A politikai fogalmak jelentésének megváltoztatása korunk egyik legfigyelemreméltóbb jelensége. Egy szemantikai forradalom az ellentétére fordítja a szavak hagyományos jelentését. George Orwell mesterien ábrázolta ezt a tendenciát az 1984 című művében. Óceánia pártjának három szlogenje közül a második így hangzik: „A szabadság szolgaság.” A „progresszív” értelmiségiek szerint Orwell kijelentése hisztérikus túlzás; azt hangoztatják, hogy soha senki nem mert volna ilyen értelmetlen állítást megfogalmazni.
Sajnos a tények megcáfolják ezt a tagadást. Számos kortárs szerző írásaiban megfigyelhető az a hajlam, hogy az államhatalom minden kiterjesztését és az egyén döntési szabadságának minden korlátozását felszabadító intézkedésként, a szabadság felé tett lépésként tüntessék fel. Ha ezt az érvelést a végső logikai következtetésig visszük, az ahhoz a megállapításhoz vezet, hogy a szocializmus – amely teljesen megszünteti az egyén azon képességét, hogy megtervezze és irányítsa saját életét – elhozza a tökéletes szabadságot. Ez az okfejtés sugallta a szocialistáknak és a kommunistáknak azt az elképzelést, hogy kisajátítsák maguk számára a liberális jelzőt.
A Columbia Egyetem professzora, Robert L. Hale nemrégiben egy terjedelmes kötetet publikált Freedom through Law: Public Control of Private Governing Power [Szabadság a törvény által: A magán kormányzó hatalom állami ellenőrzése] címmel. Ez a könyv szenvedélyes érvelés a vállalkozások állami szabályozása mellett, valamint áttekintést nyújt a témával kapcsolatos jogalkotásról és bírósági ítéletekről. Mint jogi anyagok gyűjteménye, egy ilyen kötet bizonyos szempontból hasznos lehet. A szerző azonban ennél többet tűzött ki célul: arra törekszik, hogy a jogfilozófia, illetve az amerikai alkotmányos és jogi rendszer nézőpontjából igazolja az intervencionizmus politikáját.
Talán figyelmen kívül hagyhatjuk azt a tényt, hogy a szerző teljesen kudarcot vallott ebben a törekvésében. Hiszen még ha teljes mértékben sikerült is volna bizonyítania az állítását, akkor sem fogalmazott volna meg semmilyen tartható érvet az általa támogatott állami intézkedések mellett. Az a kérdés, hogy az Egyesült Államok megőrizze-e a magánvállalkozás rendszerét, vagy bevezesse azt, amit manapság eufemisztikusan „közvetlen irányításnak” neveznek, nem az általános filozófia vagy a jogtudomány körébe tartozik. Ez egy gazdaságpolitikai kérdés, amelyet az érintett intézkedések várható vagy már bekövetkezett hatásai alapján kell eldönteni. Az ilyen kérdéseket kizárólag gazdasági megfontolások tisztázhatják.
Az intervencionizmus elleni érv nem az alkotmány értelmezésén alapul. (Mellékesen megjegyezve, a legújabb intervencionista intézkedések többsége bizonyosan alkotmányellenes.) A közgazdászok nem azt a kérdést vizsgálják, hogy az intervencionizmus törvényes vagy törvénytelen, jó vagy rossz, kívánatos vagy nem kívánatos-e. Azt mutatják be, hogy a piaci jelenségekbe történő különféle állami beavatkozások nem érik el azokat az eredményeket, amelyeket az ezeket alkalmazó kormány kitűzött célul. Éppen ellenkezőleg: ezek az intézkedések olyan helyzetet teremtenek, amely – maga a kormány és az intervencionizmus híveinek szemszögéből – kevésbé kívánatos, mint az a korábbi állapot, amelyet megváltoztatni próbáltak. Ha a kormány, szembesülve ezzel az elkerülhetetlen következménnyel, nem akarja visszavonni a rendeleteit, és nem hajlandó visszatérni a gazdasági szabadsághoz, hanem folytatja intervencionista politikáját, akkor kénytelen lesz újabb és újabb szabályozásokkal kiegészíteni az eredeti rendeleteket, amíg végül teljes ellenőrzése alá nem vonja a polgárok életének minden aspektusát, beleértve termelési tevékenységeiket és fogyasztási szokásaikat is. Ekkor minden szabadság – legyen az gazdasági vagy politikai – eltűnik, és egy Hitler-féle Zwangswirtschaft-típusú totalitarizmus válik valósággá. Az intervencionizmus nem egy olyan gazdasági rendszer, amely tartósan fennmaradhat. Nem lehet hosszú távon fenntartani. Vagy meg kell szüntetni, vagy lépésről lépésre teljes körű állami tervezéshez, a teljes szocializmushoz vezet – egy olyan rendszerhez, amelyben senki sem szabad.
Egy állam vagy egy kormány a kényszer és az erőszak apparátusa. Az általa ellenőrzött területen belül megakadályozza, hogy bármely szervezet – azokat leszámítva, amelyeknek kifejezetten engedélyt adott – erőszakot alkalmazzon. Egy állam hatalmában áll úgy érvényre juttatni a parancsait, hogy veréssel vagy annak fenyegetésével engedelmességre kényszeríti az embereket. Egyetlen intézményt sem neveznek államnak, ha nem rendelkezik ezzel a hatalommal. A következőképpen szól az az érvelés, amely arra vezeti Hale professzort, hogy egy szintre helyezze az állami kényszert és a magánpolgárok között létrejövő üzleti megállapodásokat, majd mindezeket „magán kormányzó hatalomnak” nevezze:
Minden ember rendelkezik egy bizonyos mértékű tárgyalóerővel, amelyen a megélhetése múlik. A tárgyalóerő azt a képességet jelenti, hogy nyomást gyakorolhatunk azokra, akikkel ügyleteket bonyolítunk – ezáltal egy bizonyos mértékben korlátozhatjuk mások szabadságát, miközben a saját szabadságunk is valamelyest mások ellenőrzése alá kerül.
Az állam azt mondja a polgárnak: „Fizesd be az adót, különben fegyveres rendőreim börtönbe zárnak.” A pék pedig ezt mondja a leendő vásárlónak: „Ha azt szeretnéd, hogy kiszolgáljalak és kenyeret süssek neked, akkor cserébe tenned kell valamit értem.” Hale professzor véleménye szerint nincs különbség a kettő között. Mindkettő kényszer, mindkettő az ember ember fölötti kormányzatát jelenti, és mindkettő mások szabadságának megsértése. A pék kényszeríti a fogorvost azzal, hogy kenyeret ad el neki, míg a fogorvos kényszeríti a péket azáltal, hogy betömi a fogát. Bárhová nézünk ebben a minden elképzelhető világ közül a legrosszabban, a szabadság korlátozásait találjuk. Szerencsére azonban az atyáskodó állam közbeavatkozik, hogy megmentse a szabadságot. Mégpedig úgy menti meg a szabadságot, hogy korlátozza azt. Hiszen, mondja Hale professzor:
tévedés azt feltételezni, hogy az egyéni szabadság nettó csökkenésével járna az állam minden próbálkozása az üzleti tárgyalások gazdasági eredményeinek korrigálására és szabályozására. Ez történhet így, de nem szükségszerűen van így. Ha azok szabadsága, akiket az intézkedés korlátoz, kevésbé lényeges, mint azoké, akiket ezek az emberek korlátoznának, akkor az állami beavatkozás összességében gyarapítja az egyéni szabadságot. … Időnként szükségessé válik, hogy a politikai állam korlátozza a nagyhatalmú csoportok dominanciáját.
Néhány évvel ezelőtt X asszony még a saját konyhájában főzte a levest a családi ebédekhez. Később azonban konzervlevest kezdett vásárolni, amelyet az ország egyik konzervgyára állított elő. Egy józan gondolkodású megfigyelő joggal feltételezheti, hogy X asszony valamilyen okból előnyösebbnek tartja ezt a megoldást, mint a korábbi módszert. Hale professzor viszont más véleményen van. Hale professzor kényszert lát a történetben. A konzervgyár kormányzó hatalmat gyakorol azzal, hogy levest gyárt és elad X asszonynak. Mivel a konzervgyár egy magánvállalat, nem pedig egy állami tulajdonú és működtetésű gyár, mint Oroszországban, ez a helyzet Hale professzor szemében mélységesen erkölcstelen és elítélendő. Hiszen ez magán kormányzó hatalom. Mivel pedig mindenki egyetért abban, hogy minden kormányzó hatalom jog szerint az államot illeti, Hale professzor számára nyilvánvaló, hogy az államnak korlátoznia kell a konzervgyár hatalmát, amely „dominálja” X asszonyt azáltal, hogy levest gyárt számára.
Az, ahogyan Hale professzor leírja a piacgazdaság működését, enyhén szólva elképesztő. Így fogalmaz:
A fogyasztó megtagadhatja a pénzét a kereskedőtől, és a megtagadással való fenyegetéssel arra kényszerítheti, hogy biztosítsa számára az árukat.
Emberek milliói „fenyegetik” hasonlóképpen a Fifth Avenue ékszerészeit azzal, hogy „megtagadják tőlük a pénzüket.” Azonban azok, akiket így „megfenyegetnek,” nem halmozzák el az embereket karkötőkkel és nyakláncokkal. Ha viszont megjelenik egy rabló, és a maga módján, egy pisztolyt lóbálva fenyegeti meg az ékszerészt, a helyzet egészen más eredményre vezet. Úgy tűnik tehát, hogy amit Hale professzor fenyegetésnek és kényszerítésnek nevez, az két teljesen különböző dolgot takar, amelyek alapvetően eltérő jellemzőkkel és következményekkel bírnak. Az, hogy képtelen különbséget tenni a két dolog között, még egy laikus írásban is sajnálatos volna. Egy állítólagosan jogi szakkönyvben viszont ez egyszerűen katasztrofális.
Nem kellene nagy figyelmet fordítani Hale professzor kötetére, ha az érvelésmódja kizárólag rá volna jellemző. Azonban ezek a nézetek valójában divatosak manapság. Például a Yale Review 1952 tavaszi számában Sutherland professzor, a Harvard Law School oktatója hasonlóképpen a „magánkormányzat” korlátozását javasolta. Egy új szlogennel állunk szemben, amelyet azért találtak ki, hogy felváltsa a New Deal és a Fair Deal elhasználódott jelszavait. Reméljük, hogy ez az új szólam senkit sem fog megtéveszteni.