Az alkotmányos államnak a XVII. században kezdődő, a XIX. század közepén jórészt befejezést nyerő, ez időben már az államéletben is általánosan megvalósuló tana, amint a XVIII. század végén és a XIX. század elején, mint tulajdonképpen a rendiből állampolgárivá váló társadalomnak az államban egészen új elhelyezkedést kívánó politikai törekvéseinek foglalata előttünk áll, fő eszméit részint a természetjogtól nyeri, részint az angol alkotmányos állapotoknak attól a felfogásától, ahogyan ezeket Montesquieu után helyesen megismerni vélték.
A természetjog népszuverenitásától nem vehette át e tan a népakarat korlátlan uralmát, ha a monarchikus államforma mellett ki akart tartani. De átvette azt a gondolatot, hogy az állam szabad és jogilag mindenesetre egyenlő emberek társulása. Átvette a Rousseau-féle közakarat tanában rejlő azt a gondolatot, hogy a szuverén hatalomnak célja csak a köz java, az egyetemes érdek és nem bármiféle részérdek lehet.
Montesquieu-től átvette a vegyes államformának már ugyancsak Locke-ra visszamenő eszméjét, melyben ő a hatalmak megosztása mellett a szabadság megvalósulását látta.
Polgári jogok, a hatalmak megosztása, népképviselet, ennek a törvényhozásra és adómegszavazásra kiterjedő hatásköre, a végrehajtás szerveinek felelőssége, független bíróság az alkotmányos állam épületének az elmélet szerint fő oszlopai, a fő intézmények, melyek közt a nemzeteknek a szabadság eszméjétől áthatott új állami életükre berendezkedniök kell.
Az új elvek első, sajátos felfogású megvalósulása, az elmélet által kifejtett tanok mérvadó befolyása alatt, az ember és polgár jogainak 1789. augusztus 26-i francia deklarációjában, majd az 1791. évi francia alkotmányban áll előttünk.
Az alkotmányos állam tana azonban, amint a XIX. század elején a kontinensen, nevezetesen a franciáknál, megjelenik, közvetlenül nem a népszuverenitást a királysággal összeegyeztetni hiába igyekvő 1791. évi, hanem az 1814. évi francia alkotmányhoz kapcsolódik, mely a népszuverenitás elvetésével a királyság önkorlátozásán épül fel és a németeknek is, nevezetesen az alkotmányosságra legkorábban áttért délnémet államoknak, mintaképül szolgált.
Ennek az alkotmányos állami tannak első rendszeres kifejtője Constant Benjamin.
Constant különös jelentősége és érdeme az államtudományban a királyi hatalom, a miniszterek állásának és a miniszteri felelősségnek új megvilágításában áll, abban, hogy ezen kérdések tisztázását lényegesen előbbre vitte.
Constant pouvoir modérateur-je tulajdonképpen Clermont-Tonnère pouvoir royale-jában bírja előzményét. Utóbbi az angol alkotmánynak a királyi prerogatívákra vonatkozó tanára támaszkodva a királyi hatalomban két különböző hatalmat lát. Egyik a végrehajtó hatalom, mely pozitív prerogatívákkal van felruházva; másik a királyi hatalom, melyet tradíciók tartanak fenn.
A királyi hatalom normális viszonyok közt egy teljesen semleges, passzivitásra hivatott hatalom, míg a tulajdonképpeni aktivitás a kamarákat, a király kormányát illeti meg. Csak a többi hatalmak közti diszharmónia esetén válik amaz aktív hatalommá.
A törvényhozó-, végrehajtó- és bírói hatalom az államhatalomnak három különböző ága, melyek mindegyikének a maga hatáskörében közre kell működni az állam életéhez.
Ha ezen hatalmak nem működnek össze, kell lenni egy oly erőnek, mely működésüket megigazítja, szabályozza. Ez az erő nem lehet egyikében sem a három hatalomnak, mert ez esetben az a másik kettőt megsemmisíthetné. Csak kívülük lehet mint negyedik, neutrális hatalom. Ez a királyi, mérséklő, szabályozó hatalom. (Principes de politique II. fej., Réflexions sur les constitutions I. fej.)
Constant szabályozó hatalma méltán nem elégítette ki az elméletet, de azért mégis van benne bizonyos helyes gondolat. Ugyanis annak felismerése, hogy a királyt nem lehet a végrehajtó hatalomba egyszerűen behelyezni, hogy az államhatalmak elválasztása mellett azok egységére is szükség van s ezt az egyesítő funkciót az államfő gyakorolja. Constant koncepciójában már benne van az, hogy az államfői hatalom a többi hatalmak működését irányító hatalom. De megigazításra szorul tana annyiban, hogy irányító hatalom nemcsak az esetben, ha a többi hatalmak közt diszharmónia van, hanem irányító egyáltalán.
Constant előtt is tulajdonképpen az angol prerogatívák lebegtek, azok a jogok, melyek a királyt a tulajdonképpeni törvényvégrehajtáson kívül más szerv közreműködése nélkül megilletik (külképviselet, a parlament elnapolása, vétó, főrendek kinevezése, végrehajtó szervek kinevezése, kegyelmezés), ezek alapján azonban a király állását tévesen magyarázta.
Mindent összevéve, Constant helyesen érezte, hogy a parlamenti kormányrendszerrel bíró monarchiában, melyet ő elérendő célul tűzött ki, a királynak elvi létjogosultságot csak úgy adhat, ha a többi hatalmak felett irányzó hatalommá teszi, miután ebben a végrehajtó hatalom a miniszterekre száll át, a Montesquieu-féle hármas felosztás szerint tehát a királynak mi sem maradt volna. De tévedett abban, hogy tisztára passzív hatalommá tette.
Constant további érdeme a miniszterek által gyakorolt végrehajtó hatalomnak a királyi hatalomtól elválasztásában és ezen hatalom önállóságának kimutatásában áll.
A miniszteri hatalomnak a királyitól különválását abban látja, hogy a király végrehajtó hatalmát a miniszterek által gyakorolja; ezekhez tartozik a törvény végrehajtása, a cselekvés és ami ennek legszükségesebb előfeltétele: a rendeleti jog.
A végrehajtó hatalom tulajdonképpeni szervei tehát a miniszterek. Mert a felelőtlenség arra készteti a királyt, hogy mindent miniszterei által tegyen.
Ez utóbbiban látja a miniszteri funkció önállóságát; abban, hogy a király csak úgy gyakorolhatja hatalmát, ha ahhoz a miniszterek hozzájárulnak és ezek nem tartoznak feltétlen engedelmességgel a királynak, mert a lemondás által ez alól szabadulhatnak. Vagyis a király nem gyakorolhatja szabadon jogait, hanem csakis egy felelős miniszter közreműködésével. Ez a közreműködés az ellenjegyzésben nyer kifejezést, melyet ugyan az 1814. évi francia alkotmány nem ír elő, de tényleg mindig alkalmaztatott (Principes II. fej., Réflexions I., III. fej., D. jegyzet).
Nála azonban a miniszterek által gyakorolt hatalomnak különválása és önállósága nagyon is mint a királyi hatalom semlegességének, inaktivitásának és sérthetetlenségének szükségszerű feltétele jelenik meg. Ha egyszer a király nem működő, csak szabályozó hatalom, a többi szerveknek: a parlamentnek, kormányának kell az aktivitást képviselni, utóbbinak a parlament mellett önálló hatalommá válni. Úgy, hogy Constantnál a miniszteri hatalom különválásának és önállóságának helyes gondolata megvan ugyan, de az oda nem tartozó elemekkel némileg zavarossá van téve.
Constant további jelentősége a tudományban a miniszteri felelősség intézményének megvilágításában áll.
Jól látja, hogy a királyságnak, az új alkotmányos államnak ez az intézmény mellőzhetetlen alapja.
A miniszteri felelősséget, igen helyesen, a miniszteri funkció önállóságából vezeti le. Ha a minisztereket csak mint a végrehajtó hatalom puszta eszközeit tekintjük, képtelenségnek látszik az eszközt felelőssé tenni és sérthetetlennek nyilvánítani a kart, mely őket használja. De ha a végrehajtó hatalmat, vagyis a minisztereket mint külön hatalmat tekintjük, melyet a királyi hatalom elnyomhat a kicserélés által, amint az alsó házat is a feloszlatás által, a végrehajtó hatalom felelőssége észszerű lesz és a királyi hatalomnak sérthetetlensége biztosítva van.
Constant miniszteri felelősségi tanának is több hiánya van.
Szerinte a miniszteri felelősség csak a törvényesen engedett hatalommal való visszaélésre vonatkozik, de nem azon esetekre, midőn a miniszter törvénytelen hatalmat bitorol. Utóbbi a miniszter magán ténye, melyért a közönséges bíróság előtt kell felelnie.
Mindaz, mondja, ami a miniszteri funkciókörön kívül esik, a rendes bíróságok elé tartozik. De minden törvénytelen cselekmény a miniszteri funkciókörön kívül esik. Tehát a miniszter, aki a polgári szabadságát vagy tulajdonát törvénytelenül támadja meg, nem mint miniszter jár el. (Principes IX. fej., Réflexions I. III. fej. 4., Responsabilité des ministres II. fej.)
Ez mindenesetre a felelősséget megállapító cselekmények igen szűk körre szorítása lenne.
Végeredményben Constant nem is különböztet kellőleg a jogi és politikai felelősség között és nála a miniszteri felelősség büntetőjogi formába öltöztetett politikai felelősség.
A parlamenti kormányrendszer hívei közt Constant az első helyet foglalja el, bár annak nem szentel oly kimerítőbb méltatást, mint egyéb alkotmányi kérdéseknek.
E kormányrendszert az alkotmányos monarchiában mellőzhetetlennek látja. Nincs még megvalósulva, de ellentétben a doktrinérekkel, kifejlődését lehetőnek gondolja az alkotmány által megadott alapokon is. (Principes X. fej.)
A királyi hatalomnak szerinte való felfogása tényleg a parlamentáris monarchia irányában való fejlődést jelenti, amit az 1814. évi francia alkotmány előkészít azáltal, hogy a minisztereknek a parlamentben helyet adott, a többség vezéreinek a kormányban való helyet foglalását lehetővé tette, továbbá azáltal, hogy a királynak megadta a feloszlatási jogot.
Constant jól látja, hogy a fejlődés a parlamenti kormányrendszer felé vezet. Miután a miniszterek a parlamentnek felelősek, miután a királyi szabályozó hatalmi tények is (vétó, feloszlatás) csak a miniszterek közreműködése mellett fejthetők ki, ezek pedig a parlamentnek, végső sorban a választók többségének vannak alávetve, a választók lesznek az egyetlen hatalommá.
Constant az első a rendszeres államtudományban, aki az önkormányzat mellett (a municipális hatalom neve alatt) síkra száll.
A Constant municipális hatalma az önkormányzatot — melyet a helyi ügyekre szorításánál fogva ugyan nem egészen helyesen fog fel — ennek relatív függetlenségét jelenti az országos végrehajtó hatalom alatt. Szükségesnek tartja azért, mert a helyi kapcsolat a közhöz való ragaszkodásnak, a hazaszeretetnek tulajdonképpeni forrása s mert az önkormányzat nélkül a részek tespednek, minden erő csak a központban gyűjtetik össze. (Principes XII. fej., Réflexions B. jegyzet.)
Constant az alkotmányos államra vonatkozó tanainak fentebb kiemelt fő elvei még hazájában is ellentmondással találkoztak.
De nem fogadta el Constant tanának sajátos részeit — csekély kivételektől eltekintve — különösen a német tudomány, melynek a XIX. század negyedik évtizedétől kezdődő, a jogállam egyik értelemben vett jelszava alatt megjelenő iránya (Rotteck, Welcker, Dahlmann) és az alkotmányos állam tanának régebbi angol–francia iránya közt a Constant-féle alkotmányos, liberális irány átmenetet képez.
Constant jelentősége abban áll, hogy az alkotmányos királyságnak összes követelményeit éles elmével, világosan, közérthetően kifejtve, ezen elveknek a legszélesebb körben elterjedését, a köztudatba átmenetét a legnagyobb mértékben elősegítette. Mondhatjuk, az alkotmányosság nagy kérdéseinek tanítójává lett nemcsak saját kora számára, mert az általa hirdetetteknek nagy része elavultnak ma sem tekinthető.
A tudományra abban áll jelentősége, hogy az államfői hatalomra vonatkozó tanával ezen hatalom természetének további tisztázásához nagyban hozzájárult; rámutatott a miniszterek által gyakorolt hatalomnak az államfőitől különválására és önállóságára, melynek felvétele nélkül a parlamenti kormányrendszer meg nem magyarázható; a miniszteri felelősséget helyes alapjára helyezte s abban az államhatalmak közti harmónia biztosítékát felismerte; annak nem az egyes intézkedéshez, hanem az általános szabályalkotó mozzanathoz kapcsolódását kiemelte s rámutatott arra, hogy ezen intézmény az alkotmányos királyság lehetőségének fő feltétele.
