak nem tartván, jelenleg elegendőnek vélnék azt, hogy mindennemű tudományoknak, művészeteknek és szép s hasznos mesterségeknek eddig is nagyrészt teljes szabadságukban álló, korlátlan gyakorlásán kívül még:

a) a türelmi adó és a zsidóknak nemesi jószágok haszonbérlésétől való eltiltása, mint egyébiránt is csak felsőbb rendeleteken alapuló oly szabályok, melyeknek megszüntetése már az ország sérelmei és kívánatai között sok ízben sürgettetett, eltöröltetni szorgalmaztassék;

b) törvény által jelentessék ki, hogy a zsidók jövendőben az ország minden városában és vidékén szabadon lakhassanak;

c) amennyiben különben ügyességüknél fogva alkalmasak lennének, vallásuk mindennemű mesterségi céhekbe és kalmárok társaságaiba való felvételüknek akadályul ne szolgálhasson;

d) törvényesen állapíttassék meg, hogy jövendőben nemcsak jobbágytelkeket, hanem minden szabad királyi vagy kiváltságos városban polgári telkeket is szabadon szerezhessenek.

Ezen kedvezményekkel a zsidóknak sorsa a méltóságos főrendek véleménye szerint nevezetesen javulván, az irántuk netán bővebb mértékben történhető intézkedést a törvényhozás jövő szakaira hagyatandónak vélnék.

Minthogy azonban már ezen rendeletekkel is a zsidók állapota Magyarországon a szomszéd tartományokban lakókénál oly sokkal kedvezőbbé válna, hogy méltán lehetne tartani attól, miszerint e jótékonyságok élvezése végett számos vagyontalan idegen zsidó fog ide tódulni, az ebből eredhető káros következések mellőzése tekintetéből a méltóságos főrendek célszerűnek tartanák a felterjesztendő feliratban a végrehajtó hatalom figyelmét arra gerjeszteni, hogy a hazába bevándorolni s itt megtelepedni kívánó zsidókra nézve, főképp a törvényhatóságok részéről, erkölcsiségükön kívül még arra is különös tekintettel legyen, hogy azok akár némi vagyon bírása, akár bizonyos mesterség vagy művészet tudása által az országnak hasznára lehessenek.

Ezekben összpontosulván a méltóságos főrendeknek ezen tárgy iránti nézetei, azok elfogadására a tekintetes karokat és rendeket rokon bizalommal felszólítani semmit sem kételkednek.

Az április 8-i kerületi ülésen harmadszor került sor a zsidók polgárosítása tárgyában az üzenetek, feliratok és törvénycikkek hitelesítésére.

CXXX. országos ülés, 1840. április 1.

Mind a két Táblán.

Hertelendy Miksa torontáli és Fribeisz Imre Esztergom vármegyei követei, mint időközi kerületi elnökök, elsőként beadták a zsidók polgárosítása iránti második üzenetet (stb.), melyek is az országos irományok 244. (stb.) számai alatt foglaltatnak.

Az alsó tábla második üzenete

A CXXX. országos ülésen, 1840. április 11-én, 244. szám alatt.

A karok és rendek második üzenete a méltóságos főrendekhez a zsidók polgárosítása tárgyában

Óhajtották volna ugyan a karok és rendek, hogy a méltóságos főrendek a közölt törvényjavaslatot elfogadván a zsidók polgárosítása már ezúttal teljes mértékben eszközöltetett volna. Miután azonban a méltóságos főrendek magára az elvre nézve velük egyetértve csupán annak életrehozása módját kívánják lépcsőzetesen és az idő körülményeihez alkalmazva látni, a karok és rendek is a méltóságos főrendek javaslatát, mint első lépést azon célhoz, melyet javaslatukban kitűztek, azon hozzáadással fogadják el, hogy a bevándorolni kívánó zsidókra nézve javasolt rendelkezés ne csupán a feliratban, hanem a törvényben is tétessék ki. Egyébiránt biztosan remélik a karok és rendek, hogy a jövendő már csak ezen lépés közhasznú voltát bebizonyítván, ezáltal még inkább kifejti azon igazság kétségtelen voltát, hogy a polgári társaságnak valamint boldog, úgy leghasznosabb tagja is csak a polgár lehet. Ezekhez képest a feliratot akként kívánják módosítani, hogy a 6., 7. és 8. szakasz helyett az ide mellékelt szerkezet tétetvén, a törvénycikkely a méltóságos főrendek észrevétele szerint, a bevándorlókra nézve pedig a karok és rendek módosításához képest alkottassék. Ezen javaslatot is ide mellékelve ő császári és királyi főhercegségét és a méltóságos főrendeket kérik, hogy azt elfogadni, a felirat ily módon való felterjesztésében megegyezni méltóztassanak.

A zsidók polgárosítása tárgyában felterjesztendő felirat módosítása

A 6. §, mely „Azon törvényben tehát…” kezdetű; a 7. §, mely „Először a türelmi adó…” kezdetű; és a 8. §, mely „Másodszor a polgárosítás…” kezdetű, kimaradnak. Helyettük a következő szerkezet tétetik:

Ekként lévén erősen meggyőződve, addig is, míg a polgárosítás eszméje a jövő idők körülményeinek kifejlődésében teljesen létesíttetnék, az ide mellékelt törvénycikkelyt kívánnák alkotni, kérvén Felségedet…

A további szöveg változatlan.

Törvénycikkely — A zsidóknak polgári jogok adatnak

A zsidó vallásúakra nézve jelenleg rendeltetik:

1. § A türelmi adó eltöröltetik.

2. § A zsidók az országnak minden részében és vidékén, úgyszintén minden városában és azok minden részében megszorítás nélkül lakhatnak.

3. § Szabadságukban áll, hogy nemesi jószágot haszonbérben bírhassanak, úgyszintén nemcsak jobbágytelket, hanem szabad királyi városokban városi telket is, a városok bármely részében, örökösen szerezhessenek.

4. § Vallásuk tekintetéből gyár, mesterség vagy kereskedés megindításától és folytatásától semmi szín alatt nem gátoltathatnak; azon tudományokat és szépmesterségeket pedig, melyeknek eddig gyakorlásában voltak, ezentúl korlátlanul gyakorolhatják.

5. § A más tartományokból Magyarországba beköltözni kívánó zsidókra nézve határoztatik, hogy hiteles bizonyítványok által erkölcsi jó magaviseletüket mutassák be, vagy pedig azt, hogy valamely mesterség, tudomány vagy művészet gyakorlásával élelmüket állandóan megkeresni tudják.

6. § Minden ezen törvénnyel ellenkező törvény, szokás, rendelet vagy határozat ezennel eltöröltetik és megszüntettetik.

A felső tábla második tárgyalása

Az 1840. április 14-i országos ülésen, mindkét táblán.

Szögyényi Szögyén László országbírói ítélőmester felolvasta a zsidók polgárosítása iránti második üzenetet és törvényjavaslatot.

Felszólalt Busán Herman horvátországi követ, Bujanovics Vince Sopron város követe, Kachelmann János Selmec város követe, Szumrák József Besztercebánya város követe, Derecskey I. Debrecen város követe és Kálmán Sándor Körmöcbánya város követe.

Az elölülő a többséget az üzenet és a javaslat mellett mondta ki, s annak a főrendekhez való átvitelét az olvasó ítélőmesterre bízta.

Az 1840. április 21-i CXXXIV. országos ülésen, a főrendeknél.

Szögyényi László nádori ítélőmester felolvasta a karok és rendek második üzenetét a zsidók polgárosítása tárgyában, a felirat módosításával és a törvényjavaslattal együtt.

A nádor ő császári és királyi fensége: A tárgy érdemére nézve nem lesz észrevételük a méltóságos főrendeknek, minthogy a karok és rendek a méltóságos főrendek kívánságához járultak. Következőleg csak a stílusra nézve lehetnek észrevételek, azért az ítélőmester a törvényjavaslatot még egyszer fel fogja olvasni.

A törvényjavaslat 4. §-ára.

Báró Orczy György: E kis szócskát kívánom hozzátétetni: „legalábbis ezer forinttal” stb.; továbbá e szót: „korlátlanul” — „szabad gyakorlattal” kívánom felcseréltetni.

A nádor ő császári és királyi fensége: Mivel ezen észrevétel a stílus tisztaságára szolgál, azt tartom, annak elfogadása iránt észrevétel nincsen. (Nincsen!)

A törvényjavaslat többi szakaszaira nézve észrevétel nem volt.

Később:

A nádor ő császári és királyi fensége: Miután a karok és rendek egybegyűltek, azon rendi válaszok, amelyek készen vannak, a tekintetes karoknak és rendeknek átküldetnek, úgymint: a magyar színházról, a Drevenyák-féle alapítványról és a zsidók polgárosításáról. Ezen üzenetek átvitelére a következőket nevezem ki: Sztankovics János győri megyéspüspököt, gróf Keglevich Gábor koronaőrt, Hertelendy Ignác liptói főispánt, gróf Dessewffy Aurélt és báró Eötvös Józsefet.

Az ülés folyamán Szögyényi László nádori ítélőmester jelentette, hogy a karok és rendek a méltóságos főrendeknek a zsidók polgárosítása és a magyar színház tárgyában kifejezett kívánságához hozzájárultak.

A király és hatóságai

A felsőház vitája alapján meg lehet állapítani, hogy a főrendek a zsidók helyzetének javítása érdekében, ha nem is oly mértékben, mint az alsó tábla, de mindenesetre cselekedni akartak. Az ügy elhalasztásába nem mentek bele, és nem akartak kitérni a kérdés megoldása elől sem. A felső tábla ebben az időben még sok ellenállást tanúsított a jogok kiterjesztésével szemben, és különösen a szólásszabadsági sérelem ügyében volt a bécsi kormány parancsainak engedelmes végrehajtója, de a zsidók ügyében ezt a merevséget nem tapasztaljuk.

Azután mutatkozik helyénvalónak, hogy a törvényhozás másik tényezőjéről, a magyar király szerepéről megemlékezzünk. A mai felelős minisztérium helyét akkor a legfőbb kormányszékek, a dikasztériumok foglalták el.

Legfőbb kormányhatóság volt a Bécsben székelő magyar királyi udvari kancellária, amelynek élén a kancellár állott (Cancellarius Regius Hungarico-aulicus). Mellé volt beosztva „egy vagy két alkancellár és kancelláriai tanácsosok a főpapok, főurak és nemesek rendjéből”. A kancellária útján küldte a király leiratait az országgyűléshez. Kancellár volt ekkor gróf Majláth Antal, alkancellár Szögyény-Marich László.

Másik legfőbb kormányhatóság a Budán székelő királyi helytartótanács (Consilium Locumtenentiale Regium) volt, amely megfelelt a mai összes minisztériumoknak. Elnöke József főherceg nádor, helyettese báró Eötvös Ignác tárnokmester volt. Huszonkét tanácsosa volt a főpapok, főurak és nemesek rendjéből.

Legfőbb pénzügyi hatóság a magyar királyi udvari kamara volt.

A magyar közigazgatás — Bécstől függött. Hatványozottan vonatkozott ez a magyar törvényhozásra.

A bécsi udvarnak nem tetszett az a szabadelvű irányzat, amely a magyar közéletben megnyilvánult. A nyílt erőszak és törvénytelenségek sorozatával akartak ennek az áramlatnak gátat vetni. Ezenkívül titkos kémszervezetet tartottak fenn, amely a magyar mozgalmakat szemmel kísérte. A pozsonyi országgyűlések idején az akkori titkos rendőrségnek sok dolga volt. A cabinet noir, a fekete kabinet buzgóan működött. Két tökéletesen megbízható egyén a főpostahivatalnál tartózkodott. Ezek felbontották oly személyek leveleit, akiknek szándékait és nézeteit ismerni akarták. Ez oly eljárás volt — írja egy akkori publicista —, amely akkoriban minden, még alkotmányos államban is divatozott.

Pulszky Ferenc jellemző adatot közöl erre nézve még Ferenc császár idejéből. Reviczky kancellár Pozsonyba küldte Wirkner Lajos udvari titkárt, hogy őt a magyar országgyűlés minden mozzanatáról értesítse. Ugyanakkor gróf Sedlnitzky rendőrminiszter Pozsonyba küldte Ferstel osztálytanácsost, aki a postán dolgozott, és külön fizetett alkalmi tudósítókat, akiknek feladata volt a miniszter közvetlen értesítése. Legintelligensebb informátora egy városi követ volt, aki Wirknert is ismerte, információ végett hozzá eljárt, és neki mindig felolvasta Sedlnitzkyhez intézett jelentését. Ezt Wirkner feljegyezte magának, megírta a kancellárnak kivonatban, és levelét futárral küldte Bécsbe, holott a városi követé postán ment és később érkezett. Így a kancellár mindig pár órával előbb tudta meg, hogy milyen jelentés érkezik a miniszterhez, mint maga a miniszter. A kancellár, ismerve a császár lelkületét, rendesen a posta megérkezte előtt ment audienciára a császárhoz, és előadta a pozsonyi jelentést. Sedlnitzky a posta beérkezte után azonnal jelentkezett a császárnál, aki ekkor a miniszter legnagyobb meglepetésére közölte vele azt, amit a miniszter neki jelenteni akart, és vidáman megkérdezte tőle: tud-e ennél többet? Erre ő természetesen válaszolni nem tudott, és ezért módfelett bosszankodott.

V. Ferdinánd uralkodása idején, az 1839–40. évi országgyűlés idején is a legmagasabb kormányhatalom egy triumvirátus kezében volt összpontosítva, amelynek tagjai voltak: a király öccse, Lajos főherceg; Klemens von Metternich herceg, a mindenható osztrák kancellár; és gróf Franz Anton von Kolowrat, a pánszláv érzelmű, magyarellenes államminiszter. Szögyény-Marich László Emlékiratai-ban megállapítja, hogy a politikai súlypont erre a Staats-Conferenzre helyeztetett, amely — úgymond Szögyény — úgyszólván közös miniszteri tanácskozás volt — persze esetleg, gyakran magyar tag nélkül!

Maga V. Ferdinánd sem nem uralkodott, sem nem kormányzott. Mint egyik életírója írja — Horváth Mihály —, a természettől oly szelíd, jó szívet nyert osztályrészül, hogy általa alattvalóinak boldogítójává válhatott volna. De ezek bánatára idegrendszerében egy makacs kórság, a nehéznyavalya csírái rejlettek, amely őt minden tevékenységre képtelenné tette.

A bécsi triumvirátushoz később Ferenc József atyját, a minden iránt közönyös Ferenc Károly főherceget is beosztották, de ez nem érdeklődött semmi iránt; viszont annál inkább töltötte be a reakció szerepét felesége, Zsófia főhercegasszony. Ez a bécsi udvari társaság gyűlölte a szabadelvű irányzatot, elzárkózott a jogok kiterjesztésétől, és farizeus színjátszással az abszolutisztikus rendszert akarta mindenáron fenntartani. Sohasem volt nyílt, sohasem volt őszinte, hanem mindig alattomos és kétszínű.

Erre báró Wesselényi is rámutatott a szatmár megyei közgyűlésen tartott híres beszédében, amely miatt hűtlenségi per indult ellene. „A kormány — így szólt az inkriminált tétel — csak színlelte a jóakaratot a jobbágyság iránt, valójában pedig mit sem óhajtott inkább, mint hogy annak elnyomatása tovább tartson. Félt, hogy ha a nemesek és jobbágyok megértik egymást, és a jobbágyok is szabadok lesznek, a nemzet nagyobb erővel fog küzdhetni jogaiért. A kormány a köznépet terhelő ocsmány képére parasztvédői és köznépoltalmazói álarcot tett fel, de amely alatt ő szívja annak egyfelől zsírját.”

A kormány kényúri hajlamainál fogva — írja Horváth Mihály — mindig arra törekedett, hogy a törvény szerkezete homályos legyen, melynek kétes értelmű kifejezéseit a maga érdekében magyarázhassa. Ez volt oka, hogy a rendek gyakran kicsinyességekkel bíbelődni, egyes kifejezések, sőt szavak beiktatása, kihagyása vagy módosítása felett néha heteken és hónapokon keresztül küzdeni kényszerültek, mert a törvénynek szigorú, megfontolás nélkül leírt szava jogfoglalást vonhatott maga után a kormány részéről.

Csak a Metternich–Kolowrat-féle önkényuralmi elv és minden jogkiterjesztéstől való félelem magyarázza meg, hogy a karok és rendek nemes szabadelvűségétől áthatott, és a főrendek mérsékelten szabadelvű határozata után a sokszínűség minden árnyalatában tobzódó, de lényegében Dubraviczky szép kezdeményezését tönkretevő királyi leirat zárta el a komoly reform útját.

Az 1840. május 10-i CLI. országos elegyes ülésen.

Az országbíró jelentette, hogy több rendbeli királyi leirat érkezett, és ezeket felolvasás végett átadta a nádori ítélőmesternek, aki felolvasta őket.

Negyedikként a zsidók polgárosítása iránti királyi leiratokat olvasták fel, amelyek az Országos Irományok 491. száma alatt találhatók. A királyi személynök kérésére az országbíró őexcellenciája átadta ezeket kinyomtatás és a rendek tábláján való újabb kihirdetés végett. Egyúttal jelentette, hogy több tárgyban megvan a két tábla egyezsége, ezért azokat fel fogják küldeni. Ennek folytán az egyik királyi személynöki ítélőmester felolvasta az 1., 2., 3. és 4. feliratot és törvényjavaslatot, amelyek az Országos Irományok 494–497. számai alatt foglaltatnak. Ezeket a nádor, aki ez alkalomból foglalta el az elnöki széket, és az ország prímása aláírták; az olvasó ítélőmester bepecsételte őket, majd a nádor ő császári és királyi főhercegségének átadták továbbítás végett. Az ülés feloszlott, a rendek pedig átmentek saját termükbe, ahol a két leiratot felolvasottnak fogadták el. Az elölülő azok mielőbbi kinyomtatását ígérte, majd a napi ülést eloszlatta.

A király leirata az emancipációról

A zsidók iránti kegyes válasz

Latinból.

6992/472/1840. Ő szent császári és apostoli királyi felségének, legkegyelmesebb urunknak nevében a fenséges főhercegeknek, főtisztelendőknek, tisztelendőknek, méltóságos, nagyságos és tekintetes, úgyszintén nagyságos előkelő és nemeseknek, továbbá a dicső Magyarország és a hozzá csatolt részek bölcs és körültekintő karainak és rendeinek, akik akár személyesen, akár kiküldetésüket teljesítve, megbízóik képviseletében a fent nevezett császári és királyi felség által hirdetett egyetemes diétán összegyűltek, kegyesen kihirdetendő:

A karoknak és rendeknek folyó évi április 24-én leküldött, az izraelitákról előterjesztett jelentéséhez őfelsége a karoknak és rendeknek üzenni rendelte: a karok és rendek ama javaslatát, hogy az izraeliták a türelmi illeték tekintetében szolgáltatásuk terhétől az 1790/91. évi XXXVIII. törvénycikk rendelkezése szerint megszabadíttassanak, az idevágó dikasztériumok előzetes meghallgatása után jóindulatúan fogja mérlegelni, és azután fogja afelől való elhatározását kiadni; ennek megfelelően kell majd a tervezett cikkely első szakaszát kialakítani.

Egyebek tekintetében pedig kegyesen beleegyezik, hogy az izraelitáknak, akik a Magyar Királyság és a kapcsolt részek határain belül élnek, tudniillik itt születtek, vagy állandó tartózkodásra törvényes úton engedelmet nyertek, és jó erkölcsűek — akiknek mégis mindannyiuknak állandó elő- és utónévvel kell élniük, születendő gyermekeiket pedig vallásuk vezetői útján anyakönyvbe kell vezetni — életmódjuk jelenlegi foka szerint, amennyiben éppen most földműveléssel és ipari ágak gyakorlásával élnek, ide nem értve a jogokat és előjogokat, amelyek a törvények érvényes rendelkezései vagy privilégiumok útján bírhatók és szerezhetők, a következők már most törvénnyel biztosíttassanak:

Az 1790/91. évi XXXVIII. törvénycikk által érintett királyi bányavárosokat és ama helyeket kivéve, amelyektől a bányákra és bányaművekre való tekintettel őket ősi törvényes gyakorlat távol tartja, egyébként az országban és a kapcsolt részekben bárhol lakhassanak; továbbá nemesi birtokokat árendába vehessenek, mégis a jobbágytelkek örökös haszonélvezetét meg ne vásárolhassák.

Amennyiben továbbá ugyanazok polgári telkek szabad vásárlásának gyakorlatában vannak, megengedi, hogy az azon városokban érvényes gyakorlat törvényben is biztosíttassék, azzal, hogy adandó alkalommal más városokban hasonló engedély iránt való kérelmek, ezeknek a dikasztériumok útján való meghallgatásával, az egyes esetekben fennforgó körülmények számbavételével, igazság és méltányosság szerint maga őfelsége által legyenek elintézendők.

Beleegyezik továbbá őfelsége, hogy az egyébként előírt feltételek mellett gyárakat állíthassanak, tisztességes, hasznot hajtó foglalkozásokat űzhessenek, műhelyekben akár saját kezükkel, akár felvett zsidó segédekkel dolgozhassanak, és gyermekeiket ugyanazon mesterségekre megtaníthassák; a tudományokat és szabad művészeteket, amelyeknek gyakorlásában eddig részt vettek, ezután is gyakorolhassák. Bizonyítványokat, valamint egyáltalán írásbeli szerződéseket azonban az országban és a kapcsolt részekben szokott módon legyenek kötelesek kiállítani.

Az idegen származású izraeliták befogadására nézve, összefüggésben azokkal, amelyek a javasolt törvény 3. §-ában foglaltatnak, a királyi helytartótanács által kerületenként szigorúan kezelendők és mindenütt szemmel tartandók; tehát a kóborlókat és útlevél nélkül bolyongókat haladéktalanul vissza kell utalni születési helyükre.

Egyébként a cikk címét „Az izraelitákról” szavakkal kell beírni. Ezekkel kapcsolatban tehát nincs más hátra, mint hogy a tekintetes karok és rendek a cikket ebben az értelemben való javítás és a szokott vitákon való tárgyalás végett elővegyék. A továbbiakban őfelsége a karokhoz és rendekhez állandóan és kegyesen hajlandó marad.

Pozsony, 1840. május 10. Mattheus Stettner s. k.

Az alsó tábla válasza

Az 501. szám alatt: felirati javaslat a zsidók polgárosítása iránt a folyó évi május 10-én kelt királyi válaszra. Az 513. szám alatt: a karok és rendek felirata a zsidók polgárosítása iránt a folyó évi május 10-én kelt királyi válaszra.

Felséges Császár és Apostoli Király, legkegyelmesebb urunk!

Azon kegyelmes királyi válasz, amellyel Felséged a zsidók polgárosításáról szóló, általunk felterjesztett törvénycikkely tárgyában a folyó évi május 10. napjáról hozzánk bocsátani méltóztatott, valamint részben, úgy minden egyes pontjára nézve váratlan és fájdalmas volt előttünk. Váratlan azért, mert nem hihettük, hogy midőn az igazságnak a köz érdekével összeforrt szavát Felséged királyi széke elé juttattuk, az minden részvét nélkül fog elhangzani; fájdalmas azért, mert a századokon keresztül gyakorolt igazságtalanság és elnyomás által egymástól szétszaggatott érzelmek egybeolvasztására célzó szándékunkat elenyészve látjuk.

A kegyes királyi válasz, amely majdnem minden egyes pontjában megtagadó, ezenkívül a mostani állapotot is némely részben nem kedvezőleg bontja fel, és így magában visszalépést is foglal. Ami különösen a jobbágytelkek haszonvételének megszerzését illeti, több megyében jelenleg is vannak zsidók, akik részint a múlt országgyűlésen e részben alkotott törvény őket ki nem rekesztő rendeletének oltalma alatt ilyen haszonvételt vásárolva, részint még előbb nyerve, ténylegesen bírnak jobbágytelkeket; ezeknek sorsa tehát a mostani királyi válasz által bizonytalanságnak van kitéve.

Nem nyugodhatunk meg tehát a kegyes királyi válaszban azért sem, mert azon szempontoknak, amelyekből kiindultunk — tudniillik, hogy a zsidóknak adandó engedmények által érdekeik a közérdekkel egyesíttessenek — nem felel meg; azért sem, mert azon kedvezéseket, amelyeket magában foglalni látszik, a helytartótanács határozásától függesztve fel, ezáltal a helytartótanácsot a törvény körébe állítja.

Mivel pedig nem lehet remélnünk, hogy császári és királyi Felséged az igazságnak és méltányosságnak a zsidók mellett tagadhatatlan erősséggel szóló szavát tekintetbe, és azoknak hazátlan és száműzött sorsát atyai szívére venni fogja, ismételve őszinte fiúi bizalommal kérjük Felségedet, hogy amit az igazság, méltányosság és közérdek egyaránt megkíván, és amit mint e kívánat legkisebb mértékét törvénycikkelybe foglalva felterjesztenénk, helybenhagyni és a felterjesztett törvénycikkelyt megerősíteni méltóztassék.

Kik egyébiránt császári és királyi kegyelmébe jobbágyi alázatossággal ajánlottak, maradunk császári és királyi Felségednek legalázatosabb káplánjai, szolgái és örökös hűséges jobbágyai: Magyarországnak és a hozzá kapcsolt részeknek országosan összegyűlt rendei.

Kelt Pozsony szabad királyi városában az 1840. esztendei pünkösd hava 11-én tartott országos gyűlésünkről.

Az 1840. május 11-i CLII. országos ülésen, mindkét táblánál.

Fáy Ferenc zempléni és Szutcsics Károly Bács vármegyei követek, mint kerületi elnökök, negyedikként beadták a zsidók polgárosítása iránti feliratot.

A nádori ítélőmester felolvasta a magyar színház, majd a zsidók iránti feliratot. Ez utóbbira az elölülő megjegyezte, hogy bár a zsidók iránti királyi leirat nem adja meg mindazt, amit a karok és rendek részükre kinyerni kívántak, mégis nem csekély kedvezéseket ad a hazánkban lakó zsidóknak: a bányavárosokat kivéve többnyire mindenütt megengedi a szabad lakhatást, úgyszintén a kereskedést is. Ezek oly kedvezések, amelyeket e nemzetség kétségkívül örömmel fogadna; ezért felszólította a rendeket, hogy azokat, amelyeket a királyi leiratban nekik megadtak, törvénybe iktassák.

Bihar vármegye követe, Beöthy Ödön: Ami az elölülő javaslatát illeti, erre nézve még akkor is elég időt lát, ha e felolvasott feliratra tagadó válasz érkezne; most azonban még egyszer megpróbálná, hátha több kedvezést lehetne a zsidók részére nyerni. Az ugyanis mindenkor fennmarad, ami a királyi leiratban foglaltatik, hogy törvénybe iktattassék. Az elölülő ilyen értelemben megnyugodva a feliratot felolvastatta.

A felsőház válasza

Az 1840. május 11-i CLII. országos ülésen, a főrendeknél, déli 12 órakor.

Szögyényi László nádori ítélőmester felolvasta a felirati javaslatot a zsidók polgárosítása tárgyában.

A nádor ő császári és királyi fensége: Azt tartom, e tárgyra nézve a méltóságos főrendek a tekintetes karokkal és rendekkel kezet fognak, és semmi észrevételt tenni nem fognak.

Gróf Dessewffy Aurél: Megvallom, én is óhajtottam volna, hogy a fennforgó tárgyban őfelségétől többet nyerjünk, és szívesen megegyeznék abban, hogy kívánságunkat még egyszer sürgessük. Csak azt nem akarnám kimondani a feliratban, hogy a királyi válasz minden pontra nézve megtagadó; mert az csakugyan igaz, hogy például a lakásra nézve, amely most minden kivétel nélkül mindenütt megengedtetik, a határozat nem egészen kedvezőtlen. Az országgyűlés jelen időpontjában úgy tartom, nyakon kell kapni minden kedvezményt, ezért a feliratot e tekintetben módosíttatni kívánnám.

Főtárnokmester báró Eötvös Ignác: Van itt még egy lényeges kedvezmény az 1790/91. évi XXXVIII. törvénycikk tekintetében, amely szerint a zsidóknak eddig azon állapotban kellett maradniuk, amelyben akkor voltak. Erre nézve annyi mégis kifejlődik az utóbbi királyi leiratból, hogy a zsidók polgári helyzete a kormány és az illető hatóságok megegyezésével ezután napról napra javulhat anélkül, hogy ez ellen a felhozott XXIX. törvénycikk balmagyarázata használtathatnék.

Koronaőr gróf Teleki József: Majd minden pontjában.

A nádor ő császári és királyi fensége: Vajon nem kellene a tekintetes karoknak és rendeknek azt válaszolni, hogy azon tárgyakban, amelyekben a mostani királyi válasz inkább kedvez a zsidóknak, mint az eddig fennálló rendeletek, törvény alkottassék?

Gróf Pálffy József: Amennyire emlékszem, a kegyes királyi válasz általában tagadó volt, és így legjobban szeretném világosan ezt kitétetni úgy, mint gróf Dessewffy Aurél őméltósága előadta; mert ha e szavakat használjuk: „majd mindenben tagadó”, akkor úgy látszik, mintha a kívánatnak fele megadatott volna.

Koronaőr gróf Teleki József: Ha az mondatik, hogy „majd mindenben tagadó a válasz”, alkalmasint minden ember, aki magyarul tud, meg fogja érteni, hogy igen kevés tárgyban jött jó válasz.

A nádor ő császári és királyi fensége: A méltóságos főrendek azt kívánják, hogy azon pontokra nézve, amelyekben a királyi válasz kedvező, törvény alkottassék, mihelyt a királyi válasz megérkezik.

Az ülés folyamán Szögyényi László nádori ítélőmester jelentette, hogy a tekintetes karok és rendek hozzájárulnak a méltóságos főrendeknek a zsidókra nézve tett módosításához; a törvény megalkotását azonban akkorra halasztják, amikor a királyi válasz megérkezik.

A második királyi leirat

A zsidók polgárosítása tárgyában kelt újabb kegyelmes királyi válasz. Latinból.

7323/523/1840. Kegyesen kihirdetendő: Azokra nézve, amelyeket a tekintetes karok és rendek folyó hó 12-én az izraelitákra vonatkozólag felhoztak, őfelsége az ő előbbi kegyes elhatározása mellett — amelynek tartalmából semmi sem vonható le, ami az 1790/91. évi XXXVIII. törvénycikk rendelkezéseitől hátrafelé való lépést jelentene — továbbra is megmarad. A továbbiakban őfelsége […] kegyesen és állandóan hajlandó marad.

Pozsony, 1840. május 12. Matthaeus Stettner s. k.

Az országgyűlés határozata

Az 1840. május 12-i CLIII. országos ülésen, mindkét táblánál.

Reggeli 7 órakor elegyes ülés tartatott. Ő császári és királyi főhercegsége a nádori ítélőmester által felolvastatta a következő feliratokat, másodikként a zsidók polgárosítása tárgyában érkezett királyi válasz iránti feliratot.

A zsidók iránti királyi válaszra Dubraviczky Simon, Pest vármegye követe kijelentette: noha többet óhajtott volna, mivel azonban kívánsága nem teljesült, azon csekély engedményeket is, amelyeket a királyi válasz a zsidóknak engedett, törvénybe kell iktatni.

Ennek folytán Szentkirályi Móric, Pest vármegye követe bemutatta az e tárgybeli törvénycikkelyt, amely az Országos Irományok 549. száma alatt foglaltatik. Ezt a „kereskedés” szó mellé tett „becsületes” jelző kihagyásával elfogadták.

Az ekképpen tárgyalt királyi válaszok iránti határozatukról a főrendeket az olvasó nádori ítélőmester értesítette. Kevés idő múlva visszatérve jelentette, hogy a főrendek is megegyeznek; a zsidókra nézve azonban megjegyezték, hogy a javasolt törvénycikkely nem foglalja magában a királyi válaszban engedett minden kedvezést, ezért abban a királyi leirat szerint nyíltan kitétetni kívánják, hogy a zsidók nemesi jószágokat haszonbérelhessenek. Ebbe a rendek beleegyeztek.

A tárgyegyeztető országos választmány munkájának befejezése után a rendeket ismét elegyes ülésbe hívták.

Az elölülő királyi személynök a nádori ítélőmester által felolvastatta a fentebbi királyi válaszokat, amelyekben a rendek az időre való tekintettel megnyugodtak. Az illető ítélőmesterek felolvasták az egyeztetés eredményeit, amelyek közül a zsidók iránti törvénycikkelyt kivéve a többit elfogadták. A zsidók iránti törvénycikkelynél az udvari kancellária — mivel az e részbeni királyi válasz szavaitól nem távozhatott el — nem egyezhetett bele abba, hogy a törvényben az álljon: a zsidók a királyi városokban és azok minden részében szabadon lakhassanak. Ehelyett azt kívánta, hogy „akárhol” tétessék.

Szentkirályi Móric, Pest vármegye követe nem elégedett meg e módosítással, és az előbbi szerkezetet kívánta megtartani.

Deák Ferenc zalai követ megjegyezte, hogy noha ő is inkább óhajtotta volna az előbbi szerkezetet, a kancellária nyíltan kimondta, hogy a királyi választól semmiben sem térhet el; ezért az országos választmány e változtatást elfogadta.

Az elölülő megismételte, amit a zalai követ mondott; egyébiránt ő az „akárhol” szót világosnak tartotta, és úgy vélte, csak erőltetve lehetne azt úgy értelmezni, hogy a zsidók a város bármely részében lakhassanak. Ezért úgy hitte, hogy a módosítás elfogadható.

Klauzál Gábor csongrádi követ az elölülő kijelentése után maga is ebben az értelemben vette az „akárhol” kifejezést, és abba belenyugodott.

Hasonlóan Szentkirályi Móric is ebben az értelemben nyugodott meg a módosításban, annál is inkább, mert az elölülő nyilatkozata a naplóban benne lévén, abból ki fog derülni, milyen értelemben vették a rendek az „akárhol” kifejezést. Ezért azt részéről is az elölülő értelmében elfogadta.

Más hátra nem lévén, a rendek az ekképpen tárgyalt királyi válaszokról és az egyeztető küldöttség jelentéséről alkotott nézetüket az illető ítélőmesterek által tudatták a főrendekkel. Miután a főrendek megegyezését is jelentették, az elölülő az ülést eloszlatta. Ugyanezen ülésen a nádor ő császári és királyi fensége kijelentette: az izraelitákra nézve, minthogy kívánatukat egészen meg nem nyerhették, a kegyes királyi leiratban foglalt kedvezményeket törvényjavaslatba foglalták. Dókus László ítélőmester a törvényjavaslatot azonnal felolvasta.

Gróf Dessewffy Aurél: Kettő van az e tárgyban kelt válaszban, amit a törvényben említve nem látok. Egyik az, hogy a zsidók ezentúl nemesi jószágokat is tarthassanak haszonbérben, ami eddig gyakorlatilag létezett ugyan, de a fennálló királyi rendeletek ellenére. A másik az, hogy oly városokban, ahol ez eddig is gyakorlatban volt, telkeket vehessenek. Óhajtanám, hogy e két engedmény is törvénybe iktattassék.

Főtárnokmester báró Eötvös Ignác: E törvényjavaslatba csak azokat foglalták a karok és rendek, amelyek a kegyes királyi leiratban a zsidókra nézve legkedvezőbbeknek látszanak. Mivel azonban az említett királyi válaszban még több engedmény is volna, én is felszólítandóknak vélném a karokat és rendeket, hogy az egyeztetés alkalmával ezeket is szőjék bele a törvény szövegébe.

Az ülés folyamán, miután a karok és rendek átjöttek az elegyes ülésre, Szögyényi László nádori ítélőmester a karok és rendek nevében jelentette, hogy a zsidókat tárgyazó törvénycikkelyre tett észrevételeit a nagyméltóságú kancelláriának elfogadták.

Az 1840. május 13-i CLIV. országos ülésen, mindkét táblánál.

Reggeli 9 órakor az országos rendek összegyűltek a főrendi teremben. Ő császári és királyi főhercegsége a nádori ítélőmester által felolvastatta azon feliratot, amely által az ezen országgyűlésen alkotandó törvények őfelségének felterjesztetnek. Magukat a törvénycikkelyeket az országos rendek felolvasottnak annál inkább elfogadták, mert a nádor ő császári és királyi főhercegsége jelentette, hogy őfelsége azokat 11 órakor megerősíteni kívánná. A fentebbi felirat az Országos Irományok 557. száma alatt foglaltatik. Miután a nádor ő császári és királyi főhercegsége és az ország prímása aláírták, a nádori ítélőmester pedig bepecsételte, ő császári és királyi főhercegségének átadták továbbítás végett, és az ülés feloszlott.

11 óra felé az országos rendek és nagy számú közönség díszes nemzeti öltözetben a prímási palotában összegyűlt. 12 órakor István császári és királyi főherceg és Hermine főhercegnő kíséretében megjelent a palota karzatán őfelsége a királyné, aki zajos éljenzés között elfoglalta a számára készült helyet. Kevés szünet múlva a jelenlévők közörömére, az ország zászlósai kíséretében megjelent őfelsége is, aki szívből eredő, majd véget nem érő örömnyilvánítások között elfoglalta királyi székét. Ő főhercegsége a prímás bemutatta őfelségének az újonnan választott koronaőrt, gróf Teleki Józsefet, aki eskütétele után hálás érzelmeit adta elő. Ezután a királyi udvari főkancellár, gróf Majláth Antal a tárgy méltóságához illő beszédet tartott. Ezt követte őfelségének királyi trónjáról elmondott beszéde: „Berekesztjük már ezen országos gyűlést, és ebbeli igaz szándékunk zálogául a hozott törvénycikkelyeket királyi jóváhagyásunkkal megerősítve ezennel átadjuk.”

A törvény

Az 1840. évi XXIX. törvénycikk a zsidókról

Addig is, míg a zsidók állapotáról a törvény bővebben rendelkezik, ezúttal határoztatik:

1. § Mindazon zsidók, akik az országban vagy a kapcsolt részekben születtek, valamint azok is, akik az itteni lakásra törvényes úton engedelmet nyertek, ha ellenük erkölcsi magaviseletük tekintetéből bebizonyított alapos kifogás nincsen, az egész országban és a kapcsolt részekben akárhol szabadon lakhatnak — kivéve egyedül az 1790/91. évi XXXVIII. törvénycikkben említett bányavárosokat és azon helyeket, amelyekből a bányák és bányászati intézetek tekintetéből törvényes régi szokás mellett jelenleg kizárva vannak.

2. § A fennálló feltételek mellett gyárakat a zsidók is állíthatnak; a kereskedést és mesterséget akár maguk kezére, akár vallásukbeli legények segítségével is űzhetnek, s ifjaikat ezekben taníthatják; azon tudományokat pedig és szépmesterségeket, amelyeknek gyakorlásában eddig is voltak, ezután is gyakorolhatják.

3. § Egyébiránt köteleztetnek, hogy állandó vezeték- és tulajdonnevekkel éljenek; a születendők pedig vallásuk papjai által vezetendő anyakönyvbe jegyeztessenek.

4. § Minden oklevelüket és szerződésüket a hazában és a kapcsolt részekben divatozó élő nyelven kötelesek szerkeszteni.

5. § Amennyiben az izraeliták polgári telkek szabad megszerzésének gyakorlatában lennének, az ily városokban e gyakorlat jövőre nézve is megállapíttatik.

6. § Minden ezen törvénnyel ellenkező törvény, szokás, rendelet vagy határozat eltöröltetik és megszüntettetik.

Három szöveg

A megalkotott törvényt megelőzően három javaslat szövege van előttünk.

Első: az alsó táblának Dubraviczky indítványa alapján hozott határozata, amely a teljes szabadelvűséget jelenti. Eszerint a türelmi adó megszűnik, és a zsidók az összes polgári jogokban részesülnek.

Második: a felső tábla üzenete alapján az alsó tábla által újrafogalmazott és a felső tábla által elfogadott szöveg, amelynek lényege:

1. A türelmi adót eltörli.
2. A zsidóknak minden kivétel nélkül megengedi, hogy az országban bárhol lakjanak.
3. A zsidó korlátlanul szerezhet nemesi birtokot és városi telket.
4. Minden mesterség folytatását korlát és kivétel nélkül, úgyszintén a tudományok művelését megengedi.
5. A bevándorlóktól erkölcsi jó magaviselet vagy kenyérkereső mesterség igazolását kívánja.

Harmadik: a királyi leirat folytán újrafogalmazott és végül törvénnyé vált szöveg:

1. A türelmi adót kifejezetten fenntartja.
2. A lakhatást az itt született, jó erkölcsű, elő- és utónévvel ellátott zsidókra korlátozza. A bányavárosokban egyáltalán nem lakhatnak.
3. Nemesi birtokot bérelhetnek, de jobbágytelkek haszonélvezetét meg nem vásárolhatják.
4. Városi telkek vásárlása a dikasztériumok útján őfelsége engedélyétől függ.
5. Mesterségük űzésénél csak zsidó segédekkel dolgozhatnak.
6. Az idegen származásúak a helytartótanács által kerületenként szigorúan kezelendők.

Az államtanács által készített királyi leirat, amely törvénnyé vált, megakasztotta akkor a zsidó emancipációt. A jogkiterjesztés megakadályozásában, a magyarellenességben és a klerikalizmusban egyesült triumvirátus elgáncsolta Dubraviczky kezdeményezését és a felső tábla rokonszenvét. A tehetetlen király jogara alatt a nemzeti és emberi elnyomást rendszeresen űző osztrák kamarilla ebben az esetben is győzött, és elzárta a haladás útját. Az önkény és rövidlátás osztrák helytartóinak neve feledésbe merült; csak az elbizakodott diktátor, Metternich neve maradt fenn, akinek menekülnie kellett a népharag elől a bécsi forradalom alatt.

Példaadásul és tanulságul elevenítettem fel az első magyar zsidó emancipációs kísérletet. Amit Deák Ferenc pártvezérsége idején Dubraviczky Simon elindított 1840-ben, azt Kossuth Lajos kormányzósága alatt Szemere Bertalan miniszterelnök kormányjavaslata folytatta 1849-ben. A zsidó vallású magyarok emancipációját báró Eötvös József iktatta törvénybe 1867-ben. A zsidó vallás recepcióját Szilágyi Dezső kezdeményezte 1894-ben.

Dubraviczky, Deák, Kossuth, Szemere, Eötvös, Szilágyi: a nemzeti szabadelvűség úttörőinek neve és emléke világít a sötétségben mindörökké!