Tervgazdaság, államkapitalizmus, autarkia… (Tallózás a válságirodalomban.)

A világgazdaság és világpolitika krízisének többfajta irodalma keletkezett. A komoly gazdasági és politikai kutatás kétségtelenül maga sem emésztette még meg a krízis specifikus elemeit, mert Minerva baglya csak alkonyatkor kezdi röptét, és a mai, valóban világforradalmi válság minden inkább, mintsem lezárt folyamat. Amikor minden forr, átalakul, erjed, a komoly tudósra nehéz idők járnak. Ha az egész mai világpolitikai, hitelpolitikai és a valutagazdasági káoszt hidegen visszavezeti a világgazdaság alapelemeire: a kereslet és kínálat, a termelés és fogyasztás, a dinamika és statika viszonyára, akkor könnyen az a veszély fenyegeti, hogy túlságosan absztrakttá válik és éppen a krízis történeti lényegét hanyagolja el. Másrészt légió a száma azoknak a kisebb-nagyobb készültséggel megírt gazdaságpolitikai és utópisztikus könyveknek és röpiratoknak, amelyek valamennyien az egyetlen, megváltó és egyedül üdvözítő dogma szellemében keresik a kiutat a válságból. Ez a végső tudományos értelemben nem egészen komoly politikai és gazdaságpolitikai irodalom gyakran, és különösen olyan időkben, mint amilyenek a maiak, szinte érdekesebb, mint a higgadt és leszűrt tudomány, mert szimptomatikus jelentőségük van és legtöbbször népszerűsítő irodalom lévén, a tömegekre is nagyobb a hatása, mint a zárt tudományos körökre korlátozott tisztább szellemnek.

Tervgazdaság, államkapitalizmus, autarkia, intervencionizmus, a kapitalizmus csődje, a liberalizmus halála, valamilyen ötéves terv (mindegy, hogy mi célra és hogyan, csak ötéves legyen) — ezekből az elemekből tevődik össze ennek az irodalomnak a javarésze. Gyakran — mint a politikában is — jobb- és baloldali gazdasági elgondolások érintkeznek pl. az autarkia gyermekded közgazdasági koncepciójában, vagy a kamat- és profitgazdálkodás „eltörlésében”. Mindenütt, a valamennyire komolyan vehető nacionálszocialista gondolatoknak alján valamiként az orosz szuggesztió bizsereg és a legtöbb elgondolás naiv az eddigi gazdasági rend alapjai és funkcionálása tekintetében.

A kézlegyintés és az irónia mégsem volna helyénvaló e szellemi termékekkel szemben. Mert vétkes könnyelműség volna egy forrongó világot ugyanoly lelkiismeretlenül alapjaiban félreismerni és terméketlenül elvetni, mint ahogy az félreismeri és elutasítja az eddigi gazdasági rend a kapitalizmus alapjait és körforgását. Ha egy gépezet elromlik, meg lehet javítani úgy, hogy kiküszöböljük a hiba okát, pótoljuk a hiányzó, vagy kopott csavart, megolajozzuk a gépet, új lendítőkereket teszünk rá. De megjavíthatjuk úgy is, hogy bizonyos állandóan visszatérő hibaforrás ellen egy új találmányt alkalmazunk, amely lehetetlenné teszi a hiba visszatérését. A feltalálási, az utópikus, jövőbe irányított szenvedély tehát jó és helyes és zseniális mechanikusok ma talán többet javíthatnak az elromlott társadalmi gépezeten, mint a tudós és művelt professzorok. Csak azt ne higgyék, hogy feltalálták a perpetuum mobilét, vagy hogy a legjobb metódus a régi gépet ócskavasként szemétbe dobni és újat rendelni a Holdból. Sajnos, a legtöbb társadalmi mechanikus vagy nem ismeri a gépet, amelyet meg akar javítani, vagy a találmánya már régen ismeretes és haszontalan, vagy a perpetuum mobile álláspontból, a tökéletes világ szempontjából nézik e véges téreket. Alább a krízisirodalom néhány szimptomatikus termékét vesszük szemügyre, azon melegibe, ahogyan a posta hozta.

Ha a hazai irodalmon kezdjük, úgy kétségtelen Weis István miniszteri tanácsos, a Faluszövetség igazgatójának könyve a legérdekesebb (Károlyi Imre könyvével már foglalkozott folyóiratunk szemléje). Hova? kérdezi jóhiszeműen ez a derék magyar szociológus, aki sajnos nem elégszik meg szociológiai talentumaival, hanem könyvének első fejezetében messzire vezető külpolitikai elmefuttatásokkal is próbálkozik. Ezek a kétes értékű fejtegetések oda konkludálnak, hogy Magyarországnak nem marad más hátra, minthogy Angliához és Olaszországhoz csatlakozzék és a németek ellen ne tegyen semmit. „A külpolitikai program tehát óvakodás a szlávoktól, megértés a németekkel szemben, elkerülése minden olyan lépésnek, így az osztrák–magyar perszonáluniónak is, amelyek őket izgathatnák, óvatosság a franciákkal szemben, lehető bekapcsolódás az angol–olasz érdekkörbe.” Ez a külpolitikai program, amely egyébként a megboldogult (?) Bethlen-korszak külpolitikájának egyoldalú kifejezése, annyira dilettantikus, általánosságokban mozgó és zavaros, hogy nem is érdemel sok szót. Csak azon csodálkozunk, hogy a szerző nyilvánvaló külpolitikai iskolázatlansága ellenére miért vágta a fejszéjét ilyen nagy fába. A könyv legértékesebb fejezetei azok, melyekben Weis a magyar társadalom szociálpszichológiai kritikáját kísérli meg. „A hazug társadalom” című fejezetben a magyar cant-ot próbálja ostorozni, a külszín és a lényeg között tátongó szakadékot fölmutatni. De igazán mélyre nem hatol. Az államjogi fejezetben is pl. meglepő bátorsággal mondja ki, hogy ha ma az államforma kérdésében a magasabb értelmiséget megszavaztatnók, az óriási többség a köztársaság mellett nyilatkoznék meg, de ebből nem vonja le azt a konzekvenciát, hogy Magyarországon a köztársasági mozgalmat tartaná helyesnek. Fél megoldást javasol, mint könyvének sok más fejezetében is: jelöljön ki a nemzet helyettes államfőt, aki a kormányzói szék megüresedésekor automatikusan venné át a kormányzói jogokat és kötelességeket. Földreformot is óhajt Weis s ezen a ponton ismét becsületes szándékot mutat. Látja az Alföld sötét szociális problémáit, de megint csak megáll a félúton és a földreformot csak a rosszul gazdálkodó nagybirtokokra és egyházi birtokokra korlátozná, sőt lehetségesnek tart valami geográfiailag körülhatárolt alföldi birtokreformot is. Ezek gazdasági és jogi képtelenségek, amelyekkel, ha magasabb, tudományos nézőpontból vizsgáljuk a könyvét, nem is igen volna érdemes foglalkozni, annál kevésbé, mert a szerző, aki különben mintha igyekeznék levonni az utolsó évtized válságainak tanulságát és kibővíteni tapasztalatainak tárát, addig még nem érkezett el, hogy a magyar földreform modern követőinek tanait, Jászi, Dániel Arnold és körüknek gondolatait komolyan megvizsgálta volna. Így Weis könyve furcsa keveréke a realisztikus kritikának, kvaterkázó, népszerűsítő provinciális bölcsességeknek és ókonzervatív javaslatoknak. (Ugyanakkor, amikor a magyar társadalom hazugságait kritizálja, keveselli a magyar nacionalizmus eddigi méreteit és energikusan nacionalista tömegnevelést követel.)¹

A külföldi krízisirodalom legnagyobb port felvert terméke, Ferdinand Fried könyve: Das Ende des Kapitalismus. (Jena, Diederichs, 1931.) Fried könyve annál is érdekesebb, mert az első félig-meddig komolyan vehető szellemi produktuma a nacionálszocialista mozgalomnak, amely eddig bámulatos szellemi igénytelenségével tündökölt. Fried (mely név alatt egyesek a berlini reakciós Borsig nagyiparos fiát, mások az egykori Ullstein-szerkesztőt, Hans Zehrert sejtik) tüntetőleg a nemzeti szocialista mozgalom ideológiai harcosának vallja magát és nem akar egyebet, minthogy ennek brutális hatalmi meztelenségét gondolataival eltakarja. De gondolatok-e vajon e könyv kusza megállapításai, abban az értelemben, amelyben minden jelentékeny gondolattól rendszeres egységet, zárt koherenciát vár el az olvasó? Már a könyv első fejezete megcáfolja ezt a feltevést. Az apodiktikus lendülettel megírt tabellák és statisztikák, grafikonok és számoszlopok tömkelegével látszólag alátámasztott könyv már az első fejezetében szinte őrmesteri tónusban dekretálja: „Az ipari és mechanikus forradalom lezárult. A gazdaság technikai kiépítése és technikai felszerelése befejeződött. Új alapvető feltalálások többé nem várhatók.” Pont. Ferdinand Fried kijelenti és el kell hinnünk, hogy a világ tudósai most már örök impotenciára ítéltetnek. Feltalálni többé nem szabad. A dinamika kora lezárult, kezdődik a statika: mert Fried így akarja. Akinek nem tetszik, ne olvassa tovább a könyvét. Aki pedig tovább olvassa, az konstatálni fogja, hogy az egész könyv ezen a megállapításon alapul. Ebből a gondolatból folyik Fried másik alapgondolata, a világgazdaság szétesése és nemzeti autarkiákra bomlása, amit ő helyesnek, történelmi szükségszerűségnek tart és aminek támogatásául azt követeli, hogy az eddigi várfalak még magasabbra emeltessenek, a kartellek és szakszervezetek az állam tulajdonába menjenek át és természetesen az összes jóvátételek és egyéb államközi adósságok töröltessenek. „Ez az út mutat a jövőbe, mert a népek irracionális mozgalma pártolja azt és mert a közelmúlt minden ténye ebbe az irányba mutat.” Ez a második alapgondolata ugyanolyan felületes, erőszakolt és pillanatnyi helyzeteket perpetuáló, mint az első. Mert annyira nem megy már a Fried-féle autarkia, hogy a könyv végén ne állítana föl nagy német expanziós programot, amelyben minden jó és olcsó jelszava az utóbbi éveknek össze van hordva, német–osztrák vámunió, Südosteuropäischer Wirtschaftsraum, német–orosz gazdasági együttműködés, önálló India, kínai, japáni piac stb. Hogy ez a könyv a német diákság körében óriási feltűnést keltett és a német intelligencia nagy mohósággal vetette rá magát, mutatja a mai Németország kiegyenlítetlen szellemi állapotát, tipikus krízishisztériáját. Mert ha van is a könyvnek néhány szemléletesen megírt fejezete, különösen a német jövedelem- és vagyonelosztásról, valamint a német monopolkapitalizmus kritikájáról, mégis vulgáris és demagóg antimarxizmusa, a szakszervezeti, valamint a tarifaszerződési politikának kritikája leleplezi a jóhiszeműség nyilvánvaló hiányát. Mert Fried csak akkor lelkesedik a tömegért, ha „irracionális tömegmozgalmakról” van szó, vagyis magyarán és kevésbé nagyképűen: ha ostoba és orruknál fogva vezethető nacionalista tömegről beszél. Ha a marxizmust tárgyalja, kínosan és izzadságosan igyekszik bebizonyítani, hogy a szocializmus tudományos fundamentuma nem Marxtól, hanem a „wupperthali patricius család fiától”, Friedrich Engelstől származik. Marx ezt Fried szerint csak „átvette” Engelstől és terjedelmes tudományos ornamentumokkal és arabeszkekkel díszítette. „Amit a magáéból adott… azt faji sajátságaira kell visszavezetnünk.” (A lóláb!) A marxizmus: faji sajátosság, „rassische Eigenart” — a nemzeti szocializmus „irracionális tömegmozgalom, mely a jövőbe mutat”. Kár is tovább ennél a fércműnél vesztegelni, amelynek csak az apparátusa, a csomagolása, a keretei, felírásai s stílusa ügyesek, a tartalma, lényege, húsa, vére, zamatja pedig hazug és alantas.

S ha már a rosszhiszeműeknél vagyunk, álljunk meg egy pillanatra Fritz Klein brosúrájánál (Auf die Barrikaden? Hamburg–Berlin, Hanseatische Verlagsanstalt, 1931.) Fritz Klein valamelyik jelentéktelen nagyszebeni lap szerkesztőjéből cseperedett fel az egykor nagy Deutsche Allgemeine Zeitung főszerkesztőjévé. Der Gott, der Eisen wachsen liess volt ennek a karriernek a deus ex machinája és Fritz Klein igyekszik háládatosan megszolgálni ennek a germán istennek a jótéteményét. Füzete, mely kevés tehetséggel, de annál nagyobb képpel íródott, stramm egy nemzeti prognózis. Teli van Flammenzeichen-nel, meg Nationalschicksal-lal, meg staatspolitische Notwendigkeiten-nel. Roppant elismerő Hitlerrel és a nacionalizmussal szemben, orrfintorgató tónusban beszél Stresemannról és politikájáról, amelyet tegnapelőttinek nevez, külpolitikai ideálja a Ruhr-megszállás idején folytatott német politika, a jövő célkitűzése: Franciaország izolálása. Nagykövet lesz belőle akárki meglássa! Már készül is szorgalmasan a diplomáciai pályára, mert két oldalon keresztül egyidejűleg azt bizonyítgatja, hogy az a tézis, mely szerint a polgárháború elkerülhetetlen, „bizonyos mértékben egész jól hangzik… de azért mégis hamis… sőt férfiatlan, meggondolatlan és irreális… de azért ne tessék félni, hogy beleesem abba a kísértésbe — írja tovább —, hogy a mai rendszer kiépítését dicsérjem… ez tegnapelőtti idea, Stresemann képviselte azt és sikere korai halálakor minimális volt…” Ugyanakkor védekezik az ellen, hogy munkásellenes politikát követel, sőt még csak azt sem hiszi, hogy a szociáldemokrata párt volna mindennek az oka, de késhegyig menő harcot hirdet a párton belül meglévő anarchista tendenciák ellen (??), „amely tetszelgős kigúnyolása mindennek, ami hazánkban, ha nem is volt valójában nagy és nemes, de a nemzet szemében nagynak és nemesnek látszott…” Elég, elég! Mondjuk-e még, hogy ez a bátor szellemóriás a jelenlegi „félfasiszta rendszer” halálát követeli és egy olyan jövőt tart kívánatosnak, melyben az egyes ember életstandardje nem lényeges, a hitelviszonyok az össznemzet szempontjából másodrangúak, mert: „Mit akarunk? Erős nemzeti államot, a tekintély helyreállítását, a nagynémet kultúrközösség kiépítését, a német tekintély visszaállítását a világban, a nép tömegeinek reánevelését méltósága tudatára.” (Ebből fog t. i. jóllakni a német munkás.) Elég, elég! A tudomány istennője eltakarja arcát s a politika nemtője lefelé fordítja fáklyáját, meneküljünk e gyászos szellemi kloáka elől.

Térjünk vissza a jóakarat és a tisztességes gondolkodás tiszta atmoszférájába, amely ha nem is mindig egyaránt ózondús, de legalább nem orrfacsaró. Karl Steuermann könyve, Weltkrise, Weltwende, Kurs auf Staatskapitalismus (Berlin, S. Fischer, 1931), lendületes és lénybeli anyagában elég komoly áttekintése a német krízis gazdasági problémáinak. Ha a szerző megmaradt volna a puszta írásnál, amely a technikai haladás vázolásával kezdődik, majd a következmények: a munkanélküliség és a bérsüllyesztés leírására tér át s az áralakulás empirikus vázolásán keresztül a monopolprofitok és a szubvenciós politika elemzésére tér át — ha megelégedett volna ezzel a világos és közérthető diagnózissal, akkor könyvén alig lehetne valamit kifogásolni. De prognózisában már erősen láthatóvá válnak a szerző tudományos gyengéi. A tervgazdasági gondolat és az orosz ötéves terv meglehetős, kritikátlan vázolása után Steuermann az államkapitalizmusban látja a jövő fejlődés irányát. Steuermann — dicséretére mondható — világosan látja, hogy az autarkia gondolata nacionálszocialista ostobaság, vagy pedig szerencsének elkeresztelt csapás. Nem lelkesedik Nyugat-Európa számára sem az orosz megoldásért, sem a Stinnes-féle gondolatért, melyben a magánkapitalizmus nyeli le az államot. Érzi, hogy Németország számára más megoldás nincsen, mint csatlakozni a világkapitalista államok trösztjéhez. Ezt azonban ő olyan formák között képzeli el, amelyek egy szocializált gazdaságban, tehát profit és kamat nélküli gazdaságban lehetségesek csak. Sajnos ennek a képnek a leírása csak néhány oldalra szorítkozik és oly felületes, hogy nem érdemel komolyabb tárgyalást. A könyv értéke inkább kritikai, míg pozitív részében elhamarkodott és át nem gondolt. Annyit mégis meg kell hagyni, hogy jóhiszemű és becsületesen keres egy világképet, amelyet még részleteiben elgondolni nem tud.

Válság, összeomlás, a kapitalizmus csődje, tervgazdaság, ötéves terv, Brechung der Zinsknechtschaft: jelszavak és sematikus célkitűzések zajától kábult a fej, mikor e könyveket letesszük. Meggyőző ez az egész harci zaj? Ébreszt-e hitet ez az apokaliptikus lárma? Aligha. Az a csendes, szerény, nyugodt hangú, de biztos és tömör analízis, amelyet a Frankfurter Zeitung gazdasági szerkesztősége és annak élén Erich Welter a lap fennállásának 75 éves jubileuma alkalmából ad (Nachkriegskapitalismus, Frankfurter Societäts Druckerei, 1931), mint az igaz szellem hűvös és tiszta levegője hat e krízisproduktumok fülledt atmoszférája után. A mű alaptézise az, hogy a háború utáni kapitalizmust a háború ezer és egy következménye kizökkentette normális keretei közül, meghamisította lényegét: a szabad cserén alapuló forgalmat és rendkívüli vámok, szubvenciók, monopóliumok, tilalmak révén bénította meg a piac mechanizmusát. Visszatérés a szabadsághoz a háború előttinél is szabadabb és organikusabb gazdasághoz, az állami kényszernek és beavatkozásnak csökkentése a minimumra, anélkül, hogy a gazdaság magasabb rendű szervezeti fokát feladnók — ez ennek a kitűnő és szemléltető munkának az alapgondolata. Amikor ezt a morális bátorságában és tudományos világosságában egyaránt kitűnő írásművet elolvastuk, ismét felfrissült abbeli hitünk, hogy a szabadság ma is az egyetlen, igazi, éltető erejű forrás, amelyből az európai ifjúság a világ megismeréséhez és megváltoztatásához szükséges erőt merítheti. Mikor fogják végre a félművelt türelmetlenek, a hisztérikus koravének, a sötét világfájdalomtól feldúltak, az egész szerencsétlen közép-európai ifjúság felismerni, hogy a diktatúrás vének szellemi láncán önmaga jövőjét torlaszolja el, önmaga sírját ássa és ássa? Fekete tél előtt, kavargó üres utópiák lázában gyötri az embert a kérdés: mikor talál vissza e bomlott világ bomlott embere a józan, tiszta ész és az intenzív, igaz erkölcs útjára? Mert gazdaságon és technikán, termelésen és fogyasztáson, hitelen és pénzrendszereken túl talán az is a válság oka, hogy a világháború egy generáció idegrendszerét, józan eszét és erkölcsét tette tönkre.

Káldor György.